Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Én nem tudom: hova. Én nem tudom: mire. Én nem tudom, hogy ki után. Csak vágyom, vágyom - - Talán egykor élt életem, Talán sosem élt életem után.
Vágyom, vágyom - És nem tudom, e vágy Előre néz, vagy vissza: A reménység, vagy az emlékezet Felbuzgó talajvizét issza. Vágyom, vágyom - - Én azt hiszem, hogy vissza.
Így vágyhatik a kinyílt és csalódott Virág bimbókorába - Így vágyhatik a meglett és megrendült Férfi gyermekkorába - Így a kipattant rügy a fába vissza - Így a fa gyökerébe - Így nemzet a talán valaha volt, Talán sosem volt ősi dicsőségbe - Így vissza, vissza Egyetlenegy nagy fehér békességbe Az össze-vissza tarka sokaság - Istenbe vissza, Vissza, vissza A teremtett és megromlott világ.
Ha tudnád, hogy te vagy a folyó, ki szelíd kerek tagokkal villantja egykori kedvesem melleit, s te vagy az asztal, melyen a papirom, ebédem, vacsorám; s te vagy az ágyam, rendező értelem, formátlan köd után a tetszhalálban ; kávém vagy, terraszom, sarkalló ösztönzőm, kínzó cselédem, rabtartó zsarnokom, záruló kis köröm, végtelenségem, sajduló talp alatt keltető lágy homok, éle sziklának, szárny, ami fölrepít, háló mely megfogott, nevetés, bánat. Ó, világegyetem ! Ki tudja, mit veszít bennünk az ember! Nem tudod magad se ; fölöttem így kering éjembe reggel. Ha tudnád, ki vagyok, nem lennék semmise, - magamhoz húzlak, egymáson így dobog két madár egy-szive ormán a Dúcnak.
Ha minden elvész és már nincsen semmi, eszembe jut, hogy érted kéne lenni. Ha összetűz az elv az értelemmel, én rádnézek, nagy barna, furcsa szemmel. Ha nem kisér az égi hang, a kényszer, hát gondolok a szádra egyszer-kétszer. S ha minden-minden köd és pára lenne, hát akkor is elég szíved szerelme. Óh, primitív e központos világom! óh együgyű e rádiusz sugára, de mindenem az enyhed! ez az álom! Nagy hétköznapom tünde barokk-vára. Hogy így lehetsz fölötte a világnak, ez több talán, mint lángja minden vágynak. A Teljesség hitét ajánlod nékem. A szenny után Te vagy a békességem. Jó pap talán vadul kiprédikálna; az vagy nekem, mint halásznak a bálna. Teória, bölcselkedés, világom! Az vagy nekem, mi forró lázként számon Számum-hevét, vad Afrikáját önti, Te Róma vagy, és senki meg nem dönti.
Mi a földi élet s minden ragyogványa Nélküled, oh boldog Szerelem érzése? Tenger, mellyet ezer szélvész mérge hánya, Mellynek meg nem szünik háborgó küzdése.
India kincsével légyen tömve tárod, S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden: Mit ér? vágyásidnak végét nem találod, S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.
De te, édes érzés, egek szent magzatja! Az emberi lelket bétöltöd egészen, Bájodnak ereje az égbe ragadja: S a halandó porból egy félisten lészen.
Te a szerencsének játékát neveted, Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt; A nagyság álképét mint bábot elveted, S nem szab semmi földi erő néked határt.
Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak: Meg nem rémít ég, föld reád rohanása. Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak Nézed, s elenyészik rettenetes váza.
Te a szegénységnek mohos kalyibáját Márványpalotává tudod változtatni, S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját A mennyei nektárillatban úsztatni.
Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye: Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem! Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye, S könnyel ázott kendőd légyen szemfedelem.
