antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Amikor Isten a világot szülte, a mindenség az ujjára fagyott. Hogy a föld, hogy a víz fölmelegülne, föléjük gyujtotta fönn a Napot. Recsegtek a jegek, amint a tűz-gyerek fölfele tört. S éledt a föld. A lánggömb kék útján végiggurult, aztán a tükröző mélységbe hullt: habokra ráhajolt, szikrázva fuldokolt, pirosan elhasadt, mint aki sugarat többé se hint - de reggel visszatér az égre megint.
És ahogy a Nap a hevét kifújta, a szinekbe-bomlott világra újra árnyék hajolt. S fölkelt a Hold. Ujjasan elomló éjszakai fény, szelid helytartó a király helyén. Míg hajnal előtt szunnyad a színek csokra, fehér legyezőt terít a habokra. Az örök szerelmet példázza ő: dagad és apad, de mindig visszajő.
S hogy fény legyen itt lenn ha a Hold kiapadt: kigyujtotta Isten a csillagokat. Nem-változók, aprók, kemények: örök szeretetről beszélnek. S ha burkot vonnak az égre a rémek: eltűnnek, aztán megint visszatérnek.
A világ világolt élettelen. Hiányzott mindenből az értelem. Hogy legyen, aki épít, rombol, ember készült hóból és koromból: szájában édesség, fejében fényesség, szivében lüktet a vér s mindegy, hogy mi neve, boldog-e, szives-e, kinek a kedvese: elmegy és vissza se tér.
Egy csillag halálba fut világok a farka alatt égbeli pávakakas tördeli a holdsugarat zuhanását csak ez a szív hallotta jaj csillagok élek gyönyörűn a halál ragyogó fia vagyok
Bevallom, én antialkoholista vagyok, de finom, hűvös gyümölcslevek jöhetnek minden mennyiségben. :)
Szia Szuszmok!
Ábrányi Emil
TENGERSZEM.
I.
Áll mozdulatlan, csöndesen, S mint egy merengő, méla szem, Folyvást az égre néz. Ős fák lenyúló, hosszu karja Tükrét védőleg eltakarja, Hogy meg ne törje vész ...
A hajladó, az ingó sások, Mint karcsú, lenge óriások Akkép veszik körűl. Minden zörejre összesúgnak, S ha kél vihar, szorongva zúgnak, Jelentik messzirűl.
De a vihar csak rejtve, lopva, Lábujjhegyen lép e habokra, S elfojtja bősz szavát. Mint visszatartott halk lehellet A mélyen alvó ágya mellett, Úgy rezzen, surran át. -----------------------------------
Hát, maga a hely máris nagyon kellemes. Nem egy zárt olvasóterem, hanem egy nyitott, tengerre? néző terasz, ahol olvasgatunk, írogatunk, miközben a lágy szellő be-belibben, megzörgeti a papírlapokat és jótékonyan enyhíti a délutáni forróságot. Emmán döfi!
Mintha kihaltak volna az évszakok, megdermedt zöldben fürödnek a fák. Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok, megkövült idő, haláltalan világ. Nem merek élni, lélegzeni sem, azt hiszen néha, nem is ver szívem, csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog. Rettenetes nehéz az idebenn. Hát élek, félek, alakoskodok.
Jó éjt mindenkinek! Veszettül fáradt és álmos vagyok, de azért örülök, hogy ilyen későn kószáltam odakint, így még élvezhettem a friss havat, ahogy ropog a talpam alatt. Lefogadom, hogy holnap már nyoma is alig lesz...
Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom, hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla. Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni, magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned, mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem? Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan, mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.
Neked is szuszmok ! Milu-san köszöni, szépen jól van. Most 10 hónapos és nagyon eleven. 2005. november 19-én ivartalanítottam. Kicsit megviselte. Haragban vagyunk, mert minden reggel és este nagy dajkálást követel ki magának, eddig nem volt probléma, de két napja, a szeretgetést azzal fejezi be, hogy megharapja az orromat és rácsálja a karomat. Körmét rendszeresen vágatom, nem tudom most mi szállt az okos fejecskéjébe. :-)
Elfelejtem magam, láss olyannak, amilyennek szeretnél, amilyennek a felfedező izgalom sejtjeidbe égeti megtört alakomat. Nem leszek más, csak az, akinek megláttak szemeid, s akinek a várakozás napjaiban magadnak szeretnél. Minden leszek, ha akarod, csak nyugtasd rajtam szemed, s érints meg minden pillanatban, hogy megéljem a holnapot.
Én most ugyan sajnos elköszönök, mert nagyon lassú és szakadozós a netem, de további jó szórakozást és kellemes verselést és eszmecserét kívánok neked, nektek!:-)
Fehér sirálypár röppent a mélykék esti égre, szárny szárny mellett, hogy szinte egynek véltem. de szétnyíltak odafönt, s kettõs rakétarózsaként hulltak alá a szelíd habokra. Egy pillanat volt az egész, egy villanás, És évek óta magam elõtt látom azt a finom, kétfelé hajló fehér vonalkát, melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék esti égre.
Tûnõdõ vén juharfa tanítgat bölcsességre: szemfedõt szõ a napra, gonddal, hogy meg ne sértse, s int a homálynak halkan: készülõdhet az alkony; és a gyanútlan hajnal jöttére földig-hajlón sugárzik, lombja bókol, néhány sajnálkozó szót mormol a halott holdról, ki nemrég rajta úr volt,
A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül, szorong a száj, remegve egyre szédül, mint szélhimbálta, imbolygó virágban a léha szív, és mintha súlyos áram érintené, alél a test, s a szem már a drága szempár csak mereng a csöndben, mint ismeretlen tengerfenéknek alján két gyöngyszem.
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás, míg oldja-bontja zászlóját a láz, hogy mint a szél, a szálló angyalok, sehol se, mégis mindenütt vagyok, hogy szinte már szeráfi lendülettel csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet, mint angyalok, kik parttalan terekben keringnek.
S már nem lehetne könnyed metszeten se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem, az idegekben érlődő halál árnyalja kezem tartását s a szám. S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz égessen át, hogy csontomig lehasson a varázs.
A drága, drága révülés, amelyben mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem, hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok, mint csillagok közt hulló csillagok! Csak mély verése ér most, mint a tenger, a mély örömnek, nincs szívemben jajszó, ha sírok is, mint sír a tengerekkel a kagyló.
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét, és máris részeg tőled minden érzék, kit oly hiába, nyugtalan kerestem, hozzám találsz az áldott szédületben, hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét? mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol egymásba, egymásnak felelve, mint két tiszta sor!
