Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Nekem különleges ez a nap, ma van a születésnapom.....szép kerek szám.....
Az apró kérész mindössze egyetlen napig él. Egyetlen napig... Mégsem sajnáljuk érte, hiszen ezen a napon csak annak él, amit szeret. Szárnyra kap, a szélre bízza magát, játszik, élvezi röpke élete minden pillanatát. Úgy él, mintha nem lenne más nap, hiszen számára nincs más nap. Talán tanulhatnánk tőle... Képzeld csak el, ha úgy élnénk minden nap, ahogy ő éli egyetlen napját... Micsoda élet lenne!
Ha lenne még egy életem és újra kezdeném, másként lenne minden, igen, a napjaim veled élném, veled élném Néha arról álmodom, egy másik csillagon megtalállak téged, igen, s a napjaim veled élem, veled élem Tudom, ez csak álom Tudom, ez csak álom Az utca másik oldalán ha újra látlak én, és könnyes szép szemedben, igen, ez a dal csak egy emlék, csak egy emlék, egy emlék egy vallomás.
Minden elröppen a végtelenbe Minden elmúlik - semmivé válik Mi marad meg bennünk - csupán csak az emlékek, melyek fájnak, ugyanakkor szépek és örökké a szívünkben élnek.
Kiáltani szeretném, s nem lehet, még súgni se szabad a nevedet, még gondolni se, - jaj, elárulom, pedig belül csak azt visszhangozom, a hangos titkot, mely életem úgy édesíti, édes nevedet: nevedet, édes, a pár szótagot, mely tündéri burkoddá változott, röpítő kőzegeddé, nevedet, mely körém gyújtja az emlékedet, fűszerként csendít a nappalon át s beillatosítja az éjszakát, úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy már majdnem Te vagy, amit beszívok, már majdnem Te: minden lélegzetem veled itat és zsongat édesen: édes neved betölti szívemet s csak titka, te, vagy nála édesebb.
Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne, valami vízalatti ragyogás, valami messze, panasznéma gyász, valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy s a vágy tilalma benne, valami könnyű, szellőhalk varázs, valami, ami nem is valami, valami még kevesebb, az, ami valami tűntén kezd csak sejleni, valami lassú, árnyhűs rejtelem, valami, ami újúl szüntelen, valami gyors, lőtt seb a szívemen.
Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod, szemedből boldog álmok édes derűje árad, lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok, fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban a szíved néha-néha hangosabban dobban, hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés. Riadt szemedben némán fakul a ragyogás s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán, de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik, szemedből könny után könny törületlen szivárog, s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod, szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris, már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
Merengő szemem, ki látóvá teszed, ki elindítasz utamon, hogy járjak, ki kiszínezed számomra a nyárnak sápadt virágát s két karom kitárod, hogy minden embert magamhoz öleljek: tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt, ha látó szemmel nézem odakint, nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ, ismersz-e minden tüskét és követ, mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak hidegen néztem; ki tudja, a gazdag, pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom, de ha ölelek, ki tudja, mi áron? Nem Júdás lesz-e, akit szívemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod, ismerősnél, rokonnál több: Barátom, tudod-e mit teszel velem?
Hét szeretőm
Éppen hét szeretőm van.
Csontos vállú, kicsit lófejű, házsártos az első. Bármit csinálok, nem jó neki, dolgozni zavar, és fenyegetőzik, hogy majd meglátom, nem lesz belőlem semmi.
A második picike, kerek, sok gyereket akar, és ha csak teheti, mosolyog. Nagyon szépen énekel -- és szeret meg tud is énekelni.
Lengeteg, soványka a harmadik, de csupa bűbáj. Szépen szeretne élni. Még sohasem hazudott. Engem is arra biztat, hogy sohase hazudjak. S azt mondja, nem kunszt úgy nem hazudni, ha nem mond az ember semmit.
A negyedik igazi szépség. Vagyis hogy inkább ráillik, hogy bomba jó nő. Ringó csípővel jár, mórikálja magát. Szeret inni, enni, táncolni. Rángat bárba, mulatóba. A kocsmát se veti meg. De sohasem részeg. Gyöngyöző nagyokat kacag a szenesemberek között. Tele van szeretettel. A szenesemberek vele mosolyognak.
Az ötödik szótlan, fekete, szorgos. Rendbe rak mindent körülöttem, bízik bennem, hogy mire újra jön, nem leszek piszkos, nem lesz loboncos a hajam, és a cipőm is tükrösen ragyog. Hisz tántoríthatatlanul. Szomorú, összeérő szemöldökű, attikai özvegy.
Ledér a hatodik. Csak utazna, heverne, táncikálna. Moziból ki, moziba be. De azért szereti a madarakat is. Ha virágzanak a fák, órák hosszat ücsörög a kertben. Biztat, hogy szívjam tele magam fénnyel. Hogy röpködjek, éppen csak lábujjheggyel érintve a földet.
A hetedik mindig feketében jár. Sohasem láttam mosolyogni. Mindig befelé figyel, a lelkemmel foglalkozik. Óv és tanít. Arra biztat, hogy szeressem őket -- mind a hét szeretőmet.
De én megcsalom mind a hetet.
Nem dolgozom az elsőnek, nem mosolygok a másodikkal, hazudok a harmadiknak, a negyediknek részegre iszom magam, az ötödik sose talál rendben, a hatodik nem tudja megszerettetni velem a virágokat, a hetedik meg hiába mondja, hogy szeressem őket.
A csontos vállút úgy hívják, Hétfő, a mosolygóst Keddnek, a lengeteg a Szerda, a buja a Csütörtök, az attikai a Péntek, a ledér a Szombat. A sosem mosolygó, az a Vasárnap.
Hej, ha egyszer ők csalnak meg engem!
Milyen jó , hogy eltévedtél....szépet kaptunk Tőled !
" A hasonszőrüek vonzzák egymást. Te csak legyél, aki vagy, csendes, egyenes, világosfejű. A dolog önműködő: ha azt adjuk, amik vagyunk, ha minden percben megkérdjük magunktól, valóban azt akarjuk-e tenni, amit tenni készülünk, és csak akkor tesszük, ha a válaszunk igen, akkor automatikusan el fognak kerülni bennünket azok, akiknek nincs mit tanulniuk az olyanoktól, amilyenek mi vagyunk, és vonzani fogjuk azokat, akiknek van, és akiktől nekünk is van tanulnivalónk." (Richard Bach )
"A lelki keresés távolság nélküli utazás. Elindulsz a pillanatnyi helyedtől oda, ahol mindig is voltál. A tudatlanságtól a felébredésig, mert csak annyi történik, hogy életedben először megpillantod, amit egész életben láttál. Ki hallott már arról az ösvényről, ami önmagadhoz vezet, vagy arról a módszerről, amely azzá tesz, ami mindig is voltál? A lelkiség végső soron, nem más, mint hogy azzá válsz, ami valójában vagy.Egy fiatalembert megszállt az Igazság keresésének a gondolata, ezért elhagyta családját és barátait, elindult az Igazság keresésére. Keresztülutazott sok országon, átszelt sok óceánt, rengeteg hegyet megmászott, és mindent összevetve sok nehézség és szenvedés érte. Egy nap ráébredt, hogy már hetvenöt éves, és még mindig nem találta meg a keresett Igazságot. Szomorúan elhatározta hát, hogy felhagy a kereséssel és hazamegy. Hónapokba telt, mire szülővárosába ért, hiszen már idős volt. Amikor hazaért, kinyitotta a ház kapuját - és ott találta az Igazságot, aki türelmesen várt rá annyi éven keresztül".
Egy ember, aki roppant büszke volt a pázsitjára, bosszankodva látta, hogy a gyepe tele lett gyermekláncfűvel. Kipróbált minden ismert módszert, hogy megszabaduljon tőlük. Mindhiába.
Kétségbeesésében végül a Mezőgazdasági Minisztériumhoz fordult levélben. Felsorolta mindazt, amit addig tett a gyermekláncfű kiirtására, s azzal a kéréssel zárta levelét, hogy mit tegyen?
Postafordultával megérkezett a válasz: "Azt ajánljuk, tanulja meg szeretni a pitypangot!"
.
Nekem is volt egy pázsitom, amire nagyon büszke voltam, s azt is ellepte a gyermekláncfű. Énis küzdöttem ellene minden lehetséges eszközzel. Nem volt hát könnyű megtanulnom szeretni. Azzal kezdtem, hogy minden nap beszéltem a pitypangokhoz. Szívélyesen és barátságosan. Baljós csenddel válaszoltak. még szenvedtek az ellenük folytatott háborúmtól. És valószínüleg a motivációimat is gyanakvással fogadták. Nem telt el azonban sok idő, és visszamosolyogtak rám. És már nem voltak feszélyezettek, mi több, még válaszoltak is arra, amit mondtam nekik. Hamarosan jó barátok lettünk. A pázsitom persze tönkre ment. De milyen gyönyörű azóta a kertem!
"Az utcán megpillantottam egy kislányt, aki didergett vékonyka ruhájában. Szemmel láthatóan semmi reménye sem volt arra, hogy tisztességes ételhez jusson. Dühömben így szóltam Istenhez: - Miért engedted ezt meg? Miért nem teszel valamit? Egy darabig Isten semmit sem szólt. De akkor éjjel, egészen váratlanul, Isten válaszolt: - Én tettem valamit. Megteremtettelek téged."
Ha majd átölelsz És én átölellek... Akkor, A világtól Nagyon távol Egy ölelésnyi térben Szememmel szemednek Kezemmel kezednek Hadd mondjam Először én... Mert ezért születtem Tanultam beszélni Csak ezért tudtam Remélni. Kérlek, engedd meg Először hadd mondjam én... Szeretlek.
Tegnap óta folyamatosan esik a hó. Hóbunda takar mindent. Szép, szép, de a tavasz szebb lenne :))
Szép estét - kellemes éjszakát kívánok!
Fésűs Éva Kívánság
Uram, ha egyszer nagyon jó leszek, egy szívet adj nekem! Egyszerűt, tisztát, szépet, kedveset, lakozzék benne erős szeretet és imádkozni tudjon melegen.
Nem kell lobogva égő gyötrelem, és tépő ösztönök, nem kellenek a cifra nyomorultak, kik rossz szerelmeket százszor meguntak, de olthatatlan vágyuk füstölög.
Nem kell megejtő, színes hangulat, vérkergető borok; tedd keserűvé, pecsételd le ajkam, hogy indulatnak játékul ne adjam, mi bennem szándékodból szent dolog.
Nem kell a kar, mely kígyóként ölel, tapasztalt, sima kéz, nem kell, hogy csak a testemet szeressék, - a múló mámor mélye dúlt üresség, s nem kell a szó, mely rombol, úgy becéz.
Vigyázz reám, ha forró pillanat oson be álnokul lelkembe, - mert én hófehérre vágyom, és mégis sokszor megcsal önnön álmom, ha jobbra, balra csóktüzecske gyúl.
Ne legyen tűz és füst az életem, csak szentjánosbogár; de szabadíts meg az öncélú vágytól, mely hamis lidérc fényeként világol s a fáradt lélek békét nem talál.
Uram, azért egyszer, ha jó leszek, adj nekem egy szívet, ki tisztán szűrte át e földi lázat, kiben testvérek büszkeség, alázat, ki enyém volna, s énvelem Tied.
Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket; Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek." (Goethe)
Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyerek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére. Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen, elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja gyermeke énekét. Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujában, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyereket. Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket. A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezét éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával vagy a házasságkötési ceremónián. Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal.