...a magány, magányosság valós jelenség, érzés; a régmúlt időkben is létezett, hiszen az irodalomban is számos írás, vers szól erről, csak az elszigetelődés napjainkban egyre több embert érint. Vannak, akik családban, közösségben élnek, mégis magányosnak érzik magukat...Mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán valamit tenni ez ellen?
Szóljon ez a topik erről, politikamentesen, hozzászólásokkal, versekkel és egyéb irodalmi művekkel...
"Ki leszek majd az életrajzodban? Noha még nem olvastam, mégis ismerem a választ: az összes ember leszek, aki valaha az utamba került. Az az ember leszek, aki kinyújtotta a kezét abban bízva, hogy lesz egy másik kéz, amelyik segít a nehéz pillanatokban."
"Hogyan hozhatod be egy elfoglalt család életébe, a gyermekeddel való kapcsolatodba a Létet? adj a gyermekednek figyelmet! Kétféle figyelem létezik. Az egyiket forma alapú figyelemnek nevezhetjük. A másik a formamentes figyelem. A forma alapú figyelem valamilyen módon mindig a cselekvéshez vagy az értékeléshez kötődik.„Elkészítetted a házi feladatodat? Edd meg a vacsorádat! Tedd rendbe a szobádat! Mossál fogat! Tedd ezt! Hagyd azt abba! Siess, készülj el!”„Mi a következő, amit tennünk kell?” Ez a kérdés pontosan tükrözi,hogy sok otthonban milyen családi élet zajlik. Formaalapú figyelemre persze szükség van, annak megvan a maga helye, ám ha a gyermekednek mindössze ezt nyújtod, akkor épp a legfontosabb dimenzió hiányzik, és a cselekvés – Jézus szavaival: „a világi gond” – teljesen elhomályosítja a Létet. A formamentes figyelem elválaszthatatlan a Lét dimenziójától. Hogy működik a formamentes figyelem?Ahogy a gyerekedre nézel és figyelsz, ahogy Őt megérinted, vagy ilyen-olyan dolgában segíted, éber, nyugodt és csöndes vagy, nem akarsz semmi mást, mint ahogy az a pillanat éppen van. Ily módon teret adsz a Létnek. Abban a pillanatban, ha jelen vagy, nem a papa vagy a mama vagy. Te a figyelem, a csöndes nyugalom, a jelenlét vagy, amelyik figyel, néz, érint, akár beszél is. Te a cselekvés mögötti Lét vagy."
"Az ember soha nincs egyedül. Még ha senki sincs körülötte, vagy akik vannak is, idegenek, netán az ellenségei, akkor is van ott valaki, akivel bajában és elhagyatottságában beszélni tud, és aki válaszol: ő maga."
"Születésem órájában vándorútra indultam a mozdulatlan és végtelen időben, s ez a vándorlás az én számomra csak a halál órájában ér véget. Ha elgondolom, körülbelül úgy történik, mint mikor egy piktorlétra egyik oldalán elindul az ember, és fokról fokra, napról napra, évről évre halad fölfelé, s mikor a csúcsra ért, a létra másik oldalán megindul lefelé, fokról fokra, napról napra, évről évre. Közben megöregszik, de az idő ugyanegy marad körülötte, áttörhetetlen és kimeríthetetlen. S ahogyan az idő egyszerre van jelen mindenütt, ugyanúgy van jelen az emberben a múltja, jelene és jövője."
"Nem olyankor fejlődsz, amikor békés vagy és elégedett. Épp ellenkezőleg: amikor dühbe gurulsz, elszomorodsz, kapzsivá, féltékennyé, türelmetlenné, kritikussá válsz. Mert ilyenkor lehullik rólad a maszkod, és rájössz, hogy nem szuperember vagy, csupán egy egyszerű emberi lény, aki szeretni tanul."
"„Szükségem van egy saját, egyszemélyes világnézetre. Hogy súgjon, amikor döntenem kell. Szükségem van rá, hogy az ellenálló képességem edzésben legyen, és a veszélyeket túléljem. A saját világnézet elidegeníthetetlen magántulajdonom. Nem lehet kisajátítani, nem lehet államosítani. Biztosabb befektetés, mint egy öröklakás. Civilizált embernek ugyanúgy szüksége van egy saját világnézetre, ahogy egy saját névre, fogkefére és dolgozószobára. Akinek nincs, az szegény. Ahhoz, hogy saját világnézetem legyen, nem kell filozófusnak lennem. Nem csináltathatom meg mással, hogy magamat tehermentesítsem, ahogy a szerelmemet és a halálomat sem háríthatom át másra. Nem olvashatom ki egy bizonyos könyvből, inkább a saját döntéseimből. Reflexió és improvizáció nem tudnak egymás nélkül meglenni. Egész biográfiámmal értelmezem a szembejövő jelenséget. Az emberi személyiség abszolút komplexitásából következően a tudás és az erkölcs a megértés fogalmában találkozik. Filozófiámnak az emberi személy egyetlen mivolta a talpköve. Ezt az egyetlenségünket isteni attribútumnak tartom. Senki sem helyettesíthető.”
"Ne higgyétek, hogy meg tudtok ijeszteni azzal, ha azt mondjátok nekem, hogy egyedül vagyok. Franciaország is egyedül van, és Isten is egyedül van; és mi az én magányom a hazám meg az Istenem elhagyatottságához képest? Most már tudom, hogy Isten elhagyatottsága az ő ereje: hová lenne ő, ha a ti irigykedő, kicsinyes tanácsaitokra hallgatna? Hát az én elhagyatottságom is az én erőm lesz ezentúl; jobb egyedül lenni Istennel; az ő barátságában sohasem fogok csalódni, sem az ő tanácsaiban, sem az ő szeretetében. Bízni fogok az ő erejében vakon, vakon, bízni fogok benne mindhalálig."
"Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol ő, aki tud rólam, aki jobban tudja rólam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem így - hatalmasabb ő nálam, csak ő találhat meg engem - vakon tapogatózva, ha mindketten keresgélünk, elvétjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben kell maradni; hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem..."
Este volt s a nyári égről Rohanó, tüzes vágyak estek belém, Mikor a bőrünk össze-összeért, Egész életemmel ott éltem én, Azon a kicsi, darabka helyen, Ahol a bőrünk, A bőrünk összeért.
Most már tudom, őt, őt kerestem, Mikor jelenést kért az eszem. S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek, Értitek-e az ő szavát, ölét? Mert már nem bírom el s az egész asszonyt Méhike-zümmel és hatalmas Üstökös-dobó kiáltásokkal Kihirdetem.
Micsoda melletted a napsütött szőlő hegy, A hajnalszőrű friss, égi állat, Vagy a bokrok reggeli ringatódzása A hajadon földek zsenge tomporán? Minden asszony csókja összebugyog benned S már sokszor félek, nagyon félek tőled, Mert mi nagyon összebogozódtunk
S még minden szabad szálat elkeversz. Ó, mi akkor is kívánjuk egymást, Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak És te könnyű felhőkön heversz!
Vannak dolgok, amelyeket csak úgy ismerhetsz meg, ha részt veszel bennük.
A külvilágból csak felszíni dolgokat ismersz. Mi történik a belső személlyel? Valaki sír, záporoznak a könnyei. Figyelheted, de ez csak a felszín. Mi történik a szívében? Miért sír? Nehéz értelmezni: talán azért sír, mert boldogtalan, talán azért, mert szomorú, talán azért, mert dühös, talán azért, mert boldog, talán azért, mert hálás.
A könnyek csak könnyek. Nem lehet kielemezni őket, hogy megtudjuk, miből erednek – mély hálából, boldogságból vagy boldogtalanságból -, mert minden könny egyforma. Kémiailag nem különböznek, és egyformák, ahogy legördülnek az arcon. Ezért a mélyebb tartományok kérdéseiben szinte lehetetlen kívülről döntést hozni. Egy embert nem lehet megvizsgálni. Csupán a tárgyakat lehet megvizsgálni.
Belülről szerezhetsz ismereteket. Ez azt jelenti, hogy neked magadnak is ismerned kell azokat a könnyeket; máskülönben sosem ismered meg őket igazán. Sokat lehet tanulni vizsgálatok révén, és jó, ha figyelsz, nagyon jó. De ez semmi ahhoz képest, amit a részvétel révén tanulhatsz.
"Ha csak a fejünket műveljük, és a szívünket elhanyagoljuk, bizonyosan több gond és több szenvedés lesz majd a világban. Viszont ha csakis a szívvel törődünk és sutba dobjuk az eszünket, akkor mi különbözteti majd meg az embert az állattól? Tehát e kettőnek együtt kell fejlődnie, és akkor az anyagi jólétet megfelelő szellemi fejlődés fogja kísérni. Szív és ész harmonikus együttműködése pedig létrehozza majd a békében és barátságban élő emberiség nagy családját."
"Furcsa, hogy a kor előrehaladtával az ember mennyire másképpen gondolkodik a sorsról és a végzetről. Fiatalon még meg vagyunk győződve arról, hogy az élet csupa választási lehetőség. Ott állunk megannyi ajtó előtt, kinyitunk egyet, mögötte még több ajtó, ott is választunk egyet és így tovább. De nemcsak azt választjuk ki, hogy mihez akarunk kezdeni, hanem azt is, hogy mivé akarunk válni. És igazából még az sem zavar, ha hangos csattanással időről időre bezárul mögöttünk egy ajtó. Ahogyan az sem, hogy az ajtók közül sok ugyanoda vezet, ahová történetesen egy másik is. És az sem baj, ha az ajtó zárva van, hiszen ott van a többi, lehet újra próbálkozni. Az, hogy a választási lehetőség csupán illúzió, fel sem merül bennünk, hiszen csak azt akarjuk megtudni, hogy mi van az ajtó mögött, a mögött, amiről azt reméljük, hogy közelebb visz a titok nyitjához. Amíg ifjú az ember, így tekint az életre. Aztán valamikor, amikor az ember nagyjából az élete feléhez ér, megváltozik. Kétségek, csalódások, kudarcok, felesleges ismétlődések veszik át a kíváncsiság helyét. Lassan kezdjük felfogni, hogy már több ajtó van zárva előttünk, mint ahányon még benyithatunk. Egyre többet tekintünk hátra, ahelyett, hogy előre néznénk. Ami eddig jelentéktelen volt, annak hirtelen óriási súlya lesz."
