A világűr nem üres kutatási adatok szerint 1 köbcm, világűr átlag öt részecskét tartalmaz, ezt 1köbmm-es cső formájú tér gyanánt vizsgálva 1m. hosszú térrészben öt részecskét találunk. Vizsgáljunk most részecske átmérőjű világűr teret fényévnyi hosszban, tegyük fel, ha ebbe egy részecske esik, (most nem akarok nagy számokkal bíbelődni) akkor 12 milliárd fényévnyi hosszú térrészbe a valószínűség szabályai szerint 12 részecskét találunk. Ennyi részecskén küzdi át magát az a foton amelyik ilyen messziről érkezik hozzánk. A felkelő és a lenyugvó napból szemünkbe érkező fény valószínűleg ugyan ennyi részecskén verekedte át magát, mivel a sűrű légrétegen ferdén jutott el hozzánk.
Nyilván valami alami alsó korláttal a fák méretére (mondjuk minden fa legyen ugyanakkora átmérőjű) és valami feltételt megkövetelve az elhelyezkedés sűrűségére (ne zuhanjon az egész erdő önmagába a grav. erő hatására).
"Matematikailag hiába veszünk egy végtelen összeg sort, az még nem törvényszerű,
hogy az összeg elérjen, vagy meghaladjon egy adott értéket."
A fáknak és az erdőnek semmi köze nincs a matematikai sorokhoz.
Max. akkor, ha te tudsz "negatív fáról" is.
Mivel minden fa kitakarja a mögötte lévő részt, minden fát pozitív számnak kell tekintened. És még az sem járja, hogy a távolabbi fák egyre kisebb kerületűek, minden fa pontosan ugyanolyan fa. Ha tehát a közeli fákat +1, +2, +3 számok reprezentálják, akkor a távoliak sem lehetnek +1/2, +1/4, +1/16 stb. számok!
Azaz a fák mindig is divergens sorozatoknak felelnek meg, azaz elszáll a végösszeg a végtelenbe, esetünkben pedig végtelen fa mindig kitakarja a teljes látóhatárt.
Téli csillag, csillagom, Tavasz akar lenni, Kamasz-fények villogják: A mi tüzünk semmi, Furcsa, vad reflektoruk Vén fényükbe lobban, Öreg csillag, Orion, Hát lenyugszunk mostan?
"Vagy valami konkrét bizbasznak a mennyisége változik meg, vagy valaminek az állapota változik meg"
Hát persze, a töltésűrűség és az áramsűrűség változik. Persze nem a téridő épp azon pontjában, ahol a mező változott, mert a zavar szétterjedt. Persze lehet mondani, hogy a töltés meg az áram is csak egy skalár meg egy vektoriális szám, s nem valami piros meg kék korong, nem eléggé bizbasz. Az elektrodinmika IX.sz.-i interpretációiban találhatsz elég sokféle ilyen bizbaszt, még Maxwellnek is volt pár ilyenje. Azt javasolta például, hogy a mágneses mezőt képzeljük el úgy, hogy az erővonalak körül valami anyag örvényei keringenek. De a szomszédos örvények összedörzsölődnének, és így hővé alakulna a mágneses mező energiája, ennek elkerülésére képzeljünk közéjük valami másik anyagból álló, ellenkező irányú forgásra képes görgőket. Ha a mező nagyságát az örvények forgási sebessége jelenti, akkor egy homogén mágneses mező görgői helyben maradnak, míg egy inhomogén mágneses mezőben a görgők a mező gradiensére merőleges irányban elmozdulnak. A görgőket az elektromos mező hordozóiként képzelve, Maxwell így kvalitatíven modellezni tudott néhány jelenséget az elektromos és a mágneses mező kapcsolatáról. Sőt a magnetosztatika alapját képező rotB=j összefüggést, vagyis a mágneses mező összefüggését az árammal (elektromos mező által létrehozott árammal) konkréten le tudta vezetni. Bizonyos pontokon túl aztán az összes ilyen modell csődöt mondott, pedig bevetettek differenciálműveket, és (a gőzgépeken széltében használt) centrifugális szabályzókat is. Ezt a korszakot egyetlen efféle ötlet élte túl, a Maxwell-féle feszültségtenzor, ami az elektromágneses hatásokat hordozó "aether" feszültségi állapotát írta le, de az aether kimúlása után új éltre kelt, mint az Einstein-féle energiaimpulzus tenzor térszerű része.
"mondjuk sokdimenziós térben változik meg valami (tekintsünk el attól hogy a sokdimenziós tér a tér+szám rondább neve))."
Miután Einstein az áltrelben sikeresen geometrizálta a gravitációt, volt több próbálkozás az elektrodinamika tiszta geometriaként való tárgyalására is. Az ötdimenziós Kaluza-Klein elméletet már említettem, de Einstein is éveken keresztül próbálkozott sikertelenül mindenféle ilyesmivel. Közben a matematikus Weyl ebbe az irányba induló, ám sokkal alapvetőbb ötletéből kifejlődött egy rendkívül hatékony elgondolás, a minden mező tárgyalásának alapjává erősödő mértékelv. Kiderült ugyanis, hogy az összes ismert kölcsönhatás működése bizonyos pontról pontra változó lokális szimmetriákon alapszik.
De ami Macska praktikumát illeti, bármiféle makroszkopikus elektrodinamikai mezővel is el tudtunk bánni Maxwell E és B vektorai segítségével, mindig be tudtuk zsákolni, el tudtuk őket adni (jómagam egész életemben ebből éltem). Soha nem hiányoztak semmiféle piros kék korongok, görgők, differenciálművek és egyebek. Az itt ügyködő emberek egy idő után rájöttek, hogy mindezek feleslegesek. Aztán akik a mikroszkopikus jelenségek körében utaznak, azok se ilyenféle hobbitokkal találkoznak és üzletelnek, hanem mértékszimmetriákkal.
Köszönöm, tehát létezik egy haladási irány, volna tehát vizsgálódási lehetőség.
Persze ha valaki erre vetemedne szigorúan titokban kell tartania a munkáját mindaddig amíg teljes bizonyságot nem teremtett, különben úgy járna mint én itten.-:)))
"Köztudomású, hogy a saját és a közeli csillagrendszerek van haladási iránya. Pl. az Orion galaxis közeledik, mi feléje haladunk mp.-ként 400-valahány km-es sebességgel."
Nincs olyan, hogy "Orion galaxis".
Komolyan mondom: ennyire kevés tudással szerintem ne próbálj okoskodni, mert azonnal kiderül, hogy segghülye vagy a témához!
A Lokális halmazban van olyan, hogy Androméda galaxis. Ez a legközelebbi teljes spirálgalaxis, és tényleg közeledik a Tejútrendszer felé. De könyörgöm! A nevét onnan kapta, hogy az Andromeda csillagképben van! Nem az Orion-ban.
A Naprendszer speciel a galaxisunk Orion-karjában helyezkedik el, de a Naprendszer keringése során éppen a Vega (Lant csillagkép) felé halad. Úgyhogy itt sincs semmiféle "Orion felé közeledés".
Ezen felül a háttérsugárzásnak van egy dipól anizotrópiája, ami a háttérsugárzáshoz viszonyított mozgásunkból eredő doppler effektus. Ez azt mutatja, hogy a Tejútrendszer, illetve az egész Lokális halmaz a Serleg és az Oroszlán csillagkép határa közelében lévő irányba halad. (Közel van ide a Szűz területe is, úgyhogy a magyar wiki nem írt akkora marhaságot.) Ezek a csillagképek sem az Orion közelében találhatóak, azaz itt sincs szó semmiféle "Orion felé közeledés"-ről.
Röviden: amit te "köztudomásúnak" hívtál, azt éppen te nem tudod helyesen! És még neked van képed ilyen nulla ismerettel "elméleteket" gyártani. A pofám leszakad.
Az egy csöppet se zavarjon, hogy olyan nincs, hogy Orion-galaxis. Bár erős szemléletváltással bármi lehetséges az ábmrusfizikában is. Csak az egy másik fórum témája lehetne inkább.
"Egy erdő "közepén" (vízszintesen) bármerre nézünk csak fát látunk."
Véges kiterjedésű erdő esetén ez nem feltétlenül igaz!
Végtelen kiterjedésű erdő esetén viszont kétségtelenül igaz.
"Ez igaz, bármilyen ritka erdőre?"
Végtelen kiterjedésű erdő esetében: igen.
"Matematikailag meghatározható egy olyan erdő amin keresztül lehet látni?"
Persze!
Legyen az átmérője egy véges távolság. Ez esetben van olyan kis fasűrűség, ami mellett át lehet látni.
"Ha igen, akkor megfelelő ritkaság esetén a fény se érkezhet minden irányból."
Az Olbers paradoxont a tudománytörténet azon korszakában vetették fel, amikor is a Newton féle gravitációs törvény könyörtelen hatását (nevesül egymást vonzó dolgok rendszere nem lehet stabil) úgy próbálták kimagyarázni, hogy az anyag - esetünkben a csillagok - egy végtelen teret homogén eloszlásban tölt ki, mivel ez esetben az egy tömegpontra eső vonzóerők kinullázzák egymást.
Az Olbers paradoxon nem paradoxon, ha a végtelen térben csak egy kis részen vannak csillagok, ekkor viszont végtelen idő alatt ezek a csillagok összezuhantak volna már egymás gravitációjában egy pontba. Ez pedig a Bentley paradoxon.
Tehát vagy végtelen a tér végtelen számú csillaggal kitöltve, akkor a ritkaságra alapuló érvelésed használhatatlan, vagy véges számú csillag van a végtelen térben, akkor meg nem stabil a rendszer. Így is, úgy is az Olbers paradoxont más módon kell kimagyarázni.
A legegyszerűbb magyarázat pedig, hogy akár végtelen, akár véges számú csillag van, amióta világíthatnak, na az az időtartam véges. Azaz az univerzum valamikor a véges idővel ezelőtti múltban keletkezett.
"A messziről jött fény spektruma egyre inkább a vörös irányába tolódik, s ezért számunkra egyre kevésbé látható."
Igen, ez is a magyarázat része. De az Olbers paradoxon legelső felvetésekor még senki sem tudott a kozmológiai vöröseltolódásról. Az együtt érkezett az általános relativitásra alapuló, véges idővel ezelőtt egy Ősrobbanással kezdődő, és azóta táguló univerzum modelljével. És így nyert magyarázatot az Olbers paradoxon, vagyis hogy miért koromsötét az égbolt éjszaka.
Köztudomású, hogy a saját és a közeli csillagrendszerek van haladási iránya. Pl. az Orion galaxis közeledik, mi feléje haladunk mp.-ként 400-valahány km-es sebességgel.
Ez kozmikus viszonyokban csekély sebesség, de hátha van megfigyelhető eltérés az előttünk, illetve mögöttünk lévő horizonti területen, amely elindíthat "valamit"?
Én nem régi felvetés felújításával próbálkoztam. Egyébként pedig olyan megfigyelést javasoltam,amely szerint nem a "táguló világ" tézise szerinti haladási irány és ezzel ellentétes irány horizontja megfigyelésére, hanem a saját csillagrendszerünk, a tejútrendszer tényleges haladási irányába és az ezzel ellentétes irány horizontjának gondos "fürkészésére".
Ezekben az irányokban készült korai felvételek összevetését javasolnám mai, de hasonló technikai szinten készített felvételek összevetésével, analízisével. /Persze, jön majd megint a lebecsülésem, nem bánom./
Ha konokul ragaszkodsz azokhoz a hülyeségekhez, amelyekről többször megmutatták neked, hogy miért rosszak, az nem tolerálható. Pláne nem, ha ezekkel a hülyeségekkel deklaráltan "szemléletváltozást" szeretnél elérni.
"ha végtelen és végtelen idő óta létezik a tér és homogén az anyageloszlás, akkor 2D-ben és 3D-ben nem láthatunk el akármeddig (4D-ben igen, de nincs annyi térdimenziónk). Ha tévedek, kérlek mutass rá a kardinális eltérésre."
Az Olbers paradoxon arról szól, hogy ha a végtelen ideje létező végtelen univerzumban homogén eloszlásban vannak csillagok, akkor az égbolt minden egyes pontján a látóirányunk egy csillagfelszínbe ütközik és ebből kifolyólag az égboltnak pontosan olyan fényesnek kellene lennie mint egy csillagfelszín.
Mivel az égbolt tényszerűen koromsötét éjszaka, a paradoxon kimagyarázására felvetették, hogy a térben eloszlott anyag esetleg elnyeli a távoli fényforrások fényét. (Itt kapcsolódik a dolog ámbrus hibás agymenéséhez.) Viszont amikor az anyag elnyeli a sugárzást, felmelegszik és saját maga is hősugárzást kezd kibocsájtani. Egy végtelen ideje létező univerzumban a fényterjedést akadályozó csillagközi anyag már pontosan csillagfelszín hőmérsékletűre forrósodott volna (termikus egyensúlyba kerül a csillagsugárzással), azaz az eloszlott anyag hősugárzása miatt lenne az égbolt éppen csillagfelszín fényességű.
De nem az.
És itt bukik meg mind a végtelen ideje létező végtelen univerzum hipotézise, mind az ámbrus féle alaptalan agymenés, hogy csak azért látunk véges távolságig el, mert a csillagközi anyag elnyeli a fényt. Elnyeli, de nem olyan mértékben, ahogy azt hinni szeretné, és az elnyelésnek olyan mellékhatásai vannak, mint a hősugárzás megjelenése, amivel az alulképzett fórumzsenink nem számolt, mert nem tud eleget ahhoz a fizikából, hogy az összefüggéseket helyesen használja.
Az Olbers paradoxont eredetileg aktívan sugárzó csillagokra fogalmazták meg és nem passzív fényelnyelőkre, ebben igazad van, de mindegy, hogy csillagokat veszünk-e, vagy atomokat: ha végtelen és végtelen idő óta létezik a tér és homogén az anyageloszlás, akkor 2D-ben és 3D-ben nem láthatunk el akármeddig (4D-ben igen, de nincs annyi térdimenziónk). Ha tévedek, kérlek mutass rá a kardinális eltérésre.
"ezek csak felvetések, ezeket talán még tolerálni is lehet,?...vagy nem?"
Lehet, csak nem mindenki vevő rá, ugyanis a "fényfáradás" - mint feltételezés nem bizonyult helytállónak. Ma már csak tudománytörténeti érdekesség. (Amikor valaki rég megdőlt feltevések újraélesztésével próbálkozik - anélkül, hogy valami megfigyelésre hivatkozva megtámogatná - az többekben is kiveri a biztosítékot.)
