antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Az egyszeregyet be lehet magolni. Az élet nem egyszeregy. Hol a túlvilág s hol folyik az a sötét víz mely a Felejtés országa felé visz?
A kéz megpihenhet nem pihen az agy - Próbáljon csak megállni akár egy pillanatra: az élet gúnyosan szórja fejedre a kihűlt gondolatokat mint haszontalan hamut.
Felállsz a székről indulnál valamerre. Valahol utak nyílnak miket nem ismersz. Mégis mint a holdkóros elindulsz remélve hogy senki se szól rád s nem zuhansz le a mélybe -
Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább, hogy ne mondjam el egyszer legalább, hogy néma nevetésed míly varázs, mint tüzes pipacs, virágzó parázs, hogy arcod izzik tőle, mint az ég, ha a szürke, tompa napból már elég, s az alkony minden tündérit igér, mi emberszívbe és éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond, - sötét király, - uszályával bevont, mely alól örökké borult szemek mint messze felhőkből tekintenek, elérhetetlen, bármilyen közel, a lélek lelket, jaj, mikor ölel? És elfordultam, ne lássa anyám, hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted, lábujjra állva vállig érhetek, s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör hozzád hajolni, s mennyire gyötör, hogy mindig új vagy, idegen és más, elporzó hullám, örök változás... nyugtalan vággyal ég felé lehelsz, ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz, az ölelés vagy, élő és örök, az első mozgás, amelyből a körök indulnak s visszatérnek szüntelen, lelkünk egymásban sohasem pihen...
És felriadtam-, régen hallgatok, anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog... s zavartan mondtam: anyám, a kezét ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép - és hirtelen elállt lélegzetem kezed éreztem hűlő szivemen, és elfutottam, hadd legyek magam, egyedül tiéd és zavartalan...
...most tudom, oly nagyon tiéd vagyok, szivárványosak mind a nappalok, hársillatúak mind az éjszakák, s téged virágzanak künn mind a fák, ezüstpárákban, álmodó hegyek, tündéri folyók felé lejtenek, melyek fölé az ámult, ifju hold aranyló arca szomjasan hajolt, s úgy csókolja a vizeket a fény, ahogy emlékeimben téged én
Tegnapelőtt múlt 169 éve, hogy Londonban (Egyesült Királyság) elhunyt Mary Shelley (Mary Wollstonecraft Godwin), angol írónő, költőnő.
A napi hírek szomorú aktualitását adják...
Amikor a tudományos fantasztikum még csak gyerekcipőben járt, egy rendkívüli tehetségű hölgy adott életet a származását tekintve a klasszikus ókorig visszavezethető műfaj modern változatának.
A második kötetben egy máig ható problémával szembesülhetünk.
A világ népességét megfékezhetetlen járvány tizedeli, a dögvész pedig egyszerre osztja meg és egyesíti az emberiséget. Hiszen akik isteni büntetést látnak a pestisben, farizeusok módjára kizárólag saját igazságukat fogadják el, akik viszont felismerik a halálban egyenlővé váló ellenségeket, önkéntelenül is a nemzetek feletti testvériséget hirdetik.
És hiába élik túl sokan a pusztítást, a fekete nap és három hirtelen felbukkant égitest általános pánikot okozó megjelenése végzetes természeti csapásokhoz, s végső soron az emberiség egészének kihalásához vezet. Mindössze egyetlen ember, az árvaként nevelkedett, és sok tekintetben Mary Shelley művészi-emberi önarcképeként értelmezhető Lionel Verney marad életben, hogy megírja ezt a valóban megkeseredett és elkeserítő történetet.
Ha lehetséges, Az utolsó ember még a Frankensteinnél is sötétebb képet fest mindenféle jövőről - szenvedélyességével, a Shelleyről és Byronról mintázott hősmodelljeivel, valamint minden szavában emberi létfelfogásával kortalan kérdéseket boncolgat, és kortalan igazságokat tanít.
Tegnapelőtt múlt 111 éve, hogy Mátészalkán megszületett Képes Géza, József Attila- és Baumgarten-díjas költő, műfordító.
Képes Géza
A piros ménes
Lomha lápon át haladtam, ingovány ingott alattam; zsombékról zsombékra léptem: tömör tölgyes tűnt elébem. Partján szürkészöld pataknak, mint az őz, kit űz kopóhad, ügyetlenül így ügettem, cserjék csaholtak mögöttem. Fürge csapás nyílt – vagy ösvény? Arra vágtam át – vörös fény fürdette a fák tetejét, nyalta az ég felső felét. Még nem láttam, mi lehet ez, ez a pír honnan permetez? Tán asztagok tüze táncol? Villám szülte vész viháncol? Futottam a furcsa fényben – Tág tisztás tárult elébem: egy pillantás épp elég volt: szikes rét s a roppant égbolt – minden éles, minden élő: láng lobogott, égig érő – Tudtam, a tűz honnan támadt: ott láttam élő apámat. Vasat tett a tűzbe éppen, meleg mosoly gyúlt szemében. Fehér ménes állt ragyogva, rúgkapálva és nyihogva, de a tűzláng lengő fénye piros színt vont a fehérre. Apám arca is piros volt s a szikes föld: nagy piros folt. Ahány tüzet életében gyújtott apám, mind ott égett. Ahány lovat patkolt, szegény, ott rúgkapált a rét füvén. De még látom, most sincs vége: a lángoszlop vad tüzébe patkóvasat tüzesít még s úgy veri a vasat, mint rég. Toporzékol, nyí a ménes, apám örül: e sok lóval ítéletnapig se végez...
Tegnapelőtt múlt 113 éve, hogy Gyepűfüzesen (Ausztria) megszületett Hajnal Anna költő.
Hajnal Anna
Formáltál engem örömödre
Formáltál engem örömödre, két könnyű lábbal, szinte szállnék, s ha hirtelen kinőne szárnyam, nem lenne váratlan ajándék, mert aki lát, meglátja rajtam: ez itt az Isten kedvelt lánya, akit a szelek körüllengnek, s kinek a tavasz új ruhája.
Formáltál engem örömödre, de ékesíts fel most csodákkal! szivárványt küldj sötét szemére, ha lát, lásson hétszín varázzsal! hadd lásson tündéreknél szebbnek, éjjel nevemre felriadjon, mint akit ékes villám keltett, s utána szédülten virrasszon.
Ha jön a reggel, minden fényben, harmatban, hőben felidézzen, ha nem lát, értem sóvárogjon, és hogyha lát, hát megigézzem. formáltál engem örömödre, de öltöztess most illatokba! lépéseim füröszd zenében, s csillagokat bűvölj hajamba.
Tedd meg most legnagyobb csodádat, segítsed meg most kicsi lányod, mert ha nem látom, érte sírok, s ha látom, majdnem holtra válok, tedd, étlen-szomjan engem várjon, és sírjon értem apadatlan, s boríts el minden édességgel, hogy mindezért megvigasztaljam.
Mint idegen arc, úgy bámul reám e vidék, mintha csak intene: nincs mit keresned többé e tájon! Marnyica néni se mosogat már nem sulykolja a beáztatott ruhát a tavaszi parton: meghalt ő is azóta, mint minden érzelmes s mulandó szépsége e világnak, mely nem jő vissza soha már, akár a tündöklő ifjúság.
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot, sikeres hetet Neked!:-)
Köszönthettelek, mert ezek szerint nem lett világvége tegnap 20 óra 2 perckor!:))
Lackfi János
Világvége
Gerő mondta, hogy a múltkor egy utcában, ahol már a város véget ér, és kezdődik az erdő, az aszfaltból meg földút lesz egyszeriben, és ahol már időnként rókát meg fácánt látni, szóval ott van egy kő, és azon a kövön, de pszt, el ne áruljam senkinek, múltkor látta ülni az Istent. Nem csinált semmit, csak ült, hát gondolhatod, hogy rohadt fáradt lehet, az idő kezdete óta babrálni evvel az egész tetves világgal, mindenkinek a vacak problémáival meg karácsonyi vágyaival meg szerelmeivel, elég az osztályunkat hallgatni, besokall az ember. Én lehet, hogy rég földhöz vágtam volna az egészet, csak úgy csörömpölne, gurulnának a darabjai százfelé. Aztán felállt az Isten, sóhajtott és elballagott, és ennyi, de titok. Nem mertem megkérdezni a Gerőtől, hol volt ez pontosan, hátha az is titok, de egyszer elmentem a busszal a végállomásig, kimentem az utolsó utca végére, tényleg volt ott egy kő, szerintem pont ugyanaz, mert leültem rá, és tényleg úgy éreztem, ez itt a világ legszéle, és hirtelen olyan baromi fáradt lettem, mint az Isten.
Jó reggelt, szép napot, sikeres hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Babits Mihály
Balázsolás
Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs! Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon s úgy néztem a gyertyák közül, mint két ág közt kinéző ijedt őzike. Tél közepén, Balázs-napon szemem pislogva csüggött az öreg papon, aki hozzád imádkozott fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az oltár előtt, kegyes szokás szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én, s ő se jól értett. De azért te meghallgattad és megóvtad gyermeki életem a fojtogató torokgyíktól s a veszedelmes mandulák lobjaitól, hogy fölnövén félszáz évet megérjek, háladatlanul, nem is gondolva tereád. Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, segíts, Sebasta püspöke! Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag, hátra se nézünk, elfutunk a zajló úton, eleresztve kezetek, magasabb szellemek – de ti csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt. Nem sért ha semmibe veszünk s aztán a bajban újra visszaszaladunk hozzátok, mint hozzád ma én reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs! ki mint a szepegő kamasz, térdeplek itt együgyű oltárod kövén – mosolyogj rajtam, csak segíts! Mert orv betegség öldös íme engemet és fojtogatja torkomat, gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm zihál, s mint aki hegyre hág, mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel, kifulva, akként élek én örökös lihegésben. S már az orvosok kése fenyeget, rossz nyakam fölvágni, melyet hajdan oly megadón hajtottam gyertyáid közé, mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs! Hisz a te szent gégédet is kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány kivégzett: tudhatod, mi az! Te ismered a penge élét, vér izét, a megfeszített perceket, a szakadt légcső görcseit, s a fulladás csatáját és rémületét. Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, okos felnőtt! Te jól tudod, mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall még az Isten jósága sem, s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.
Ma 2020. február 2-a van, ami leírva minden irányból olvasva ugyanazt a számsort adja: 20200202 :))
Aranyosi Ervin
20200202
Nézd csak, oda-vissza a mai dátumot, február kettőre furcsa számsor jutott. Bárhonnan olvasod, a számok szembe jönnek, tükörképpé válnak, s a lelkedbe böknek.
A élet is ilyen párhuzamot mutat, ahogy végigjárod a rád kimért utat. Saját hibáidat másokban találod, és a visszásságot másokban, utálod. Ha magadba nézel, az benned is itt él, s nehezen tűnik el a rossz, miben hittél. A külső világod,belsőd tükörképe, s tőled függ, amit látsz, tetszik-e, hogy szép-e?
Amit adsz magadból, azt tükrözi vissza, lelked az édeset, vagy keserűt issza! Így tart tükröt neked, nap, mint nap a világ, amit te kiküldesz, az fog majd hatni rád!
Tegnap múlt 171 éve, hogy Windisch-gratz börtönbe záratja Czuczor Gergely költőt a Riadó című megjelent verséért.
Czuczor Gergely
Riadó
Sikolt a harci síp, riadj, magyar riadj! Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj! Villáma fesse a szabadság hajnalát, S fürössze vérbe a zsarnok faj bíborát.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valának, s azok legyünk.
Nem kell zsarnok nekünk, csatára magyarok! Fejére vész-halál, ki reánk agyarog. Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk, Mi fekete sárga lelkébe tört verünk.
Talpunk alatt a föld, s fejünk felett az ég, Tanú legyen, hogy áll Árpád hős népe még. S mely e szent földre hull, minden csepp honfivér, Kiáltson égbe a bitorra bosszúért.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene, Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Tiporva szent jogunk, szent harccal óvjuk azt, Pusztítsa fegyverünk a fekete sárga gazt. S zsarnok torán népek vigadjanak, A nép csak úgy szabad, ha ők elbuktanak.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene, Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Elé! elé! jertek haramia hadak, Kiket nemzetbakók gyanánt uszítanak. Temetkezéstekül, ti bősz szelindekek, Helyet dögész vadak gyomrában leljetek.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Szívünk elszánt keserv, markunk vasat szorít; Csatára milliók imája bátorít. Oh drága véreim, vagy élet, vagy halál! De szolganépre itt a zsarnok nem talál.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Vitézek, őrhadak, fogjunk búcsú-kezet; Iszonytató legyen s döntő ez ütközet. Ős áldomás gyanánt eresszünk drága vért, Végső piros cseppig hadd folyjon a honért.
Él még a magyarok istene! Jaj annak, ki feltámad ellene. Az Isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Január 30-án Martina napja is volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Martina Navratilova olimpikon
Martina Navratilova egykori világelső, olimpikon, visszavonult amerikai teniszezőnő. Csehszlovákiából származik, 1975-ben, 18 évesen disszidált az Egyesült Államokba, majd 1981-ben amerikai állampolgárságot kapott. Egyéniben, párosban és vegyes párosban összesen 59-szeres Grand Slam-győztes, karrierje során 369 tornát nyert. Egyéniben és párosban is világelső volt.
Január 30-án Gerda napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Pikali Gerda magyar színésznő.
Pikali Gerda csatornahangként is ismert. 2012 óta az M1 és a Music FM ,majd a Duna bemondója. Emellett időnként a Duna World és az M3 inzertjeiben/ajánlóiban is hallható a hangja.
Tegnapelőtt múlt 57 éve, hogy Bostonban (Egyesült Államok) elhunyt Robert Frost, négyszeres Pulitzer-díjas amerikai költő.
Robert Frost
Nyírfák
(Birches)
Ha nyírfák hajlanak bal- s jobbfelé sötétebb fák sudarai között, fiú ingatja őket, azt hiszem. De ingatás őket nem gyűri le. Csak jégvihar. Láthattad jégben őket télen, s eső után, egy napsütéses reggel. Egymáshoz csörrennek, amint ébred a szél, s tarkán tündöklenek, ahogy zománcuk reped s letörik. A nap kristályhéjat szórat velük, mely a hókérgen zúzottan gurul szét – oly halom söpörni való cserép, mintha a mennybolt szakadt volna be. A harasztig vonja őket a súly, de nem töri el; ám ilyen soká s mélyen hajlítva, nem nyúlnak ki már; az erdőkben évekig látható törzsük íve, lombbal a talajon, mint térdelő lányok, kik hajukat, napban szárítani, maguk elé vetik. De azt kezdtem el mondani, mikor a jégviharral betört az Igazság, bár fiú ingatná őket, amint ki- vagy bemegy tehenei után – kinek, hogy a bézbalt ismerje, túl messze a város, s ki azzal mulat, nyáron vagy télen, mit maga talál. Apjának fáit leigázta mind, addig nyargalva rajtuk sorra, míg meg nem szüntette merevségüket, s egy sem lógott bénán, egy sem maradt meghódítandó. Mindent megtanult, mit kellett: hogy ne engedje a fát túl gyorsan el, s ne erőltesse azt egész a földig. Súlyát mindig a fa sudarára bízta, gondosan, s oly könnyen, mint töltöd a poharat, mászott széléig, sőt túl is azon. Ekkor suhogva kifelé röpült, lábbal törve utat a talajig. így voltam egykor nyírfák hajlitója. S azt álmodom, hogy újra az leszek. Ez történik, mikor a gond kifáraszt; s a lét nagyon is úttalan vadon, hol arcod ég s viszket az átszakított pókhálóktól, s félszemed könnybe lábad az ágtól, mely nyílásába csapódott. Szeretném kicsit itthagyni a földet, majd, visszatérve, kezdeni előlről. A sors nehogy szándékkal félreértsen, s félig lakatva vágyam, elvigyen visszaút nélkül. Pompás hely a föld a szerelemhez: nem tudok különbet. Nyírfát nyargalva lenne menni jó, hófehér törzs fekete ágain kúszni az égnek, míg nem bírva már, a görnyedt fa le nem eresztene. Menni és visszatérni – ez a jó. Van rosszabb is, mint nyírfák hajlitása.
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább a szíve tessék!
Fél egyedül. Csak karolják! – s már eltűri, hogy a szíve ne is tessék. Megszelídül a magánytól, s annyi kell végül már, hogy meg ne vessék. Egyedül az éjszakákat?! – Ó, nem, inkább eltűri, hogy meg is vessék. Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, ezüstös karácsonyestét? Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, és azt, mi lesz még?!
Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, – azt se, hogy szeressék. Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: – rágondolva tölthessen el egy-egy estét.
Tegnap múlt175 éve, hogy megjelent Edgar Allan Poe A holló című verse.
Edgar Allan Poe
A holló
(Franyó Zoltán fordítása)
Egyszer éjféltájt a rejtett únt magányban elfelejtett, Furcsa könyv mélyébe révült elborongva bús eszem, - S míg fejem lelankad, orvul koppan ajtóm, zára zordul Roppan és halk zaj csikordul, padló koppan, azt hiszem; "Éji vendég - mormogom - ki most betoppan, azt hiszem, Az lehet, más semmisem."
Emlékszem: december éjjel volt s a húnyt szén torz szeszéllyel Rémek árnyát szórta széjjel padlóm alján véresen. Lestem, míg a hajnalóra int s a könyv varázsa jóra Fordít minden gyászt, Lenóra érted, elhalt kedvesem - Angyal-néven ő Lenóra, fénylő, égi kedvesem, S itt nem él már híre sem.
Selymes bíbor-függöny alja borzongó neszét sugallja S ez beszúr, befúr belém mint át-nem-élt uj félelem; S míg szívem remegve dobban, ajkamon megint kicsobban: "Éji vendég jön titokban, az nyit itt be csendesen, - Késett vándor kér titokban éji szállást, csendesen: Az lehet, más senkisem."
Nem haboztam már, merészen szóltam én ki, bármi lészen: "Jó uram vagy drága hölgyem, megbocsásson, azt hiszem, Szundikáltam egyre jobban, s Ön be halkan jön, titokban Lépve, lopva, nesz se koppan, hogy betoppan sebtiben, Szinte el se hittem..." - Ajtóm jól kitárom sebtiben: Mély sötét, más semmisem.
Hosszan, ámulón kinézek még az éjbe, mint ki részeg Álmot álmodik, milyet nem álmodott még földi szem; Meg nem tört a csönd, sok óra száll, de jelt nem ad, s e szóra Melynek párja nincs, "Lenóra!" sírom bánatterhesen, Ezt nyögöm s a visszhang adja vissza bánatterhesen - Az susog, más semmisem.
S hogy szobámba visszatérek, láng mar, átkos lelki méreg, Mert a hang ropogva koppan, hangosabban, rémesen. "Persze - mondtam már hörögve - mintha ablakrács zörögne; Ej, hát nem megy így örökre: ezt a titkot meglesem - Csitt szivem rövidke percre, míg e titkot meglesem. Szél zsibong, más semmisem."
Ablakom kitárva, rajta szent-korú, nagy, ősi-fajta Holló száll be, lomha szárnnyal csapkodón, nehézkesen. Rám se biccent, száll az éjen át és úgy néz rám le mélyen, Lord- vagy ladyként kevélyen s már az ajtón ül lesen, - Fönt a Pallas-szobron, ajtóm ormán ül le, mint lesen, Ül csak - és más semmisem.
S lám, a gyötrő gyászt az ében rém mosolyra váltja szépen, Míg ott gubbaszt bús mezében, furcsa gőggel, peckesen; "Bár a bóbitád lenyesték - szólok - lényed oly nemes még, Zord kisértet, átkos esték kóbor árnya, kedvesem - Valld be, Plútó éji partján, hogy neveztek, kedvesem?" S ő lekárog: "Sohasem."
Nézem ámulón e szörnyet, mit felelget, bár a görnyedt Háttal elgajdolt szavakban szinte nincs is értelem; Ily csodát se látni már a földön: egy efféle pára Épp az ember ajtajára ül le szépen, rendesen, - Egy madár vagy rém a szobron ül le szépen, rendesen, S úgy hivják, hogy "Sohasem".
Ám a Holló ott ül árván, ezt a bamba szót darálván, Ezt az egy szót, mintha lelke benne volna teljesen. Mást nem is beszél a dőre, meg se rezdül tolla, csőre - Én nyögöm csak: "Jóelőre sejtem, elhagysz édesem - Mint barátok és remények, holnap elhagysz édesem." Ő csak károg: "Sohasem".
Szívriasztó csöndbe váj az erre illő furcsa válasz: "Persze - mondom - ezt az egy szót tudja nyögni kétesen, Tán elleste mesterének bús jaját, kit átkos évek Vertek, űztek, míg ily ének sírt belőle véresen - Míg a holt remény dalában sajgó gyásza véresen Nyögte: Soha - sohasem..."
És a Hollót nézve, bágyadt gúnymosolyba fúl a bánat, Párnás zsőlyém épp a Pallas-fejjel szembe görgetem; Bársonyára dőlve, részeg képet kép után idézek S hosszan eltünődve nézek: mit nyög ily rejtelmesen - Fönt e torz, mogorva, borzas, orv kisértet érdesen Mért kerepli "sohasem?"
Szörnyű titkot sejtek ebben... Tépelődöm... hang se rebben, S most a démon tűz-szemével, jaj, szivendöf élesen; Bár e rejtélyt már kitárnám! Lámpafénnyel festve vár rám Bársonyos-lilán a párnám, mig aléltan ráesem Párnám bársonyára, melynek lágy ölén a kedvesem Nem pihen már - sohasem!
Ekkor úgy tünt, sűrű ködben füstölőkből ámbra röppen, Angyal-tánc kering, csilingel szőnyegemről fényesen. "Égről szállsz nagy ünnepen te - mondom -, Isten éjjelente Küld vigaszt, hogy mint nepenthe kortyát idd ki kéjesen, Holt Lenórád elfeledni idd e mákonyt kéjesen", S szól a Holló: "Sohasem."
"Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög, Sátán küldött tán vagy orkán vert e partra vétkesen, Mégis büszkén jössz, vitézül, zord lakomba, hol ma vész ül S rémek őrült tánca készül - mondd ki hát fölényesen: Lesz-e balzsam Gileádban? mondd, no mondd fölényesen!" S szól a Holló: "Sohasem."
"Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög, Mondd a szent Egekre, kettőnk Istenére mondd nekem: Fönt egy Éden-kerti óra üdvén égi kézfogóra Vár-e még reám Lenóra, fénylő, szent szerelmesem - Angyal-néven szent Lenóra, tündöklő szerelmesem?" S szól a Holló: "Sohasem."
"Pusztulj ezzel mindörökre! - ordítok reá hörögve - Vessz a vad viharba, Plútó éji partján, vészesen! Tűnj el, itt ne hadd egyetlen tollad, emlékül kegyetlen Ál-igédre; adj helyet lenn bús-magamnak könnyesen! Húzd ki csőrödet szivemből, hagyj magamra könnyesen!" S szól a Holló: "Sohasem".
És a Holló meg se retten, ül meredten, ül meredten, Fönt a sápadt Pallas-szobron, ajtóm ormán szélesen; Rút szemén kikandikál ma dermedőn egy démon álma, Árnyat árny fölé dobálva pislog árva mécsesem; S lelkem már a padlón elnyult árny öléből ékesen Fel nem szállhat - sohasem!
Lenge szellő, lenge szellő! Ne higyj a' virág szavának, A' midőn olly esdekelve 'S kérve kér illatbeszéde: Lenge szellő, lenge szellő! Kérlek szépen légy te szél. Ott sötétlik barna felhő, Mely vihart rejt és villámot. Kergesd el a' barna felhőt, Mert én félek a' vihartól, Mert én félek a' villámtól; Lenge szellő, lenge szellő! Kérlek szépen, légy te szél.
Lenge szellő, lenge szellő! Ne higyj a' virág szavának; Maradj csöndesen pihenve Vad bokornak árnyékában, 'S ne erőltesd meg magad. Mert a' csalfa szép virágnak, Más van ajkán, más szivében. A' vihartól, a' villámtól Aggodalma mit se fáj. Csapodár szerelmi vággyal Napsugár után eseng ő, Mit a' barna fölleg elrejt, És azért oly esdekelve, 'S kérve kér illatbeszéde, Hogy elüzd a' barna felhőt.
Lenge szellő, lenge szellő! Ne higyj a' virág szavának.
Rózsaláncza szerelmünknek, Sok örömmel telt frigyünknek, Boldog életünknek Hervadoz és elválással Fenyeget, nagy változással
S búsító mulással.
Hallod-e! az óra üt már! Itt az elválasztó határ, Mely szivedtől elzár: Ha igaz, mit szivem érez,
Meglátlak! Jőjj hát mellemhez, Szerető szivemhez!
Itt egy köny, mely sérelemből Reád hull s nedves szememből Hű szivedre gördül: Kér, hogy drága szerelmeddel A távolt is emlékeddel Ihlesd, s ne feledd el.
