"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
(Budapest, 1909. november 30. – Budapest, 1961. március 9.) magyar költő, humorista, konferanszié; a háború előtt Szarvas Dénes álnéven jelentek meg humoros írásai. A legsokoldalúbb magyar írók egyike.
*
A Nő Teremtése.
Szóval az Úr legelőször, Férfiembert alkotott, Ezzel teltek hosszú évek, Nappalok és alkonyok, Ami szép volt, ami jó volt, Mindent ebbe fektette, Ő maga is megcsodálta, Mire készen lett vele: Domború mell, magas homlok, Sziklát görgető karok, És a többi. Részletezni Nem is nagyon akarok, Szeme, füle, lépe, mája, Lába is, hogy lépne rája, Hogy így visszagondolok, Csupa, csupa jó dolog.
No, de közben hiba történt: Elfogyott a nyersanyag, Míg a férfi ily remek lett, A szegény nő megfeneklett, Rá már semmi sem maradt. Ám az Isten azért Isten, Véghetetlen bölcsessége, Mindig jó dolgokra inti, Tudja, hogy ha segít magán, Az isten is megsegíti. Hogy ily nagy volt a probléma, Csak merészebb lett Ő attól, És nekiállt nőt csinálni, - ahogy azt ma mondanátok - Mindenféle műanyagból. Volt abban a nőben minden, Bizony nem lesz könnyű dolgom, Véges-végig elsorolnom.
Az ezüsthold kereksége, Pálma sudár merevsége, Őszi felhő mélabúja, Mélyhegedű néma húrja, Őzikéknek kecsessége, Majmok csacsi fecsegése, Május üde tavaszsága, Csörgőkígyó ravaszsága, Fák közt nyögő szél fuvalma, Bősz oroszlán rémuralma, Páva tolla, pulyka mérge, Gyáva nyúlnak rettegése, Kis verébnek puha pelyhe, Illatozó rózsa kelyhe, Mérges fullánk kis darázsba', Felparázsló tűz varázsa, Csorgatott méz édes íze, Szomjúság a tiszta vízre, Nyári zápor, rét keserve Tél dühétől szétseperve, Bátor tigris vad haragja, Kis pacsirta trilla-hangja És a többi, és a többi, Az is, ami ki lett hagyva.
Nem volt már a férfi árva, Mert az Úr az új teremtményt, Neki adta illetőleg, Rásózta az ő nyakára...
Nem telt bele alig pár nap, Hát az Úrhoz mén a férfi, S panaszkodik, azt remélve, Hogy az Isten csak megérti.
Uram! - így szól - kezed mért ver? Rettenetes egy teremtmény, Akit adtál, az a némber. Szája be nem áll, ha fecseg, Egyszer nyűgös, másszor beteg, Minden semmiségért zokog, És veszélyes és szeszélyes, Hogyha egy kis öleléshez Néhanapján hozzáfogok. Máskor - hogy is mondjam - mohó! Izzik, mint a tüzes kohó, Kábít, bódít, mint az óbor, Csak az a baj, hogy sose jókor. Elpusztulok vele élve, Így könyörgök: vedd őt vissza! Nincs szükségem feleségre!
Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt: Látom nincs belőle hasznod, Nem erőszak a disznótor, Visszaveszem én az asszonyt!
Nem telt bele alig pár nap, S hát megint csak jön a férfi, S panaszkodik, azt remélve, Hogy az Isten csak megérti:
Uram! - így szól - én se értem, De hiányzik az a némber, Ettől vagyok én most bajba', Hiányzik a dalos ajka, Milyen kedves, mikor fecseg, Megható, ha néha beteg, Hogyha szenved, hogyha zokog, S milyen hálás, milyen boldog, Hogyha egy kis öleléshez, Néhanapján hozzáfogok. Mámorító, mikor mohó Izzik, mint a tüzes kohó, Kábít, bódít, mint az óbor, Sose rosszkor, mindig jókor, Nincs öröm, csak vele élve! Így könyörgök: add őt vissza, Szükség van a feleségre!
Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt: Látom, látod már a hasznod, Visszaadom hát az asszonyt!
Nem telt bele alig pár nap, S hát csak újra jön a férfi, S panaszkodik, azt remélve, Hogy az Isten csak megérti:
Uram! - így szól - én se értem, De csak némber az a némber, Sok bosszúság, kevés öröm, És a csóknál több a köröm, Köröm, karom, fecsej, szitok, Ha úgy látja jónak, kidob, Minden bajért engem okol, Vele élnem tüzes pokol, Így könyörgök, legyen vége, Vedd őt vissza, sose lássam, Nincs szükségem feleségre!
Ez már sok volt az Istennek, Nagyot ütött az asztalra: Volt időd, hogy kiismerjed, Nekem is van egy kis eszem, Többé vissza sose veszem, Oktalanságodon okulj, Ahogyan tudsz, úgy boldogulj, Ezt a mérget hordanod kell, Akárhogyan éget is, Vidd az asszonyt, mert különben, Beszüntetlek téged is!
Sok millió éve ennek, De semmi se változott, Ma is így vagyunk a nővel, Hol áldott, hol átkozott, Nyögünk, hogyha velünk van és, Hogyha elhagy akkor is, Ezt csináljuk amíg élünk, Így jön el az aggkor is, Amíg ez a világ világ, Össze sosem békülünk, Tragédiánk egy mondatban: Sem velük, sem nélkülük!
Hiába akarlak kitépni magamból, örök rendelés háncsa kötöz; A lelkek kertésze szívembe oltott, Nemes ágat, vadon fa tövihöz.
Hiába akarlak letörni szívemről, Belémhegedtél mélységesen, Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból Ezer kétségnek vihara sem.
Csak az, hogy Te is élsz e szikes világban, S, hogy tudlak, s hogy szabad gondolni rád, Leverte álmaim vackor gyümölcsét, S elűzte a képzelet hamis madarát.
Csak az, hogy az emlékezés viaszában Őrizhetem arcod vonalait, Kifakasztotta szerelmem alvó lombját, Hogy zúgva tört föl az eleven napig.
Örök életben és örök halálban Élsz Te bennem, és élek benned én, - Nem válhatunk el... ó, le ne hervadj Drága virágom, remegő remény.
*
Egy forradalmárhoz
Szíts forradalmat! Támassz zendülést! Ragadj kést, fegyvert, ha a szó kevés! Rombolj és gyilkolj, légy mindenre kész!
De önmagadban pusztítson a harc, önmagad ellen forduljon a kard, magad rombold le, ha romot akarsz.
Volt életedből majd, ha nem marad kövön-kő, megdől penészes falad, s csúf tégláidból nem lesz egy darab:
Akkor lesz győztes a forradalom! Tiéd akkor lesz ország s hatalom. Eredj hát harcba s győzzél magadon!
*
Szent Margit hídján
Szent Margit hídján bandukoltam egyszer, Fölgyűrt gallérral, szembe a vad szelekkel. Harapós kedvű, szilaj, goromba tél volt, A síkos égen meg-megcsúszott a félhold.
A híd alatt málló jégtáblák ropogtak, Zajdulva csaptak a kőoszlopoknak.
Orron vert, fülön csípett a fagy: de mitse bántam, Tudtam, hogy nincs fény sehol e zord világban,
Tudtam, hogy riadva most roppan minden össze, S tudtam, hogy megdermedt az idő mindörökre.
(Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.) József Attila-díjasmagyar író, költő, műfordító, újságíró. Az Írószövetség választmányi tagja; a Magyar-Szovjet Baráti Társaság orosz elnökségének tagja; a Magyar-Örmény Társaság tagja; a Pápai Jókai Kör; a Veszprém Megyei Irodalomtörténeti Társaság valamint a Pápai Honismereti Társaság tagja volt.
*
Kívüled élek
Órák, napok jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy meglássalak. Gyönyörű arcod tanulom utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek, olyan bátran, hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelről szemügyre vennéd. De, nem is ismersz.
Én vagyok az, aki meg tudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek, hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbirkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettős rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek, Aztán visszaadom.
Kívüled élek, ilyen siralmas bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzószálai tízezer voltos áramában.
*
Dúdoló
Felhővé foszlott az erdő, söprik nyers szelek. Heggyé tornyosult a felhő. Hol keresselek?
Korhadt tönkön üldögélek, nyírkos fák alatt. Nem tudom már, merre térjek, honnan várjalak.
Virrasztom a fák tövében szunnyadó telet. Éneklek a vaksötétben lámpásul neked.
Más dicsérje a setét, Sárga, zöld szín kellemét; A kék szín kedves nekem, Mint viruló életem. Kék az esti tünemény, A szivárvány, a remény,
A kis emlény kelyhe kék, Melyért a szív lángol, ég; Kékek a csermelyhabok Kikben a szent menny ragyog; S kék szemed, szép Emmike, Te szív legkedvesbike.
*
Megelégedés
Mit nekem ti hír s szerencse Tűnedékeny álmai! Gazdag dús palotája, Lengeteg pórnép csodája, Mit nekem ti büszke hősek, Fény s dicsőség rabjai!
Vívjatok ti koszorúkat Vérpályátok mezején, Hágjatok csillámtetőre Hol bölcs címet nyer a dőre: Kis hajlékom enyhhelyéből Nyúgott szívvel nézlek én.
A felettem földerengő Bíbor hajnalfellegek, A mező kies viránya, Egy elzárt vidék magánya S holdragyogta forrás engem Szebb örömre intenek.
Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, Mi áldjuk balzsamosztó, lágy kezed, Te tudod: az örök seb mese csak, Egy seb ha nyílik, a másik heged, Mosolygó bölcs, ősz doktorunk: Idő, A perced ír, az órád irgalom, Az éveid csupa szent sebkötések, Vezess, vezess, mi követünk vakon. Ahogy közelgünk a nagy Csend felé, Enyhébb a naptűz, áttetszőbb az ég, Egyre halkulóbb, estelibb a táj És révedezőbbek a jegenyék, Ahogy közelgünk a nagy Csend felé, Suhanó pici békeangyalok Nyújtják ki felénk apró árny-kezük: Úgy múlik lassan minden fájdalom. Ahogy az élet elmúlik velük.
Tudod arra gondoltam, a Földnek nincsen kapitalista tulajdonosa, nincs, aki az érdekeit erős kézzel képviselje, a Föld mindenki, azé, aki lakja, aki használja, a Föld szocialista tulajdon, így aztán senkié: sokan vesznek ki belőle, bele kevesen tesznek, talán csak azok, akik mégis magukénak érzik... s ha lenne a kijáratnál elszámoltatás, akkor, mentségükként de sokan magyaráznák azt, hogy mások mit tettek, és mennyi mindent nem tettek, hogy náluk voltak sokkal rosszabbak, s, hogy őket mennyit bántották... de talán, az nem érdekelné a szolgálatot teljesítőt, azzal majd elszámolnak mások, mindenki csak a sajátjával szerezhet jó, vagy rossz pontot, érzett-e felelősséget, mit tett, vagy mit nem tett a Földért, másokért, hogy csak használta, vitte csőd közelibe, hogy itt léte alatt építkezett-e, rontott, vagy szebbé tett.
Tudod arra gondoltam, ha hosszú asztalnál emberek ülnének sorban, előttük tál, egyiknek különleges porcelán, másik előtt egyszerű cserépedény, benne leves is különféle, akár jó, akár rossz, fogyasztani muszáj lenne, ha valaki nem akarna az éhségtől meghalni, mert nincsen másik... és az egyik a szegények egyszerű levesét jó ízűen falatozná, míg a másik teljesen logikátlan a tele mindenféle jóval levest csak nehezen tolná le a torkán, nyögve közben nagyokat: és lenne úgy is, hogy fordítva, más az egyszerűt tologatná, megint más a bőségeset szívesen kanalazná... a külső szemlélő az egészet nem értené, csak, ha mindegyikbe belekóstolna, akkor megbizonyosodna róla, hogy nem a másféle ízlés az oka, egyszerűen az, hogy az egyikbe beletették, a másikból kifelejtették a sót, attól, hogy ehetetlen majdnem... és talán ilyen az élet is, lehet valaki szegény, vagy gazdag, szinte fogyaszthatatlan, ha hiányzik belőle a legfontosabb, és talán, ha hiányzik is belőle sok minden, ehetetlen nem lehet az, amelyikben ott van az élet sója, az isteni szeretet.
Tudod arra gondoltam, míg a mag kicsírázik, meggyökerezik, szárba szökken, virágot majd kincset érő termést hoz, addig a folyón sok víz lefolyik, évre év következik: sokáig, mintha semmi nem történne, de addig is szorgosan dolgozik az idő rajta. az ember, de legfőképp az égi hatalmak: aki meg a piacon vásárolja, annak csupán egy jó ízű, zamatos gyümölcs, amit az megjárt, a hosszú, nehéz utat nem látja,, míg győztesen kikerült a piacra... a szeretetnek is kell idő, hogy az apró kis magból terebélyes fává váljon, hogy meghozza értékes gyümölcsét: addig rá sok veszély leselkedik, sok mindennel kell összhangba kerülni, de neki dolgozik az idő, minden erejükkel segítik az égiek, s nem utolsó sorban az őt magában nevelő ember... s ha túl éli a sok nehézséget, ha legyőzi a fagyos szeleket, ha erősebb az ellenséges viharoknál, ha túlélni képes minden támadást, ha nem pusztul el idő előtt, akkor az az erős, az a beérett győztes szeretet megtermi a legkülönlegesebb, az addig ismeretlen gyümölcsöket.
Tudod arra gondoltam, az ember olyan, (kiben éber a szeretet) mint aki a szívét kínálja kezében tartva, és csodás dolog az, mikor a másik ott van, és a sajátját nyújtja... de gyilkos fájdalom, ha az a másik figyelmetlenségében észre nem veszi, vagy épp lekicsinyli, vagy a szívével kezében fordul egy másik felé... a szeretet sajnos nem elég óvatos, s ha vall kudarcot, akkor egy darab megfagy minden ilyen alkalommal abban a forró szívben... s ha sokszor lesz fent, és sokszor kel hiába, ha mindig talál visszautasításra, akkor egyszer eljön az idő, amikor képtelen felébredni, akkor már az ember nem képes többé sírni, fagyott jégből nem lehet könnyet fakasztani... sok ártalom van a világban, de talán a legveszélyesebb az emberre nézve az mind közül, ami a lelket öli, ha visszautasítják a felkínált szívét, a forró szeretetét.
Tudod arra gondoltam, hogy az otthonnak nem kell lennie feltétlen hivalkodónak, az igazi otthon elsősorban az ott élők kényelmére van, legyen egy olyan hely, ahol a világ háborús zajai elől találni menedéket... van egy nagy előny, hogy nem átjáróház, a gazda azt engedi oda, akinek ottléte örömére van szívének lelkének, becsukhat ajtót ablakot, ha éppen fárasztó nap után csendre, nyugalomra vágyik... de lehet a külső lakás a legkényelmesebb, ha abban a belső szobában, a lélek apró kis zugában sok felesleges, nem odavaló van összezsúfolva, ha az irigység, a rosszindulat, a harag mérgező virágai a szeretet örökzöldjeit kiszorítják... csak egy kis zug, de ahová visszatérni még a fagyos napokon is örömteli, mert megnyugtató rend van, s ha a szeretet kályhája szívet melengetőn duruzsol, az akkor is palota, ha nincs is költséges berendezése, ahova betérve az ember megpihenhet, elfelejthet minden sérelmet, minden külső rosszat: ahol csak valóban az olyan vendég fér el, aki a világon a legfontosabb... ha ott valaki a békéjét nem leli, bejárhatja az egész világot, de nincs a Földnek oly pontja, ahol máshol találna megnyugvásra.
Tudod arra gondoltam, hogy a pillangót az embernek betörni nem jut eszébe, a pillangó születik szabadnak, ő olyan gyenge, hogy a rabságba bele is halna, de szabadon szárnyal mindannyiunk örömére... a lovakat, a vadakat, ha nem is könnyűszerrel, de erőszakkal az ember megszelídíti, további szolgálatra kiképzi: s a büszketartású ló, akit betörtek erőnek erejével, talán még szeretni is képes az őt alapjaiban megváltoztatót, a szabadságát elbitorlót.. az ember talán leginkább hasonló a pillangóhoz, betörni, saját igényre formálni erőszakkal lehetetlen, a jó eredmény talán mindig csak a látszat, mert a folyamat során feltűnés nélkül meghal a jóságot előcsalogató szeretetet, a helyt lassan elfoglalja az egyre növekvő gyűlölet: tovább az irányítja az életet, segítségére siet a gonosz, felajánlva neki lehetőségként a hazugságot, a gyávaságot, az alattomosságot: talán az embert betörni nem lehet, csak megölni benne a szeretetet.
A hiány mélységéből nem vezet fel út, bárhogy kapaszkodunk, a gyökér visszahúz, mert a hiány gyökere földbe vájja magát, és háncskéreggel védi könnyes táptalaját, melyet nem szakít szét a folyton futó idő, sem a lanyhulni látszó vézna embererő. Így átkos győzelmével halhatatlan marad, csak a szív veszti el egészét a bánat súlya alatt.
Egyszerűen élem a napokat Sokkal többet nem akarok Egyszerűen nem érdekel Mit mondanak a nagyok Egyszerű a dalom most éppen Nem variálok túl sokat Fogom a gitárom és játszom rajta Néhány akkord a gondolat
Dúdolok is, csak úgy magamnak Szép az élet bár néha sötét Felhő takarja el a Napot Inkább elmegyek sörért...
Tegnapelőttig még szájharmonikáztam Csillag is ragyogott az égen fent De nem nekem ezt már tudom, Ócska árnyak közé szorult a tegnapom Na de kérem ez olyan blőd és kopott Inkább maradok végig agy halott
Szóval ez csak egy nagyon egyszerű dal Nem akarok többet Ez csak egy kitekert dal Ha nem tetszik menj tovább Sosem kérem, hogy hallgassanak meg Mert nem érdekel a külvilág...
Vannak napok amikor minden összejön És semmi nem jó már Akkor fogom a gitárom És elindulok az úton megkeresni a világ angyalát Kóbor kutya kísér hűen, érzi rajtam a halál szagát Ha belém kötnek nagyarcú férgek Az álarc mögül nézem őket Mindennél rohadtabb ez a világ Nem szakítok egy szál virágot Hagyom, hogy más élvezze az illatát...
Na itt végül is, csak befejezem Mert tudom, hogy téged nem érdekel De engem se, hogy most épp mit gondolsz Torony magasból teszek a véleményedre...
