AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Igaza van Thorcsinak, csakazértis kiléptem ma én is a komfortzónából, számomra ismeretlen területekre tévedve, néha anyázva, néha mosolyogva, de érdekes kísérlet volt. Azóta pedig vígan (?) pörög az új My Dying Bride, hogy ellensúlyozzam a lelki sérüléseket.
Amorf Ördögök – Cellux-szimfónia
Nabaz+… Röviden: végigszenvedtem, számomra értékelhetetlen, írhatnék rosszat, de az is felesleges lenne. Hogy egy ősrégi hangpróbás klasszikust idézzek: „ez nálam digitális zene, szóval 0 vagy 1”
Arctic Monkeys – Favourite Worst Nightmare
Jajj, brit indie rock üdvöskék… eleve hendikeppel indulnak, pedig már hallottam a nevüket és néhány dalukat is. Ennek ellenére összességében pozitív csalódás volt ez a korong, pláne, hogy a Brainstorm önmagukhoz képest karcosabb hangvétellel indít, de utána sem volt vérlázítóan hallgathatatlan, sőt, helyenként kifejezetten érdekes, már-már funkys megoldásokkal operálnak és néhány dal is tetszik (pl. Brainstorm, D is for Dangerous, This House is a Circus). Viszont a sokszor nyeglének tűnő énekest nem sikerült szívembe zárnom, számomra a produkció leggyengébb pontja, annak fényében pláne bántónak érzem, hogy észrevehetően merítenek a ’70-es évek eleji tengerentúli művészpunk zenéiből. Nem lesz tartós barátság, de én is meglepődtem, mennyivel jobb volt, mint vártam. 10/6,5
Genesis – Nursery Cryme
Oké, vágom, hogy Phil Collins, Steve Hackett, Peter Gabriel, meg úgy en-bloc a Genesis egy úttörő legenda, de pár lemezükbe - nagyon régen - felületesen belehallgatva gyorsan konstatáltam, hogy bizony nem az én zeném. De délelőtt csak számomra fura zenéket hallgattam, így simán belefért és toronymagasan a legjobb volt. Ízléses, beborulós progzene, finom muzikális megoldásokkal, ami biztosan teljes odafigyeléssel és szövegkönyvvel a kézben a leghatásosabb, de erre melóban nem volt lehetőségem. Otthon valószínűleg sort kerítek majd rá nyugisabb körülmények között is. 10/8
Az elmúlt időkben szinte elfelejtettem, hogy az AOTD tulajdonképpen challenge-nek indult: végigpörgetni és íziben véleményezni eddig nem ismert lemezeket mások listáiról. Elkényelmesedtem, leginkább azokról írtam, amiket már hallottam korábban. Gondoltam, itt az ideje visszatérni a gyökerekhez. Hát, jól belenyúltam.
Mindig is irritált a 90-es évek végi, 2000-es évekbeli magyar értelmiségi alternatív pop/rock, a nagy jófejkedés, a pimasz lazaság, a humor mögé rejtett oda- és megmondás. Már a lemezcím is mekkora modoros faszkodás. Egyébként is, hogyan bízhatnék meg egy lemezben, aminek az egyik dalában előfordul az a szó, hogy KARDIGÁN?! A legelső Péterfy Bori-albumot olyannyira beszoptam Tövisházitól, hogy még koncertre is elmentem akkoriban, de több bűnöm nincs, esküszöm. A Cellux-szimfóniát (bazmegbazmeg) a harmadik számig bírtam, addig 10/0, de ez nem a teljes lemeznek szól, lehet, hogy utána sorjáznak a jó dalok. Szerintem ez inkább csinn-bumm cirkusz, mint zene. És belátom, hogy az egész nyekergésem eléggé boomer rocker/metálosra sikeredett, de vállalom :/
Részemröl rendben van. Anno, a 73-as LIVE került a kezembe elöször, Jugoszláv bakelit formában. Elkezdtem a megelözö albumokat megkeresni, aztán haladtam az évekkel párhuzamosan.
Aki ezen a Genesis-en szocializálódik, annak a késöbbiek már inkább slágergyárnak tűnnek.
A land of confusion nem rossz, de a sussudio-t, max a rádióban hallgaton .
A Duke, And then there where three, kifejezetten tetszettek, ennek ellenére is.
Ha mág Genesis-minusz Gabriel-hackett- A Mike and the Mechanics, viszont nagyon friss, lendületes volt akkortájt, és a mai napig szivesen felteszem.
Do you like Phil Collins? I've been a big Genesis fan ever since the release of their 1980 album, Duke. Before that, I really didn't understand any of their work. Too artsy, too intellectual. It was on Duke where Phil Collins' presence became more apparent. I think Invisible Touch was the group's undisputed masterpiece. It's an epic meditation on intangibility. At the same time, it deepens and enriches the meaning of the preceding three albums. Christy, take off your robe. Listen to the brilliant ensemble playing of Banks, Collins and Rutherford. You can practically hear every nuance of every instrument. Sabrina, remove your dress. In terms of lyrical craftsmanship, the sheer songwriting, this album hits a new peak of professionalism. Sabrina, why don't you, uh, dance a little. Take the lyrics to Land of Confusion. In this song, Phil Collins addresses the problems of abusive political authority. In Too Deep is the most moving pop song of the 1980s, about monogamy and commitment. The song is extremely uplifting. Their lyrics are as positive and affirmative as anything I've heard in rock. Christy, get down on your knees so Sabrina can see your asshole. Phil Collins' solo career seems to be more commercial and therefore more satisfying, in a narrower way. Especially songs like In the Air Tonight and Against All Odds. Sabrina, don't just stare at it, eat it. But I also think Phil Collins works best within the confines of the group, than as a solo artist, and I stress the word artist. This is Sussudio, a great, great song, a personal favorite.
Erről az albumról az opera, mint műfaj jutott eszembe. Mármint hogy csak 100%-os figyelemmel, szöveget olvasva lehet hallgatni, különben teljesen elveszik az ember. Ha munka közben háttérben akarok valamit hallgatni, akkor arra jobb az Invisible Touch.
NEm gondoltam volna, hogy egy metalos csoportban méltatja valaki a Nursery Crime-ot.
Napokban a wind and wuthering, és a Duke került a kezembe.
Collins szólókarrierje közben is dobolt, chester Thompsonnal.
A vég kezdete-nem a szólókarrier volt-sztem- Ahogy fogyatkoztak, a stilus már változott. Nekem már az Invisible touch, we cant dance is elfogadhatatlan kommersz.
Hackett riffjeit, nem tudta pótolni sem Rutherford-sem Struermer. egyszerűen-más világ.
(Craphet crowless-collin-hackett)
Collins kiváló énekes, de Gabriel, a szürrealisztikus világát (is)magával vitte a távozásakor.
Nem hallok óriási változásokat, egyedül talán a House of a Thousand Dreams dalban léptek ki egy kicsit a komfortzónájukból. Akinek bejött az előző lemez, nagy valószínűséggel ezt is szeretni fogja. Nekem továbbra is a legelső albumuk az etalon, és szerintem ez nem változik majd akkor sem, ha jobban megismertem ezt az újat.
High On Fire - Cometh The Storm
Abszolút nem vagyok büfé a témában, soha nem kedveltem, így keveset is hallgattam őket. Ez az egyhangú bömbölés mindig leárazza nálam a zenét. Lehet, hogy a szakértők beszámolnak majd újdonságokról, én nagyjából azt kaptam, amit vártam. Továbbra sem az én zenekarom.
My Dying Bride - A Mortal Binding
Na, ehhez most egyáltalán nem volt kedvem, tépelődtem is, hogy nekifussak, vagy hagyjam inkább máskorra. Az első dalnál majdnem ki is kapcsoltam, miért kellett Aaronnak megint ilyen ordenáré módon hörögni-károgni? :( Olyan jókat énekelt legutóbb. Teljesen a régi időkbe visz vissza, nyoma sincs a legutóbbi lemezen érzékelhető változásnak, színességnek, a hangulat újra ultranyomott, megy az irtózatos kesergés, szólnak a lehangoló hegedűdallamok, vigasztalanul szaggatnak a doomos riffek, sajnos a tiszta ének is a húsz-harminc évvel ezelőtti korszakot idézi. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna most erőltetnem, rendkívüli módon lefárasztott, bevallom, a felénél ki is lőttem. Nem ez a végszavam, még megpróbálom, de simán benne van az is, hogy végleg ráuntam az MDB-re.
Pearl Jam - Dark Matter
Ők konkrétan meg is ígérték, hogy visszanyúlnak a régi idők fickósságához, és nagyot rockolnak majd. Dehát ez olyan, hogy én is szeretném most lefutni annyi idő alatt a 100 métert, mint 16 évesen, csak valószínűleg nem tudnám (mondjuk nem próbáltam). Ettől a felesleges elvárástól eltekintve viszonylag életképes lemeznek hallatszik elsőre, a lendület mellett van benne lélek is. Persze az izgalmi értéke nyilvánvalóan nulla, soha nem ezt fogom előszedni, ha Pearl Jamet akarok hallgatni. A hangzása nem tetszik, a dob tök műanyag, ami szokatlan tőlük.
+1 nem metál bonus track:
Mikko Joensuu - Long Ark
A Drop Me Downtól a fűszálak is vigyázzba állnak, a madarak abbahagyják röptüket. Szerintem az All The Sins filmsorozat rendezője is beleszerethetett abba a dalba, hogy hét percig hagyta szólni az első évad zárórészében, inkább készített hozzá egy klipet. Én azzal ismertem meg Mikko Joensuut, és jó rég volt, amikor befejezte az Amen-trilógiáját, sokat kellett várni erre a lemezre, de azt mondom, megérte. Itt is hasonló hangulatokban utazik, egy chilles és még inkább repetitív Spiritualized, aztán Sufjan Stevens, Rufus Wainwright is eszembe jut róla, a túláradó érzelmességről az Arcade Fire, esetleg a Flotation Toy Warning, máshol mintha Thom Yorke motyogna, szóval a mindenható Istene mellett jó zenéket is hallgat Mikko. 80 perc, átlag 8 perces dalokkal, csak türelmeseknek ajánlott.
Úttörő lemez, több szempontból. A Genesis pályafutásában mindenképpen, ezen játszott ugyanis először Phil Collins és Steve Hackett. Collins énekel is a For Absent Friendsben (nem ide tartozik, de szerintem örökre a doboknál kellett volna maradnia, a későbbi szólókarrierje engem sajnos őrjítően idegesít). Hackett pedig Eddie Van Halen elismerten legnagyobb példaképe lett, egyedi játéka már ezen a lemezen teljesen más dimenzióba helyezi a zenekart az egyébként általam szintén nagyon szeretett, de valóban sokkal finomabb, folkosabb Trespasshoz képest.
Négy kulcsdal is van itt: a fantasztikus dallamokkal megtámogatott The Musical Box, az igazán innovatív The Return..., a B-oldalt nyitó Seven Stones (akkor még tényleg nagy jelentősége volt, hogy a második lemezoldal is a lehető legerősebben kezdődjön), valamint az önálló darabként és igazi albumzárásként is jól funkcionáló, mellotrondús The Fountain...
Peter Gabriel korának egyik legjobb szövegírója volt, amellett, hogy igazi különcnek tűnt, a színpadi szereplést színházi fellépésnek tekintette, ha meg úgy tartotta kedve, a koponyája tetején homloktól nyakig kopaszra borotválva mutatkozott. A bonyolultan kanyargó zenékhez különleges történeteket írt, amiket még különlegesebb alakok népesítettek be. Elég ránézni a borítóra, amin a csalafinta lány egy emberfejjel krokettezik, és vannak ott még érdekes dolgok, az ehhez tartozó szürreális-horrorisztikus sztori pedig meg is van írva a The Musical Boxban.
A Genesis a Nursery Cryme-on - amiről Keith Emerson is roppant elismerően nyilatkozott - tulajdonképpen lehelyezte a mai napig ezernyi banda által játszott neoklasszikus progresszív rock alapjait. Még nem a mesterművük, de már közelítenek hozzá. 10/9
A Wolfheart megjelenésekor óriási kedvencem volt a portugáloktól és ennek megfelelően rommá is hallgattam, utána viszont nem igazán értettem miért mentek el ilyen gótosabb irányba a második koronggal. Hosszú távon nézve viszont egyértelműen az Irreligious A Moonspell lemez nálam (pedig későbbi anyagaik közül is sokat szeretek), amely kiforrottabb, egységesebb és hangulatosabb, mint a debüt. Irtózatos mélységekbe képes rántani, ugyanakkor mégis valami sajátos lelki táplálék, ami majd’ harminc év távlatából sem vesztett semmit az értékéből és az erejéből. Ismerőseim többsége elsőre az Opium/Full Moon Madness párost dobja be kedvencként, nekem viszont olyan darabok a favoritok, mint a nem gyengén Type O-hatású Ruin and Misery, vagy a Mephisto. 10/10
Az ilyen lemezeknél, amik egy bizonyos életszakaszomban rengeteget jelentettek, sokszor tartok attól, hogy milyen hatással lesznek rám évekkel, évtizedekkel később, amikor már megkopott minden hozzájuk fűződő emlék, öröm, koncertélmény, akármi. A portugál black metalt amúgy is mindig oximoronnak gondoltam (mi a búbánattól sötétkednének azok ott, amikor napi 25 órát süt a nap, meleg van, tenger, türkizkék ég, nyugalom stb.?), de a Moonspell az első két lemezén hitelesen adta elő ezt a blackben gyökeredző gótikus-darkos metált. Égett bennük a tűz, volt koncepció, és hát piszok jó dalokat írtak.
Az Opium, a Ruin & Misery, a Raven Claws, a Herr Spiegelmann óriási slágerek, a Mephisto meg jó kis fülledt atmoszférájú mediterrán metál, az album egyik csúcspontja. Az Opium amúgy engem sohasem hatott meg különösebben, a rögtön utána következő, érdekes ritmizálású, rövidsége ellenére is monumentális Awake volt az, ami miatt igazán elkezdett érdekelni ez a lemez. A záró Full Moon Madness pedig még az előző 35 perc fényében is váratlanul hatalmas, epikus heavy metal, pazar gitárszólóval, igéző hangulattal.
Jobban élveztem, mint reméltem, sőt ki merem jelenteni, hogy a régi szépségében tündökölt és klasszikussá nemesedett. 10/9
Mindig is nagy becsben tartottam ezt a némileg black-es gothic alapvetést. Sokrétegű, perfektül hangulatos és zsigerekig dallamtapadós album. Talán ma épp nem voltam hozzá a pont megfelelő hullámhosszon, de így sem tudok levonni ebből semmit. Kultikus legenda született anno az addig nem kifejezetten metalos portugáliában is.
Hosszas mérlegelés után az Atheistet ajánlanám, na meg a Sceptic's Universe-t a Spiral Architechttől. Ezek olyan háromtestes kozmoprogok. Meg mondjuk Neurosis.
Most olvasom a Hyperion bukását. Az első résznél nem is a művel, hanem a kiadással voltak gondjaim, hogy egyáltalán nem helyezték kontextusba Keats-et, persze a neten utána olvastam, de azért nem ártott volna egy alapos lábjegyzet, vagy előszó azok kedvéért, akik az angol romantikus költőknél hiányoztak az iskolából. A folytatást is kiadják idén díszdobozban majd valamelyik könyves banzájra. Először a tavalyi kiadás borítóján a Shrike-ot olyan bénának gondoltam, úgy álltak ki belőle a pengék, mint valami elbaszott svájci bicskából, aztán ahogy megnéztem egy csomó Shrike-ábrázolást egyre jobban megszerettem ezt a magyar verziót, van benne valami megfoghatatlan, fapados pusztulat.
Egyszer szedtem egy allergia elleni gyógyszert, amitől két-három hétig nem volt libidóm, kicsit ilyen ez is, csak nem a farkad, hanem a füled nem áll fel semmire. Tudod, hogy szar ez így, de nem érzed a hiányát.
