Csatlakoznék hozzátok, ha megfelelek... Én mondjuk épp', hogy benne vagyok a korkövetelményben, hisz' még "csak" (??) 21 vagyok, igaz lassan (1,5hónap múlva) betöltöm a 22őt. Az én helyzetem szinte teljesen megegyezik Unicornis helyzetével... A csoportosítás alapján én amúgy szerintem az eslő csoportba tartozom... Habár nem merem 100%os biztonsággal kijelenteni...
Akkor én egy harmadik csoport vagyok, aki vágyik társra, tartalmas kapcsolatra de nem egymásseggébebújósra, hanem olyanra, ahol megvan az egyén szabadsága. Vagy ez lehetetlen?
Egyébként kezd kialakulni bennem egy olyan kép, hogy kétféle személyiségtípus van jelen ebben a topicban: az egyik egyedülálló, de nagyon vágyna a társra, az igazira rálelni, zártan, párban élni; a másik viszont, köszöni szépen, nem igazán kér ebből, ahhoz túlzottan szereti a függetlenséget.
Azt hiszem, inkább a második csoporttal rokonszenvezem. Sosem tűrtem, ha kalitkába zárnak, hadilábon álltam a tanáraimmal, nem vállaltam a több javat biztosító munkákat, mert túl sok kompromisszumot követeltek tőlem, inkább zenéltem, hegyet másztam, napról napra éltem. Azt semmiképpen sem mondhatom, hogy az a vérbeli szingli lennék, akinek mindene a pénz meg a karrier. Na jó, a pénzt azért szeretem, de az se mindig van.:)
Legyen valaki, akivel alkalomadtán örülünk egymásnak, elfogadjuk a lényét olyannak, amilyen, és meghagyjuk a szabadságát. Mennyivel többet ér ez!
szivembol beszeltel... legyen mindenkinek hova hazamennie, szabad leygen egyedul is csinalni barmit, ha eppen ugy esik jol...
egyebkent lany vagyok, 24, aki nem vagyott huszonegyketevesen kolykokre (es most sem:-)), eppen egyedul, tovabba van hol laknom, es kepes vagyok gondoskodni magamrol :-)
"en erre azt mondom, nem kell (egyenlore) plusz meg egy ember, akitol fuggok, aki megmondja, mit csinaljak, akivel kozoskodni kell"
Pedig a (zártabb) párkapcsolatok éppen erről szólnak tapasztalataim szerint. Kompromisszumok, megalkuvás, követelőzés, csinálj így, ne csinálj úgy, majd ha ilyen vagy olyan leszel, akkor...
Fenéket! Legyen valaki, akivel alkalomadtán örülünk egymásnak, elfogadjuk a lényét olyannak, amilyen, és meghagyjuk a szabadságát. Mennyivel többet ér ez!
Én reggel negyed nyolc óta vagyok szingli és nagyon nehezen tudom feldolgozni az a mérhetetlen űrt, hogy csak azt dugok meg, akit akarok; nem ugat bele senki, hogy mikor, hova, meddig megyek; annyi sört iszok meg, amennyit akarok stb stb.
Lelkileg igen mély traumát élek meg, de ezt az érzést biztosan ti ismeritek.
Az OBI-ban való vásárlástól feltolult egy emlék. Annyira szeretem, mikor értelmetlen dolgok vásárlása közben 3 percenként tolja nekem a bevásárlókocsit egy-egy tahó a bevásárlóközpontban és félhavi fizetésem ott hagyom valami nagyon fontos cucc miatt, hogy nem is nagyon tudom elképzelni, hogy fogok e nélkül elvegetálni a következő időszakban.
Én vásároltam az OBI-ban a volt párommal, kívülről valószínűleg boldogoknak is néztünk ki, aztán mégsem működött semmi se jól.... Szóval szerintem kivűlről sokszor tűnik szépnek a másik kapcsolata...
Felesleges itelkezni a helyzet ismerete nelkul... Azert elobb-utobb osszehazasodtunk volna, szerelem volt, meg minden... Csak elegunk lett az alberletbol, valamerre lepni kellett, akkor indult be a lakashitel, szocpol, stb. tema, es ekkor hataroztuk el a dolgot.
Nem hinném, hogy ez így lenne, elég ahhoz egy rosszul sikerült kapcsolat is, hogy "kiégj", persze ez nem is kiégés, inkább csalódás, bizalmatlanság, félelem, hogy ugyanazokat a hibákat elköveted, ami miatt az előző tönkrement, (és ettől tönkre is megy)
Egy új kapcsolatba "tiszta szívvel" és lappal kellene belemenni, nem hurcolni az előző rossz tapasztalatait, és mérgezni vele az újat.
Borzalmas érzés volt, amikor a pasim arról kérdezgette a jelenlétemben a gyerekét, hogy ott szokott-e aludni az "anyu" új barátja náluk. Mi a fenéért érdekli ez őt?????
De ha már igen, akkor miért úgy kérdezgeti, hogy én is ott vagyok? És akkor ezek után hogy higyjem el neki, hogy fontos vagyok neki és szeret?
Örülök, ha megnyugtattalak, hogy nem te vagy egyedül ilyen helyzetben. Továbbra sem tudok okosat mondani, pedig szeretnék.:)
Igazából nem siránkozni szerettem volna, hanem megtudni, hogy mit kell csinálni, hogy lehet nem valami elérhetetlen csodának látni azt, hogy vannak, akik boldogok együtt, együtt laknak egy lakásban, együtt vesznek csempét az Obiban....mennek valamerre, együtt.
Lehet, hogy ők meg arra irígykednek, akik "egyedül" vannak, mert sokmindent megtehetnek, amit ők nem.
Na most, mi nem tudjuk, hogy ez meddig lesz így, ők viszont nagyjából igen: most már mindig) valaki ott horkol mellettük, akivel közös a lakás, az akármi, a gyerek akkor nem lehet csak úgy kilépni a helyzetből, ha boldogtalanok. Sokan igencsak meglepődnének, ha a párjuk egyszercsak azt mondaná, hogy na jó, nekem elegem volt, szevasz. Akkor már nem az volna a fontos, hogy narancssárga, vagy mályvalila fuga legyen a fürdőszobában. Fordulna a világ egy meglehetősen nagyot, az értékeivel együtt.
Igen, persze, inkább egyedül, mint egy rossz kapcsolatban. Ezzel egyet is értek, csak a gyakorlatban ez nem ennyire egyszerű. Mi a rossz? Honnan nem lehet már biztosan jóra fordítani? Lehet, hogy csak valamit nem beszéltünk meg egymással, amit meg kellett volna.... A legkönnyebb megoldás felállni és bevágni magad mögött az ajtót, ahhoz nem kell különösebb erőfeszítés. De lehet, hogy ez az én hülyeségem. Lehet, hogy nem kellene ennyit gondolkodni, meg megbeszélni?:)Építeni szeretnék, nem rombolni.
Szia Lexy, a szívemből beszéltél.. bár én még "csak" 23 vagyok, úgy érzem, pont olyan kapcsolatban vagyok, mint te, és pont arra vágyom, mint amit leírtál...mintha magamat olvastam volna...:) jó tudni, hogy más is jár hasonló cipőben...
Ha egyre gondolunk, akkor az egy rossz értelmezés. Nekem legalábbis a szex nem csupán valami testi aktus, hanem a másik lényének a megízlelése is, amit én nem tudok másként csinálni, csak szeretettel. Talán baráti szeretettel? Nem tudom, minek nevezzem. Az a nagy, mindent elsöprő, őrületes, intenzív szenvedély mindenesetre, amit szerelemnek hívnak, engem már kevéssé érdekel. Az sosem arról szól, hogy elfogadjuk a másikat úgy, ahogy éppen van, hanem inkább arról, hogy beleálmodjuk a másikba az illúzióinkat.
Azt hiszem, nem kell minden kapcsolatba apait-anyait beleadni. Ez tényleg egyenes út a kiégéshez. Lehet szelíden, szeretettel, alacsonyabb lángon is csinálni.
"sok fiatal rohan egyik kapcsolatból a másikba, és a végén már csak pont azt nem tudja igazán szeretni akit tényleg kéne, mert már addigra teljesen kiégett.. :("
a kozos keglink 67nm volt (akkor is az en vagyonkam banta..), most 50, visszafele megyek:) az az osszekoltozes tenyleg nagyon rosszul sult el (majdnem rendorsegi ugy lett), fobiasan kerulom azota az ilyesmit...
"Nem jó érzés egy másik embertől függeni, ha engem kérdezel."
hat ez a lenyeg:) nekem mostanaban is tul sokan szolnak bele a maganeletembe, meg a szuleim "jajj mikor lesz mar valakid", en erre azt mondom, nem kell (egyenlore) plusz meg egy ember, akitol fuggok, aki megmondja, mit csinaljak, akivel kozoskodni kell, ... most ugy erzem, egy eletre elegem volt ezekbol, volt ki(k)tol csomort kapnom:( persze magamnak koszonhetem, en voltam az odaado kis ara, aki meg akkor is mosolyog, ha pokolra kuldik....... ma mar nem fe'lne'k azonnal felbontani egy ilyen lee'pito kapcsolatot. felnottem?
Sziasztok! 21 éves vagyok, lány (és anonim alkoholista :)) Komolyra fordítva a szót...szóval azt hiszem, én még nem számítok szinglinek már csak koromnál fogva sem, tekintve, hogy éppen csak meghaladom a felvételi korhatárt a topicba.
De persze a problémám ugyanaz: egyedül vagyok, mint a kisujjam, ráadásul sosem voltam még másként...Kezd kialakulni bennem az az érzés, hogy törvényszerű az, hogy akinek én kellek, az nekem nem kell, és aki nekem kell, annak én nem kellek.
Na pont nekem is 22 évesen volt az első (és egyetlen ) "komoly" kapcsolatom, és most már örülök hogy túl vagyok rajta :) Szerintem abszolút nem baj hogy nem volt hetente új barátnőd. Tudod sokszor én azt látom hogy sok fiatal rohan egyik kapcsolatból a másikba, és a végén már csak pont azt nem tudja igazán szeretni akit tényleg kéne, mert már addigra teljesen kiégett.. :(
Szerintem is nehéz manapság ismerkedni, vagy csak akinek nem jön össze ezt mondja mert talán így a legkönnyebb. Én párkeresés szempontjából teljesen le vagyok törve. 22 éves vagyok és még egyetlen bartnőm, komolyabb kapcsolatom sem volt. A legnagyobb baj mindig az, hogy azokba a nőkbe leszek szerelmes, akik valamilyen oknál fogva nem vesznek komolyan, vagy már több éves komolyabb kapcsolatuk van.
A lényeg az szerintem, hogy hosszú távú kapcsolatot manapság tényleg nehéz kialakítani, hiszen ma már ha valaki 2-3 hónapja együtt jár a másikkal az már hosszú időnek számít. Szerintem ez az emberek hozzá állásától függne, de manapság valami oknál fogva teljesen máshogy gondolkoznak a fiatalok.
