"Ha egy nap úgy érzed, sírnod kell... Hívj engem. Nem ígérem, hogy meg foglak nevettetni... De sírhatok Veled. Ha egy nap el akarsz futni... Ne félj engem hívni. Nem ígérem, hogy megkérlek, állj meg... De futhatok Veled. Ha egy nap senkit sem akarsz hallani... Hívj engem. Ígérem, Veled leszek. És ígérem, nagyon csendben. De ha egy nap hívsz... És nincs válasz... Gyere gyorsan, látogass meg. Lehet, nekem van Rád szükségem."
Jah, mert itt zöld koszorús költők legjobb szerelmes versei mennek, csak ugye a topicnyitó ezt elfelejtette a fejlécben közölni, a többit meg ki olvassa :-) Én is beugrottam neki, haha.
Hmm.. a mágus új csodát akart Varázsüstje mélyén féltett titkokat egy csepp vonzalmat ősi szavakkal eleggyé kevert
Mutatott feledésbe merült tiltott áldozatot.. ..Alkony s Hajnal egymásra így találhatott.. Végzetes találkozás.. hisz' nem is lehetne más..
Magának másik palástot szőtt később az Éjszaka Helyreállt a Rend szokott szigorú ritmusa s elhagyott kedvese könnyeit pirkadatkor görnyedő fűszálak élén számolatlan csillanni látja..
..Csak korlát a szó.. gúzsba köt Gondolatok önmaguk tükörképébe néznek .. Múltba szállnak .. Érintését egy kecses kéznek várja minden érzék ..
Van szó mely többet jelent Uralja az illanó Jelent S eltéríti Múlton átgázolni most szándékozó Jövőnk ..
Könnycseppé kövült szerelem.. Mint illatos gyanta borostyánná ha magasztalja mit magába fogadott.. Végül kincset ér s már nem számít többé az Idő...
Nem tehetek róla, még mindig szeretlek,Pedig mindenki azt mondja, felejtselek el Téged.Én tudom, hogy ők mondják az igazat,De hát az ember csak a szívére hallgat.Nem tudlak elfeledni, pedig tudom, sosem leszel enyém,Ébren álmodni,s felébredni, ez vagyok én.Kívülről olyan kemény vagy, mint a jég,De benned még a gyermekkor él.Ezért a jégcsapot felolvasztani nem tudom,Pedig ha elolvadna, elmúlna minden bánatom.Muszáj lenne elfelejtenem Téged, de nem tudlak,Mert valami, ami benned van,fogva tart.A haverok, a barátok mind ellene vannak,De mit tegyek, porba döntsem álmaimat?Igen, ezt kell tennem, akárhogy is fáj,Mert a meséből nem lesz más, csak magány.A szívem darabokra tört, mint egy üvegpohár,Megragasztani senki se tudja már.De talán egyszer a pohár újra pohár lesz,S talán egyszer a szívem is szálló pillangó lesz.Újra tudni fog szállni,Szerelmet szerelemért adni.Mint halott pillangó a kertben,Így zárul be a fejezet: csak mi ketten.Elfelejtettük ezt az álmot,Cserébe mást kaptam: a valóságot!
nem egészen értem, mit is mondasz, nálam a "huh" az rettenetesen megdöbbentőt jelent, ne menjen el a kedved semmitől azért mert borsózik a hátam... , de másképp is értelmezhetlek :-))
Tedd, amit tenned kell, Ha menni akar, engedd el! Ez a szerelem már rég nem tiszta, Ahogy a folyó sem fordulhat vissza, Engedd őt is előre menni, S ne akard többé már szeretni. Az ő szíve már rég nem Tiéd, Hát engedd ki szívedből szívét, Mert ha végleg ott marad, A Tiéd csendben megszakad."
A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak merednek, lassú szél nyög és a hársak hasadt odvából tejszín nedv csorog; a tar bozót mélyén szerelmes árnyak ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak tótágast, mint mezítlen asszonyok. Öledre vágyom sírva itt e holt avarban, hol szerelmünk fészke volt, s vonagló, izzadt testedért üvöltök. ...Vérembe folyt a vörös telihold.
Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha est volt s a fény utolsó sáv aranyja halódott fenn egy vattafellegen; bíbor hajad sovány válladra lógott, minden fűszál bokád köré fonódott, langyos szellő bujkált a melleden, s hogy ajkaimra éhes szád tapadt, s belémcsorgattad édes nyáladat: két testünk volt, de már csak egy szívünk, s az alkony ránkborult a fák alatt.
Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe, s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász, a bokrokon minden rügy arcom mellett meleg harmattól duzzadt, mint a melled, s halántékunkon lüktetett a láz, kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs, s nem hallott ember még olyan sikolyt, mint mellyel izzadt testünk összeforrt. ...Vérembe folyt a vörös telihold.
Majd föltérdeltem és úgy néztelek: a tengerről sós illat érkezett, s öledbe épp egy kis virág szorult; jó volna - súgtam - mindig már így lenni, és így hallgatni mindörökre semmi beszédedet. Fejünkre mézga hullt. Megosztottam veled a kortynyi bort s a kenyeret, mely tarisznyámban volt: ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk, hol a csillagok örök árja folyt.
A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély, két melled úgy állt, mint két gonosz nővér, egymásnak háttal. A hold hidegen sütött s ahogy kékes testedhez értem, azt gondoltam: talán még ezt sem értem, s oly messze vagy tőlem és oly idegen. Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt fölém s a fákon túl az égi bolt szélén pirosan megrepedt a hajnal. ...Vérembe folyt a vörös telihold.
És így bolyongok most a téli erdőn, és várok rá, hogy izzadt tested eljön; ágyunk füvét felverte rég a fagy, s az orkánban vonagló fák alatt űzöm fehér, mezítlen árnyadat, s a fellegektől kérdem, merre vagy; hol melled, mely ruhádon átdagadt, s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt, s a dús bozót s az eprek a bozótban? Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.
A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak merednek, lassú szél nyög és a hársak hasadt odvából tejszín nyál csorog; a tar bozót mélyében párzó árnyak inognak s a fák széttárt lábbal állnak tótágast, mint mezítlen asszonyok, s én tébolyodva hempergek a holt avarban, hol szerelmünk fészke volt, s vonagló, izzadt testedért üvöltök. ...Vérembe folyt a vörös telihold.
Istenek tették
Legyen igaz történet
Ne olvassak könyveket
Ne halljam zenékben
Ne lássam képekben
Nincs tovább másként
Feltépem Minden kertjét
Megmászok karcolót
Odavetem süvítőn
Zuhanjak egyenest
Merüljek ezerre
Izzón vasat ragadok
Diliházba vonulok
csak
Foghassam eleven
Fehéren villanó bájod
Forogjak szertelen
Őled rejtett ízein
Téphessem őrjítőn
Űzött testedet
Merüljek beléd
Vasmacskák hegyén
Ahogy egykoron
Az Istenek tették
élet szép,van kiért még élnem. boldog vagyok,mint még soha, nem történt még velem ilyen csoda.
még az út elején járunk, még egymás kezét fogjuk!! a közös út,olyan mint egy álom, vagy így ezt csak én látom? nme,hisz ő is szeret! ennél jobban szeretni már nem is lehet!!!
azt hiszem a világ legszerencsésebb embere vagyok, ennél többet már nem is akarok!! ő szeret, és én szeretem, most mégis vmi rossz..... kevés az értelem! szívem tanácstalan, mit,miért,hogyan?
hogyan tovább,mi lesz most? ez csak álom volt,felriadtam az éjben, mikor tökéletes és szép volt minden?
belenézek a tükörbe, eddig vak voltam,most talán látok: nincs kiért szépnek lenni, nincs kit elbűvölni. eddig boldogan kínlódtam napokig, szótlanul vártam bármeddig! de mostmár nem tudok várni, az idő véges, dolgom van még a világba, erre nem vagyok képes!!!! eltiltva attól,akit a legjobban szeretek, nemlátni azt,kit a sors küldött nekem. nem hallom hagját,tán már nem is emléxem milyen, nem hallom szavait: soha nem hagylak itt!!
már megint úgy érzem, a világ kifogott rajtam, nem volt elég eszem!! megint egyedül vagyok,és nincs ki fogja két kezem!!!!!
várni a végtelenségig,ami talán nem is jön el, pedig már ezredszerre képzelem el....
hazug szó,elmulasztott kötelességek, asszem mégiscsak túl sokat kérek!!!
már alig hallom a nevetését, és ahogy elcsuklik hangja, a könnyeivel küszköd,de még nemhagyja. gyengéden átölel : tudom mit érzel.
de holnap is van nap, és ki tudja mit hoz még a jövő, meg nem torpanhatok,de félő..... az ismeretlen most rossz,hisz már tudom mi vár rám. már ismerem,csak elfogadni nem akarom, fel se foghatom meg sem változtathatom. reménykedem a lehetetlenben, talán a holnap jobb lesz...
de már alig hallom nevetését, de tisztán hallom,mikor elcsukott a hangja, mikor kétszer is kimondta: nem lehetünk együtt,nem lehet. 47 nap, 107 nap.
ez lenne az út vége? nem,ezt nem engedhetem! még itt az emléke!! és nem CSAK az emléke!!!!
csak csendben tűröm,elfogadom, mit ránkszabdtak ítéletet, bár egyet nem érthetek, ez most miért kellet?
eltiltásnak szakítás a vége, nem hagyom,h elvegyenek tőle, nam hagyom,h elvegyék tőlem! cinkossá tegyem,átneveljem? ezt a világért sem tehetem! ha átformálom,már nem az lesz, akit hajdanán megszerettem.....!
most is sírok,mikor rágondolok, ahogy a többiek szemébe látom a tanácstalanságot az aggódást,és nagyon féltenek, tudják mire lennék képes, hülyeséget csinálok,ez szinte biztos. forrófejű állat,ki az egész világra mérges, szíve sötét lett,már egészen mocskos.
talán túlzásba vittem, nem kellett volna ezredszerre is fejjel a falnak mennem, mindent és mindenkit semmibe venni, és őt is magam után húzni!
dehát szívem összetörték, és ezer darabra tépték! hagyjam futni,ők kérték, de mellette a semmi is érték, így még sohase szerették!
bárcsak előttem lehetnél, csak a kezedet foghatnám meg! belenéznék a szemedbe, és azt mondanám:szeretlek!!!!! szerettelek,de már nem tudom,mit érzek, mi ez itt belül,szánalom,sajnálat,vagy ezért élek? nemkérek sokat,nem vagyok telhetetlen, nem kérek sokat,de ez is lehetetlen. már nem számolom a perceket,miket nem tölthettem veled, már nem nézek a naptárra, a percek órákká váltak, és az órákból lassan hónapok lettek, és rádöbbentem,már nem vagy mellettem. rájöttem,h az idő elszaladt,engem itthagyott most egyedül vagyok. dehogy! még messze nem adom fel, nem hagyom veszni, akiért tényleg érdemes élni!
már csak a harc kedvéért sem adhatom fel, kihívás ez,aminek meg kell felelni, probléma,amit meg kell oldani. idő,amit ki kell várni, megtennék mindent,amit el lehet várni, csak érdmes-e őt szeretni? ekkora áldozat, ennyi szenvedés,szívem megszakad, és ő vajon meddig bírja még?
rajtam nem fog múlni,csak őt féltem, csak őt sajnálom,kiért az életemet éltem!
ezért imádom,mert ilyen jófiú, mert ennyire megfogható! engem üldözhet bármeddig, ha akarom,elviszem a határig. ha akarom,vakon jön untánam, nem törődik senkivel, a holnapot már velem képzelte el. és mindent,mibe döntést kell hoznom, kétszer is át kell gondolnom, felette is én döntök, elhiszi,bármit is mondok. kettős a tét, elronthatom az életét. az enyém nem számít, majd újból felállok, új ember jön,ki újra elkábít, új ember jön,ki életet ad nekem, kiért életemet újra élhetem.
(de) nézzem végig tétlenül,ahogy az idő elrepül? a szerelem elmúlik, a hév is elmúlik, ami annyira hajt itt belül,eltűnik, egyedül maradok,mindent feladhatok, de visszacsinálni már képtelen vagyok, a világ tovább forog de nem én forgatom,csak rohanok az életem után, a perc után,mit eddig kerestem, vártam,de nem találtam. a nap után,amikor megváltozik minden, a férfi után,kivel tökéletes és szép lehet minden.
s még nem tudom hogy néked mennyit érek, vagy megint túl sokat kérek?
karjaiba tökéletes lettem, de nem magamat szeretem, azt szeretem,akivé váltam mellette, senki voltam,csúf és esetlen, most valaki,aki és immár tehetetlen! mert megint nem vagy itt velem!
nem irigylem az életét, falak közt,társa az egyedüllét! mellettem nem lelnél magyányra, úgy vigyáznék rád,mint szemem világára! drágább vagy minden földi kincsnél, nemkérek mást,csakhogy velem legyél! megváltoznának mindennapjaid, csak tártsd ki felém karjaid! én veled leszek,míg élek, hisz szívembe van még lélek!
s ezer kérdés felmerül, a világ előlünk menekül? s semmit nem kapok feleletül.... téged nézlek,nemvéletlenül, szívem újra boldogságba merül! minden megéri, akármennyibe kerül, én sohase hagylak mostmár egyedül!
az út felénél jársz, de vissza-visszafordulsz, s én nem eresztelek! úgy érzem,még megmenthetlek, még szeretsz,még szeretlek!
de miért nem tudok már gondtalanul a világ tetején állni, felnézni az égre,és kiáltani: enyém a világ minden boldog pillanata, nincs semmi,miért szívem búslakodhatna!
most fáradt vagyok,és mérges, belefáradtam a nagy szeretésbe! én mindent megadtam neked, mégis semmi sem volt elég, félek nincs már több remény, szívemből a vágy lassan kiég!!!!
ott állsz az út végén, már a kanyaron is túlmész, és nincs ki visszahúzzon, bár én kétkézzel nyúlok feléd!! ha túlmész a kanyaron, az az út már a tiéd, és én nem vagyok ott, hogy fogjuk egymás kezét!
már lábnyomodat is lassan elfújta a szél, az árnyékod is már csak egy szép emlék! ha kívánhatnék, a múltat kérném! most úgyérzem,mégis félnék! nem tenném,nem merném! nem mondanám:hagyj békén!! már nem te kellesz nekem, nem vigyáztál rám,megérdemelted!!!!
nem tudhatom mi markol,tép
mitől izzadok és remeg a karom
miért vonz a szád számhoz
miért dobban soha ekkorát
miért nem tudok repülni már
napnak miért van vége megint
hogy tükörbe szégyenlek nézni
hogy semmihez csak rombolok
csak hozzád, rád gondolok
elfelejtem a napot,hol vagyok
céltalan, úntalan bolyongok
benézek, hátha te vagy, nekem
üres padok, szerencsétlenek
bedől minden, kusza őrület
nem értem eminensből mi lett.
