Én is gratulálok! Érdekes volt olvasni, hogy mennyire más-más élmények jutnak egy adott szakaszon egyikünknek, másikunknak. Nekem is szépek az emlékeim, de egészen más hangulatúak. Hiába, mindenki a saját túráját járja!
A visszaigazolásra türelmesen várjál, nekünk kb. 2 hónap után érkezett meg.
Nyáron mikor több időm lett volna, csak halogattam a teljesítést. Volt ugyan tervezett útvonalam, de nem akart összejönni hozzá a társaság, a szállás. A dolog csak nem hagyott nyugodni, úgyhogy végül is november elején egyedül vágtam neki egy 71 kilométeres útnak, a Bakonynána és Gánt közötti részt választva, melyhez kellemes emlékek fűztek.
Zircig vonatoztam, onnan pedig buszoztam Bakonynánára, ahonnan 9:10 perckor indultam neki a Gaja völgyének. Gyönyörű napos idő volt, a pergő levelek között szűrődött be a völgybe a fénye. Különös módon az első 1-2 kilométerre a Római fürdő tetejéig nem is nagyon emlékeztem, hogy ilyen hosszan kanyargós – csak valamikor már a Jásd előtti réteken nyugodtam meg, mikor megláttam a vízmű sajátos alakú konténerépületét, hogy valóban jártam már itt. A faluban vettem egy csokoládét, aztán egyből neki is rugaszkodtam a fennsíkra vezető emelkedőnek. Annak idején itt a jelzettséggel volt gondom, jelentem, most is benéztem a tanösvénnyel történő rövid fonódásnál, a dózerútra jobbra fordultam ki, és csak pár száz méter után észleltem, hogy nincs jelzés. (Sokszor hajlamos vagyok jelentőséget tulajdonítani annak, hogy egy útvonalra behívó jelzés melyik irányból látható, mert arra gondolok, biztos az út is arról jön, ahonnan látható. Csak itt az útjelző tábla mindkét oldalán megvolt a behívó jelzés…). Mindegy, csak felértem Tésre, bedobtam az Erdei büfében egy fröccsöt, és a barlangkutató állomásnál még a macskák támadását is megúsztam. (Apósom valaha barlangászott, és elmondása szerint a macskákkal való engesztelhetetlen ellenszenvét éppen úgy szerezte, hogy egyik túrájukról visszatérve éhesen mehettek aludni, eme kis cuki négylábú tolvajoknak köszönhetően…)
Remek erőben éreztem magam, sorra jöttek a kedvelt ismerős pontok, a Hamuház, az erdei szentély, a Hosszú-Kígyós. Aztán Kisgyón, és a turistaház, ahol elkedvtelenedtem. Az épület pusztul, a kertjében most birkák legelésznek, a tornácra húzódnak be, ha éppen nagyon esne rájuk az eső. Milyen szép is volt itt az az este akkor, régen…
Hangulatom mellett ekkorra már az ég is kicsit borúsabb lett, és persze a Mellár-fennsíkon a szél is újra feltámadt. Számolgattam, hogyan állok idővel, és nem nagyon kíméltem magam, erős tempóban meneteltem, előbb a nyílt terepen, majd a Burok tetejének a szegélyén.
Bakonykútiba picivel 4 előtt értem oda, és mivel szerettem volna a két túranapra kb. egyenlően elosztani a távot, a folytatás mellett döntöttem. A faluszéli focipályát a másik oldaláról érintettem, mint annak idején, és lassan kezdtem érezni, hogy fáradok. A lovarda területét villanypásztor védi, a jelzés ennek mentén kerüli körbe – a sűrűsödő félhomályban botladozni mellette, kifejezetten kellemetlen volt. Innen tovább kapaszkodtam a Bogrács-hegy felé, mikor a sötéttel a köd is ráereszkedett a tetőre. Éreztem, ahogy megy föl bennem az adrenalin, volt ugyan már rutinom ködös-sötét túrázásra csapatversenyekről, de egyedül azért mégis más volt. Fejlámpám gyenge fényében igyekeztem az ösvényt nem elvéteni, a ritkásan álló fákon a jelzést észrevenni. A Bogrács tetejéhez közeledve aztán tényleg úgy éreztem, a semmibe kapaszkodok, de szerencsére nem vétettem el az irányt, és az alatta lévő kis erdei pihenőhelyen ki is fújhattam magam. Innen már könnyen lejutottam az országútig, amin pár száz métert visszasétálva az egykori laktanya elágazásánál vártam húsz percet, hogy gyakorolhassam a „hogyan ijessz meg egy buszvezetőt, este, külterületen” produkciót.
Isztimérre buszoztam be, itt korábban már aludtam az önkormányzat vendégházában, így tudtam a lehetőségről, bár akkor még nem volt rendesen berendezve. A gondnok átjött mikor megérkeztem – elmondta, hogy bár szívesen látják a turistákat is, a szálláslehetőséget csak a település honlapján hirdetik, mivel jobbára vannak fix ügyfeleik, akik munkásszállóként veszik ki a szobákat. Most is voltak páran, de nem zavartuk egymás köreit. Az ár ennek megfelelően jutányos volt. Este még átbotorkáltam a közeli bolt-kocsmába is, majd nyugovóra tértem, kissé sajgó lábakkal.
Reggel 6:50-kor már újra a terepen voltam. A ködös-párás idő maradt. Ez a Vontató-hegyen még érdekes is volt, ahogy egy-egy irtásnál kibukkantak a megmaradt fák a ködből, de napközben aztán a kép már megszokottá vált. A víztározónál sem volt nagyobb a látótávolság, így a zárógátat látva egy magashegységi helyszínt, vagy valami tengeröblöt is oda lehetett volna képzelni. A tó partjától eltávolodva három perces zápor ijesztett rám – az esőt csak a nap második felére vártam. Mivel nem lett folytatása, megkönnyebbülten bandukoltam fel az Öreghegyre a pincék, üdülők között, majd tekeregtem le a patak völgyébe vezető ösvényeken. A szurdokvölgyben senkivel nem találkoztam. Egyik kedvenc, régi kirándulóhelyemet így látni, hogy csak az enyém, különleges élmény volt. Sajnos az előző nap túlerőltethettem magamat, hol az egyik térdhajlat, hol a másik vádli felől éreztem feszülést, fájdalmat. Ennek ellenére a felkapaszkodás a Bodajk feletti gerincre könnyen ment, csakúgy mint az egyre jobban elvesző sípályán az ereszkedés.
Innentől nekem új szakasz jött, hiszen még jóval az útvonalmódosítás előtt jártam erre. Voltam boltban, pecsételtem, ebből adódóan csúnyán lemerevedtem, így utána a nap a legnehezebb fél órája következett, ahogy a települést elhagytam. Pár száz méterenként megálltam valami indokkal, hogy akkor fotózzunk, igazítsuk meg a táskát, pisilni kell, vagy csak meg kéne húzni a laposüveget. A Móri-árokból pedig közben semmi nem látszott. Lassan aztán csak elkaptam a ritmust, így a főút kereszteződésétől gyakorlatilag egy lendülettel jutottam el Csókakőre, érintve Söréd csücskét, és kapaszkodva fel a hegylábfelszínre, könnyen járható földutakon. Valószínűleg amúgy szép szakasz lehet, ha van kilátás…
Csókakőn meglepetésemre nyitva találtam az öreg olasz kocsmáját (azt hittem, ez már rég nincs meg) – úgyhogy egy jó kávéval és üveges sörrel frissítettem. Jelenség a bácsi, ahogy időnként olasz szavakat kever a mondandójába. Mint elmondta, már 82 éves. Sajnos azért látszik a helyen, hogy a fenntartása már meghaladja az erejét.
A vár parkolójánál pecsételtem, aztán kihasználva az „érzéstelenítés” hatását, jó kedvvel kaptattam fel a hosszú völgyön a hegység gerincére. Még lent a faluban szorongva néztem a meteorológiai térképet, és egyre vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell: a ciklon csapadékzónájának. A légmozgás kicsit erősödött, továbbra is a ködben-felhőben jártam, de a nagy csapadékhullás csak nem akart elkezdődni, még akkor sem, mikor egy óra elteltével megálltam ebédelni. Továbbra sem volt esélyem 100 méternél távolabb látni – az erdő hangulata ugyan folyton-folyvást változott, ahogy ritkásabb, vagy eltérő kitettséggel bíró részekre értem, de azért lassan fogyott a távolság, főleg mire a végén felkapaszkodtam a Géza-pihenőhöz. Az eső? Úgy néz ki, elmaradt…
Innen már tudtam, hogy nincs sok hátra: a lejtőn még vitt a gravitáció, a Gántra vezető, laza talajú völgyi útra érve azonban kellett még némi akaraterő a folytatáshoz. Időközben kitisztult azonban a látóhatár is, így a faluba már nyugvó nap átszűrődő fényei kísértek be. Örömmel értem a Vértes Vendéglőhöz 15:50-kor, pecsételtem, fogyasztottam egy késői ebédet (az étlap frissült, sajnos a drágább, kevésbé „kisvendéglős” irányba mozdult, de a minőséggel változatlanul nem volt gond). Innen meg már csak haza kellett buszozni, ami egy csákvári átszállással nem jelentett nehézséget.
A lábam már nem fáj, a visszaigazolásra türelmesen várok, az emlék pedig szépen elraktározódott. Továbbra is nagy kedvenc maradt a Keleti-Bakony…
van bizony, mikor az érzékletesen leírt heroikus küzdelmet olvastam, egyből az északi zöld brutál emelkedője jutott eszembe a Tolvaj-hegyre :-)
bár nektek a Vasfüggöny talán közelebb van
(jut eszembe, mikor két hete DDK mián Veleméren - Szomorócon jártunk, olvastam ismertető táblákon a sökfás temetőkről, azért hallottam már ezt-azt de erről még soha, úgyhogy majd a vasfüggöny során megnézem magamnak)
nem tudom ebben a ködös időben látszott-e, de irányomból is lengett a kalap és hosszan zúgtak a fanfárok :-)
"Első felindulásomban azt mondtam, ha lesz még OKT biztos, hogy nem ebből az irányból vesszük be a Miliceket, de megnyugodva jobban belegondoltam, hogy itt milyen lehet a lemenetel? Szörnyű, szörnyűbb mint a mászás!"
Megjártam ezt az utat már "feről le" és "leről fe" is, és mondhatom, hogy jobb lefelé. Szóval legközelebb inkább fordítva javaslom!
Szívből gratulálok a teljesítéshez!!!
ui.: ...és hogy ne legyen benned üresség érzés: további sok szép túrát kívánok!
Szívből gratulálok! Embert próbáló túra volt a leírás alapján, méltó befejezése ennek a bejárásnak. Most is - mint mindig - remek kis túraleírást olvashattunk. További jó túrákat kívánok!
Én jobban szeretek a magam által meghatározott időpontban és tempóban, kisebb társasággal túrázni, ezért a TT-ket nem igazán preferálom. Azért köszi a tájékoztatást.
Igen, a somlóit is néztem, de azt jó lenne inkább barátokkal, kollégákkal, pincelátogatással... Ha jól láttam, még rövidebb táv, a vége felé egy vendéglővel, szóval remélhetőleg könnyű lesz megszervezni rá egy "csapatösszetartást". ;-)
Amivel most szemezgetek - szintén Orbán Imre szervezésében - a tihanyi és a badacsonyi barangolások, mindkettő 15-16 km, még utazással, rövid nappalokkal is simán teljesíthető.
Gratesz a teljesítéshez és a szép túrához. Remélem még az a szép kitűző jár érte.
Nekem is az egyik kedvenc túrám. 2017-ben is romos volt az Ify-kápolna, de még nem ennyire. Ráadásul még egy-két harmónium is volt az egyik szobában és a verandán.
Sajnálom, hogy így ér véget egy igen érdekes történetű műemlék élete. :)
Egyébként hasonló szép túra ilyenkor az "Öt kápolna a Somlón" is, szintén Orbán Imre szervezésében.
Kicsit megvariáltam a felkeresendő kápolnák (és a csúcskő) sorrendjét, nekem nem tűnt annyira soknak az aszfalt. A 2*1 km vasútállomás-Kisapáti országúton kívül nem volt sok - legalábbis az OKT ezen (Tapolca-B.tördemic) szakaszához képest egyáltalán nem.
Szép ez a környék, tavaly én még megtoldottam egy Csobánci-vár látogatással is. Az elmúlt évben 4-szer jártam erre, teljesen beleszerettem ebbe a környékbe. Idén már céltudatosan választanom más országrészt, hogy mást is lássak.
esetleg ha szóltál volna, elképzelhető, h Veled tartottunk volna és ott folytattuk volna ahol abbahagytuk ;) :D
egyébként pár éve Elsővel mi is megcsináltuk Orbán Imre mozgalmát és tényleg tetszett, hogy a Szt. György hegy fősodrán kivűl is megismerkedhettünk a heggyel, bár a végén az a rengeteg aszfalt taposás nem jött be, de legalább a vasútállomásra értünk be, ahol még volt időnk betérni a becsületsüllyesztőbe is :) :D
No, hogy egy kicsit ON is legyek végre, itt a szombati túrám beszámolója...
5 kápolna a Szt. György-hegyen
Nem mondott túl jó időt, az esőt hozó front viszont már elvonult a nyugati országrész felett, ezért errefelé terveztem a túrát. Elég korán indultam, így 4.12-kor már Kelenföldön a fehérvári személyen találtam magam, majd egy 20 perces átszállás után zötykölődtem is úticélom, Nemesgulács-Kisapáti vmh. felé. Nem volt rövid az út a sűrű megállásoknak és a füredi mozdonycserének köszönhetően, de 8.20 körül már kászálódtam is le a vonatról.
Gyors szerelésigazítás, útvonalkövetés indítása, és már bandukoltam is az aszfaltút mellett Kisapáti falu felé. A boltba betértem reggeliért, na és hogy kérjek pecsétet az igazolófüzetbe. Az eladó hölgy egyáltalán nem csodálkozott a dolgon, szívesen nyomta a bélyegzést.
Az első kápolna közel van a faluhoz, kis bemelegítésnek éppen jó volt. Előle szép kilátás nyílik a Csobánc és Gulács felé. Visszatérve az útra valami egészen furcsa köztéri alkotás található. Pisilőpont. De tényleg. OK, fiúknak szinte minden az, de ez „hivatalosan” is… Nem próbáltam ki, nem tűnt túl higiénikusnak, no meg parancsszóra nem is megy, nem így készültem… ;-)
A Darányi Ignác menedékház – leánykori nevén Szt. György-hegyi kulcsosház – az OKT-t járók számára is ismerős lehet. Gyors pecsételés, néhány falat reggeli, és a már jól ismert Kék jelzésen ballagtam a bazaltorgonák mellett a Szt. György-hegy teteje felé. A kilátás „szokásosan” parádés, a csúcskövön az évszám – ezt kell feljegyezni igazoláshoz – viszont már alig látszik. Lefelé a Khrsz jelzésen jöttem, amihez becsatlakozott a piros sáv is, majd a bazaltorgonás szakasz tetején visszacsatakozott mindkettő a Kékhez. Útközben panoráma a Tapolcai-medencére. Ez az útvonal a csúcstól (csúcsig) sokkal szebb, látványosabb, mint a Kék. Én erre vinném az OKT-t, így nem lenne kitérő a Szt. György-hegy csúcsa, amit vétek kihagyni, pedig ugye jelenleg nem érinti az útvonal.
Visszatértem a Darányi menedékházhoz, majd folytattam is utamat – ezúttal a hegy északi oldalán a P- jelzésen a Szt. Donát kápolna felé. Meglett a kápolna, az ellenőrző kérdésre adott válaszban viszont kicsit bizonytalan vagyok. Egy szelfi azért biztonság kedvéért befigyelt.
A Raposkától keletre eső Szt. Antal kápolnához szerencsére nem kell az országút mellett haladni, hiszen vadonatúj kerékpárút vezet a hegy nyugati oldalán. A kápolnától a térképen jelzett jelzetlen (hű, ez elég furcsán hangzik…) földúton haladtam, ami aztán sajnos egyszer csak elfogyott, de a bekerítetlen telkek között el lehetett érni egy másik földutat. Szerencsére elég kihalt volt minden, de ha itt vannak a telektulajdonosok, kaphattam volna rosszalló pillantásokat… Célszerűbb lett volna a kápolnától visszaballagni a Z- jelzésre. Majd legközelebb.
Újra felcaplattam a hegyoldalba, hogy ismét a Kékre csatlakozva a elérjem a Tarányi présházat és a mellette levő Lengyel-kápolnát. Igazolás itt is rendben, fényképek készítése, majd ballagás tovább az Ify-kápolna felé.
Hasonlóan lehangoló helyet nem nagyon találni a környéken. Nem nagyon vannak szavak leírni azt a pusztítást és pusztulást, amely az elmúlt években a természet – feltételezhetően jelentős antropogén rásegítéssel – véghezvitt. Szörnyű. Romok és mocsok mindenütt, csak (rövid) idő kérdése, hogy a homlokzat is leomoljon a rajta levő – még épnek tűnő – barokk szobrokkal. Nem lehetne legalább a szobrokat megmenteni??? A pusztítás még szembeötlőbb a bejáratnál levő felújított kereszthez viszonyítva. Lehet, hogy inkább innen kellett volna kezdeni a túrát, mert a többi kápolna egyébként rendben van, így viszont leginkább ez maradt meg bennem.
Innen gyorsan le lehet érni Kisapátiba, és a már ismert úton vissza a vasútállomásra. Az útvonal tulajdonképpen körbejárja a Szt. György-hegyet, közben a csúcsot is érinti. Fantasztikusan szép, különösen ilyenkor, tiszta időben, őszi színekkel. Csak azt az Ify-kápolnát tudnám feledni… :-(
Még egy sört a gallér mögé hajítottam (c. Hörpölin) a nemesgulácsi kocsmában, aztán zötykölődtem is vissza Budapestre, megállapítva, hogy kb. kétszer annyit utaztam, mint túráztam. De megérte.
Túratáv a vasúttól vasútig 14,2 km, szint kb. 650 m.
Még annyi, hogy a vasút versenyképességét az is rontja, hogy míg a busz végigmegy a települések főutcáján, addig a vonat sok esetben (pl. Őriszentpéter, Bajánsenye) a település szélén vagy legalábbis a központtól jó messze áll meg. Persze hogy Juliska néni inkább busszal fog utazni.
Én is úgy tudtam, hogy a magyar-szlovén vasúti kapcsolat megteremtése - ezáltal az adriai kikötők jobb megközelíthetősége - miatt építették újjá a vonalat. Szóval főleg a teherszállítás volt a cél, csak hát ha már megépült, van rajta némi személyforgalom is. (Mondjuk a napi 4 vonatpár már eleve kizárja a versenyképességet...)
2022. 10. 22. szombat Erre a napra már nem terveztem gyalogtúrát, mert esőt ígértek. Na meg annyira nem is fogott meg a sík vidéken való útkeresés, dzsindzsa-harc hangulata.
Végleg elhagyva a szállásunkat Berzence felé vettük az irányt, gondoltam kicsit felfedezzük a várost. A Festetics-kastélyt kerestük, de az évekig pszichiátriának használt, ma már üresen álló épület teljesen zárva volt, a rálátást takarták a bokrok, fák, így alig láttunk belőle valamit. El is ment az egésztől a kedvem, inkább továbbálltunk Hács irányába.
A falu egyik szélső utcájában parkoltunk le, és gyalog indultunk Béndekpuszta felé. Majdnem pont egy éve, a Dél-balatoni várak túramozgalom kapcsán jártam itt, s teljesen elvarázsolt hangulatával. Meg kellett mutatnom Klárinak is. Minden jóslat ellenére, a tavalyival ellentétben, napfényes időben volt részünk.
A régi kis kápolna mögött egy még régebbinek a romjai is látszanak. 1331-ben említik először írásos dokumentumok a települést. 1590 körül, a török dúlás elől a régi kápolnába menekült a lakosság. Egy portyázó török csapat rájuk gyújtotta a tetőt, mindnyájan meghaltak. A rom mellett áll az 1857-ben felszentelt és az 1970-es évek végéig használt újabb, klasszicista kis templom. A törökök által elpusztított béndekiek csontjai ennek altemplomában kialakított ossariumban vannak elhelyezve.
Az 1800-as években a Kacskovics-család birtokolta a települést, nekik van egy kastélyuk a közeli Gyugyon is. A család néhány tagjának sírja közvetlenül a templom mellett ma is megtalálható. Az utolsó családok 1970 körül költöztek el innen.
Természetesen benéztünk a szomszédos Gyugyra is. Gyugyot első ízben a somogyvári bencés apátság alapítólevelében említik, 1091-ben. Tiszteletreméltó múltja van a településnek, komolyan ápolják is: akár a Magyarok kálváriájára, akár az Örökkévalóság parkjára gondolunk. Végigsétáltuk mindkettőt, nagyon magával ragadott a hangulata mindkettőnket.
Még elautóztunk a már említett Kacskovics-kastélyhoz, ahol megállt az idő. Tavalyhoz képest semmi nem épült, igaz nem is pusztult. A tető ép, legalább áll az épület!
Innen már a Balaton felé vettük az irányt. Bogláron sétáltunk egy rövidet a parton. Ezeknek az őszi balatoni sétáknak is megvan a különleges hangulata. Ilyenkor jobban érzékelhető a táj szépsége, nem nyomja el a nyári nyüzsgő élet.
Ebédet követően még Siófoknál is megálltunk egy kis pihenésre. Hajdan itt nyaraltunk több éven át az éppen kúszó-mászó gyerekeinkkel. Ennek már 30-35 éve, jó volt keresgélni a régi emlékeket.
Kegyes volt velünk az időjárás is, a délutáni borús idő ellenére a beígért esőből hazáig egy csepp sem esett. Ma csupán 4 km-t sétáltunk, kellett ez a könnyed levezető nap. A teljes túrán összesen 60 km-t gyalogoltam.
Rendhagyó túra volt ez az idei, hogy összevontam a klasszikus túrázásomat a szokásos őszölésünkkel. Leginkább az éjszakai táborok hangulata hiányzott, de örülök, hogy most ezt legalább így sikerült megoldani.
Remélem sikerült némi kedvet csinálni ehhez a környékhez, sok szép túrát kívánok mindenkinek!
valami olyasmi lenne a logikus mint mondjuk az M7-esen,
Igen igen, csak az M7-esen kicsit más a lépték, ott Tárnokon Siófok/Nagyakanizsát (mondjuk 2 ó távolságot) kiírni más, mint Becskén kiírni Mátraverebélyt, hogy 74 km, ami (nekem) pl. 4 túranap.
Persze nem ellenzem, csak én személy szerint nem sok értelmét látom :))
vonat: kösz az infót
de miért dízel cucc jár egy villamosított vonalon? (én sem kötözködöm, csak nem értem)
Szívesen. OFF
Nem nagyon elmélyedve benne, de röviden: nincs ennél többre igény. Ha megnézed a vonal történelmét, láthatod, hogy 1980-ban megszűnt a forgalom, majd el is bontották. Végül 2000 körül építették vissza, de jórészt a teherforgalom miatti kapcsolatként. A lakosság, aki 20 évig megoldotta az utazását máshogy, az most sem igazán vonatozgat arra.
A Flirt motorvonat pedig 211 ülőhelyes, ami indokolatlan oda, ahová a 44 üh is elég. Villamos motorvonat ennél kisebb nincsen a MÁV-Startnál, Mozdony+1 kocsival járni pedig gazdaságtalan, irreálisan sűrűn kell karbantartani a mozdonyt a fék igénybevétele miatt, a végállomáson (amiből 1 határállomás: Hodos) közbe kell járni. Ráadásul az eltérő feszültség miatt a mozdonyt "lökdösni" kell az egyik oldalról a másikra.
Az már csak egy szomorú plusz, hogy a mostani energia költségek mellett jó eséllyel olcsóbb is egy kisebb fogyasztású dízel motorvonattal járni, a villamos vonatatás járiléskos költségei mellett (felsővezeték használat pl.)...
"de miért dízel cucc jár egy villamosított vonalon? (én sem kötözködöm, csak nem értem)"
Csak tipp, de ha elég oda egy szóló bz, akkor annak az üzemeltetése még mindig olcsóbb, mint ha egy szili (V43) közlekedne egy személykocsival. A flirt meg még szólóban is jóval nagyobb kapacitású, ráadásul azokra nagyobb szükség van más vonalakon (a 2-70-71-80-100-120-as vonalakon éppen most csökkentik a dupla flirtök számát szép csendben...).
Végleg elhagyva a szállásunkat Berzence felé vettük az irányt, gondoltam kicsit felfedezzük a várost. A Festetics-kastélyt kerestük, de az évekig pszichiátriának használt, ma már üresen álló épület teljesen zárva volt, a rálátást takarták a bokrok, fák, így alig láttunk belőle valamit. El is ment az egésztől a kedvem, inkább továbbálltunk Hács irányába. 
A régi kis kápolna mögött egy még régebbinek a romjai is látszanak. 1331-ben említik először írásos dokumentumok a települést. 1590 körül, a török dúlás elől a régi kápolnába menekült a lakosság. Egy portyázó török csapat rájuk gyújtotta a tetőt, mindnyájan meghaltak. A rom mellett áll az 1857-ben felszentelt és az 1970-es évek végéig használt újabb, klasszicista kis templom. A törökök által elpusztított béndekiek csontjai ennek altemplomában kialakított ossariumban vannak elhelyezve.
Az 1800-as években a Kacskovics-család birtokolta a települést, nekik van egy kastélyuk a közeli Gyugyon is. A család néhány tagjának sírja közvetlenül a templom mellett ma is megtalálható. Az utolsó családok 1970 körül költöztek el innen.
