antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
HAJNAL ANNA : SZOMORÚSÁG
Végtelen hómezőn ragyog kék mosolyod
Tündértávoli nap, s hideg derüd mint ezer
Jeges tű furódik belém,
Kegyetlen téli fény.
Havas erdőkben rég alusznak az utak,
Sóhajt a hóülte ág s felneszel rá a
Ritkán ténfergő vad
S csapdába került szivem.
(Könnyen elszédülő, kiéhezett szívem
Koncos szavakkal rút csapdákba csaltál megint
S most sír mint a hurokra
Került, ártatlan őz.)
If blood will flow when flesh and steel are one Drying in the colour of the evening sun Tomorrow's rain will wash the stains away But something in our minds will always stay Perhaps this final act was meant To clinch a lifetime's argument That nothing comes from violence,
And nothing ever could For all those born beneath an angry star Lest we forget how fragile we are On and on the rain will fall
Like tears from a star, like tears from a star On and on the rain will say How fragile we are, how fragile we are
Mikor tengernek fordult a fák közül a szél, s már árnyékok bársonyába alélt a friss homok, egy szelíd hullám hozta, s a partra tette némán, hol már holt kagylók ezre ragyogott.
Furcsán fekszik az élő, morajló tenger partján, merev és béna testtel, gőgje is holtra vált. S mintha kémlelné büszkén, nyakát magasba tartván, most is a kéken ringó láthatárt.
Sótól, iszaptól piszkos szétterült, nyitott szárnya; búcsúztatót a gyilkos vihar dalolt neki; megölt kagylók ragyogtak körötte sziporkázva: belsejüket forróság ette ki.
Harc nélkül hulltak s haltak, hová a hullám mosta, a száraz, erős partra: fényekben játszani. Vakító fehérségük sárral szennyezik most a halott madár iszapos szárnyai.
Fölötte ujjong, táncol, merészen ível égre, dacol a végtelennel egy fiatal sirály. Törten verődik vissza kihívó ívelése a viharmadár holt szembogarán.
Mikor a szél meggyorsul, beleborzong a szárnya, s valami láthatatlan életet önt belé: úgy tűnik, föl fog szállni s röpül még utoljára egy más, egy méltóbb temető felé.
rámtalálsz majd, tudtam, rámtalálsz majd rámtalálsz majd, hittem, rámtalálsz majd régen gyakran volt még, hogy a reggel könnyezett utcákat lusta eső szomorított; nem tudtam, eső nyelven hív a lassú szerelem de nekem készülnöm kell, annyit tudtam mert rámtalálsz majd, rámtalálsz majd.
rámtaláltál és megtaláltál nem kérdem, láttad-e a madár röptét a nap felé, ki fél a sárkánytól, hogy jön majd értem; nem kérdem, riasztott-e hétmérföldes messziség üveghegy csúcsain túl, mint a mesében, én már nem kérdem
rámtaláltál, hol senki még nem hol rámtaláltál, ott senki még nem.
sajnos az élet gyakran gyorsabb, mint a szerelem tart-e még perceket számodra készen sajnos a földet nagyon ritkán lakják angyalok remélem, egynek én jó vagyok rámtaláltál rám.
Most éppen itten nem vagyok sehol, pedig szeretnék lenni valahol, szerettem volna lenni, de soha nem lehettem, és időknek soka pereghet el, foglyul ejtett homok, önforgató clepsydra, senkisem voltam, leszek, bár néhanap vagyok, vagy lenni vélek, mint a jégcsapok, ahogy csöpögve hűtik a Napot.
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy. Elküldelek s követlek; újra elhagy kalóz kedvem s hiányod visszaszív. Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma vonások, gyors madárban röpte célja, kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek, vágyad tündér játékát őrizem meg, szemedből a tekintet, bőröd meleg szinéből, szád izéből, ölelésedből, csipőd halk ivéből újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel, minden nap újra és új értelemmel fogalmazlak meg: így élsz igazán! A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből, ha arcom lengeti a viz, szinéről szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe: végtelen arc fonódik egy füzérbe; melyik vagy te? és én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb.
Tizenhét napja számontartom azt, hogy nem történik semmi különös. Reggel megébredek, a nap besüt, virágot öntözök, és nem tudom, mi mire ösztönöz.
Végzem a dolgom, számolok, és áltatom magam: holnaptól mindent felrugok, de nem vagyok megrögzött lázadó, csak kissé nyugtalan,
mert rég nem írok, rég nem olvasok, nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok, felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon s ha elkerül,
kerek, szilárd, áttetsző a szivem, csak annyit fontos megemlítenem: rég nem kapaszkodom.
A pusztulás s utána majd a semmi. Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó. Hadakozunk és ismét kezdjük enni egymás testét. Két ős tradíció. Százezer év. Az Alföld megint tenger, a Himalájából dombsor maradt. Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember. Szél fújta el az acélhidakat. Pár millió év kell csupán s kidugja a porból első zöld fejét a gyom, és hirtelen kezdődik minden újra. Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon. A lét egyszerre iszony és csoda. Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?
Ma jégeső ver, holnap összeéget - ha hozzá túl közel jutok - a Nap. Már szemhunyás se kell, ismét egy évet magam mögött hagyok, és hamarabb felejtem el a fogyó holdakat, a tengerhez igyekvő zöld vizet, és elhiszem, hogy semmit sem hiszek, és belátom, hogy aki tud, az téved, mégis folyton rettegve tartalak karomban, mintha elveszítenélek.
Piros dróton ült a fecske, piros dróton lila folt, mert a fecske lila volt. Ült a dróton egymagában, ibolyaszín kiskabátban, lila volt a háta, szárnya, földre hullott lila árnya, gyufa-vékony, lila lábon álldogált a piros ágon, lila volt a szeme csíkja lila, mint a lila tinta.
Április volt, jött az este, meg se mozdult az a fecske. Április volt, április, én hagytam ott végül is. Lila csőr, lila toll, most is ott ül valahol.
Ezt a libegést, karcsuságot, könnyüséget és bánatot! Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd. Két ujjal téptem, lepke alól. Ha ereszteném, ő is szállna. Halványkék, szárnyas libegéssel, ő is a lepkék után járna. De más a sorsa. Nem hal meg szépen. – Eltikkad gyürüs ujjaim, s tenyerem forró börtönében.
Újra lebeg, majd letelepszik a földre, végül elolvad a hó; csordul, utat váj. Megvillan a nap. Megvillan az ég. Megvillan a nap, hunyorint. S íme fehér hangján rábéget a nyáj odakint, tollát rázza felé s cserren már a veréb.
Nem kértem semmit, mégis kaptam nagy szemeket a Földtől és erős szívet is sok-sok jégveréstől. Összeráncolt homlokkal jegyezgettem: hány csontos angyal ökle döngette mellemet és hajszolt koponyámat.
Ma már fakó emlékem minden háború, minden angyalököl és minden vércsepp. A hajnali siralomvölgy helyén is árnyas lakótelep. A falakon gyíkok, a pincékben vörös macskák futkorásznak. Ha hallom őket, mindig hátranézek.
Ha már Neked sem, sem magamnak, ha a csendnek sem, ma, sem holnap, ha már nem tudok, ha már nem merek, ha már dúdolni is elfeledek, ha csak foszlányok, ha csak emlékek, ha csak morzsák is, még élnek, ha csak hangokból, ha csak szavak, ha csak dúdolom: ha már..., ha csak....
Csak szunnyadj csak álmodj rímek és dallamok vetették a vánkost. Csak álmodd, hogy az nem lehet csak tudd, hogy bizony lehetett, csak hidd, hogy ha most is lehet akkor sem volt és nem is lesz hiába. Csak álmodj csak ébredj. Készül a tavasz.
