Úgy tudom - de javítsatok ki, ha nem igaz - hogy német nyelvészek a '90-es években projektet indítottak a magyarországi német (sváb) nyelvjárások feldolgozására.
Szülőfalum, Iklad kimaradt ebből a felmérésből - valószínűleg a hazai németségben, az Ungarndeutschtumban játszott perifériális szerepe miatt.
Pedig az ikladi sváb nyelvjárás két szempontból is unikális a hazai sváb nyelvjárások között:
1) Az ikladi sváb nyelvjárás stájer alapokra épül, stájer típusú nyelvjárás. Úgy tudom, hogy ilyen nem túl sok van a hazai svábság esetén.
2) Az ikladi nyelvjárásra erős hatással volt a szlovák nyelv, főleg a szókincs területén. Sokkal erősebbel, mint a magyar. Egy helyi születésű, lokálpatrióta orvos lejegyezte a helyi nyelvjárás szókincsét (kb. 3.500 szót, ha jól emlékszem), utána meg statisztikát csinált belőle. Az egészből az jött ki, hogy az ikladi dialektus szókincsének kb. 78 %-a német, 14 %-a szlovák (tót), 8 %-a magyar eredetű.
Jelenleg egy 73 éves férfi őrzi féltve ezt a szószedetet és nem nagyon akarja kiadni a kezéből másolásra. Félő, hogy halála esetén az egész szótár odavész...
> Egyes anekdoták szerint (LvT legyen olyan kedves igazolja vagy cáfolja ezt) a szlovákiai magyar politikusok szlovákja közelebb áll az irodalmihoz, mint Meciaré.
Lehet, hogy csalódni fogsz bennem, de -- magyarországi szlovák lévén -- Bugárékat még csak magyarul hallottam beszélni. Ahol lakom, még kábelen sincs szlovák adás adás, így ehhez erről az oldalról nem tudok hozzászólni.
A magam oldaláról azonban igen: az én általam használt magyar igen közel áll az irodalomhoz, mivel a kibocsátó szlovák környezetnek nincs saját magyar nyelvjárása: az iskolában tanított nyelvet tanulták meg. Ellenben szlovákul rendkívül nyelvjárásiasan beszélek.
Tisztelettel csak annyit tennék hozzá, hogy ha valakinek van lehetősége gyerekkorában rendszeresen idegen nyelvet hallgatnia, jóval nagyobb az esélye, hogy jó kiejtéssel tanuljon meg egy idegen nyelvet. A Romániában, Szlovákiában kétnyelvű környezetben felnőtteknek nincs problémájuk a második nyelvvel (legfeljebb tájszólásuk lesz). Egyes anekdoták szerint (LvT legyen olyan kedves igazolja vagy cáfolja ezt) a szlovákiai magyar politikusok szlovákja közelebb áll az irodalmihoz, mint Meciaré. Az, hogy hogyan vált a mai Magyarország egynyelvűvé, és az 50-es évektől miért nem volt kétnyelvű környezet Magyarország területén, az meg olyan sötét történet, amit jobb, ha nem idézünk fel.
Az első az, hogy népcsoportoknak nincs nyelvérzékük, csak egyes embereknek. A magyar népcsoport nem egy tagja meglehetősen jó eredményeket mutat fel nyelvtudásban, talán említhetem Láng Katót, vagy megboldogult barátomat, Fülei-Szántó Endrét.
A második az, hogy a bynkóság nem nyelvi és nemzeti hovatartozás függvénye, ezt a "mért nem tanul meg"-et különböző nemzetek fiaitól is lehet hallani. Hogy Te éppen magyaroktól hallottad, az valószínűleg összefügg azzal, hogy többnyire magyarok társaságában tartózkodsz. Amúgy, megjegyzem, az angolok és a franciák nem szívesen tanulnak idegen nyelvet.
Komolyra fordítva a szót, az, hogy a magyarok nehezen tanulnak idegen nyelvet, csak látszat, amely a magyar nyelv társtalanságával függ össze. Indoeurópai nyelvtenger közepén élünk, nyelvünk grammatikai értelemben erősen különbözik a szomszédos népek nyelvétől. Más részről, a rokonnyelvekkel meg régen nem érintkezünk, így a szókincs terén nagyon eltávolodtunk. Emiatt az idegen nyelvet tanuló magyarnak az idegen nyelv tanulása során el kell szakadnia az anyanyelvétől. A magyarok számára idegen nyelvet tanulni majdhogynem olyan nehéz, mint a külföldiek számára a magyart (egyesek szerint nehezebb, mert a nevezettek azt állítják, hogy a magyar könnyebben tanulható, mint egy idoeurópai nyelv).
Ami a kiejtést illeti: a nyelvek artikulációs szokásai nagyon különbözőek. A magyarban például elég sok a magánhangzó, emellett nem redukál, minden szótagot kiejt, és rögzített a hangsúly. Az idegen nyelvet tanuló magyar ezeket a szokásait megtartja, és ha nem gyakorol eleget, akkor ezek érezhetők az idegen nyelvi beszédén. Ezzel azonban nem állunk egyedül. Finn, észt, német anyanyelvű emberen a származását azonnal észre lehet venni, bármilyen nyelven beszél (tisztelet a létező kivételnek). Megjegyzem, az angol anyanyelvűeken is. Mindenki erős akcentussal beszél idegen nyelven, hacsak nincs különösen jó érzéke az idegen intonáció elsajátítására, illetve nem fordít erre különösen sok időt.
A szakközépiskolai orosz tanárom azt mondta egyszer, hogy a szláv népeknek és az olaszoknak van a legjobb nyelvérzékük, ugyanakkor a magyarok nyelvérzéke közmondásosan rossz.
Ez utóbbival én is egyetértek, hisz a szociban alig volt olyan magyar, aki normálisan beszélt volna idegen nyelveket.
Mára ugyan az értelmiség rá lett kényszerítve egy vagy két idegen nyelv (általában angol és/vagy német) megtanulására, de az a meglátásom, hogy a magyarok általában döcögősen és igen erős akcentussal beszélik az idegen nyelveket.
A magyar nyelvi gőg - vagy inkább butaság - megdöbbentő példájának magam is tanúja voltam, amikor 1994-ben a spanyol tengerparton voltunk nyaralni.
Visszafelé a francia-olasz határon keltünk át, akkor még volt valami formális útlevélellenőrzés. Az olasz határőrnek nem nagyon tetszett a kis csapatunk és elkezdett valami olaszul magyarázni. Mikor látta, hogy nem nagyon értjük, angolul is megismételte (az volt a lényege, hogy menjünk ki a pályaudvar peronjáról, mert ott nem szabad tartózkodni).
A csoportunkban lévő egyik nem túl észlény hölgy erre megszólalt:
> "a 60-as, 70-es években volt egy olyan őstörténeti irányzat, amely a finnugor nyelvekben meglévő közös fanevek alapján próbálta rekonstruálni az őshazát. [...]"
Magam nem foglalkozom az őshaza kérdésével (ennek általános nyelvészeti összefüggésein túl), ezért fejből a részletekre nem emlékszem, nevezetesen, hogy mi maradt ebből ma is értékelhető.
Ami miatt eleve problematikus ez a kérdés az az, hogy a növénynevek konkrét tartalma – különösen a szókészlet többi szegmenséhez képest – a tapasztalat szerint nagyon változékony. Figyelembe ajánlanám csak innen pl. „Hol az egres/piszke határa?”, ill. „Pitypang” fórumokat. Ez még némileg az állatnevekre is igaz: apósoméknál kányának nevezik a varjút, míg a kánya mifelénk (és szótárilag is) ragadozómadár. Emiatt az nem mindig állapítható meg, hogy egy növényt jelentő hangsor régen mely konkrét faj(ok)hoz tartozott. Manapság pl. a mogyoró hangsor egyre inkább az Arachis hypogaea fajt kezdi jelölni és nem a Corylus avellanat. Ugyanakkor az előbbinek köznyelvi neve földimogyoró, amely nem is olyan rég (és egyes botanikai szakirodalmakban máig) egy harmadik fajt jelölt. Nem tudom több ezer év múlva hogyan lehet ebből meghatározni a mogyoró szavunk etimológiai szempontjából „értékes” tartalmát (azaz a Corylus avellanat), ha már ma sem sikerül ezt minden esetben. Amikor a szakmámat kezdtem, még nem volt magyar szó a parlagfűre, a hozzáértők ragweednek nevezték, a nép pedig – és a hozzáértők is, ha ezen a szinten fogalmaztak – vadkendernek: ekkor a vadkender szó három különböző fajt jelölt (és jelöl részben még máig is): a parlagfüvet, a sédkendert és a termesztett kender vad típusát.
A másik dolog, hogy a szókészletnek az a része kopik a legjobban, ami nem használatos. A megváltozott környezet, legyen az bár a vándorlás vagy általános kulturális-életmódbeli hatás következménye kiavítja a régebbi környezet szavait: gondoljunk csak a paraszti élet egy-két nemzedékkel ezelőtt még bevett, ma már csak szótárból ismerős szavaira. Vagy, hogy egy anekdotát idézzek fel: a fiam városi gyerek lévén az állatkertből szerzett közvetlen impressziót az állatvilágról. Így nem csoda, hogy egy állathatározót lapozva kenguruként azonosította az üregi nyúl ábráját.
Ez utóbbi át is vezet a két probléma kapcsolatára: a vándorlás, kulturális-életmódbeli változás révén a régi fogalmak, tárgyak, élőlények nevét a hasonlóság elvétől vezettetve átvisszük az új környezet eltérő fogalmaira, tárgyaira, élőlényeire. Ebből a szempontból pl. tanulságos a brit és az amerikai (ausztrál stb.) angol összevetése: ami – az oriole – a tengeren innen sárgarigó, az a tengeren túl Cracticus nembéli gébicsféle, seregélysármány, kacika, oropendula, gulyajáró stb. (és ezek még csak nem is jellemzően sárgák).
Ezért tehát eleve módszertanilag problematikus volt ez a kísérlet, és az eredménytelensége nem a finnugor elméletről állít valamit, csak a növénynevek változékonyságáról.
Így magam meg vagyok elégedve azokkal a „tűlevelűmentes” egyezésekkel, amiket a magyar szolgáltat (elvégre a lótartás és a tűlevelű erdőkben való gyakorltotág eléggé kizáró fogalmaknak tetszenek), pl. fagy[al] < ur. *paj3 > fi. paju ‘fűzfa’; szil < fgr.*śala > fi. sala[va] ‘törékeny fűz’. Azzal is meg vagyok elégedve, hogy egyes magyar fanevek újításnak tetszenek a nyelvünkben fgr. növénytani alapokon, pl. hárs (< háss) < fgr. (?ur.) *ko(ć)ńk > fi. kosku(s) ‘vastag fakéreg’. Az is öröm, hogy a fenyő szavunk ennek ellenére mégis őriz valamit a régi terminológiából, és ezt éppen egy délen másodlagosan összeállt finnugor egység tagjaként teszi, vö. fenyő ~ cser. piń ~ pəń ‘magnak való erdei fenyő’. És az se rossz, ha a mindig is vlsz. délen tanyázó, és a térben és kulturálisan leginkább eltávolodott magyart kizárva az egyezések száma (a tűlevelűek közt) is megnő, pl. vog. χowt ‘lucfenyő’ < ur. *kuse ~ *kose > fi kuusi ‘ua.’, vog. ńuli ‘jegenyefenyő’ ~ zürj. ńïl ‘ua.’ ~ cser. nulgo ‘ua.’.
Ezzel az irányzattal nekem mindig abból adódott a fenntartásom, hogy feltételezi, hogy az adott szó ugyanarra a fajra, nem(zetség)re vonatkozott mindig is. Márpedig ez nagyon nem igaz. Elég megnézni a különféle (főként táj)szótárakat, és rögtön látszik, hogy a botanikai és zoológiai elnevezések nagyon hajlamosak a poliszémiára. Ma is beszélünk például barackról, holott ennek biológiai relevanciája nincs, hiszen a Prunus nemzetségbe tartozik az őszibarackon és a kajszin kívül többek között a szilva, a cseresznye, a kökény, a mandula, a meggy, ugyanakkor az őszibarack (P. persica) és a kajszi, leánykori nevén a sárgabarack (P. armeniaca) két egyenrangú faj. (Egyébként a barack szó, igaz, hogy mindenféle kerülővel, de etimológiailag összeér a perzsa szóval, ez is mutatja, hogy eredetileg csak az őszibarack volt barack.) A reáliák, kurrens fogalmi hálók, nyelv hármas összehangolásának zűrzavaráról a régi betegségnevek kapcsán is volt szó egy társtopikban.
Szavakon lovaglunk, de talán nem lényegtelen. A forrásom szerint nem volt "urartui népesség", persze volt Urartunak népessége, de az -- a forrásom szerint -- sosem volt egységes: eszerint Urartu különböző etnikai eredetű törzsi szövetsegek konglomerátuma lett volna, amelyek csak a külső fenyegetés nyomására alkotta szorosabb, államszerű alakulatot. Ez a magyarázat megengedi, hogy időben különböző törzsek alkossák a konglomerátumon belül a vezetőszerepet, ill. a vezető szerep révén egyes törzsi csoportok átadják a nyelvüket a teljes népességnek.
Azt, hogy ezt nyelvcserének nevezzük, vagy csak az etnogenezis egyik szokásos útjának (én ez utóbbi véleményen vagyok), az már csak terminológiai kérdés.
"a 60-as, 70-es években volt egy olyan őstörténeti irányzat, amely a finnugor nyelvekben meglévő közös fanevek alapján próbálta rekonstruálni az őshazát. Úgy tudom, hogy ez a próbálkozás csúfos kudarcot vallott, egyrészt, mert alig akad közös gyökerű fanév a fgr nyelvekben, másrészt pedig paleobotanikailag nem sikerült olyan területet találni, ahol ezek a fajok a feltételezett fgr együttélés korában együtt fordultak volna elő."
<egy forrásom szerint a korai vaskorban jelentek meg az örmények Urartu területén. A Kr. e. VI. sz.-ban már államot alapítanak (a perzsa forrásokban Armina), de vlsz. hogy már az Urartut korábban megalapító törzsszövetségben is részt vettek. >
Én a magam részéről inkább úgy fogalmaznék, hogy paleoetnikailag és antropológiailag az örmények nagyobb részt az urartui népesség leszármazottai, akik - valamilyen ma már ismeretlen oknál fogva - fokozatosan átvették a bevándorló Hayasha-nemzetség indoeurópai nyelvét. Tehát véleményem szerint nyelvcserével állunk szemben, bár ezt inkább antropológiai és nem nyelvészeti oldalról lehet bizonyítani.
Egyébként pedig őszintén meghajlok a fantasztikus nyelvészeti tudásod előtt.
> És kb. hány ezer évbe telhetett mindez, amíg a *dŭō(u) -ból az ērku [εrku] kialakult?
Az örmények i.eu. egységen belüli helyére két elmélet létezik. Addig mindkettő egyetért, hogy az önálló megjelenése viszonylag késői, és egy árja-görög-örmény egység része volt, a különbség csak abban van, hogy ebből az egységből a görög-fríg ággal vagy az árjákkal (indoirániakkal) együtt váltak-e ki. Bármi is az igaz*, csak a következő „bifurkáció” során önállósodott az örmény.
(* Alább mutatni fogom, hogy a göröggel való szorosabb kapcsolatra több hangtani érv van. Nem tagadható ugyanakkor, hogy a görög kentum nyelv, míg az örmény szatem: ennek a felosztásnak azonban ma már inkább tudománytörténeti jelentősége van. A kentum : szatem distinkciót ma már inkább a centrum : periféria viszony maradványának tartják, nem pedig leszármazási bélyegnek. Így esetünkben a görög kentumsága csak annyit fejez ki, hogy közelebb volt, közelebb maradt a cenrtumhoz, mint az árja-görög-örmény ág többi tagja.)
Ha a görög ág része volt, akkor a terminus prae quot a görögök Dél-Balkánra vándorlása jelentheti, azaz a Kr. e. II. évezred; egy forrásom szerint a korai vaskorban jelentek meg az örmények Urartu területén. A Kr. e. VI. sz.-ban már államot alapítanak (a perzsa forrásokban Armina), de vlsz. hogy már az Urartut korábban megalapító törzsszövetségben is részt vettek. (N.B. Az urartui nyelvet hasonlóképp „próbálják” a jövevényszavak alapján rekonstruálni az örményből, mint a bolgár-törököt a magyarból.) Úgy vélik egyébként, hogy etnikailag maguk is továbbörökítik az urartui törzszövetséget (ill. annak egy részét), és a forrásokban szereplő északi Hajasza-Azzi, a déli Nairi, a trák-fríg Arme-Supria törzsek, valamint hurri és luvi csoportok formálódtak egy néppé. (Az első törzsnévben az örmények egyik, jelenleg használt önelnevezése rejlik; a harmadikban pedig a másik etnonimük, amelyen a külvilágban is ismertek. A Nairi viszont azért érdekes, mert az Urartu területének egyik korai [Kr.e. XIV. sz.] elnevezése, ill. az első urartui uralkodó, I. Szarduri titulusa is Nairi királya volt.)
Egyébként a vázoltam hangváltozásokhoz nem szükséges túl sok idő. A nyelvi változások igen sokszor „subokban” történnek: hosszabb változásmentes periódusok közé hirtelen nyelvi változások tömege ékelődik. Van, hogy ekkor a nyelvek fonológiai szerkezete is átalakul, ami további változások tömegét indukálja. Ilyen volt pl. az ősszlávban az emelkedő hangzósságra való törekvés, ami nyomán jelentek meg a lágy mássalhangzók és a szótagharmónia (a szótag minden msh.-ja lágy vagy kemény), a szóvégi msh.-lekopások stb. Vö. szóeleji zár : folyékony (r/l) > folyékony :zár metatézis: i.eu. ĝhordhos > ősszl. *gordos (~ n. Garten; a. yard, lat. hortus) > ószl. grādъ.
Számomra úgy tűnik, hogy az örményben a szlávval ellentétes folyamat játszódhatott le: a szótag(kezdet?) hangjai csökkendő hangzósság (szonoritás) mentén rendeződtek át. Így az i.eu. *dw > örm. rg / rk változás nemcsak úgy modellezhető, ahogy az előző hozzászómásomban megtettem (az bináris fonológiai megközelítésű volt, nem funkcionális), hanem a csökkenő hangváltozást szolgáló metatézisként (hangátvetésként is), vagyis az első lépés egy *dw > *wd hangváltozás lett volna. Ezt támasztja alá, hogy ismert az i.eu. *bhr > örm. łb változás is, vö. i.eu. *bhrātēr > örm. ełbayr ‘fiútestvér’. Itt világosan egy *bhr > *rbh hangátvetésből indulhatunk ki. Az örm. ł ma fonetikailag [γ], azaz zöngés veláris réshang, az ł transzliteráció azt fejezi ki, hogy e a történelmi korban még l-szerű hang volt (valószínűleg velarizált [ł], mint a mai kemény orosz л {l}, ill. az angol „dark l”), mivel pl. a keresztyén eredetű – tehát a Kr. u. IV. sz.-nál nem korábbi – személynevekben ez áll l helyett, pl. Łazar ‘Lázár’. Ezen kívül az örményben van „rendes” l is; érdekes a gör. eredetű Leó szn. kétféle folytatása: örm. Levon ~ Łevont (ez szintén a régi palatális ~ veláris különbségre mutat: a görög l-t ugyan velárisként értékelhették az örmények – ezért van ł –, de magas mgh. előtt ez náluk palatális l-lé is adaptálódhatott.) R-ből is két fajta van az örményben: a sima r-rel átírt hang valójában alveoláris approximáns (IPA-val [ɹ], mint ált. az angol r), a pergetett [r] átírása „r ponttal”, azaz ̣r, de én ŗ-t fogok használni, mert ez biztosabban jelenik meg itt. A kérdéses szavakban approximáns r van, mely igen közel áll a w labiális approximánshoz, gyakorlatilag ez utóbbi illabializált változatának tekinthető.
Ha a fentiekhez hozzátesszük az i.eu. treĭes > örm. erek’ ‘3’ alakulást, akkor az alábbiakat vehetjük észre: – itt is zár : folyékony > folyékony : zár, azaz tr >rk’ metatézis történt (az erek’ ‘3’-be szúrt második e, az erku ‘2’-től való eltávolodás végett jelent meg). – Az i.eu. > örmény zárhang megfeleltetések az alábbiaknak látszanak (az óörmény és mai keleti örmény érték szerint), legalábbis az első szótagban: * i.eu. zöngés hehezetlen zárhang > örm. zöngétlen hehezetlen zárhang, vö. *d (*dwō) > k (erku); * i.eu. zöngés hehezett zárhang > örm. zöngés hehezetlen zárhang, vö. *bh (*bhrātēr) > b (ełbayr), ill. *dh (*dhughətēr ‘lánytestvér’) > d (dustr); *i.eu. zöngétlen hehezetlen zárhang > örm. zöngétlen hehezett zárhang, vö. *t (treĭes) > k’ (erek’); ide tartozhat *p- (*penkŭe ‘5’, *pətēr ‘apa’) > *p’- > *f > h- (hing, hayr) – tendenciának látszik, hogy az i.eu. alveoláris zárhangok képzése a veláris területre tolódik hátra, vö. *d (*dwō) > k (erku), *t (treĭes) > k (erek’). N.B. Érdekes, hogy ezzel ellenétes folyamat játszódott le a görögben, vö. i.eu. kŭetŭer > ógör. τέτταρ(ες) (tettar[esz]), i.eu. penkŭe > gör. πέντε (pente), ami mutathatja, hogy e két hangcsoport között a görög-fríg-örmény egységen belül „átjárás” (= kicsiny fonológiai különbség) lehetett. Az i.eu. *kŭ > ógör. p, valamint az ieu. *dŭ > örm. rk arra utalhat, hogy ez talál összefüggésben lehetett az illető zárhangok eredeti, ill. újkeletű labializált ejtésével. A görög-fríg-örményen belül i.eu. *dŭ- > *dŭŭ- lehetett, ami az egység felbomlása utáni párhuzamos delabializálódás során a görögben *dŭŭ- > *dŭ- > du- lett, az örményben pedig *dŭŭ- > *gr-, majd ebből metatézissel *rg- és végül a zöngés/zöngétlen kontraszt hehezetlen/hehezetes átrendeződésével *rk-. Esetleg ide tartozik az i.eu. *sŭesor ‘lánytestvér’ (> ? *θŭoθēr > ? *tŭot’ēr) > örm. k’uyr is. (N.B. Az i.eu. *treĭes ‘3’ *t-jének labialitásra utaló fejlődése talán a ‘2’ számnév analógiájára vezethető vissza, ahogy a magyarban is a hat ‘6’ miatt került h az eredeti *ét ‘7’ elejére.)
Tehát végül is három egyszerű folyamat feltételezésével: a görög-fríg-örmény egységen végén ható delabializálódással, az önálló örményt kialakító csökkenő hangzóssággal, ill. az örmény hehezetes msh.-k kialakulásával megmagyarázható az *erku. És ez a változás egyszerre (azaz akár néhány emberöltő alatt) is lejátszódhatott az örmény nyelv önállódását megteremtő, a görög-fríg egységből kiszakító „változási sub” során. (N.B. Az *erku , ill *erek’ prosztetikus e-jének megjelenése inkább morfofonológiai, semmint etimológiai jelenség. Olyannyira, hogy a helyesírás ezek nagy részét nem jelöli, csak szó elején és végén; vö. a magyarban Mekerticsjanként átírt névben az örmény csak egy mgh.-t ír: Mkrtčyan.)
-----
Előző hozzászólásomat néhány ponton javítanom kell:
1) „Belegabalyodtam” az örmény e-k transzkripciójába: ē-vel (makronos e) az eredeti zárt e-t írják át. Az eredeti nyílt e-t (amit én ε-vel adtam vissza) az átírás sima e-vel jelöli. Az erku-ban, erek’-ben nyílt e van.
2) Lemaradt a fejlődési lánc végéről az utolsó lépés, amit a helyesírás nem jelöl: erku (εrku) > [8] yerku. A középörményben (XII-XVI. sz.-ban) ugyanis a kétféle e hang kiejtése (a mai magyarhoz hasonlóan) egybeesett, azzal az eltéréssel, hogy a régi nyílt e szó elején és mgh.-k után kettőshangzó lett, azaz y [j] félmgh. jelent meg előtte.
MEI-ben látom a szerkeszt-kód füleket, de az előbbi U karakter alsó félköre csak 'dobozos', míg MFF-ban szépen látom a karaktert, de nincsenek szerkesztőfülek. :o)
Már csak azért is érdekes ez a kérdés, mert az örménység származása a mai napig nincs pontosan megfejtve, bár elképzelések és találgatások vannak.
Embertani alkatuk alapján igen ősi elő-ázsiai lakosságnak tűnnek, akik már legalább 4-5 ezer éve nagyjából egy helyben élnek, míg az IE nyelvük ennél későbbinek tűnik.
Ergo elképzelhető, hogy itt is nyelvcseréről, de legalábbis erős szubsztrátumhatásról van szó.
Az Index a repülő ékezeteket valamiért nem a megfelelő betűre, hanem a következőre teszi, ezért a retroflex d (azaz d alsó pottal) jelölése az előző hozzászólásban "furcsára" sikerült (a dom(b)a kasztnév esetén pl. az o alá).
Az ‘2’ számnév indoeurópai protoformája *dŭō(u) (ŭ helyett a szabványjelölésben alul félkörös u van, azaz félhangzós u, azonban ezt a betűt nem támogatják a normál windowsos unicode-fontok, ezért inkább ezt az „eszperantós” betűváltozatot használom helyette.).
Ebből az alábbi egy jegybeli változásokat tartalmazó lépésekből álló levezetéssel áll elő az örmény ērku [εrku]:
[0] Az örmény az -u téma nélküli variánst folytatja.
[1] Az ŭ félhangzó átértelmeződött mássalhangzóvá: w labiális approximánssá, vagy β ajakzárhanggá.
[2] Az előző lépéssel msh.-torlódás jott létre a szóelején, ezért egy ejtéskönnyítő prosztetikus ε* szúródott be. (ez a lépés máskor is megtörténhetett, pl. a [3] után) * ε = nyílt e, az örmény sztenderd latin átírásában ē; azonban itt az indoeuropeisztikában szokásos módon a makron ékezetet a hosszúság jelölésére használjuk, ezért írok ehelyett ε-t
[3] A w / β delabializálódott a megelőző nem ajakhang hatására. Az eredmény azért nem alveoláris d, hanem veláris g, mert a megelőző hang d volt (így maradhatott meg a mgh.-kapcsolat két külön mgh.-nak).
[4] A d mögötte álló zárhang hatására elhasonult pergetett r-ré. Meglehet a d > r változás közben volt egy átmeneti retroflex (cerebrális, kakumánlis) ḍ, annak hatására hogy a d képzési helye hátrább tolódott a g felé. A retroflex ḍ több nyelvben pergetett r lett, vö. ind ḍom(b)a kasztnév > cig. rom(a).
[5] Mivel az r a zöngésségi hatás szempontjából már indifferens, ezért a g zöngétlenedett. N.B. A zöngésség problematikája az örmény nyelv egyik jelentős kérdése. E lépésnek jóval a XII. sz. előtt kellett lezajlania, ui. ezután történt meg a nyugati (a törökországi és a történeti magyarországi) örmény hangeltolódás: ezek a területen a (hehezetlen) p, t, k, c, č (magyar cs) hangok zöngésedtek, ugyanakkor a (hehezetlen) zöngés b, d, g, j (magyar dz), ĵ (magyar dzs) hangok zöngétlenedtek, vagyis helyet cseréltek. Azaz a nyugati területen visszaállt a g [vagy esetleg sosem változott meg? – ez csak az én kósza kérdésem].
[6] A eredeti mgh.-hosszúság megszűntével a hosszú ō hang oŭ kettőshangzóvá vált. (Ez a lépes korábban is megtörténhetett, még az [1] előtt is.) N.B. Ez az alak már dokumentált, mivel az V. században keletkezett örmény írásban az u betűt ow digráf jelöli.
[7] A szóvégi oŭ kettőshangzó u-vá egyszerűsödött, ahogy az pl. az a görögben is megtörtént. (Ez a lépés bármikor megtörténhetett, de az [6] után.)
[0] A germán az -u téma nélküli variánst folytatja.
[1] Az ŭ félhangzó átértelmeződött mássalhangzóvá: w labiális approximánssá, vagy β ajakzárhanggá.
[2] Ez a közgermán alak, a szóeleji d > t változás az I., avagy közgermán hangeltolódásnak köszönhető. A t fonetikailag hehezetes [th]. N.B. Tkp. ez az első dokumentált alak, mert a helyesírás ezt rögzíti
[3] Az angolban a w / β pár w tagja realizálódott. Ez az erősen zárt hang feslő nyelvállású ū-vá asszimilálta az ō-t.
[4] A wū hangkapcsolat az azonos elemeinél fogva úgy egyszerűsödött, hogy a w elem kiesett.
Ezek közé vajon milyen PIE szótő tartozik és ebből hogy alakult ki az örmény erku (az angol two kialakulása az ógermán és óangol alakokon át többé-kevésbé ismert)?
Az általad idézett szöveg honnan való? Ismerősnek hangzik.
A malájok és a polinézek antropológiai rokonsága távoli ugyan, de teljesen nem zárható ki.
A klasszikus leíró antrpológia szerint a polinézek veddo-ausztralid alapnépesség és proto-mongolid bevándorlók ötvöződéséből alakultak ki, de ez is túlhaladott álláspontnak tűnik.
A malájokat a déli mongolid variánshoz szokás sorolni.
Az antropológiai rokonság tehát olyan nagyrassz szintű vagyis tkp. semmilyen.
