Most olvasom, hogy a vlachok újabb érvet találtak, mér ne állítsák fel köztéren a Szabadság-szobrot. Eddig ugye, az volt, hogy esztétikailag nem illik a képbe (höhö), most viszont az, hogy a 13 tábornok fasiszta volt, és fasisztának a mittomelyik rendelet szerint nem lehet emléket állítani. Várom a tippeket, hogy a jövő héten mivel rukkolnak elő.
PS: úgy tudom, Antonescunak van szobra, ha nem több, a szép Romániában. Persze ő nem volt fasiszta, ellentétben mondjuk Knézich Károllyal.
Ez nem baromság: a románok rövidesen megelőznek bennünket demokráciában!
Lemondott 3 miniszterük, mert korrupciógyanúba keveredtek. Ilyen alapon nálunk a fél kormánynak (na jó, az egésznek) rég le kellett volna mondania.
Az alábboi hír nehezen sorolható ugyan a baromság kategóriába, de azért beteszem. Lássuk milyenek Petru és Vasile szintén "árokbetemező" barátai:
Visszavonta a marosvásárhelyi Kossuth Lajos utca nevének visszaállításáról hozott önkormányzati határozatot Ovidiu Natea, Maros megye prefektusa. A megyei prefektúra ezzel egyetértett a utcanévadó bizottságnak azzal az indoklásával, hogy a régi utcanév visszaállítása feszültséget gerjesztene a város román és magyar lakosai között.
A városi tanácsnak küldött átiratában Ovidiu Natea prefektus közölte: vissza kell vonni a városi tanácsnak azt a döntését, amellyel a helyi önkormányzat a város központjában levő Calarasilor utcának visszaadta az 1989 előtti Kossuth Lajos utca nevet. Döntését azzal indokolta, hogy az utcanév megváltoztatásáról szóló határozatot úgy hozták meg, hogy benne nem tüntették fel a névváltoztatás költségeinek fedezéséhez szükséges pénzforrásokat, illetőleg, hogy az utcanévadó bizottság nem adta beleegyezését a városi tanács július végi határozattervezetéhez. (mno)
Átirat a Kossuth utca ügyében
A prefektúrától valóban átirat érkezett a Kossuth utca nevének megváltoztatására hozott határozattervezet ügyében, megkérdőjelezve annak törvényességét, mivel a megyei névadó bizottság nem hagyta jóvá az utca régi nevének visszaállítását, továbbá azzal a megjegyzéssel, hogy nem kell olyan elnevezéseket adni, amelyek mások érzékenységét sérthetik - hangzott el a polgármester válaszában. Az ilyen, úgymond meg nem emésztett és másokra kényszerített, és nem a közös megegyezés alapján hozott határozatok „csak hasmenést" okozhatnak - tette hozzá Dorin Florea, kijelentvén: egyesek ahelyett, hogy a jelennel foglalkoznának, folyton a múltba térnek vissza.
Romanian politician seeks immortality
BBC News
In the name of the Father, the Son and the Holy politician, Amen!
This may well be the new prayer in the freshly finished church in Pades, south-west Romania, where a local councillor has been immortalised in a wall-painting.
On the right wall, as you enter the church, is a painting of the regional bishop, Teofan Savu.
On the left wall is a portrait of councillor Dan Ilie Morega, in black suit, white shirt and colourful tie, with his right hand on his heart.
Above him, on the ceiling, is an image of St Ilie, the prophet.
Since Mr Morega's middle name is Ilie, the bishopric further indulged the politician by making Ilie the church's patron saint.
Tarnished image Dan Ilie Morega, who is also a businessman, claims he financed over 90%
of the work on the church, which was built at his own request in his native village.
He also hired the painter.
But his holy image in the church in Pades, now conflicts with his public reputation, which has nosedived in recent months.
Dan Ilie Morega used to be the top man in Gorj province - head of the administration, councillor for the Social Democratic Party (the Romanian
ruling party, run by President Ion Iliescu) and government expert in the Public Administration Ministry.
On top of that he was involved in various businesses and held the chair of Economic Sciences at the local university.
Church tradition In less then a week, though, last October, he was accused of trying to
award public contracts to his own companies, and of lacking the proper qualifications for his academic post.
He denied the allegations, but lost nearly all his positions, and was dropped by his own party.
Father Vasile Vladoiu, representing the church, says that it is not that unusual for church founders in this part of Romania to be painted on the entrance walls of holy buildings.
However these were historical figures - old kings and rulers.
Never before has an individual in lay clothes been painted inside a Romanian Orthodox church - but as Father Vladoiu says: "What do you expect, if he paid for it?"
A román hatóságok akadályozzák a Dallas forgatását?
Index
2003. október 1., szerda 23:12
Államközi konfliktus támadt egy magyar-német-osztrák koprodukcióban készülő film miatt, sőt a román hatóságok már a karhatalmat is bevetették a forgatás leállítására. A Dallas című, Gryllus Dorka főszereplésével készülő film román cigányokról szól és egy szeméttelepen játszódik. Nastase miniszterelnök szerint a Dallas rombolja a Romániáról külföldön kialakított képet.
Rendőrök és katonák zárták le tíz napja egy magyar-német-osztrák koprodukcióban készülő játékfilm forgatási helyszínét a Brassói megyei Alsórákoson. A román hatóságok szerint ugyanis a Dallas című film stábja engedélyek nélkül épített díszleteket a környezetvédelmi területnek számító régi bányában.
Karhatalommal a díszletek ellen
A romániai cigányokról szóló alkotás forgatásához a stáb egy szeméttelepet rendezett be a falu közbirtokosságának tulajdonában lévő egykori tufabányában, a film magyarországi gyártója, az Új Budapest Filmstúdió szerint azonban a díszlet nem tartalmaz környezetre ártalmas anyagokat, és a forgatási munkálatok után azokat el is szállítják majd a helyszínről. Az Új Budapest Filmstúdió sajtószóvivője emellett az Index kérdésre elmondta, hogy a forgatási helyszín közelében ugyan vannak környezetvédelmi területek, de a bánya nem számít annak.
A román környezetvédelmi hatóságok ennek ellenére karhatalmi segítséggel leállítatták a forgatást, és 225 millió lejes, azaz körülbelül másfél millió forintos bírságot szabtak ki a film gyártójára, sőt további 40 millió lej büntetést kell fizetnie a helyszínt bérbe adó helyhatóságnak és közbirtokosságnak is.
A román köztisztasági hivatal munkatársai ráadásul már elkezdték a díszlet-szemét elszállítását, ami ellen a film gyártója törvényszéki elnöki rendelet kibocsátását kérte hétfőn a brassói törvényszéktől. Wesserle Tibor, a film egyik producere a Krónika című romániai magyar lapnak elmondta, hogy a törvényszék számukra kedvező döntése esetén minél hamarabb újra akarják kezdeni a forgatást, mivel a közbirtokossággal kötött szerződés továbbra is érvényben van, az ebben vállalt kötelezettségek továbbra is érvényesek.
Az Új Budapest Filmstúdió szóvivője az Index kérdésére válaszolva elmondta, hogy a kényszerszünet miatt naponta körülbelül 28 ezer euró, azaz 7 millió forint veszteség éri őket, ezért már gondolkodnak, hogy a forgatást Magyarországra helyezzék át. Már folyik a lehetséges új színhelyek terepszemléje, és azt is vizsgálják, hogy az eddig leforgatott anyagból mennyi hasznosítható, ha a filmet végül más helyszínen kell befejezni.
A külügy hallgat
A forgatás körül kialakult helyzet már-már politikai, sőt diplomáciai üggyé terebélyesedett, hiszen a Krónika értesülései szerint a német társproducer levelet írt Joschka Fischer német külügyminiszternek, segítségét kérve a filmforgatás folytatásához, a német és az osztrák kormányszervek pedig tájékoztatást kértek a bonni, illetve a bécsi román konzulátusokon. Mindez azután történt, hogy Adrian Năstase román miniszterelnök egy újságírói kérdésre reagálva elmondta, hogy véleménye szerint a Dallas rombolja a Romániáról külföldön kialakított képet.
A német és az osztrák szervekkel ellentétben a magyar diplomácia viszont nem foglalkozik a kialakult helyzettel, hiszen a Külügyminisztérium sajtóosztályán azt mondták, hogy az ügy a kulturális tárca hatáskörébe tartozik, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától viszont azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a forgatási helyszín megválasztása az alkotók felelőssége, így hivatalos lépéseket nem tehetnek a helyzet rendezésére.
Dallas Gryllus Dorkával
A 400 millió forintból készülő Dallast a magyarországi Új Budapest Filmstúdió, a német Bavaria Films és az Osztrák Allegro stúdió együttműködésében forgatják, címét pedig a népszerű amerikai szappanopera nyomán Dallasként elhíresült kolozsvári, pataréti szeméttelep melletti cigánykolóniáról kapta. Itt játszódik ugyanis a történet, amely egy apja temetésére hazatérő cigány tanítóról szól, aki kénytelen szembesülni gyerekkori barátai szegénységével, találkozik régi szerelmével, majd belekeveredik a szemétgyűjtögető cigányok és a szemetesautó-sofőrök közt kialakult véres konfliktusba.
A román és magyar nyelven játszódó filmet Pejó Róbert aradi születésű, jelenleg New Yorkban élő rendező viszi filmre, a női főszerepet pedig Gryllus Dorka játssza.
A forgatást a tervek szerint október 5-én fejezték volna be, de a kényszerszünet miatt az utómunkálatokat legkorábban csak decemberben kezdhetik majd el.
A helyszínt egyébként azért kellett egy elhagyott bányában berendezni, mert a forgatásra kiszemelt Brassó melletti szeméttelepre nem engedték be a stábot a hatóságok. A forgatással először az Adevarul című román napilap foglakozott, a szeptember 17-én címoldalon közölt leleplezőnek szánt írás már emíltést tesz az állítólagos tájvédelmi körzetre szállított szemétről, de a cikkben szó esik arról is, hogy a forgatásban részt vevő romániai CineCorvin Rt. - a lap értesülései szerint - a magyar titkosszolgálatokkal is kapcsolatban áll.
"11 parlamenti képviselő indítványa" - ugyan, dehogy - Bratislavaba is járó Vasile Covaci találta ki, de mivel nem tagja a bukaresti parlamentnek ezért barátait kérte fel :(((
Képzeld mi lesz ha "őszentsége" a Sándor vagyis Alexandru palotában székel ...(
Székelyudvarhely román neve Oderheiul-Secuiesc. Gondolom 80 éve találták ki. Most már ez sem jó. 11 parlamenti képviselő indítványa szerint új nevet kell adni a városnak. Olyat, amiből eltűnik a székely. Az új név Tîrgu Bârsei lenne. Petru Mediasan majd lenyeli ezt is.
ANNO ÉS MOST
Horia-Roman Patapievici: Bukarest
[30.9.2003]
Az egységesség tökéletes hiányáról, arról, hogy az alapvető rendetlenséget, az aránytalanságokat a bukarestiek örömére soha nem sikerült felszámolni, a hatalom esztelen modernizálási törekvéseiről és a bukarestiek életigenlő bohémságáról.
avagy hogyan lett egy nemtörődöm kisvárosból a belenyugvással elviselt bizonytalanságok fővárosa
Hát itt vagyunk Bukarestben. Vizsgáljuk meg, hogy tényleg különös-e ez a város, vagy németül, mert így mintha még pontosabban tudnám kifejezni, mire is gondolok: “ist Bukarest eine merkwürdige Stadt?” Merkwürdigkeit annyit tesz, hogy különösség, furcsaság. Miért van az, hogy minden balkáni város valahogy olyan különösnek, furcsának tűnik?
Két magyarázat is kínálkozik. Az egyik szerint ezeket a városokat elsősorban a történelmi folytonosság hiánya jellemzi, mivel úgy ötven évenként mindig mindent újjáépítenek bennük. A második szerint pedig az, hogy ezeknek a városoknak nem alakult ki az azonosságtudata. Mindkét magyarázat tulajdonképpen ugyanannak az éremnek a két oldala, nem is lehet elválasztani őket egymástól: bizonytalanok önazonosságukban, és éppen emiatt van az, hogy szeretnének mindig mindent elölről kezdeni. Így aztán soha nem is jutnak egyről a kettőre. Ebből adódik az a konok kitartás is, amellyel mindig mindent lerombolnak, és megpróbálnak megint a nulláról indulni, azaz megint mindent újra felépíteni.
De ha már a mi fura balkáni városainkról beszélünk, felmerül az a kérdés is, hogy milyen városokat tekintünk rendesnek, normálisnak. Ez a pedig odavezet, hogy azt is megkérdezzük: miért tartjuk az egész balkáni régiót némiképp különösnek, furának. A Balkánnak valahogy sohasem sikerült jellegzetes képet kialakítania önmagáról, nincs saját védjegye, valami olyan megbízható, kézzelfogható sajátossága, amire bátran lehetne hivatkozni és ami erőt ad, amikor új társaságba, „jobb körökbe” kerül az ember. Ha valaki azt mondja: „Párizsból jövök”, a városnév puszta hallatára szélesre tárulnak előtte az ajtók és szívek. A „Budapestrôl érkeztem” kijelentés is azonnal bizalmat ébreszt. Ah, igen, Budapest! – a monarchia második fővárosa, igazán elragadó császárváros. De Szófia vagy Bukarest? Dubrovnikkal más a helyzet, mert mindenkinek azonnal Raguza jut eszébe, és Raguza fényes történelmi múlttal dicsekedhet. Igen, azt bárki büszkén mondhatja, hogy: „Dubrovnikból jövök”. De mit ér az olyan ember, aki... hogy is mondjam... horribile dictu csak annyit mondhat, hogy: „Bukarestbôl jövök”?
Mint ahogy van olyan nemzeti hovatartozás, amely már eleve jó ajánlólevél, vannak olyan városok is, amelyekre bárki büszkén hivatkozhat, míg mások valahogy nem mutatnak jól egy névjegykártyán. A mai Európában magyarnak lenni jó dolog, előnyt jelent. A magyaroknak olyan megbecsültségben van részük, ami egy románnak vagy egy ukránnak nem jár. „Román vagyok” – ez ma nem hangzik igazán jól. Ez a nemzeti hovatartozás nem jelent elismertséget, megbecsültséget, inkább valamilyen zavaros, kusza, kétes helyzetre utal. Talán ez az oka a gyakori „postai kézbesítési hibáknak” is: mintha nehéz lenne kimondani, hogy Rumänien, Hauptstadt Bukarest; sokkal jobban hangzana így: Rumänien, Hauptstadt Budapest. Mintha csak az munkálna a tudatalattikban, hogy Budapest fővárossal Románia is a „rendes”, az „elfogadható” országok közé tartozna.
Ami, köztünk szólva, nem is lenne akkora őrültség...
Most azonban inkább gondolkozzunk el ezen az állításon: die merkwürdige Hauptstadt Rumäniens, Bukarest. Románul a város neve többes számban van: Bucurestii Már ebből is kiviláglik, hogy ez az egyedülálló és a politikai hatalom központosítása révén létrejött főváros nem is egy, hanem többszörös azonosságtudattal rendelkezik. Vajon a többszörös azonosságtudat-formák közül egyik-másik nem kerekedik-e a többi fölé? Úgy sejtem, hogy igen. A város nevének többes száma: Bucurestii, több, egymással harcban álló alkotóelemre utal. De ez a belső harc nem a protestánsok lelki küzdelmeire emlékeztet -- ami a megtépázott azonosságtudat tragikumával járna --, hanem a ránk, románokra olyannyira jellemző nemtörődöm és hanyag eleganciával párosul. Emlékezetükbe idézem Raymond Poincaré egykori francia köztársasági elnök szellemes megjegyzését, még karrierje kezdetéről, gyakorló ügyvéd korából, amikor is azt mondta: „Ez a Kelet kapuja, itt semmit nem kell igazán komolyan venni”. Bukarest az itt élők jóindulatú nemtörődömségének és a hódító hatalmak közömbösségének köszönhetően lett és maradhatott főváros. Utcáin sétálva nem érezzük sem a hódítók büszkeségét, sem a legyőzöttek drámai keserűségét. Az alaphangulat összetevői: némi kellemes semmittevés és a nem túl mély érzésekből, értékekből áradó báj, vonzerő, mindez moll-hangsorban előadva. Bukarest identitása éppen olyan elmosódott, mint a négy évszak határvonalai: néha már áprilisban ránktör a júliusi hőség, január és március helyet cserél, szeptember és november eleje szinte megkülönböztethetetlen egymástól, akárcsak május és mondjuk július közepe. A bukarestieket mindig meglepi, ha decemberben valóban olyan az időjárás, amilyennek télen lennie kell.
(a kedélyes semmittevés bája és élénk társadalmi-társasági élet)
Egy ilyen többszörös identitású város utcáin járva-kelve önkéntelenül is feltesszük a kérdést, hogy milyen lehetett a múltja, mi az, amit megőrzött a történelme során, és mi az, amitől időközben megvált? Amikor egyik napról a másikra egy olyan ország fővárosa lett, amelynek lakossága tulajdonképpen még nem is vált egységes nemzetté, Bukarest nem volt több békés kisvárosnál, amelynek utcáin roskatag házak bóbiskoltak. A külföldi utazók leírásaiból tudjuk, hogy szelíd letargia lengte be ezt a nagy kiterjedésű, bonyolult keleti kertre emlékeztető települést. De az igazán jó szemű utazók felfigyeltek a kisemberek kedélyesen csipkelődő humorára, pezsgő életkedvére, néhány előkelő arisztokrata család nyugatias életvitelére, tettrekészségére.
Ez a derű és élénkség, ez a nyugat-európaiakra jellemző cselekvési vágy vezette ki szép fokozatosan az országot 1821 után a görög fanarióta uralom apatikus korszakából. Bukarest egy olyan ország fővárosa lett, ahol egy parasztokból álló népet kellett állampolgárokká, nemzetté nevelni. Az átalakulás során Bukarest levetette provincializmusát. A 20. század elején már számított: kiérdemelte Georges Duhamel szeretetét, felébresztette R. W. Seton-Watson érdeklődését, kiváltotta Czernin gróf mély ellenérzését és Olivia Manning lenéző utálatát. A modern kor felrázta várost. A francia életstílus lett a követendő példa. A századeleji Bukarestben a kedélyes semmittevés bája aranyozta be a hétköznapokat. Gondtalanul lehetett múlatni az időt, de ugyanakkor -- és ebben nincsen semmi ellentmondás --, élénk társadalmi-társasági élet zajlott, amelyben az itt lakók és az itt megforduló külföldiek egyaránt részt vettek. Hogyan lehetett meg egymás mellett, de egymást nem zavarva, hanem kiegészítve ez a „békebeli” életérzés, és ezzel egyszerre a politikai erőszakosság, vagy az a sok vidám bolondozás, magával ragadó őrültség, ami végül is a régi Európa vesztét okozta?
Aki csak ismerte a két világháború közötti évek Bukarestjét, egybehangzóan állítja, hogy szinte minden pénz híján és kapcsolatok nélkül is bárki vígan élhette világát ebben a pezsgő társadalmi-társasági környezetben. Montherlant híres mondása, mely szerint az, aki nem élt Párizsban 1938-ban, nem tudhatja, mi a boldogság, kis módosítással Bukarestre is talál, ahol a két világháború között egy olyan kellemes életforma alakult ki, amelyet ma már elképzelni sem tudunk, és amely négy különleges adottság elegyéből jött létre. Melyek voltak ezek? Hát, elsősorban a gondtalanság, ami sajnos a magasabb célokra való törekvés hiányát is jelentette, aztán a beszélgetés művészete, a csevegésé, amely mindig értelmes és élvezetes tudott maradni, bár a leggyakrabban csupa csip-csup dologról folyt a szó. Ide tartozott a másokkal való együttlét öröme, ami bizony azzal is járt, hogy bármit el lehetett mondani, oda lehetett vágni bárkinek, a legnagyobb kíméletlenséggel, de a legcsekélyebb felelősség nélkül, és végül, de nem utolsósorban az értékek viszonylagosságának felismerése. Ez magába foglalta a legváltozatosabb életszemléletek teljes skáláját, a vidám cinizmustól kezdve egészen addig az elszánt elhatározásig, hogy ezzel a felszínes vidámsággal bármi áron, akár erőszakot is alkalmazva, de végleg le kell számolni. Mint látják, minden rokonszenves elemben ott rejlett önmaga tagadása is. Bukarest identitásának titka virágkorában is ellentmondásosságában rejlett.
(az egységesség tökéletes hiánya – Az alapvető rendetlenséget, az aránytalanságokat a bukarestiek örömére soha nem sikerült felszámolni – a politikai hatalom esztelen modernizálási törekvései)
De ez az ellentmondásosság nem csak a lelki adottságokban rejlik. A szemlélő elé táruló városkép egységéről csak egyet mondhatunk: nincs is. Bárhol is járjunk, bármelyik negyedét vizsgálgatjuk, egységességnek nyomát sem találjuk. És ez nem csak a Ceausescu-korszak óta van így, ez mindig is így volt. A Mogosoaia-hídon, amelynek 1877-ben Calea Victoriei-re (a Győzelem útja) változtatták a nevét, a „normális” városképhez szokott szemlélődő („normális” alatt értendő minden olyan város, amelyre büszkék lehetnek az ott lakók) hamarosan belátja, hogy Bukarestet éppen az egységesség tökéletes hiánya jellemzi. Hajdanán nem sokat adtak arra, hogy a házak egyenes vonalban sorakozzanak egymás mellett, és ez ma sem alapvető elvárás. Amikor az első városrendezések történtek, akkor is csak a mértani vonalakból, formákból túlságosan is kilógó szabálytalanságokat igyekeztek orvosolni. Az alapvető rendetlenséget, a lépten-nyomon jelentkező aránytalanságokat a tősgyökeres bukarestiek legnagyobb örömére soha nem sikerült felszámolni. Bár azóta sok kísérlet történt a minden áron való uniformizálásra, az erőszakos bontások és a modernizálási mánia sem tudott egységes építészeti jelleget kialakítani: még a főutcák épületei is megőrizték alkalom- és ötletszerű architektúrájuk sajátságait. Maguk a főutak a hajdani utcák nyomvonalán alakultak ki, ide-oda kanyarogva követve a telkek, kertek és épületek határvonalát, tehát nem az építkezések igazodtak az előre megtervezett útvonalakhoz, hanem éppen fordítva történt. Azóta a gyönyörű parkokból, kertekből nagy területeket hasítottak ki a politikai hatalom esztelen modernizálási törekvései, és a zöldövezetet elfoglalták az autó-hordák számára kiépített utak. Az utcák és utak kanyarjai, a jobbra-balra tekergő, kacskaringós sikátorok mégis gyermekkorunk falun töltött nyarainak kertek alatt vezető ösvényeit idézik. A házak stílusa csak az építtetőktől függött, beleálmodhatták legtitkosabb vágyaikat, kívánságaikat, ábrándjaikat.
Ami még ma is bájos Bukarestben, az tulajdonképpen egykori lakóinak, az egyszerű kisembereknek köszönhető. Az ő bölcsességüket, felismert lehetőségeik megvalósítását őrzik a máig változatlanul fennmaradt régi épületek, utcácskák. Nem nagypolgárok élnek itt, hanem egyszerű, de vállalkozó kedvű és talpraesett kisemberek. Az igazi Bukarest arculatát éppen ők, ezek a mindennapi emberek, kézművesek, kereskedők, szabadfoglalkozásúak alakították ki. A sikeres vagy csak egyszerűen szerencsés vállalkozói réteg saját szintjét is igyekezett fölülmúlni. Tevékeny, életrevaló, gyors sikerre vágyó, két lábbal a földön járó, de álmodni is tudó, tréfáskedvű, de titkaikat magukban tartó emberek voltak, egyszerre hagyománytisztelők és újítani vágyók. Nekik köszönhetjük a mai Bukarestet. Egyszerű társadalmi származásukra utal az a sok kis templom, amelyet félretett pénzecskéikből ők maguk emeltek város-szerte mindenütt. Ezek a kis templomok egykori építőik túlbuzgóságtól mentes igaz hitének, megfontolt adakozókedvének, hagyománytisztelettel párosult újító kezdeményezésének a bizonyságai. A templomépítők eléggé kételkedők és fösvények voltak ahhoz, hogy ne költsék fényűző díszítésekre a pénzüket, de azért pontosan tudták, hogy mi elengedhetetlen a szimbolikus jelképek hatásának érvényesüléséhez. Nem a templom, hanem a társadalmi és a társasági élet állt életük központjában, nem a mély lelki élet volt az alapvető szükségletük, sokkal inkább a másokkal való együttlét öröme. Nem holmi „személyes tér” birtoklására törekedtek, amelyről annyit filozofálnak korunkban, hanem inkább a magán- és közélet, a modern kor és a hagyományok egybeolvasztása volt a céljuk, egy olyan harmonikus életvitel kialakítása, amely az egész balkáni térségre annyira jellemző. A tősgyökeres bukaresti folyton hangoskodik és szívesen nevet, de gyakran rosszmájú és hirtelen haragú, mindig számolni kell váratlan érzelmi kitöréseivel. Bármikor képes baráti jobbot nyújtani annak, akivel az imént még haragban volt. A történelem megpróbáltatásait bátran elviselte, de nemegyszer megdöbbentően állhatatlan. Anton Pann régimódi történeteinek hőseire és Tudor Musatescu vígjátékainak szereplőire ismerünk bennük.
Ha gondolatban Bukarest fölé emelkedem, és végigrepülök szabálytalan és váratlan alakzatokat mutató térkép-rajzolata fölött, úgy érzem, hogy ez a város az egymástól annyira különböző negyedek lakóinak váratlan, de néha zseniális ötleteiből született. Nem az uralkodó réteg, hanem a lakónegyedek jómódú és derék polgárai formálták egykori arculatát. A város fokozatosan fejlődött ilyenné: egy ház épült egy másik mellé, majd (meglehetősen ötletszerűen) felhúztak melléjük egy harmadikat is. Így alakultak ki a városnegyedek. Érthető hát, hogy miért éppen ezek az egyszerű, vidám természetű, vállalkozó kedvű, de ugyanakkor kissé nemetörődöm emberek estek elsőkként áldozatul Ceausescu városromboló programjának. A mértani rend Übü királya, az egyenesek és párhuzamosok megszállottja egyaránt gyűlölte a mindig kedélyes, de örökké kételkedő, nagyvonalú, magukkal és másokkal szemben is elnéző, néha túl merész tréfákat is megkockáztató bukarestieket és sajátos építkezési stílusukat, életszemléletük e szemmel látható bizonyságát. A kommunisták -- a kispolgárság, a magántulajdon és az életöröm esküdt ellenségei --, gyűlölték Bukarest építészetét. Ceausescu egyik fő célja az volt, hogy ezeket az embereket és ezeket az épületeket, vagyis mindazt, ami számunkra Bukarestet jelentette, végleg eltörölje a föld színéről. Az erőszakos átalakítás drámai következményekkel járt: eltűntek a véletlenszerűen egymás mellé épített, bájosan eklektikus házak, a kedves aránytalanságok, az urbanisztika egyeneseinek fittyet hányó kanyargós vonalak, az útkereszteződésekben váratlanul ott zöldellő, és a villamosokat kitérőre kényszerítő kis parkok, a járdák, amelyeket teljesen kisajátítottak maguknak a fák, az úttestig nyújtózó kertek, egyszóval a magán- és közszféra jótékony egybeolvadásának ezernyi meghitt jele.
Ha esténként végigsétálok azokon a kis utcákon, amelyek valahogyan mégis megmaradtak a hajdani városból, egy megcsonkított univerzum tereiben bolyongok. Az univerzum több, mint rend, inkább olyannak képzelem, mint egy teljes oktatási rendszert. Aki ebben az univerzumban él, az teljeskörű védelem alatt áll, semmi baj nem érheti. Ha valaki tudja és érzi, hogy szeretet és gondoskodás veszi körül, egészen más ember lesz, mint az, akit állandóan üldöznek és igyekeznek sarokba szorítani. A Securitate mindent ellenőrzött, mindent megtorolt. Tudtuk, hogy a városrombolás személyi szabadságunk és biztonságunk elleni merénylet, és fő célja, hogy tudatosítsa bennünk a kiszolgáltatottság érzését. A régi Armaneasca utcát megcsonkították, a Sagetii utcát darabokra szabdalták, az Italiana utcát más irányba térítették, és mindent a földdel tettek egyenlővé, ami az útjukba került. Azt a szépen megmunkált kőtömböt, amelyet az egykori Caimata kolostor helyére emlékül állítottak (a kolostor falai között Eminescu is lakott), kétfelé vágták, és a bontási anyagokkal együtt egy törmeléktelepre szállították.
A házak, a negyedek pezsgő életének eltűnésével közös emlékezetünk egy darabja is elveszett, mint ahogyan egy látvány emléke is kitörlődik a memóriánkból, ha a kép, amelyhez kötődött, nincs többé. Az emlékek elhalványulnak, eltűnnek, ha nincs, ami felidézze bennünk. Egyáltalán nem meglepő, hogy a fiatalabb nemzedék, amely nyomdokainkba lép, mintha amnéziában szenvedne. A kommunisták terve bevált. Amint az épületeket egymás után letarolták, és a régi utcák szerves hálózatát önkényesen kijelölt, az élet gyakorlati elvárásait figyelmen kívül hagyó útvonalakkal helyettesítették, amint a régi Bukarest a szinte a szemünk láttára fogyatkozott, egyre nyilvánvalóbb lett számomra, hogy lelki egyensúlyom és egészségem, belső énem sértetlensége mennyire függ szülővárosom teljességétől, sértetlenségétől. Az a Bukarest, amelyet Ceausescu az eljövendő idők színterének szánt, legalább annyira kibírhatatlan, elviselhetetlen, mint a napi rendszerességgel ismétlődő szónoklatainak kontárul hevenyészett nyelvezete. Elvi szinten a Nép Házának Bukarestje tökéletesen megfelelt a pártszónoklatok ideológiai-nyelvi zagyvaságainak. Igen, a Nép Háza maga a testet öltött hozzá nem értés, annak a szellemnek a materializálódása, amely elhatározta, hogy a nép átnevelésének érdekében Bukarestet le kell rombolni. Ennek a visszataszító építménynek a gyűlölet az alapköve, mert az alacsonyabbrendű mindig halálosan gyűlöl mindent, ami jobb, ami felsőbbrendű, mint ő maga. Arrogáns vulgaritásával a Nép Háza a ránk kényszerített rend és önmagunk ellenkezés nélküli feladásának szimbóluma. És hogy mindez kinek használt? Természetesen a hatalomnak. Az, amit Heidegger Gestell-nek nevezett, nálunk az építészet és városrendezés terén fizikai valósággá vált. Ez számunkra, románok számára ma is állandó szellemi agressziót jelent. Még ma is mérgezi a lelkünket, és közben hat reánk, átalakít, megváltoztat: amint lassan hozzászoktat visszataszító jelenlétéhez, folyamatosan küldi felénk a zsarnokság üzenetét. Pedig azt hittük, hogy sikerült végleg megsemmisítenünk, és íme, itt van közöttünk, saját cinkosaivá tett, még mindig függünk tőle.
Úgy látom, hogy a mai Bukarest légkörét még mindig szennyezik a kommunista pusztítás következményei. Ennek a primitív ideológiának a plazmái titokban tovább élnek az új város szöveteiben, a barbár és visszafordíthatatlan csonkítások, pusztítások okozta sebhelyekben, hiányokban. A város építészeti és szociális szerkezetének erőszakos megváltoztatásával - ez utóbbit tömeges deportálások révén valósították meg -, egy mutáns alakzatot hoztak létre. Társadalmi összetartás csak ott van és ott működik, ahol jól meghatározott kollektív azonosságtudat alakult ki. Ha a felek között ez nem adott, nem számíthatunk szabad versenyre, egyéni kezdeményező készségre, hanem csak “utasítást adó - parancsot végrehajtó” - típusú kapcsolatokra. Bukarest új megjelenési formája egyszerre bántó, szánalmas és erőszakosan lehengerlő. A most elkezdődött új évszázadban meg kell találnunk annak a módját, hogy hogyan őrizzük meg testi-lelki épségünket abban a városban, ahol az utcákon a gyógyíthatatlan megalománia, az agresszív primitívség és a visszataszító pöfekszkedés az úr.
Kapcsolatunk lakóhelyünkkel mindannyiunkra döntő hatást gyakorol. Nem kell mindenben egyetértenünk Frobenius-szal vagy Spenglerrel, hogy elfogadjuk azt a tanításukat, miszerint környezetünk az idő múlásával titokzatos módon legbelső életünk részévé válik. Minél többet éltünk, annál inkább érezzük, hogy mindazoknak az elképzelt vagy valós, mikro- vagy makrokozmikus világoknak, amelyekbe valamiképpen -- empirikus vagy metafizikai szinten -- beletartoztunk, végül mi magunk is a termékeivé válunk. Vegyük először is a lakást, a házat, amelyben élünk, és amely magán hordja személyiségünk lenyomatát. Egy idő után már nehéz eldönteni, hogy mi formáltuk-e környezetünket a saját képünkre, vagy éppen fordítva történt. Ez az elmélet kulcskérdése. Bár sok adat enged következtetni környezetünk teratológiai (ford.: azaz fejlődési rendellenességek, torzszülöttek kialakulására utaló) hatására, ne csüggedjünk, őrizzük meg reménykedő bizakodásunkat, hiszen még mindig változtathatunk azon, amivé mások akartak bennünket formálni. Merem állítani: Románia politikai jövője is függ attól, hogy a mai fiatalok milyen urbanisztikai környezetben érnek felnőtté. Még egyértelműbb az összefüggés a társadalmi kapcsolatok alakulása és városaink középületei, közterei között. A jövőnkért vívott harc közterek és területek kialakításával, középületek emelésével kezdődhet el. A következő nemzedékek derűs nyugalmának, rendíthetetlenségének záloga, letéteményese az a környezet, amelyben ma élünk.
Befejezésül játsszunk egy kicsit. Kérdésem: “Melyik irodalmi műfaj fel meg leginkább Bukarest jellegének?” A válasz nem lehet a tragédia, mert Bukarestnek nincs arisztokráciája. De a regény sem, mert bár van néhány nagypolgári negyed, ezek soha nem játszottak meghatározó szerepet. A líra ugyancsak távol áll ettől a prózai helytől, amely csupa ellenségeskedés, nyomor és alig takargatott bűn. Az édeskés hollywood-i vagy az elegáns, nosztalgikus bécsi melodráma sem felel meg a hely szellemének. Végül is egy vegyes műfaj marad: szarkasztikus, már-már gonoszkodó melodrámára gondolok, kegyetlenség és érzelgősség elegyére, sorsszerűen bekövetkező erőszakkal. A darab alaphangulatát mégis az határozná meg, hogy a szereplők mindenen tudnak nevetni, és bárkit, bármit képesek nevetségessé tenni. A szerzője Hasek, Feodor Sologub és Caragiale, mindhárman, egyetlen személyben. Egy másik műfajra is gondolok: lehetne egy olyan film is, amely a Kusturica-féle kegyetlen képeket a Jiri Menzelre jellemző iróniával és elnéző szeretettel tudná láttatni.
Hát, tisztelt publikum, tessék, csak tessék! Az Istenek Bukarestben is otthon vannak.
(az írás a Magyar Lettre International 45. számában jelent meg. Az illusztrációk forrása a NOI Media Print Romania 1900 című cd-rom)
Kevés román nézi a műsort - rövidítik a magyar adást a bukaresti tévében
2003. szeptember 29.
Tovább csökken a Román Televízió 1-es csatornáján sugárzott hétfői magyar adás időtartama, miután az RTV programtanácsa – elsősorban a nézettségi mutatókra hivatkozva – meghozta erre vonatkozó döntését - írja a Krónika című erdélyi lap.
A rendelkezés október 6-ától lép érvénybe, eszerint a magyar adás időtartama hatvan perc lesz (az eddigi nyolcvan helyett), és a kezdési időpont is délután 16 órára módosul (az eddigi 17 óra helyett). Ezzel párhuzamosan viszont 80-ról 90 percre nő a kedden sugárzott magyar adás ideje, az RTV 2-es csatornáján pedig változatlan módon csütörtökön várják a képernyők elé a magyar nézőket, délután 3 és 4 óra között. Kacsó Sándor, a magyar szerkesztőség vezetője részben érthetőnek tartja a döntést, bár nehezményezi, hogy a nézettséget a román közönségen mérik.
Összefoglalva: Lassan minden eltűnik Romániából, amit egy országnak mutogatnia érdemes. Maradnak a rettenetes lakótelepek, a tízéves ortodox templomok, a nyomorúságos Romulus si Remus/Avram Iancu/Mihai Viteazul szobrok, meg az egymilliárd tonna pillepalack. Szép program.
MINDENNEL TOLERÁNS LAP
Helyzetjelentés a 22-es ideológiai zűrzavaráról
[26.9.2003]
Mi a súlyosabb? Az, hogy Romániában működik egy félfasiszta párt és hű házisajtója, avagy az, hogy az ún. "legdemokratikusabb" hetilap megszokott hangvétele egyre gyakrabban keveredik gyűlölködéssel, magyar- és idegenellenes szövegekkel?
Magyarország és a magyarok Románia valamint a román nemzet ősellenségei
– ez derül ki a hírneves hetilap, a 22-es 700. önmagát ünneplő számából. A lap a jubileumi kiadásban bebizonyította: szerkesztői tolerálják, eltűrik, netán elnézik, ha egyes szerzőiken kezd elhatalmasodni a mindenki másban ellenséget látó politikai üldözési mánia (lásd: bizonyító idézetek [1].)
Ha pedig egy olvasó levélben akarna tiltakozni a gyűlölködő hangvételű írások miatt, a szerkesztőség inkább a xenofób húrokat pengető szerzőjét védi, a válaszadás jogát visszautasítja. [2] Antiszemita jellegű olvasói levelet viszont minden további nélkül (esetleges kommentár, további elhatárolódás hiányában) közöl a lap [3].
A hetilap kiváló, és racionális elemzések, esszék mellett sokszor ugyanabban a számban publikál magyar- és/vagy zsidóellenes kitételeket tartalmazó cikkeket, avagy szélsőjobboldali "történészi" zagyvaságokat. Ráadásul az antiszemita vagy magyarellenes elmélkedések EU- és NATO-ellenes gyanakvással keverednek e cikkekben.
A lap logója egy 1989-es
határidőnaplő december 22-i
oldaláról származik. Az újságot
a Társadalmi Dialógus Csoport
(GDS) jelenteti meg
A durván történelemhamisító, primitív módon antikommunista, szélsőjobboldali szövegekről nem könnyű felelős módon eldönteni, hogy a szerző és szerkesztő szándékosan tájékoztatja félre az olvasókat, avagy elemi tudatlanságról és nemtörődömségről van szó [4].
Mivel az igényes elemzéseket, publicisztikákat, mértékadó irodalmi kritikákat, érdekfeszítő, időnként tabutémákat feszegető interjúkat összekeverik a kétes színvonalú, uszító cikkekkel, a gyanútlanabb olvasó szemében hihetővé, elfogadhatóvá teszik az összeesküvés-elmélettel átitatott eszmefuttatásokat is.
A lap és szerkesztői a hajdani ellenzékiség,
a töretlen demokratizmus és nyitottság nimbuszát felhasználva a hátsó ajtón csempészik be a Romania Mare és Corneliu Vadim Tudor retorikáját és eszmerendszerét is (a liberális, demokratikus eszmékkel! párhuzamosan) és a gyanútlan olvasó előtt így lesz hitelessé a paranoid eszmefuttatásokkal tűzdelt egyveleg.
Félreértés ne essék, mennyiségileg a liberális, demokratikus eszméket tükröző, higgadt szövegek, elemzések vannak túlsúlyban – a fasisztoid, idegengyűlölő kitételek ritkábban, de rendszeresen jelennek meg.
A szélsőjobboldali eszméket propagáló cikkek kis mértékben vannak jelen a lapban, de így is terjesztik ezt az eszmerendszert, bizonyos értelemben hatékonyabban és hitelesebb módon, mint a Romania Mare. Hiszen a naivabb és főleg fiatalabb olvasó ilyesfélén is gondolkodhat egyik-másik cikk megítélésékor: "Hát, ha a 22-es szerint is az írják, hogy..., akkor C. V. Tudornak részben legalábbis mégiscsak igaza van".
Minderre példaként Ilie Serbanescu publicisztikáira érdemes felfigyelni.
A lap mindehhez olyan neves,
ellenzéki értelmiségiek nevét használja fel, akik szerkesztőbizottsági tagokként nem kizárt, hogy csupán azért nem tiltakoznak a lapban meg-megjelenő Nagyrománia-szerű szövegek ellen, mert talán maguk sem olvassák a lapot. Nem hinnénk, hogy például Sorin Antohi történész, a Közép-Európai Egyetem rektora, Doinea Cornea ismert ellenzéki személyiség, Mihnea Berindei vagy Stelian Tanase politikai elemző örvendenének, hogy az általuk pártolt lap xenofób gondolatokat közöl.
Külön dilemma ez a megfontolás: mi bizonyul súlyosabb helyzetnek? Az, hogy létezik egy félfasiszta párt és az ahhoz mindenben hűséges házisajtó, avagy az, hogy az ún. "legdemokratikusabb" hetilap kiváló, vagy legalább tisztességes szövegek publikálása mellett, természetesen civilizáltabb, elhomályosított megfogalmazásban, de egyre gyakrabban teret ad a PRM üzeneteinek? Minden országban működik szélsőjobboldal, létezik ilyen párt és sajtó is, de tudtommal sehol sem szerkesztenek "demokratikus és nyugatbarát" hetilapot, amely tolerálja az intoleranciát.
További kulcskérdés, hogy a 22-es esetében vajon véletlenek szerencsétlen egybeeséséről van szó? Vagy csupán felületességről? Sajnos, bizonyíthatóan nem. Ugyancsak nyugtalanító, hogy amint a lap részletes szövegelemzéséből kiderül, következetesen végigvitt, töretlen folyamattal állunk szemben.
Bizonyos uszító írások 10 évvel ezelőtt meg se jelenhettek volna, később már igen, ám finomítva, cenzúrázva. Régebben e téveszméket terjesztő cikkek ellen tiltakozást lehetett közölni az olvasói levelek között, de lassan ez a lehetőség is megszűnik. Az irány világos. (Hozzá kell tennünk, hogy mára a 22-es és szerkesztői elértek egy olyan határhoz, amelynél tovább nem mehetnek, és nem is akarnak.)
___________________________
A Serbanescu-logika és a 22-es fejlődése
[Bizonyító idézetek 1.]
"Budapest régóta bögyében levő szomszédját nehéz helyzetben találja, így hát most a fejére koppint. Ez már annyi, de annyiszor megtörtént korábban, függetlenül attól, hogy e két szomszéd országban milyen rezsim működött, és függetlenül attól is, hogy bal- vagy jobboldali kormányok voltak hatalmon."
Ilie Serbanescu
Így kommentálta Ilie Serbanescu, a 22 állandó szerzője, gazdasági kolumnistája a szóban forgó, júliusban megjelent ünnepi lapszámban azt, hogy júliusban Juhász Endre, a magyar EU-csatlakozás főtárgyalója arra kérte az Uniót, Magyarország is vehessen részt a Romániával folytatott csatlakozási tárgyalásokon.
Érdemes hosszabban is idéznünk a gazdasági publicista cikkéből, melynek címe: Magyarország elvárásai kipenderíthetik az RMDSZ-t a kormányzati helyzetből!
"Ha még van egy csepp büszkeség Bukarestben a nemzetközi közösséggel szemben – nem szabad engedni a budapesti zsarolásnak. (...) Amennyiben Amennyiben Magyarország vállalja a szakadást, Romániának készen kell állnia szembenézni ezzel a helyzettel.
Bukarestnek világosan az Európai Unió tudomására kell hoznia, hogyha az elfogadja Budapest igényét – amely egyébként ellentétben áll az EU és Magyarország kötelezettségeivel, akkor Románia a következményekre való tekintet nélkül véget vet csatlakozási tárgyalásainak. Bukarest fenyegetésének világosnak és egyértelműnek kell lennie.
Budapestnek tudnia kell, hogy ha Románia csatlakozása az Európai Unióhoz már nem csupán a saját teljesítményétől függ, hanem megakadályoztatik Magyarország által, Bukarest visszavon minden privilégiumot, amit a romániai magyar kisebbség elért, mind kormányzati részvétele révén a Demokratikus Konvencióval és a Demokrata Párttal alkotott koalícióban, mind a PSD-kormánnyal történő együttműködése révén. Azoknak, akik ha odaadod a kisujjadat, és az egész karodat akarják, nem kell nyújtanod semmit!
Akárhogy is nézzük, Budapest lépése, amely teljes mértékben beleillik abba a politikába, amelyet ez az ország folytatott Romániával szemben egész történelme folytán, nem remélt választási segítsége lehet a Nagy-Románia Pártnak" – summázza egy mondatban Serbanescu cikke végén a több száz éves román-magyar viszonyt.
Serbanescu tehát ősellenséget lát
Magyarországban és a magyarokban, amely független a történelmi kontextustól, politikai helyzettől, kormányoktól. Hát, ha függetlenül mindezektől, akkor egyetlen magyarázat marad, a magyarok "genetikailag" románellenesek, és kész. Ez az okfejtés – ha nem tévedek – fasisztoid jellegű.
Serbanescu a lap állandó publicistája. Elemzéseinek mintegy háromnegyed részében gazdasági kérdésekkel foglalkozik, a szövegek fennmaradó részében a fentebb részletezett gyűlöletbeszéd EU- és NATO-ellenes gyanakvással, összesküvéselmélet-gyártással keveredik.
Jó példa erre a 2001. októberben írt, Zavarosban halászók című cikke (22, XII. évfolyam, 22. szám), amiben a következő megállapítást olvashatjuk: "Nem ez az első eset, amikor Budapest és Kisinyov egyesített támadást intéz Bukarest ellen, csakis azért, hogy a külföld előtt bizonyíthassa: Romániának állandóan baja van szomszédjaival! Nem is szükséges megemlítenünk, a NATO- és EU-csatlakozás előfeltétele, hogy megoldjuk a szomszédjainkkal a problémákat."
A szerző úgy kapcsolja össze az Orbán-kormány tagjainak akkoriban sűrű erdélyi látogatásait és Moldova Köztársaság románnyelv-ellenes intézkedéseit, mintha nem tudna, vagy inkább nem akarna tudni arról, hogy a két ország kormánya szinte nem is tartja egymással a kapcsolatot, hiszen teljesen eltérő történelmi helyzetben kellett boldogulniuk.
Hasonló, hol magyar-, hol idegenellenes nézeteit
Serbanescu korábban az egyik legnagyobb példányszámú napilapban, az Adevarulban fejtette ki. 1998-ban szinte egész oldalas cikkben figyelmeztette az Adevarul hasábjain az "igazi" románokat, hogy az RMDSZ kormányban való maradásának egyetlen oka Erdély Magyarországhoz való csatolása. Megjegyzem az "igazi románok" kifejezést (vagyis azok, akik "nem adják el az országot") Corneliu Vadim Tudor és a Nagy-Románia Párt gyűlöletbeszéd-szótárából kölcsönözték.
Ebben az öt éve írt cikkében sűrítve jelent meg az összes, újra és újra hangoztatott "mumus": a szándékosan Erdélybe "irányított" magyar befektetések, az önálló egyetem, a szeparatizmus, a föderalizmus, Erdély fejlettsége, a zsarolás, valamint, hogy Magyarország Romániánál hamarabb csatlakozik mind a NATO-hoz, mind az EU-hoz.
Úgy gondolom, nem az a legfőbb gond, hogy Serbanescu őszintén gyűlöli a magyarokat (ez szíve joga), hanem az, hogy ilyen írásait évről évre egyre szabadabban közzé is teheti ezt a 22-es hasábjain.
1991-92 körül csak gazdasági jellegű cikkekkel jelentkezett a 22-esben, magyarellenes cikkeit a kolozsvári Mesagerul Transilvan-ban jelentette meg heti rendszerességgel. Emiatt eleinte azt hittem, a két szerző között csupáncsak névrokonság áll fent. Tévedtem. Később már magyarellenes irányú írásai is feltűntek a 22-es hasábjain, de érdekes módon, a stílus afféle mérsékelt változata volt annak a Funar-féle szövegelésnek, amilyent Serbanescu annakidején a Mesagerul-ban közölt.
Ha jól emlékszem, figyelmeztettem Gabriela Adamesteanut, a 22 főszerkesztőjét e korábbi, Kolozsváron megjelent szövegekre. Elcsodálkozva válaszolta, hogy éppen ő "szelídítette, civilizálta" e szövegeket. Lehetséges, hogy egy idő után belefáradt? Vagy Serbanescu őt is meggyőzte? Tény, hogy szabad kezet kapott a 22-esben. Előbb erősen szelídítették szövegeit, aztán már kevésbé fogalmazták finomabbra, de még lehozták az ellenvéleményt is. Mára viszont ez a szerző sérthetetlen. Ez mégiscsak konzekvens fejlődés: eléggé rossz irányba.
Vajon azt sem veszi észre a szerkesztőség,
hogy – teljesen függetlenül magyarellenességüktől – e cikkek "üzenete" irracionális? Próbáljuk meg feltételezni, hogy mi magyarok tényleg a "románok ősellenségei" vagyunk, életünk fő célja a románság bosszantása. Mit tehetnek ők e szomorú helyzetben? Katonai erővel oldják meg a magyarok végső eltüntetését? Ez kivitelezhetetlen. Rendben.
Ez esetben az egyetlen lehetőség az önvédelemre: bejutni minden nemzetközi "klubba", a NATO-ba, az Európai Unióba azért, mert közismert tény, hogy az integrálódással minden ország lemond nemzeti szuverenitásának egy részéről is. Azaz ha Románia és Magyarország egyaránt nemzetek feletti szervezetek részei, akkor a magyaroknak is fékezniük kell mániákus románellenes tevékenységüket.
Ezzel szemben Serbanescu jelenleg az EU-csatlakozást, pár évvel ezelőtt pedig a NATO-belépést kifogásolja, valami fura, visszás logikával! Nem hallott volna a török-görög viszonyról sem? Hát azt nem mondhatni, hogy e két nemzet különösebben "szeretné egymást", de amióta mindkét ország NATO-tagállam, legalább súlyos konfliktus nem történt köztük. Mert nem történhetett.
___________________________
Mi ellen nem szabad az olvasóknak tiltakozni?
[Bizonyító idézetek 2.]
A 700. lapszám címoldala
Serbanescu rendszeresen hangoztatott nézetei ellen többször tiltakozott Niculescu Tóni, az Nyitott Társadalomért Alapítvány volt EU-integrációs programigazgatója (jelenleg az RMDSZ EU-integrációs ügyvezető alelnöke).
Legutóbb olvasói magánlevélben, független értelmiségiként próbált reagálni az ünnepi számban megjelent Serbanescu-elemzésre:
"Ilie Serbanescu egyértelműen magyarellenes megnyilvánulása kapcsán kérdem a szerzőtől és a lap szerkesztőitől: ha már muszáj ütnünk Magyarországon, miért kell ezáltal egyszersmind a csatlakozási tárgyalásokat megszakítani, azaz miért kell emiatt szenvednie Romániának, illetve a román állampolgároknak (beleértve a magyar nemzetiségűeket)?"
Adamesteanu asszony válaszában azzal utasította el a levél közlését, hogy az nem replika, mivel "nem veszi figyelembe munkatársunk, Ilie Serbanescu cikkének valódi tartalmát. Természetesen készek vagyunk közölni öntől bármilyen véleményt, ha az Juhász Endre kijelentéséből indul ki, illetve azt elemzi, ahogyan azt Ilie Serbanescu tette. És még van egy kérésünk: ne sértegesse lapunk szerzőjét."
Azaz Adamesteanu toleranciára szólít fel: nem lehet "megsérteni" Serbanescut azzal, hogy magyarellenes! Holott ez tény. Ezek szerint a magyar népet, mint olyat, pár havi rendszerességgel, magánvéleményként szabad ősellenségnek bélyegezni? De próbáljuk meg valahogy elmagyarázni Adamesteanu főszerkesztő asszonynak, hogy a cikk igazi tétje nem Juhász Endre magyar EU-főtárgyaló kérése, hanem más.
Sarkított hasonlattal élve
ez körülbelül a következőképpen fest. Képzeljünk el egy amerikai bűnügyi riportot, amelyben azt bizonygatják, hogy X lopott, gyilkolt, nemi erőszakot követett el. Tegyük fel, hogy a cikk közepe táján az újságíró arra a következtetésre jut, hogy X néger, tehát mégiscsak a Klu Klux Klan-nak van igaza, ezek a négerek naponta lopnak, ölnek, nemi erőszakot követnek el, tán agyon kéne verni mindet. És mondjuk, erre egy rasszizmust elítélő szervezet, vagy esetleg egy néger olvasó, vagy bárki odaszól a laphoz: "Mi ez az uszító, rasszista hozzáállás?"
Erre, az amerikai Adamesteanu azt válaszolná: "Munkatársunkat ne sértse meg! Ha a lopásról, gyilkosságról akar írni, mert hát a cikk innen indult ki, akkor bármit szívesen közlünk. Csak az állítólagos rasszizmusról ne essék szó!" Az efféle primitív általánosítások ("minden magyar revizionista", "Minden cigány lop", "Minden zsidó vagy komcsi, vagy bankár, és bármi áron rosszat akar nekünk") csak a szélsőjobboldali ideológiában fordulnak elő.
Gondoljunk az Auschwitzot túlélő zsidók lelkiállapotára. Érthető, hogy elfogultak. És mégis, megjelent-e valaha egyetlen olyan cikk zsidó publicista tollából, amelyikben a szerző a Serbanescu-féle logikát követné? Ilyesfélén: "Teljesen függetlenül a politikai rendszertől, legyen a kancellár, Hitler vagy Willy Brandt, nekünk mindegy, Németország minket ki akar irtani!"
___________________________
Az antiszemita jellegű olvasói levél
[Bizonyító idézetek 3.]
Niculescu Tóni olvasói levele tehát nem jelent meg. Ám a lap 706. számában (szeptember 16-22.) antiszemita olvasói levelet közöltek. Serbanescunak tehát nem lehet a magyarellenesség vádját felróni, mert az sértő volna – de a zsidó népet általában lehet sértegetni.
Az olvasói rovatban Mihai Stefan többek közt ezt állítja: "Az idegengyűlölet, a kisebbségellenesség, általános világjelenség, de egyetlen nemzet sem oly mértékben xenofób, mint a zsidóság." Nem semmi, mondhatnók. A magyarok, románok, lengyelek stb. antiszemitizmusa jóval mérsékeltebb, mint a zsidók magyarellenessége, románellenessége és így tovább. Tehát az antiszemitizmus csupán elkerülhetetlen reagálás a zsidók xenofóbiájára!
Idézzük tovább az olvasó okfejtését:
"Az 1917-es Októberi Forradalmat, az orosz polgárháborút és a kommunizmust a zsidóság támogatta leginkább."
Ez közismert klisé.
"A zsidóság hozatta meg a legtöbb fontos döntés a 2. világháború alatt, beleértve Amerika döntését, hogy belép a háborúba, az első atombomba létrehozását."
Nyilvánvalóan rosszalja, hogy Amerika beszállt a háborúba, és emiatt a hitleri birodalom összeomlott.
"Ezt a szerepet kevesen tanulmányozzák, s azt még kevésbé, azt, ahogy a zsidóság befolyásolta a náci párt politikáját."
Ez az első eredeti ötlete. Első olvasatra nehéz megérteni, pontosan mire is céloz, hisz mint a legtöbb neofasiszta publicista, homályosan fejezi ki magát. Talán arra gondol, hogy a zsidók felkérték Hitlert, legyen szíves már nekikezdeni kiirtásuknak, hogy a túlélők majd ebből anyagi hasznot szerezzenek, kárpótlást kérhessenek?
E kérdéseket a szerző szerint kizárólag nem zsidó szerzőknek lenne kívánatos tanulmányozniuk, mert a zsidókat részrehajlással vádolhatják, mert "érzelmi alapon állnak hozzá a kérdéshez". Nota bene, ez a Holokauszt után valóban érthető, bár ha komolyan vesszük az "olvasói levelet", feltételezhetjük, hogy a Holokauszt ötlete is a zsidóktól ered.
Mindeddig viszonylag sok antiszemita szöveget átolvastam. Az effajta publicisztikában eddig általában a Holokauszt minimalizálása, néha teljes tagadása volt használatos. Az mindenesetre szép munka, hogy a 22-es végre bedob egy új ötletet is – a zsidók befolyását a hitleri politikára.
Vajon mit érez a kiváló tudós, Andrei Oisteanu – aki többek közt az antiszemitizmus gyökereit, történetét kutatja – annak láttán, hogy az a lap, amely rendszeresen közli az ő cikkeit, vele egyenlő félként kezeli és egyszersmind megszólaltatja a legsötétebb antiszemitákat is?
___________________________
Összeesküvés-elméletek és történelem-hamisítás
[Bizonyító idézetek 4.]
Az összeesküvés-elmélet sokszor primitív kommunista-ellenességgel keveredik, amelyet a szerzők gyakran kínos tárgyi melléfogásokkal fűszereznek. Erre példa Bujor Nedelcovici regényíró A Securitate eredete című kétrészes esszéje (megjelent a 22-es 673., illetve 674. számaiban, az utóbbiból idézünk, 2003. február 4-10.).
A szerző előbb üdvözli Franco tábornok spanyolországi diktatúráját, mert "megmentette az országot a kommunizmustól." Talán nem ártana közölni a szerzővel, hogy a kommunisták is részt vettek a spanyol polgárháborúban, (bár ezalatt is többet foglalkoztak a "trockisták, és más elhajlók" elleni vadászattal), de a tét egészen más volt: polgári demokrácia, avagy diktatúra alakul ki az Ibériai-félszigeten?
Ugyanilyen alapon lehetne akár a 2. világháborút is a kommunizmus és az antikommunizmus küzdelmének tekinteni. Ezt az efféle szélsőjobboldali nézeteket hangoztató publicisták meg is teszik, gondolkodásukban az Szovjetunióval összefogó USA és Anglia a kommunizmus szekértolóiként jelenik meg.
Életrajzi jegyzetek
Kerenszkij, Alekszandr Fjodorovics (1881-1970). Orosz politikus, miniszterelnök. Jogot végzett, ügyvédként praktizált. 1912-től az orosz Állami Duma tagja. 1917-ben a februári forradalom után az Ideiglenes Kormányban előbb igazságügyminiszter, később a hadügyi tárca élére kerül. Megpróbálta támadásra bírni az orosz hadsereget, de a fáradt, morálisan megrendült sereg által indított ún. Kerenszkij-offenzíva kudarccal végződött. 1917 augusztusától miniszterelnök. Szeptemberben meghiúsítja Kornyilov tábornok puccskísérletét, és utána átveszi a hadsereg irányítását is. A bolsevikok hatalomra kerülése után a frontra megy, de nem tud kellő számú katonát toborozni a kormány hatalmának helyreállításához. Rövid bujkálás után 1918-ban Nyugat-Európába menekül, 1940-ben pedig az USA-ba távozik, ott is hal meg 1970-ben.
Ernst Nolte (80 éves) német jobboldali történész, filozófus, Martin Heidegger tanítványa, Habermas konzervatív ellenlábasa. Egyik főműve, A fasizmus korszaka 1963-ben jelent meg. Ebben a három nagy fasiszta mozgalmat (az action francaise-t, az olasz fasizmust és a német nemzeti szocializmust) korai, normál, illetve radikálfasizmusként megkülönböztetve arra a következtetésre jutott, hogy a fasizmus eredetét tekintve, korai formájában nem Németországban volt igazán erőteljesen jelen. Nolte náci rezsim rémtetteinak megítélése körül kirobbant 1986-os németországi történészvita egyik ellentmondásos személyisége. Tekintélyes német gondolkodók róják fel neki, hogy újraértékeli, viszonylagossá teszi, mintegy a sztálinizmusra, a gulágra adott válaszként állítja be a holokausztot.
"1929-ben a német parlamentben 100 szociáldemokrata (kommunista) képviselő volt, 107 nemzeti szocialista" – írja Nedelcovici. Vagyis a szociáldemokraták a kommunistákkal egyenlők! Közismert, hogy hála Sztálin bölcs utasításainak, Európa összes kommunista pártja számára a szociáldemokrácia volt az első számú ellenség. A fasizmus harmadrangúnak számított – addig a napig, amíg Hitler meg nem támadta a Szovjetuniót. Számos más ok mellett ennek a vetélkedésnek is köszönhető a nevető harmadik, Adolf Hitler nemzetiszocialista pártjának gyors karrierje. Azaz a német szocdem és kommunista párt, nem csupán két külön szervezet volt, de egymás ádáz ellenfele is e korszakban.
"Felmerül a kérdés, mi lett volna, ha akkor Németország szovjet köztársasággá vált volna?" – kérdi Nedelcovici az őt aggasztó számadatok alapján (megfeledkezve arról, hogy a német parlamentben más pártok is politizáltak, azaz távol állott attól a helyzet attól, hogy kommunista diktatúrát bárki bevezessen). Nem teszi hozzá szó szerint, de egyértelmű a következtetés: szerencsére Hitler megmentette Németországot, mint Franco Spanyolországot.
Az általános kommunista veszélyt továbbragozva a szerző szerint Kerenszkij cinkosságával (lásd életrajzi jegyzeteinket) kerültek hatalomra a bolsevikok Oroszországban, később Károlyi segítette hatalomra a kommunista köztársaságot alapító Kun Bélát 1919-ben Magyarországon.
Nem csupán hamis tényekről van szó, hanem torz, leegyszerűsítő világnézetről. Aki a cárizmust fel akarta váltani egy demokratikusabb, modernizált rendszerrel, illetve aki Magyarország függetlenségét, demokratikus átalakulását próbálta elősegíteni – azok csakis komcsik, vagy "komcsik cinkosai" lehettek.
Nedelcovici külön felhívja a figyelmet (ahogy a szélsőjobboldali lapokban szokás) Lukács György filozófus zsidó származására, sőt hozzáteszi, zsidó bankár volt az apja. Később azt állítja, hogy a filozófust a Kádár-rezsim ki akarta végezni (sosem akarta, még csak börtönbe se csukták), majd azt, hogy Nyugatra, Franciaországba szökött, és ott írta műveit. Ebből csak annyi igaz, hogy Lukács általában nem magyarul írt – de nem franciául, hanem németül. És főleg Nyugat-Németországban közölt. Kádárék valóban nem lelkesedtek műveiért. A Igaz, hogy Lukács emigrációban élt, de 1920, és nem 1956 után, és nem Franciaországban, hanem Bécsben.
Ezeket a tévedéseket bármilyen közhasználatban levő enciklopédiát fellapozva is ki lehetett volna igazítani, de meglehetősen nagy munka lett volna. Ugyanis csupán pár példát idéztünk, de minden második, harmadik mondatban szerepelnek durva kitalációk.
___________________________
Következtetések
A 22-est, úgy néz ki, nem szerkesztik, hanem csak írják, egyes szerzők bármilyen szélsőséges nézetekre felhasználhatják a lap hírnevét, a szerkesztők pedig a nimbuszt könnyűszerrel konvertálhatják a lapot támogató pályázati pénzekké.
A szerkesztés folyamatában teljes a következetlenség. Ugyanabban a lapszámban, amelyben Nedelcovi fentebb elemzett írása megjelent, közölték William Totok elmélyült, profi elemzését Ernst Nolte (lásd életrajzi jegyzeteinket) személyiségéről és szerepéről. Röviden, és leegyszerűsítve: a történész az újfasiszták ideológiáját támogatja történelmi okfejtéseivel, amely a fasizmust mint a kommunizmusra való reakciót úgy ábrázolja, hogy ezáltal félig-meddig fel is menti.
Nedelcovici pedig éppenhogy Nolte-ra hivatkozik, sőt, szinte csak őt idézi. Lényeges különbség viszont a két szerző között, hogy Nolte írásaiban nem hamis tényeket zagyvál, hanem a valós események összefüggéseivel, interpretációival manipulál rafináltan. A 22-es egyrészt közli az alapos elemzést Nolte veszélyes befolyásáról, és pár oldallal odébb Nolte gyengus tanítványának irományát is. Vajon hány olyan lap létezik a világon, amely ennyire toleráns lenne?
Hasonlóképpen "esett el" a Kossuth-szobor is Mvshelyen.
"1919. március 28-án a Kossuth szobrot ledöntötték és összetörték. Az 1920-as években a szobor helyét átadta a város a görögkeleti egyháznak templomépítés céljából. Itt épült fel az ortodox katedrális. Az összetört szobor darabjai sokáig a városháza udvarán, talapzatának részei a városmajor területén hevertek. A bronz szobor alapját a város akkori román polgármestere a gyártelepen összezúzatta és értékesítette. Legnagyobb részét egy Seidler nevű helybeli vasöntőmester vette meg átöntés céljából, de a bronzanyagból 1942-ben még kb. 48 kg. megvolt a gázgyár területén mint törmelék (Bözödi) Az értékesített bronzanyagá-ból román sas-szobrokat öntöttek. Ilyen sas-szobor került a szabédi és a dédai román emlékmű tetejére - súlyúk 92-95 kg volt - a polgármester "ajándékaként". 1931-ben a város magyar alpolgármestere tárgyalt Budapesten a kultuszminisztériumban, a sérült szobor Budapestre szállításáról, de a felkért szakértők Sidló Ferenc szobrászművész és Petrovich Elek képzőművészeti múzeum igazgató, nem találták alkalmasnak a szobrot restaurálásra."
Nem tudom, mi lenne vele a kertben. Tiltott jelképként akár el is kobozhatnák, de "magától" is összetörhetne, vagy eltűnhetne egy éjjel.
Itt a marosvásárhelyi volt Bem-szobor és története.
"1919. március 28-án szomorú reggelre virradt a város polgársága. A főtéren lévő szobrokat vandál kezek az éjszaka folyamán ledöntötték, összetörték. Lerombolás után a Bem szobor sérülten a Városháza udvarára, majd pincéjébe került, közel 10 évre. 1926 májusában Székely Károly Budapesten élő szobrász-művész a Magyar-lengyel Egyesület nevében kéri a polgármesteri hivatalt, hogy engedélyezzék a szobor lefényképezését, mert egy 62 cm nagyságú Bem szobrot szeretne készíteni, de kérését elutasították. 1928-ban a román állam elhatározta, hogy a szobrot átadja Lengyelországnak. A város magyarsága mindent elkövetett, hogy megakadályozza az ajándékozást, de végül a román külügyminisztérium sürgetésére és nyomására 1928. november 2 - án jelentik, hogy a szobor átadásra került, és törölték a város leltárából. A kisebbség-ben lévő magyar tanácsosoknak nem sikerült megakadályozni, de egyes feljegyzések szerint érvénytelen körülmények között született a döntés, mivel a tanácsülés határozatképtelen volt. 1942. november elején Marosvásárhelyre és Székelyföldre látogatott Bem tábornok dédunokaöccse Bem Kosban Vladimir. A Város-házán érdeklődött a szobor sorsa felől, mert az Lengyelországba soha nem érkezett meg. Bukarestben nyoma veszett az emlékműnek."
A legtöbbnek ez lett a sorsa. A turulmadarasokon kívül pl. az Árpád-szobroknak is. :((
De több olyan is volt (én Kossuth-szoborról tudok), amelyet évtizedekig dugdostak a helybeliek, és 90 után sikerült visszaállítaniuk. (Illetve olyanról is, amelyet úgy elástak, hogy tönkre is ment a dugdosásban.)
A zilahiról semmit sem tudok.
Ez itt a madéfalvi.
