Keresés

Karina karcsú, nem túl magas lány volt. Huszonnégy éves korára a természet
ellátta mindennel, aminek a nők (és a férfiak) igencsak örülnek. Álomszép
mellei szépen ringtak minden lépésnél, hosszú combjait kihívó miniszoknya
engedte látni. Formás arcát rövid haj keretezte.
Karina aznap este későn lépett be a modern negyed egyik toronyházába. A
tizedik emeletre igyekezett. A liftajtó megnyílt előtte, de mielőtt
elindíthatta volna, még egy utas érkezett. Középkorú, alacsony férfi volt,
szemébe húzott kalappal. Valamit mormogott, ami feltehetően köszönés akart
lenni. Talán itt lakik? Karina a lift falához támaszkodott, nem is nézett a
férfira. De egy hatodik érzékével már sejtette, mire készül.
Amaz nem is várt sokáig. Még az ötödik, vagy a hatodik emelet magasságában
lehettek, amikor az ismeretlen a megálló gombra csapott; a lift egy rántással
torpant meg a két emelet között. A férfi ugyanakkor a lányra vetette magát.
Biztosan meg volt róla győződve, hogy Karinát váratlanul éri a támadás. Mielőtt
a lány bármit is tehetett volna, az idegen egyik erős karjával hátulról
átölelte, hogy mozdulni sem tudott. A másik kezével egy éles tőrt tartott a
torka elé:
- Ne kiabáljon...! Tegye amit mondok!
Karina izmai megfeszültek, de nyugodt volt. Ez támadás! Kérdés, csak a
pénzére utazik-e az a kis bandita, vagy egy elmebeteg, aki megerőszakolja őt?
- Vetkőzzön le! - hörögte amaz felhevülten, mohón.
- Egé...egészen? - dadogta Karina.
- Csak alul, de gyorsan! Ha nem, akkor... - a tőr pengéje fenyegetően
megcsillant a lámpafényben. Karina ajkába harapott, aztán úgy döntött,
engedelmeskedik. A férfi kissé lazított a szorításán. A lány leeresztette
szoknyáját, aztán letolta a bugyiját is. A férfi már hangosan lihegett,
leengedte a kést és előröl közeledett a lányhoz. Karina mintegy várakozva
széttárta a két karját...
És lecsapott.
Egyszerre ütött mindkét kezével a férfi két arcfelére. Az idegen az első
pillanatban nem is tudta, mi történt vele. Csaknem belesiketült a kettős
csattanásba. Mielőtt magához tért volna, sorozatot kapott a gyomrába, aztán a
rúgások következtek. Csaknem felsikoltott, amikor a lány egyik lába a
legérzékenyebb pontján találta el... Karina elvette a tőrét, majd fürge ujjai
megfosztották tárcájától, az irataitól és a pénzétől.
Gyorsan felöltözött, és elindította a liftet lefelé. A férfi pénzét
számolatlanul gyűrte a retiküljébe, aztán föléje hajolt:
- Kidoblak az alagsorban, te szemét! Köszönd meg, hogy nem hívok rendőrt!
Tűnj el!
A lift megállt. Karina kidobta a férfit, maga pedig felment a földszintre.
Kinézett - senki sem volt a hallban. Lassan kisétált a házból. Gyalogosan ment
a másik toronyépület felé. "Az ilyen disznók úgysem tesznek följelentést, úgy
félnek." Hát nyugodt maradt.
Már messziről látta, hogy a bejáratnál egy férfi várakozik, félig az árnyékba
húzódva. "Elszaporodtak mostanában, de nem baj." A lány belépett a hallba,
aztán a liftbe - a férfi követte. A liftajtó halk surranással csukódott be
mögöttük.
Karina nem félt. Hónapok óta ezt csinálta. "Valahogyan vissza kell szereznem
a pénzt, amibe az önvédelmi tanfolyam került. No és élni is kell valamiből" -
tette hozzá és megnyomta a tizedik emelet gombját. Mindig a tizedikre akart
menni ezekben az idegen házakban. Idő kell amazoknak, hogy elszánják magukat.
De ha nem volt egyedül a liftben, sohasem ért oda mostanában... Elhúzódott a
férfitól, aki szemébe húzott kalappal állt a sarokban.
Karina tudta, hamarosan odalép hozzá. Hogy majd ne tartson sokáig a dolog,
félig kicsatolta a szoknyája kapcsát, és izmait enyhén megfeszítve várta a
támadást...

A színésznő figyelmesen hallgatta a rendezőt, aki élénk taglejtésekkel
magyarázott.
- Úgy kell lőnöd, hogy valószerű legyen a látvány - mondta. - Ne félj a
fegyvertől, vaktöltény van benne, semmi baj sem lehet! Jean-Paul ott lóg majd a
kötélen, ahogy szokott. Az a mániája, hogy nem kell kaszkadőr, majd egy festői
mozdulattal beleesik a vízbe: Szóltam az operatőrnek, hogy kövesse zuhanását a
kamerával. Ezt nehéz lenne megismételni: Mindketten képben lesztek a lövés
pillanatában, koncentrálj, kérlek! "Most!"-ra lőj!
- Minden rendben lesz, csak a sminkemmel van egy kis baj. Egy perc, és jövök.
Az operatőr már a kamera mögött ült, az asszisztens két pohár kávéval jött a
büfékocsi felől. Agnes beugrott az öltözőkocsiba, fél perc múlva már jött is
vissza, kezében a pisztollyal.
A stáb a meredek parton vert tanyát. Távolabb parkoltak a kocsik. A közelben
teherautóra telepített aggregát duruzsolt. A folyó habosan rohant odalent
keskeny medrében, hogy kétszáz méterrel távolabb dübörgő vízesésben zuhanjon
alá. A film utolsó jeleneteinek egyikét vették fel ma. A forgatókönyv szerint
Agnes ellenlábasa - Jean-Paul játszma - a szakadék egy kötélen lóg, amikor
Agnes rálő, és a fickó a mélybe zuhan. A rendező a bajt megelőzendő, a mai
forgatásra hívott egy orvost is.
- Kész! - jelentette az asszisztens a rendezőnek. Agnes a helyén volt. Két
kamera is vette a jelenetet. Jean-Paul a kötélre függeszkedett, és szokásos
szemtelen kölyökmosolyával - amelyért annyi millió nő zárta a szívébe! -
kilendült a mélység fölé...
- Kamera indul... Felvétel! - kiáltotta a rendező.
Ágnes felemelte a pisztolyt.
Csak Jean-Pault látta. A régi Jean-Pault, a kedves, bohókás Jean-Pault..., a
szerelmes fiút. Akibe ő is szerelmes volt. Istenem, milyen régen volt már!
Jean-Paul a kötélen lógott, csak kicsit himbálózott, és Agnes kezében a
pisztoly célgömbje éppen eltakarta a fejét. Mindjárt, gondolta Agnes. A szíve
megkeményedett. "Tíz másodperces jelenet", mondta a rendező, igen, nekik ez
csak ennyi. A közös életük évei is már csak másodperceket értek. Az asszony
emlékezett. Jean-Paul első hazugságaira, a felbukkanó kis nőkre.
A férfi feje a célgömb előtt.
Az utóbbi fél évben már cinikusan röhögött Agnesre: "El is válhatunk,
drágám!", mondogatta, és az asszony tudta, nem tréfál. De Agnes nem akarta,
hogy úgy emlegessék, mint Jean-Paul egyik feleségét a sok közül. Hát nem! S aki
előbb hal meg, duplán veszít. Közös végrendeletük értelmében a másiké lesz az
élet és a vagyon.
- Most! - kiáltotta a rendező.
Agnes ujja a ravaszra feszült. Már nem habozott.
Jean-Paul összerándult, és azonnal elengedte a kötelet. Szép ívben zuhant a
mélybe. Mindenki őt nézte. A kamerák is elfordultak Agnesről. Az asszony szinte
gépiesen cselekedett - ahogyan az elmúlt hetekben ezerszer begyakorolta.
Kivette a töltényhüvelyt a fegyverből. A zsebéből másikat csúsztatott bele, a
kilőttet pedig észrevétlenül a folyóba dobta. A két töltényt az öltözőkocsiban
cserélte ki öt perccel korábban.
- Úgy esett, mint aki tényleg golyót kapott. Remek színész ez a Jean-Paul! -
lelkendezett a rendező asszisztense.
A stáb fellélegzett, nem kell itt rostokolniuk estig.
Odalent bajban voltak a csónakosok, mert Jean-Paul nem bukkant fel. Valahol a
mélyben sodorta a folyó a kegyetlen vízesés felé. Ha még él, sem ússza meg.
"Nem kerül elő a teste" - Agnes tudta. Előzőleg ugyanis áttanulmányozta a
könyvtárban a vízesés történetét. Eddig még egyetlen áldozatát sem adta vissza
a folyó, és Agnes remélte: bízhat a természet törvényeiben, azok nem olyan
szeszélyesek, mint a férfiak. Amilyen megboldogult férje, Jean-Paul is volt.

Groom észre sem vette, hogy besötétedett. Vagy egy órája ült már mozdulatlanul
az íróasztala mellett; lába köré plédet csavart. Hűvösek még a nyár eleji
esték. Írnia kellett volna, tegnap rövid kriminovellát kért tőle a szerkesztő.
De ma valahogy nem ment az írás.
A teraszajtó halkan zörrent. Valaki átjött a kerten! Mire Groom odakapta a
fejét, éppen egy fekete pisztolycső lyukába nézhetett. Fiatal férfi fogta rá a
fegyvert. Bár Groom nem látta tisztán az arcát.
- Ne mozduljon, öreg!
Groom nagyot nyelt. A dolog ismerősnek tűnt, pedig még sohasem élte át...
- Maga betörő?
- Pofa be! Gyerünk, feküdjön a padlóra! De gyorsan!
"Meg akar kötözni", gondolta Groom; és minden tiltakozott benne. Nem, ezt nem
engedheti meg, nem kerülhet az idegen hatalmába. Az esze sebesen vágott.
Merészen nézett a támadóra:
- Béna vagyok. Mindkét lábam és... csak az egyik kezem ép - felemelte a balt,
jobbja mozdulatlanul pihent az ölében. A betörő a plédre nézett, kis ideig
habozott:
- Akkor hát maradjon veszteg. Hol tartja a pénzét?
- A bankban - felelte Groom.
A másik felemelte a kezét, hogy megüsse a szemtelen válaszért. De a nyomorék
láttán, valami visszatartotta. Körülnézett. Előbb kihúzta az íróasztalfiókokat,
nem tart-e ott fegyvert Groorn? Aztán villanyt gyújtott, behúzta a függönyt.
Elmozdította a falon a festményeket, de nem talált rá a széfre. Kiforgatott
minden fiókot és szekrényt. Groom közben lázasan töprengett... Aztán levegőért
kezdett kapkodni, hangosan.
- Mi baja? - érdeklődött a betörő dühösen.
- Asz... asztmás is... vagyok - lihegte Groom kidülledt szemmel. - A spray...
ott van valahol... sötétkék doboz... - segítségkérően suttogott, hangja
elfulladt. A betörő zsebre vágta a pisztolyt, kényszerű fintorral kapta fel a
permetes hengert és odavágta elé az asztallapra. Groom ügyelt, hogy "ép"
kezével nyúljon utána. A betörő közel hajolt:
- Add elő a pénzt, mert kinyírlak!
Groom előbb úgy tett, mint aki még nem tud beszélni, a sprayt a szájához
tartotta, de nem volt bolond, hogy lenyomja a kis csapot. Közelebb intette a
betörőt. Szeme sarkából látta a kristályvázát az asztal sarkán.

A betörő odahajolt, Groom ujja a sprayre fonódott. Bizony, nem asztmaellenes
szer volt benne. Közelről lövellte az önvédelmi gázt az idegen szemébe. Amaz
felkiáltott, mindkét kezét az arcára szorította, folyt a könnye. Akkor Groom
jobb kézzel felkapta a vázát, fejbe vágta a betörőt, aki a szőnyegre rogyott.
Groom fürgén szaladt a szekrényhez, elővett két nadrágszíjat és szorosan
összekötözte a hívatlan látogató kezét-lábát. Utána telefonált a rendőrségre.
Ígérték, máris jönnek. Groom megvetően nézett a betörőre:
- Így jár az, aki nem olvas mai szerzőket. Te nyomorult, ha olvasnád Groom
könyveit, azt is tudnád, hogy nem vagyok béna!
És örömmel ült vissza az írógéphez. Már tudta, miről fog szólni az a kis
kriminovella, amit a szerkesztőnek ígért holnapra.

Vanda felvette a telefonkagylót, és tárcsázott. Tudta, Simon most otthon van.
Mindent tudott róla. Többet is, mint kellene.
- Tessék - így Simon.
- Megátkoztalak. Már csak egy hét maradt az életedből - mondta Vanda, és
letette a kagylót.
Két hónapja telefonált Simonnak, hetente kétszer, és mindig ugyanazt mondta.
De most már végéhez közeledik az ügy. Még pár nap, és Simonnak vége.
Este elment a cirkuszba. Simon kötéltáncos volt, és Vanda mindig jó helyre
vett jegyet. Ismerték gyermekkora óta. Hiszen itt élt valaha. Egészen az anyja
haláláig. Simon volt az oka mindennek. Az anyjával rosszul bánt, verte is,
amikor Vanda még kicsi volt. Egyszer úgy megverte, hogy a szerencsétlen asszony
belefulladt a saját vérébe. A bíróság pár évre ítélte a férfit. Leülte, kijött,
és továbbra is kötélre megy minden este.
A zene túl harsogó volt, majd elhallgatott, amikor Simon már a magasban járt.
Védőháló és biztosítókötél nélkül, mint mindig. A közönség lélegzetvisszafojtva
figyelte, a gyerekek szeme csillogott. Simon talpa lassan csúszott a
drótkötélen, már elhagyta a táv felét. A szeme sarkából látta Vandát. Mindig
ugyanott ült, egy szót sem szólt. Őt nézte. Szeméből sütött a gyűlölet...
Másnap két nyomozó kereste meg Vandát:
- Ön telefonhívásokkal zaklat egy polgárt - kezdték.
Vanda vállat vont. A virágüzletben beszélgettek, ami az övé volt.
- Megátkoztam - jegyezte meg könnyedén.
- Mit csinált vele? - Silver felügyelő azt hitte, nem jól hallotta.
- Megátkoztam. Egy héten belül meg fog halni, de meg is érdemli. Van
valamilyen paragrafus, amely tiltja az átkot?
Silver a fejét rázta. Vanda tovább kötötte a csokrot, és nem méltatta több
szóra a detektíveket, akik hamarosan elodalogtak.
Kedden délután Vanda ismét telefonált Simonnak.
- Ma este véged, mert megátkoztalak, te gyilkos!
Azzal letette a kagylót. Simon remegett a haragtól és a félelemtől.
Telefonált a felügyelőnek, majd ment beöltözni...
Az előadás szünetében - éppen Simon száma előtt - Vandához odajött Silver
felügyelő:
- Nézze, kisasszony, talán jobb lenne, ha most hazamenne.
- Melyik paragrafus tiltja, hogy cirkuszba járjak? - kérdezte, és elfordult
tőle.
Silver mindenesetre ott maradt a közelében. Vanda nem is nézett rá. A két
nyomozó halkan beszélgetett:
- Simonnak sem lehet könnyű. Tudja, hogy a lánynak igaza van, és azt is, hogy
itt van. Gyűlöli őt! Bármit megtenne, hogy végezzen vele. A pasas csupa ideg
lehet...
Így is volt. Simon remegve lépett a kötélre. Nem nézett arra, mégis látta
Vanda vörös ruháját. Vörös, mint a vér... Nagyot nyelt, a verejték a szemébe
csorgott. Már a kötél közepén járt, a zene elhallgatott, a közönség feszülten
figyelt. A gyerekek szeme csillogott... És akkor Simon lenézett. Látta Vandát.
A lány a rémületes csöndben újra kimondta:
- Megátkoztalak...!
És felemelte az ujját. Vádlón szegezte rá, akár egy pisztolyt. Vagy valóban
pisztoly van nála...? Simon az egyik kezét maga elé kapta. Önkéntelen
védekezés... De az egyensúlya meg bomlott. Nem is nyerte vissza. Iszonyú
ordítás tört ki belőle. Ezer torok visszhangozta a nézőtéren. Simon még látta,
hogy a szeme előtt sebesen nő a fűrészporos porond, aztán többé nem látott
semmit...
Silver felügyelő a halotthoz rohant. Vanda nem is nézett vissza. Ment a
kijárat felé, és csak annyit mondott, most már csak önmagának:
- Megátkoztalak, Simon.

Éppen kérdezni akartam valamit Frankietől, amikor az a fékre lépett. Jó úton
vagyunk? - hangzott volna a kérdés, amely ekkor már feleslegesnek bizonyult.
Csak meg ne csússzon, gondoltam. Napok óta esett, síkos volt az aszfalt.
- Az a ház! -mutatott Frankie.
Ahogy a kapitányságon töltött első napjaim alatt tájékozódtam, társamat
mindenki Frankie-nek szólította, beleértve a főnököt, a garázsmestert vagy
éppenséggel a takarítónőt is. No meg az összes kollégát. Mitől lehet olyan
népszerű? - gondoltam ekkor újra és rásandítottam. Frankie jó harmincas, mégis
csaknem tökkopasz volt. A koponyája valósaggal világított, esküszöm rá. Átható
tekintet, hosszú kezek, értelmes arc jellemezte. Ráadásul erős volt, mozgékony.
Én mégsem örültem, hogy kezdőként éppen hozzá osztottak be.
- Egyezik a cím - letette a lepedőnyi számítógépes papírözönt. Nagyon
elégedett volt.
Egy gázolót kerestünk, aki tegnap este - a technikusok véleménye szerint egy
Carrera típusú terepjáróval - elgázolt egy kerékpárost és továbbhajtott. A
kerékpáros ott halt meg az út szélén. Csúnya esős idő volt. Hajnalban a
számítógépesek kigyűjtötték a környéken élő összes Carrera-tulajdonost. Nem
voltak sokan. Kettőnél már voltunk ma reggel. Az egyik a szomszédok szerint egy
hete Itáliába ment nyaralni a kocsijával, éppen a Carrerával. A másik otthon
volt, de autója érintetlen. Mindketten megszemléltük elöl a bozótterelő rácsot,
"tiszta" volt.
És most érkeztünk a harmadik pasashoz. Frankíe memorizált még valamit a
listájáról, mielőtt végleg otthagyta az ülésen. Becsaptuk az ajtókat. Szeretem
ezt a mozdulatot. Ilyenkor új fejezet kezdődik, két rendőr indul megtalálni egy
tettest. Akárcsak a tévésorozatokban. Büszkén ki is húztam magamat. Frankie
laposan pillantott rám, és jól tudta, mi játszódik le bennem, mert csak ennyit
jegyzett meg:
- Ez nem film, kisöreg. Látszik, hogy egy hete jöttél ki a rendőrakadémiáról,
te zöldfülű... Sebaj, majd belejössz.
Mielőtt válaszolhattam volna, mát megnyomta a csengő gombját. Nem kellett
sokáig várnunk. A zöldre festett ízléses ház ajtaja kinyílott, és egy férfi
jött elénk. Láttam a garázst is. A házigazda fesztelenül mozgott, még
mosolygott is. Walker volt a neve. De volt egy olyan érzésem, nem lepte meg
érkezésünk. Frankie udvariasan közölte, kik vagyunk és miért jöttünk.
- A Carrera...? Ott áll a garázsban. Ritkán használom - közölte Walker úr, és
kitárta az ajtót. A kocsi csakugyan ott állt.
- Remek járgány! - örvendezett kopasz társam. - Majdnem új, igaz?
- Féléves. Vadászni járok vele - szerénykedett Walker.
Körbejártam az autót, miközben Frankie tovább áradozott a kocsiról. Már azt
hittem, nem is érdekli a dolog. Én mindenesetre megszemléltem az elejét. A
bozótterelő rács is újnak tetszett. A krómozott vascsövek csillogtak-villogtak,
karcolás, horpadás nem volt rajtuk.
- Hát ezzel aligha gázoltak el bárkit is tegnap este - ismerte el Frankie.
Aztán tetszéssel körbejárta az autót. Walker közben elmondta, tegnap használta
utoljára az autót. Frankie vidám volt - nem tudtam, minek örül ennyire? A
fogyasztásról érdeklődött, meg hogy jól fekszik-e a kocsi az úton. Rendelt
hozzá tartozékokat? - kérdezte közben, Walker meg azt felelte, csak két
ködlámpát meg egy külső tükröt. Amíg új a kocsi, igazán semmi sem kell hozzá,
vélte Walker. Frankie láthatóan élvezte a látványt, tapogatta a járművet:
- Hát igen, egy Carrera az egy Carrera...!
Aztán megkérte a tulajdonost, mutassa meg a kocsi papírjait. Walker ezeket a
lakásban tartotta, bement értük. Amint Walker eltűnt a garázsból, Frankie
viselkedése azonnal megváltozott. Igen sebesen mozgott, az autó elejénél
termett. Mintha kihasználná az időt, amit Walker nélkül tölthetünk a terepjáró
közelségében. Leguggolt a földre, a betonpadlót nézte egészen közelről.
Megvallom, először azt hittem, belőlem akar hülyét csinálni, amikor csaknem a
padlóra feküdt. Talán azt várja, én is oda térdeljek? Aztán majd a többiekkel
együtt kiröhögjenek a kapitányságon, engem, a "zöldfülűt"?
Ezt követően Frankie a sarokból kivette a szemetesvödröt a lapáttal,
seprővel. Csalódottan felhorkant, majd kivágtatott az udvarra. A tárt ajtón át
láttam, hogy a kapunál belenéz a kukába. Sőt bele is nyúlt. Aztán
visszasietett. Olyan lett, mint egy vadászkutya. Valósággal szimatolt. De
felbukkant Walker. Frankie odasúgta nekem: "Mindenre mondd, hogy igen" és
válasza sem várva Walkerhez lépett. Megnézte a kocsi iratait, de az esze másutt
járt, hirtelen azt kérdezte tőlem:
- Szóval úgy érzed, jó nyomon járunk?
- Igen! - feleltem, bár fogalmam se, volt, hová akar kilyukadni
- Mit is mondott az a szemtanú? A rendszám három utolsó számjegyére
emlékezett, ugye?
- Igen, főnök! - helyeseltem. Walker nyugtalanul fülelt. Akkor következett
újabb alakítása. Oldalazva közelített a férfihoz. Ráncok gyűltek extramagas
homlokára, visszaadta a papírokat. Walker azt hitte, vége a vizsgálatnak
Frankie is lemondó, rezignált testtartást vett fel, és intett nekem, menjünk.
Walker igencsak megkönnyebbülten kísért ki bennünket az udvarra. Sejtettem,
Frankie közben figyelemmel kíséri a házigazda hangulatait, nem véletlenül
mondta neki, amit mordott. Amikor aztán Walker felnyúlt, hogy lehúzza a garázs
lengőajtaját, Frankie váratlanul azt kérdezte tőle:
- Miért dobta el a régi bozótterelőt?
Walker megmerevedett. Igaz, én is...! Miket talál ki ez a Frankie? Mi az
hogy, régi bozótterelő?
- Tessék? - kapkodott Walker levegőért. Frankie arca elváltozott, ravasz és
könyörtelen kifejezés jelent meg rajta. Olyan volt, mint egy véreb, még
vicsorgott is:
- A régi bozótrácsról beszélek, Walker! Amit tegnap este, a gázolás után
leszerelt. A szemtanú látta magát!
Walker szinte sikoltotta a szavakat, rémülete magáért beszélt:
- Nem igaz! Nem volt ott semmilyen szemtanú!
- Honnan tudja? Mert maga ott volt, ugye? - Frankie diadalmasan felnevetett,
aztán rám nézett: - Szólj be a központnak, küldjenek egy járőrt a központból.
És jöjjön néhány szakértő megvizsgálni a kocsit.
Künn az utcán a kocsinkban ott hevert a számítógépes lista, amit az
autógyártól kapott a rendőrség. A rádiózást befejezve kikerestem rajta Walkert.
Hát igen, tiszta ügy. Nem vallotta be az imént, amit Frankie már tudott,
mielőtt becsengetett hozzá: hogy a kocsi átvételekor az előre rendelt extrák
között volt egy plusz bozótrács is... Hát igen, aki erdőbe jár vadászni, tudja:
a rácsapódó ágak miatt egy év sem telik bele, és a króm lepattogzik, a rács
rozsdásodni kezd. Ha letagadta, oka volt rá, nem vitás.
- Hogyan jöttél rá? - kérdeztem, amikor megjött a járőr, és Walkert
betuszkolták a rendőrautóba. A technikusokra várakozva egyedül állnak az idegen
garázs és a csillogó Carrera előtt.
- Egyszerű. Amikor Walker hazaért a gázolás után és beállt a garázsba, látta,
hogy az ütéstől deformálódott a régi rács. Szerencséjére volt neki egy másik,
használatlan. Lecsavarta hát a régit... Fél év alatt berozsdásodtak a
csavarmenetek, és ilyenkor barna rozsdapor hullik a padlóra. Azt kerestem, de
Walker ravasznak hitte magát és szerelés után felsöpörte a padlót. De a
rozsdaport a szemetes kukába öntötte, ott láttam a maradványait... A
technikusok majd örülnek neki. És különben is - vágott hátba barátságosan a
kopasz nyomozó, és a szeme vidáman csillogott. - Nézd a csavarokat, amelyek az
új rácsot tartják! Mit látsz?
- Semmit - feleltem csüggedten. Akkor világos volt már, hogy kezdettől
gyanúsította Walkert, talán már az arcán, a mozgásán látta - még mielőtt az
kinyitotta a száját -, hogy ő a tettes. Félelmetes rutin.
- Sokat kell még tanulnod, zöldfülű! Nézd csak, ezek egészen szürkék,
fémszínűek. Tiszták. Nem rozsdásak, érted? Márpedig, ha csak három napja
lennének a helyükön, ilyen esős időben, barátom... máris belepte volna őket a
rozsda.
És Frankie büszkén kihúzta magát Kezdtem érteni, miért mondják rá, hogy
kopasz zseni. Felemeltem a tekintetemet Frankie koponyáján - esküszöm! - újra
megcsillant a fény. De most nem a naptól vagy lámpától eredt, inkább..., hogy
is mondjam csak..., szóval mintha belülről jött volna.

- Te csak hülye kis vegyész vagy, fiam - mondta Lunger, gúnyosan vigyorgott a
vejére. - Nagy nulla vagy, nem is tudom, minek adtam hozzád a lányomat. Ha a
vagyonunkra pályázol, nagyot tévedsz. Soha nem kapsz egyetlen garast sem!
Garry nagyot nyelt. Fájt a megaláztatás, pedig már évek óta megkapta minden
alkalommal. Lunger és boszorkány felesége inkább a lányukat is kitagadnák, de
nem hagynak örökül pénzt a fiataloknak.
Majd megmutatom én, milyen egy vegyész! - gondolta Garry. Közel lakott az
öregekhez, ismerte minden szokásukat. Tudta, hogy Lunger hetekkel korábban
megveszi a fenyőfát, aztán a garázs mellett a szabad levegőn tartja, mígnem
karácsony délutánján beviszi a lakásba.
Garry nagyon gyűlölte már az öregeket, de semmit nem tehetett. Tudta, hogy
nincs végrendeletük. Ha mindketten egyszerre meghalnának, a felesége örökölné a
vagyont. Soha többé nem lenne gondjuk, és Garry tovább kísérletezhetne
valamelyik felfedezésével.
Természetesen nem azzal, amely ből pár liternyit most óvatosan lefejtett az
egyik befőttesüvegbe. A felesége csak késő este jön haza; öregek otthonában
dolgozik, mivel másképpen nem élnének meg.
Garrynek most kapóra jött, hogy nincs itthon a felesége. Télen korán
sötétedik, így senki nem látja meg, amint átmegy Lungerékhez. Így is lett.
Óvatosan kiosont, szerencsére még nem esett hó, nem hagy lábnyomot. Eszébe
jutott az is: a rendőrség biztosan nyomozni fog, de a halál okára nem jöhetnek
rá. Annál is inkább, mivel az orvosi vizsgálat is szívszélhűdést fog
megállapítani. Csak az lesz furcsa, hogy egyszerre következett be mindkét
öregnél...
Már sötét volt, amikor a Lunger-ház mellé ért. Kutya sem volt, hisz a két
fösvény arra is sajnálta a pénzt. Garry óvatosan kivette zsebéből az ecsetet,
letette a befőttesüveget a földre, és lassan munkához látott. A földön álló
fenyőt a falhoz támasztották. Garry kinyitotta az üveget, belemerítette az
ecsetet, és lassan, gondosan kezdte felkenni a színtelen folyadékot a fenyő
törzsére.
...Karácsony délutánján Garry távcsővel figyelte a messzeségből, hogy Lunger
beviszi a fát. A ház ablakában fény gyúlt. Most díszítik, gondolta. A szobában
meleg lehet, hiszen odakinn havazik. Jól befűt Lunger, mert utálja a hideget. A
szobában legalább huszonhárom fok van. Az anyag, aminek összetételét egyedül
csak Garry ismerte, tizenkilenc fokon kezd párologni.
Huszonhárom fokon másfél óra alatt beveszi magát a szoba légterébe, azt
szinte kitölti. A fatörzsön nyoma sem marad, minden molekulája elpárolog. Az
anyag amúgy a légzésközpontot bénítja, de még inkább hat a szívizom
működésére...
Garry letette a távcsövet. Átment a másik szobába. A felesége a süteményes
tál mellett ült:
- Tudod, eszembe jutott a mama. Nem kéne vinnünk nekik a süliből? Végtére
is... a szüleim.
- A szüleid - ismételte Garry, de nem sietett. Még egy pillantást vetett az
órára.
"Te csak hülye kis vegyész vagy", ezt sem fogom többé hallani - gondolta,
majd a feleségéhez fordult:
- Ha úgy gondolod, szívem, vigyél át egy tállal. De öltözz fel alaposan,
mert már foga van az időnek!
Miután csukódott az ajtó, Garry ismét felkapta a messzelátót. Végigkísérte az
asszonyt az úton, ahogyan caplatott a hóban. Végre felért a dombra, megállt a
tornácon, bekopogott.
- Már nem nyitnak neked ajtót, kedvesem - mondta halkan, és a legszívesebben
dalra fakadt volna. Stílszerűen karácsonyi dalra - de tapintatos ember lévén,
most inkább hallgatott.

Félénk ember volt Watts, közel a negyvenhez. Élt volna békében a feleségével
csakhogy anyósa nem nagyon hagyta őket élni. Betty a hétfejű sárkány és a
vérfarkas keverékeként uralta az életüket. Szép vagyont gyűjtött, de Watts és a
felesége csak a halála után örökölhetett tőle. Soha egyetlen centet sem adott a
fiataloknak. A lánya sem rajongott érte.
Betty hetente négyszer ment el hozzájuk, mindent kritizált, mindenbe
beleszólt; a vejét kéjesen gyötörte. Néha a szomszédok is hallhatták, hogyan
ócsárolja a fiatalokat.
A nyár végén, az egyik vasárnap Betty nem ment el Wattsékhoz. Pedig otthon
ültek és várták, hiszen bejelentette a jövetelét. A szomszédok később
igazolták, hogy Watts és a felesége egész délután a teraszon ült. Watts
elgyötörve és tehetetlenül várta a biztosan bekövetkező csapást. Bettyt. A
percet, amikor a ház előtt lefékez a jól ismert fehér kocsi, és Betty megkezdi
kettőjük módszeres kínzását.
Betty azonban nem érkezett meg. Helyette csak a hír jött: az asszonyt holtan
találták a ház garázsában. Ismeretlen tettes végzett vele, egyetlen, jól
irányzott pisztolylövéssel. A rendőrség rajtakapott betörőre gyanakodott.
A temetés után Watts fellélegzett. A felesége kivirágzott. Visszaköltözött
életükbe a nyugalom. Felbontották a végrendeletet, és sok pénzük lett. Az egész
világ megváltozott körülöttük. Tervezték, hogy szép nagy házat vesznek valahol
a város szélén, az előkelő negyedben. Egyik nap Watts elment az autószalonba.
Luxuskocsiról álmodott, gondtalanul fütyörészve.
A szalon előtt szerény öltözetű, vele egykorú férfi szólította meg. Szemében
nyugodt tűz lobogott, ám a hangjában volt valami perzselő:
- Üdvözlöm, Mr. Watts!
- Ismerjük egymást...?
- Bizonyos értelemben igen. Nemrég igen nagy szolgálatot tettem önnek. Ezzel,
ni! - és fellebbentette a zakója szárnyát.
Watts a pisztoly láttán elsápadt. Bettyt látta lelki szemével.
- Szóval... ön volt az?
A másik gondosan visszagombolta a zakót, körülnézett. Senki sem hallhatta,
amit mondott:
- Nem vagyok betörő. Azért mentem oda, hogy megöljem Bettyt.
- De hát... én nem kértem rá... - nyögte Watts. Tisztán érezte, hogy hideg
verejték gördül le a háta közepén. Félt. "Ez zsaroló!" - gondolta. Pedig az
idegen még mosolygott is:
- Persze, hogy nem kért rá. Az egyik szomszédja mesélte, hogyan viselkedik
magukkal az anyósa. Az ilyen vénasszonyokat ki kell irtani, ez a véleményem.
Hát fogtam magamat, és egyik délután elmentem a maguk utcájába. A járdáról
végighallgattam Betty kiabálását. Aztán követtem hazáig. Másnap délután
pedig... - nem kellett folytatnia.
Watts rekedten kérdezte:
- És most mit akar tőlem? Pénzt?
- Nem. Csak némi szívességre akarom megkérni, viszonzásul. Az én anyósom is
olyan, amilyen Betty volt... - A férfi csak állt, nézte Wattsot, alázatosan,
mégis követelően, kitartóan...

Az autózúgást hallva Edit leoltotta a lámpát. A motelszoba homályba borult. Az
asszony a függöny mögé állt. Kilesett. A látvány nem lepte meg, pontosan erre
számított.
Konrád, a férje szállt ki a kocsiból. A motel udvarán ilyenkor, késő este nem
volt túl vitágos, de megismerte a férfi körvonalait, mackós mozgását. Mi a
fenét szeret rajta az a nő? - töprengett, de nem sokáig. Ugyanis megpillantotta
Terézt is; a nő a kocsi másik oldalán szállt ki. Kihívó nyári ruhát viselt mély
dekoltázzsal. Összekapaszkodva mentek a motel szemközti szárnyába. Konrád
türelmetlenül nyitotta ki az ajtót. Nem is gyújtottak fényt, "azonnal egymásnak
estek", gondolta Edit keserűen. Már hónapok óta gyanakodott, és néhányszor
észrevétlenül követte a férjét. A múlt héten a nyomok ebbe a motelbe vezettek,
de Edit akkor még nem szerezhetett bizonyítékot.
Ma reggel viszont a férje közölte, vidékre kell utaznia, és csak holnap
délben érkezik vissz. Edit hát szobát foglalt a motelben. Taxival jött, egy kis
bőröndöt is hozott magával, és hamis nevet adott a portásnak. Egész délután a
szobában ült és várta a bizonyosságot.
Hát most megkapta!
Amit pár hónapja még alig akart elhinni, most már valóság lett. Konrád
megcsalja őt! Tulajdonképpen számíthatott rá, hiszen sok jel mutatott erre
korábban is. Férje még csak harminchat, vagyis öt évvel fiatalabb nála. Mindig
könnyelmű volt, és szerette a nőket. Amikor összeházasodtak, Konrádnak
valójában semmije sem volt. Edit apja hagyta rájuk azt a bútorgyárat, amelyet
Konrád most igazgatóként uralhatott.

Edit ott ült a sötét szobában, de nem sokáig. Megtudta, amit. akart,
állapította meg keserűen. Taxit hívott, kiosont a motelből. Az az ablak sötét
volt. Ha elképzelte, mit művelhet most a szobájukban a férje és Teréz, a
bútortervezőnő, fejébe szökött a vér és ökölbe szorult a keze.. Nem, ő ezt nem
hagyja annyiban! Konrádot senki sem veheti el tőle. Különösen nem egy ilyen
jöttment kis nőszemély; mint az a huszonéves lány. Azt hiszi Teréz; mert jó
alakja van és csábosan tud mosolyogni, neki már mindent szabad? Elveheti mások
férjét, sőt gyárát is? Mert hiszen nyilván erről van szó. Konrád majd válni
akar, és "hozományképpen" elviszi a gyár részvényeinek felét is. De Teréz
megjárja! Nem számolt azzal, hogy Edit kemény nő. Sohasem adja ki a kezéből
azt, amit a sajátjának tart.

Nem hiába tanult vegyésznek Edit, a következő hetekben megértette mit kell
tennie. Igaz, a szakmát abba is hagyta, hisz nem kellett pénzt keresnie. Most
némi kutatás árán a padláson fellelte egykori tankönyveit és a gyakorlatok
leírásait. A gyógyszervegyészetet akkoriban nem kedvelte. De most talán hasznát
veszi az egyik gyári gyakorlaton készített jegyzeteinek...
Konrád rendszeresen találkozgatott Terézzel. Későn járt haza, ekkor sem
leplezte jókedvét. "Micsoda férfi vagyok" - sugallta öntudatlanul, büszke
léptekkel, széles mosollyal. Edit úgy tett, mint aki semmit sem vesz észre. Ez
is hozzátartozott taktikájához. Sőt, olyan kedves volt férjéhez, mint régen.
A "vidékí üzleti utak" is rendszeresen ismétlődtek, Edit néhányszor
észrevette, hogy indulás előtt a férje valamit dugdos a táskájába. Két
alkalommal is sikerült elterelnie Konrád figyelmét és megnézte mi van a kis
csomagban. Hát egy-egy bontatlan csomag "Orchidea" konyakos meggy utazott el a
férjével "vidékre". Vagyis valamelyik városszéli motelbe...

Sok szabadideje volt Editnek. A padláson rögtönzött kis laboratóriumot
rendezett be; férje sohasem járt itt. Az asszony kitanulta könyveiből, milyen
összetevőket szerezzen be. Nagy napszemüveget tett fel és hol az egyik; hol a
másik speciális üzletben jelent megy. Sohasem vett egyszerre kettőnél több
vegyszert, és azokból sem feltűnő mennyiséget. Milligrammokat csupán.

Aztán egy napon - Konrád éppen távol volt - a laborban Bunsen-égő kék lángja
nyalogatta a lombikot. Pontos recept szerint kerültek bele az adalékok, a
megfelelő sorrendben és mennyiségben. Időnként figyelmeztetően megcsörrent az
asztali óra. Ekkor az asszony felállt, műveletet váltott, és újabb adalékot
tett a lombikba. Lepárolt, gőzölögtetett, szűrt, oldott, kristályosított. Két
délután alatt elkészült az a barna folyadék, amely még egy fél kémcsövet sem
töltött meg. De Editnek nem is volt szüksége többre.

Tudta már, hogy Teréz kapja a konyakos meggyet. Konrád nem volt édesszájú,
évekig is elvolt bonbon vagy sütemény nélkül. Az asszony hát úgy érezte,
biztosra mehet. Edit mindig nagyon céltudatos volt. Hiszen a Konráddal való
házasságkötés is az ő ötlete volt. Annak idején, megismerkedésük után egy
héttel a férfi még mit sem sejtett, viszont Edit magában már az esküvő
optimális időpontját is kitűzte.

Ez jó lecke lesz, gondolta Edit, és ezúttal sem tévedett. Október elején egy
napon Konrád bejelentette, Párizsba utazik egy bútor-világkiállításra.
"Elviszel magaddal?" - kérdezte a felesége örömöt mímelve. Volt egy gyenge
pillanata, amikor úgy hitte, ha Konrád igent mond, hát megkíméli őt a tervezett
csapástól. Ha nem is bocsát meg a férfinak, de... Ám Konrád így szólt: "Ugyan,
drágám, rettentően unalmas lesz! Csupa bútorgyáros találkozik és naphosszat
szakmai dolgokról beszélgetnek. Tervekről, divatszínekről, kárpitokról és
határidős szállításokról tárgyalnak... Beleunnál már az első napon, drága
szívem!" Mert Konrád tudott ám nagyon szépen is beszélni. Különösen, ha valamit
el akart érni. Mint most is azt, hogy a felesége maradjon itthon. Erre csak
egyetlen oka lehetett: nem egyedül utazott. Edit hangját elváltoztatva
telefonált Teréz bútortervező irpdájába, tehetős ügyfélnek adva ki magát.
Szeretné, ha Teréz a jövő héten megnézné a lakását és tanácsot adna, esetleg
külön a számára tervezne is bútorokat... Közölték vele, hogy Teréz a jövő héten
külföldre utazik, de későbbi időpontban szívesen állnak a rendelkezésére.

Akkor Edit újra kemény lett, harcra kész, elszánt. Vett egy doboz Orchidea
konyakos meggyet és felment a padlásra. Csak egyetlen konyakos meggybe bökte az
injekciós tűt, és nem sajnálta a mérget. Aztán visszacsomagolta a bonbont az
aranyos sztaniolba, betette a dobozba. Azt szépen visszacsukta, le is
ragasztotta. Érintetlennek látszott.

Az indulás előtti délutánon Konrád hazaugrott, ruháit csomagolta. Edit
elterelte a figyelmét, belenézett a bőröndbe... Hát persze, ott volt már egy
doboz Orchidea. Milyen figyelmes ez a disznó, ha egy idegen nőről van szó!
Észrevétlenül kicserélte a dobozokat, majd érzékeny búcsút vett Konrádtól. Aki
a rossz férjek szokásával még megengedett magának olyan félmondatokat is, mint
például "Hiányozni fogsz, drágám" és "Lehet, nem is várom meg a végét, előbb
hazajövök hozzád, szívem". Amikor eltűnt, Edit elővett egy konyakos meggyet és
jóízűen elfogyasztotta. Volt neki egy egész dobozzal.

Három napig ült otthon és várt, min pók a hálójában. Közben a padláson megszűnt
létezni a laboratórium, a lombikokat, kémcsöveket egy dobozba tette és elvitte
a város másik végére, kiszórta a szemétre. Elégette a tankönyveit és a régi
jegyzeteit. A recept már a fejében volt, nem feledhette el. Ült és várt.

A negyedik napon hazajött Konrád. Komor képű urak kísérték, "Rendőrség!"
vetették oda Editnek. Aki megjátszotta a mit sem sejtő, ámde éppe ezért nagyon
szerető feleséget. A komor urak házkutatást tartottak; különösen Konrád
dolgozószobája érdekelte őket. Az általa vásárolt "Orchideának" sem volt már
nyoma a házban.
- Asszonyom, a férje az elmúlt napokban Párizsba utazott egy
bútortervezőnővel. Tudott erről?
- Jézusom! Hát nem a bútorkiállításon járt? Konrád...!
- Hagyja őt, kérem. A hölgy a jelek szerint a szeretője volt. A párizsi
szállodában váratlanul elhunyt. A törvényszéki boncolás szerint méreg volt a
szervezetében. A férjét a francia rendőrség vette őrizetbe, aztán kiadták
nekünk.
- De hát... nem értem! Megcsalt engem?
- A jelek erre mutatnak, és felmerül a gyilkosság gyanúja is.

Edit kétségbeesetten sírt, zokogott. A detektív csak annyit mondott, nem érti,
miért mérgezi meg a szeretőjét egy férfi, ráadásul Párizsban. Talán a nő
szakítani akart vele, tette hozzá tanácstalanul.

Végül pár hetes huzavona után az ügyészség arra a következtetésre jutott, hogy
feltehetően baleset történt. Hogy Teréz szervezetébe hol és mikor jutott be a
méreg, már kideríthetetlen volt. A nyomozást megszüntették.
- Meg tudsz nekem bocsátani, drágám? - kérdezte Konrád bűnbánó képpel. Úgy
állt a lakás ajtajában, mint egy rakás szerencsétlenség. Maga volt a
tanácstalanság és a baljós félelem szobra.
- Természetesen, szívem. De ugye, soha többé nem csalsz meg?
- Esküszöm, nem!

Ebben Edit is biztos volt. Hisz ha Konrád még egyszer megpróbálná, másodszorra
senki sem hinné el a balesetváltozatot. Edit fejében ott volt a szer receptje,
bármikor ismét elkészítheti. Manapság is árgus szemekkel figyeli férjét. Mert
hát Edit sohasem adja ki kezéből azt, amit a sajátjának tart.

Cander kilépett a kapun, és sietős léptekkel indult a park felé. Nem volt
messze. Előtte még el kellett mennie a szomszéd ház előtt. Nem pillantott a
sárgaréz névtáblára. Nem akarta ismét rossz szájízzel kezdeni a délutáni sétát.
A park ismerős illatával várta, és az őszi délutánon magába fogadta a félt.
Már sötétedett, és valahol az égbolt szélén lógott az eső lába. A parkban
senkit sem látott. Mióta nyugdíjba ment, Cander naponta járt ide sétálni.
Élvezte a zöldet, a madarakat, az olykor nedvesen csillogó pázsitot. A fák
mohos törzsén le-fel szaladgáló mókusokat. Zaklatott élete után most igazi
pihenést jelentett a napi séta.
Beért a park közepébe. Az út kis tisztáson kanyargott. Már nincs messze a
mesterséges szakadék, alján az éppolyan mesterséges romokkal. A meredek part
szélén kis pad áll. Cander azonban ritkán ült le; szeretett járni, járni, teli
tüdővel szívni a friss levegőt.
Zajt hallott, megfordult. Az egyik vaskos fa mögül akkor lépett ki a
fiatalember.
- Cander? - kérdezte rekedten, és pisztolyt rántott.
- Igen - felelte Cander. - De kérem, ez...
- Pofa be! Megfizetsz mindenért! - mondta amaz keményen. Az arcán könyörtelen
vonás jelent meg. - Most megvagy, te disznó! Tudod, hány éve kereslek...?
- Kérem, itt valami... Az ismeretlen azonban nem engedte szóhoz jutni.
Közelebb jött, Cander pedig a fegyver láttán önkéntelenül hátrált.
- ...Azt hitted, elbújhatsz, te nyomorult? Sohasem láttuk egymást, mégis
elszámolnivalóm van veled. Mit műveltél a családunkkal annak idején, Mexikóban?
Emlékszel? Először az apámat tetted tönkre, mindkét lába odalett, amikor
elgázoltad. Aztán az anyám elment hozzád pénzért, de te lelökted a lépcsőről,
bele is halt szegény! Mindig megúsztad, mert volt elég pénzed, te gazember!
Nyomorogtunk az öcsémmel, árván nőttünk fel, te...
- Azt hiszem, ön...
- Kuss! Most én beszélek! A nyomorék apánk halálra itta magát, mi, gyerekek
meg elzüllöttünk! Ezt is te okoztad! De végre rád találtam, Cander! Ütött az
utolsó órád!
Cander látta, hiába is beszélne. Kétségbeesésében a régi, jól ismert trükk
jutott eszébe. A fiatalember karnyújtásnyira volt. Nem téveszthet célt, ha lőni
fog. Lőni... Cander félig elfordította a fejét, mintha a támadó mögé nézne, és
így szólt:
- Jó, hogy jönnek, uraim, segítsenek!
Jól számított. A fiatal férfi önkéntelenül elfordult. Megzavarták volna?
Cander ekkor tenyéréllel a férfi csuklójára csapott, és elkapta a karját. Amaz
beleakaszkodott. Cander azonban ugrott, és magával rántotta a park kis
szakadékába. A két test összekapaszkodva gurult alá. Cander valami reccsenést
hallott. Ellenfele szorítása enyhült. Óvatosan kibontakozott a karjából.
A támadó fejjel ért a műromokhoz, és belevágta egy nagyon is valódi kőbe. A
koponya reccsent... Amikor Cander felállt, a másik már üvegesedő szemmel nézte
a gyülekező esőfelhőket. Besötétedett.
Cander gyors léptekkel ment hazafelé. Sohasem járt Mexikóban. A támadó
összetéveszthette valakivel. És tudta is, kivel. Megállt a szomszéd kapuja
előtt, és ránézett a réztáblára. Holnap szólni fog neki. Egyiküknek el kell
költöznie a környékről. Milyen kínos ügy! A végén még félreértésre ad okot, ha
ugyanabban az utcában két Cander nevű ember is lakik.

- Csak arra vigyázz, haver- oktatta fiatal társát az idősebb szakember -,
nehogy kezdő maradj mindörökké!
- Az is lehetséges? - csodálkozott Vallan. Huszonkét éves volt és kegyetlen.
Ügyes, gyors, remek mesterlövész.
- Persze! - De Bogen nem bocsátkozott részletekbe. - A főnök azt parancsolta,
tanítsalak meg mindenre. Három hét után ezen is túl vagyunk. Tudod már a
mesterség minden fogását. - "Majdnem mindet" - tette hozzá gondolatban.
Három hete aggasztotta ez a Vallan. Minek küldte ide a főnök? Csak egy oka
lehet rá: le akar cserélni. Engem! És még jó, ha életben hagy, de erre nincs
sok reményem. Hiszen tizedhat éve dolgozom a cégnek, sok ellenfelet és
vetélytársat tettem már hidegre - futott át megint az agyán.
Bogen bérgyilkos volt. Mióta Vallant ideküldték, alig aludt. A fenébe is, mi
készül itt? A legjobb az lenne, ha Vallant kiiktatná a játszmából. És hamarosan
készen állt a terve.
Az oktatás utolsó napján így szólt fiatal társához:
- Remek lövő vagy, jó a reflexed. Nem izgulsz, nincs benned félelem. De ha az
áldozat szemébe kell nézni... Szóval, hátravan még a próbatétel. Minden
bérgyilkosnak ezt is ki kell állnia.
- Szívesen - mosolygott Vallan, de a szeme hideg maradt. Az egész fickó
örökké készenlétben álló ideggóc. Bogen egyre biztosabb volt benne: amint
Vallan belejön a gyakorlatba, elsőnek - felsőbb parancsra - éppen őt teszi el
láb alól. Az utódja lesz a gyilkosa?!
- Ma este tizenegykor elmégy erre a címre. Nem írom fel, jegyezd meg! Lakik
ott egy pasas, egyedül a házban. Korombeli, magas fickó. Lytham a neve. Nem
kell megölni, elég, ha bejutsz a házba és rá fogod a fegyvert. Jobb, ha nem
látja az arcodat. Én a közelben leszek és figyelek. Ha sikerrel jártál, és
kijössz, akkor - de csak akkor - befogadlak az igazi bérgyilkosok közé!
Este tízkor Bogen elfoglalta leshelyét. A szomszédos mellékutcából könnyen
bejutott Lytham kertjébe. Tudta, hogy a magányosan élő városi színigazgató a
társulatával együtt vendégszereplésre külföldre utazott, megírta a helyi újság.
Az idegenből Bogen nyakára küldött Vallan, persze, nem olvasta az itteni lapot.
"Nagy hiba, végzetes hiba!" - gondolta Bogen. Aztán lassan rácsavarta a
hangtompítót fegyvere csövére. Már szinte hallotta a saját hangját, amint utána
felhívja a főnököt: "Uram, ön adott valami utasítást Vallannak? Mert jó
félórája elment valahová. Csak annyit mondott, leteszi a vizsgát. Azt hiszem,
mindenáron le akar teríteni valakit. Amilyen meggondolatlan, még képes és
megteszi!"
Zajt hallott. Nyílt a kocsi ajtaja, árny közeledett a pázsiton át. Vallan
volt. A bejárati ajtóhoz ment, lenyomta a kilincset. Mielőtt meglátta volna,
hogy a ház összes ablaka sötét, tehát nincs otthon senki - az első golyót az
oldalába, a másikat a fejébe kapta.
Így aztán aligha érthette meg Bogen délelőtti mondásának értelmét. Egyszerűen
nem maradt rá ideje; hogy felfogja, milyen is az, ha valaki örökre kezdő marad.
Ahogy most ő is, hiszen már az első bevetése alkalmával csapdába sétált, és
lelőtték, mint a nyulat. Így aztán tényleg nem fejlődhet tovább ebben a
rendkívül érdekes, és az izgalmat sem nélkülöző szakmában.

Evelyn tudta, hogy a veje meg akarja őt ölni. Hiszen többször is próbálkozott
már. Evelyn élénken emlékezett az elmúlt hónapók eseményeire. A nyár elején
például vitorlázni mentek hármasban. Christine, a lánya kezelte a vitorlákat,
Evelyn éppen kijött a fedélzetre. Jó széllel rohant a vitorlás a nagy öböl
vizén, ragyogott a nap. És akkor a hajó váratlanul irányt változtatott, a
nagyvitorla rúdja centire húzott el Evelyn feje fölött - ha eltalálja, már nem
él. Bruce, a veje később vörös arccal magyarázott valamit, hogy éppen fordulni
akart a hajóval, és nem vette észre, hogy Evelyn is a fedélzetre lépett...

Vagy az a másik eset két héttel ezelőtt, a kocsival. Evelyn szokása szerint a
hét végén eljött meglátogatni a lányát. Christine nem panaszkodott Bruce-ra,
mert ő sohasem panaszkodik. De Evelyn ezer apró jelből tudta, hogy nem élnek
jól. Brucenak anyagi gondjai vannak, és szeretné megkapni az örökségét. Evelyn
a férje után nagyon gazdag volt, de látva lánya szerencsétlen házasságát, még
habozott. Nem adott nagyobb összeget, hiszen Bruce azt elherdálta volna. A veje
ellenszenves fickó volt, adósságokba verte magát...
Szóval, a kocsi a lejtőn állt behúzott kézifékkel. Evelyn határozottan
emlékezett rá, hogy igenis behúzta. Piknikhez terítettek a pázsiton, nem messze
az autótól. Bruce elbóklászott valahová a bokrok között, Christine megkente a
kenyereket, aztán fogta a kávéspoharát, és a völgyet figyelte. Csak Evelyn
maradt a pokrócon. Furcsa surrogást hallott a háta mögött. Odanézve azt hitte,
megáll a szíve - a saját kocsija gurult feléje a kavicsos parkolón át, majd a
kerekek elhallgattak, mert már a pázsit füvére érkeztek... Sikoltott, és
félregördült, ahogyan csak kalandfilmekben. látta. Aztán Bruce futott elő
valahonnan, utolérte a kocsit; beugrott és megállította. Sápadtan mondogatta,
mekkora baj lehetett volna abból, hogy Evelyn elfelejtette behúzni a féket...
Pedig az asszony világosan emlékezett: ő behúzta!

Bruce, Bruce, megjárod! - mondta volna neki, de inkább hallgatott. Most, nyár
vége felé itt voltak a hegyekben. És ma reggel Evelyn félrevonta Bruce-t:
- Beszélgethetnünk, Bruce. Holnap délután felmegyek a barlangokhoz. Ha
akarod, gyere velem. Ott senki sem fog zavarni bennünket.

Látta Bruce szemében a mohó vágyat - a pillantása csak egyetlen másodpercig
tartott, de Evelynnek annyi elég volt. A veje már elszánta magát a gyilkosságra
is. Jól tudja, hogy Evelyn a lányára hagyta minden vagyonát. Az anyós
"balesete" őt is örökössé tenné mint Christine férjét. A vad hegyekben pedig...
ki tudja, mire képes?
Illetve nagyon is jól tudta: Bruce-tól semmi jót nem várhat. A néptelen hegyi
barlangok között biztosan kitalál valamit, hogy... Evelyn megborzongott. A veje
ráharapott a lehetőségre, hogy úgymond "beszélgetni" mennek a barlangokba.
Tehát kettőjükön kívül senki sem fogja tudni, hogy ott vannak... És aki ott
marad holtan, azt évek múlva a bíróság is holttá nyilvánítja. Megszűnik a gond
Bruce-szal!

Evelyn már aznap bevásárolt mindent, és felautózott a barlangokhoz.
Gyermekkorában járt itt néhányszor. Most is olyan volt a táj, mint régen. A
sziklás hegyoldalak fenyegetően magasodtak fel. A barlangok hűvösében
"emeletes" kürtők ásítottak; az egyik húszméteres, emberszéles "kút" fenekétől
pár méterre nyílott egy másik, ez háromszor olyan mély volt, és alul már nem
volt kijárata.
Kevesen tudtak a barlangokról, nem volt ez turistaattrakció. A hegy mélye
hűvös és félhomályos volt. Evelyn egy nagy zsákban vitte fel a holmit. Alulról
közelítette meg a felső kürtőt, zseblámpa fényénél verte be a kampókat a
sziklafalba. Kifeszítette a műanyag hálót. Remélte, elbírja majd a súlyt, ami
belezuhan. Aztán a kürtő aljába a hideg kőre tett egy doboz ketchupot. Később a
lámpát maga elé tartva óvatosan továbblépett, és lenézett a másik kürtőbe. Az
fekete volt, és olyan hideg levegő áradt belőle, hogy az asszony megborzongott.
A foga is vacogott, amikor lejött a néptelen ösvényen és kocsiba ült.

Másnap délután újra egyedül, hajtott ki az utcából. Bruce egy park szélén
várta, ahogyan Christine előtt is: titkosán megbeszélték. Szótlanul autóztak
fel a hegyekbe, Evelyn néha magán érezte a férfi pillantását. Bruce
harmincnégy, ő meg negyvenhét. De míg Bruce-nak fogalma sincs arról; mire
lehetnek képesek az emberek, addig Evelynnek voltak tapasztalatai is. És
mindenekfölött élt benne a vágy, hogy kimentse a lányát egy rossz házasságból,
mielőtt Christine-nek is baja esne. Persze Evelyn a saját életét is féltette.
"Ez nem egy anyós-vej konfliktus" futott át az agyán. Itt sokkal többről van
szó.
Gyilkosságról!
Elszánta magát: "Önvédelem lesz", tudta. Hiszen most is látta Bruce alattomos
pillantásait, árulkodó mozdulatait. "Ki fog nyírni, ha nem leszek elég óvatos,
vagy... gyors!" - lüktetett az asszonyban.

Evelyn a barlangoknál idegenvezetőként viselkedett. Előbb megnézték a felső
kürtő alsó végét, zseblámpával bevilágítottak a lyukba. Olyan volt, mint egy
liftakna feneke. Az asszony persze nem szólt arról, hogy négy lépéssel odébb a
sötétben ásít a másik, mélyebb kürtő. Aztán másztak felfelé. Evelyn most a
felső kürtőhöz irányította a férfit. Közben látszólag közömbös hangon
beszélgettek.
- Az örökségről van szó? - kérdezte Bruce. Ha most azt mondaná Evelyn, hogy
máris kifizeti, ami Christine-nek jár... talán nem bántaná. De erről szó sincs!
- Evelyn keze ökölbe szorult.
- Lehet, Bruce. Tudod, hogy ez a kürtő milyen mély...? Aki ide beleesik,
annak vége - suttogta Evelyn, és mélyen behajolt a nyílás fölé.
- Az örökség... - nyögte a férfi. Evelyn felkacagott:
- Milyen örökség? Abból egy centet sem kapsz soha! - és megfeszítette izmait.
Készen állt, hogy...

A lökés hát nem érte váratlanul. Bruce elvesztette önuralmát, Evelyn
provokációja sikerrel járt. Mégis megijedt, amikor elvesztette lába alól a
talajt. Zuhant... Igyekezett függőlegesen esni, nehogy a kürtő falának
ütközzön. Az egész zuhanás csak másodpercekig tarthatott, mégis igen hosszúnak
érezte. És tudta, hogy sikolt - a hang félelmetes erővel tört ki torkából,
visszhangzott a keskeny kürtőben, zsigeri volt, őszinte félelem működött benne.
Mert mi van, ha a háló vagy a kampók nem tartják meg...?
Megtartották. Csukott szemmel zuhant, majd valami visszafogta, nyúlott, aztán
felemelte és lágyan ringatta...

Nagyot lélegzett, szerencsére nem vesztette el az eszméletét. Hiszen tudta,
hogy így lesz! Gyorsan kimászott a háló szélére, két kampó között lebújt a háló
széle és a sziklafal között. Lassan elengedte a kampót, a kürtő aljára huppant.
A majdnem teljes sötétségben előkereste a ketchupos dobozt, magára fröcskölte a
vörös folyadékot. Az arcára, karjára, lábára, testére. Ha beválik a számítása,
Bruce lejön megnézni; meghalt-e? Hisz nem kockáztathatja, hogy elmegy innen, és
Evelyn esetleg élve kivánszorog, megmentik. És elmondja a rendőrségnek, ki
lökte őt a kürtőbe...

Jól számított. Pár perc múlva sietős lépteket hallott a sziklafolyosó
irányából. Mire a zseblámpa fényköre rávetült, már kicsavart tagokkal, "vérben
úszva", mozdulatlanul hevert. Halált sugallt a látványa... Hallolta, hogy Bruce
lihegve áll és a fénykörből.tudta Evelyn: őt nézi.
És akkor az asszony megmozdult! Méghozzá villámgyorsan; felugrott, elvágta a
menekülő útját. Pedig hát Bruce nem menekült - az első pillanatban döbbenten
felüvöltött; azután lépett volna tétován, de a lába szinte gyökeret
eresztett...
És Evelyn máris. a férfi és a sziklafolyosó között állt. Bruce nem tudott a
másik kürtőről, amelynek itt van a felső nyílása. Csak pár lépésre...
- Ne! - ordította Bruce rémülten, és hátrált. Evelyn mind közelebb lépett
hozzá. Véresen, holtan, de mégis élő módra. A bosszúállás szelleme? Egy halott
gyilkos..,? Vigyázott, nehogy megérintse.
Bruce már csak egy lépésre volt a kürtő szélétől, aztán annyira sem. A férfi
eltűnt Evelyn szeme elől; zuhant és üvöltött; aztán a halálordításnak egy tompa
csattanás vetett véget.

Evelyn még sokáig állt a vészterhes és már örökös csendben; aztán mintegy
félálomban mozdult. Leszedte a műanyag hálót, és a ketchupos dobozzal együtt
betette a tegnap eldugott táskájába. Lassan ment le az ösvényen, a szíve még
dobogott. Önkéntelenül tisztogatta ruhájáról a vért, vagyis a ketchupot.
Méghogy vér...! Percekkel később úgy elfogta a megkönnyebbült nevetés, hogy meg
kellett állnia. Görnyedten rázkódott, és az arcán maradt ketchupot nyalogatta,
aztán tovább ment a völgybe, ahol a kocsija várta.

Kellog megállt a fürdőmedence szélén.
- A szegélyt is mossa le - utasította a kertészt. - Ma délután kisebb
fogadást adok, lesz vagy tizenöt vendég.
- Nem tetszik fürödni? - kérdezte a kertész. Kellog ránézett. Borostás az
arca, hajlott a teste, de még bírja a munkát. Igaz, tavalyelőtt volt vele az a
kellemetlen ügy... Senki sem tökéletes.
- De igen. Hamarosan kijövök - Kellog bement a házba. Nem volt túl gazdag,
negyvenéves korára csak ezt a szép házat szerezte. Éppen ezért merült bele most
az üzleti életbe. Remélte, hogy a mai vendégei segítségével jobb üzletet
köthet. Ennek megfelelően válogatta össze a meghívottakat is.
A nagy ablak melletti szekrényhez lépett. Ki akarta választani délutánra a
ruháját. Előtte jólesik majd úszni a medencében. Melegen sütött a nap.
Csak a szeme sarkából látta a kertészt. A férfi valamit cipelt a hóna alatt:
kerek volt és fekete. Talán az öntözőcső? Lemossa a medence szegélyét. Kék inge
színes folt volt Kellog látómezejének szélén. Csak valamivel később kapcsolt:
nem gumicső volt az, amit a kertész vitt. Inkább vékony kábelköteg lehetett.
Mit akarhat?...
Félig a függöny mögé állt, úgy figyelt. Furcsa zsibbadást érzett, amikor
látta, hogy a kertész néhányszor lopva a ház felé néz. A lépte is elárulta,
hogy lopakodik. Mint aki rosszban sántikál. Mi a fenét csinálhat?
Kellog pontosan hallott minden házbeli zajt, a szobalány tett-vett kint a
folyosón. A kert felől nem hatolt be a nesz, az öreget mintha csak némafilmen
látta volna. A férfi belógatta a vízbe a kábel végét, majd a bokrok közé
vezette valahová. Kellog távolabb rémülten fedezte fel a kerti elektromos
hosszabbító dobját. A kábel most összekapcsolódott a konnektorral. Áram a
vízben?...
A homlokán kiütközött a verejték, a térde reszketett. Mit akar az öreg?
Hiszen ez a halál... Hát igen, 'az az ügy'. A kertész lopott, de rajtakapták.
Azt hitte, nem találják meg nála azt az ezer dollárt? Kellog maga ment a
szobájába, és rövid keresés után előhúzta a légkondicionáló rácsa mögül. Eszébe
jutott, milyen vad tekintetet vetett rá akkor a kertész. Kellog hajlandó volt
eltekinteni a följelentéstől, főleg azért, mert a felesége megkérte. Az
asszonyok általában lágyszívűek. Kellog azóta csaknem elfelejtette a dolgot.
Úgy látszik, a kertészben tovább dolgozott a gyűlölet. Pedig el sem
bocsátották! Ezt is a felesége kérte. Az öreg maradt, és rendben tartott
mindent a kertben. És őrizte a bosszúját - gondolta most Kellog. Akinek
megbocsátasz, sohasem felejti el, hogy láttad öt gyengének; kegyet gyakoroltál
vele, és azt hitted, a jóságod végtelen... Ahogy múltak a hónapok, visszájára
fordult minden, a hála gyűlöletté alakult... Kellog már értett mindent, mégis
döbbenten nézte a fekete kábelt.
Rövid, feszült töprengés után döntött. Fürdőnadrágra vetkőzött, lassan
kiment. "A holttestet nem én találom meg - gondolta villámgyorsan. - Majd a
medence mellett hagyom a napszemüvegemet, és kiküldöm érte a szobalányt...
Előbb azonban eldugom a kábelt. A boncolás szívszélhűdést állapít meg. Nincs
ebben semmi rendkívüli, a kertész már nem volt fiatal, a medence szélét
tisztította, jött a szívroham, és beleesett a vízbe..."
Kellog mélyet lélegzett, és átvágott a pázsiton. Megkeményítette a szívét, de
a halálfélelme nem múlott el. "Meg akar ölni!" - vibrált a tudatában.
A kertész fél térden állva mosta a szegélyt. Kellog hátulról közelítette meg.
Odaérve, a lábát a férfi vállára tette, egy rúgás, és a kertész máris
kalimpálva zuhant a vízbe. A szobalány bentről nem láthatott ide.
A kertész nem kiáltott. Egy pillanatra lemerült, aztán felbukott. Nem
kapálózott, nem fulladozott. Kellog rábámult, és amikor az öreg
gyűlölködő-rémült arccal elkapta a medence szélét, megértette, mi történt:
- Még nem kapcsolta be az áramot, igaz?
A kertész komoran bólintott. Egymásra néztek, és minden világos volt. Kellog
megkönnyebbült. Mégsem tette meg. "Majdnem gyilkos lettem, mint ő." Sóhajtott:
- Tíz percet adok, hogy eltűnjön örökre. A kábelt is vigye!
Lassú léptekkel, mégis felszabadultan ment vissza a házba.

Délután a vendégek megcsodálták a kertet:
- Milyen szép itt minden, Kellog!
A házigazda szerényen mosolygott:
- Jó kertészem van. Illetve volt. Éppen felmondott, de bízom benne, hamarosan
találok másikat. Nem is képzelik, hölgyeim és uraim, milyen nehéz manapság
megbízható személyzetre szert tenni.

Thomas Greene ötvenéves volt, és ereje teljében lévő férfinak érezte magát. Ez
leginkább akkor jutott eszébe, amikor a menyére nézett. Vicky huszonhat múlott,
gyönyörű teste, szép arca sok örömet szerzett Thomasnak. Persze csak nézte,
mást nem tehetett. Hárman éltek a tágas házban, ahonnan két évvel ezelőtt
vitték a temetőbe Thomas feleségét. A fia, John azóta is haragszik az apjára.
Úgy hiszi, az anyját megmenthették volna, ha időben szólnak az orvosnak. De hát
az asszonyt minden előjel nélkül a szíve vitte el, egyetlen perc alatt.
John dolgozott, de keveset keresett. Célozgatott rá olykor, hogy ha megkapná
a részét az örökségből, valamilyen vállalkozásba foghatna. De Thomas jól
ismerte a fiát - soha nem vinné semmire. "Mintha nem is az én fiam lenne",
gondolta az építész. Még most is tízszer annyit keresett egy év ben, mint John
és Vicky együttvéve. Eszébe sem jutott kiadni az örökséget. Legyenek türelemmel
a haláláig!
Kedvelt foglalatossága volt, hogy megleste fürdőző menyét. Tudta, hogy
otromba dolgot művel. De amióta meghalt a felesége, nem volt asszonnyal. A
kielégületlenség késztette rá, hogy ha John nem volt otthon, Vicky pedig
zuhanyozott, akkor Thomasnak mindig az "ereszcsatornát kellett tisztítania".
Szerencsére sosem bukott le. Vicky hosszan és önfeledten állt meztelenül a
zuhany alatt. Thomas az ablak mellé támasztotta a létráját, és a repkény mellől
leste a menyét. Vickynek csakugyan kívánatos teste volt. Csak a természete nem
tetszett Thomasnak. Túl keménynek, erőszakosnak találta a fiatal nőt. De
végtére is nem neki kellett vele élnie.
Csütörtök este is éppen öt leste. Valami történt a fürdőszobában. Csengett a
telefon, és Vicky az ottani készüléket vette fel. A nyitott ablakon át Thomas
tisztán hallott minden szót: "Most minek izgulsz, John? Minden készen áll.
Baleset lesz, érted? Jól je gyezd meg, baleset! Kimegy kocogni a hegyfokra,
ahogy minden második este. Ott lapulunk majd a bokrok között. És semmi szánalom
meg félelem, te gyáva nyúl... Majd én kézben tartom az eseményeket. Nem fogunk
lebukni, meglátod. És ha Thomas már lezuhant a szirtről, szép temetést
rendezünk neki. Aztán átvesszük az örökséget, és miénk a világ..."
Thomas jéggé dermedt. Hallotta, hogy Vicky visszajött a zuhany alá. A férfit
már nem érdekelte a nő teste. Lemászott a létráról, és a homályban töprengve
nézett maga elé...
Másnap sokáig beszélt egy felügyelővel a rendőrségen. Aztán késő délután
készülődni kezdett. Melegítőt, tornacipőt öltött. Komótosan törölközőt tett a
nyakába. Nem csodálkozott, amikor hallotta az ajtócsapódást - elmentek. Tudta,
hová igyekeznek. Fájt a szíve. "John, hát te is...?"
Szürkületkor indult útnak. Lassan futott. Mint aki fáradt. Pedig másféle súly
nehezedett rá. Nem is nézett körül. Alig pár méterre volt a szakadék peremétől.
Odalent a sziklás tengerpart. Akit innen lelöknek, vagy száz métert zuhan, és
azt nem élheti túl.
Hirtelen két alak magasodott fel előtte. Fekete ruha, fekete arcok. Szótlanul
léptek feléje, hogy kinyújtott kézzel lelökjék...
Reflektorok gyúltak. Rendőrségi helikopter motorja dübörgött fel a közelben,
vakítottak a fények. Megafon kiáltotta, hogy a mesterlövészek célba vették a
tetteseket, tegyék fel a kezüket, és ne mozduljanak...
Amikor elvitték Johnt és Vickyt, a felügyelő odament Thomashoz:
- Nagyon rossz hangulatban lehet most, Mr. Greene. Meghívhatom egy italra?
- Meghívhat - bólintott Thomas kimérten. Még maga előtt látta Vicky tökéletes
testét, a bőrén szétszaladó vízcsöppeket - aztán elhessegette a látványt.
Messze nem lesz ilyen szép, mire kijön a börtönből. Johnt sem sajnálta. Eszébe
jutott: egyedül maradt a házban, és mostantól kezdve azt hív meg oda, akit akar
- netán éjszakára is! Mindjárt jobb kedvel indult a felügyelő után.

Békességben él a mi kis városunk. Talán azért is, mert én vagyok itt a rendőr.
Az egyetlen. Meg hát békeszeretőek az itteniek, nem sokat veszekednek. A
kocsmában néha elcsattan egy-egy pofon, és kész. Az egyetlen gond a vasúti
csavargókkal volt, sokáig. De már az sincs.
A csavargók a "vasúti" jelzőt onnan kapták, hogy általában vonaton érkeztek.
Tehervonaton, lopva. Az állomás elég messze van, a külterületen, és az
utasoknak - ha észrevétlenek akarnak maradni - a temetőn át kell jönniük. És
arrafelé is mennek el, ha lopakodva akarnak távozni. Ezek a csirkefogók
általában délután jöttek, tehervonaton lógva. Akit a vasutasok észrevettek,
lezavarták a szerelvényről. Személyvonatra nem volt pénzük, újabb tehervonat
pedig csak másnap jött. Arra felkapaszkodhattak, ha ügyesek voltak. És nem túl
részegek. A semmirekellők este jöttek a városba, néhány kirakatot betörtek,
szétvertek két kocsmát és három polgár fejét, aztán eltűntek. Nem egy éjszakám
ment el azzal, hogy az átkozott csavargókat hajkurásztam mindenfelé, nem sok
sikerrel. Ha el is kaptam némelyiket, a kárt nem tudja megtéríteni, ráadásul a
mi költségünkre hűsölt a fogdában pár napig.
Így volt ez egészen tavalyelőttig. Akkor valami megváltozott. Kevesebb lett
az éjszakai garázdálkodás, a betörés, a polgárverés.
A vasutasok szerint mostanában is ugyanúgy jönnek a csavargók, de mintha
kevesebb távozna, mint ahány érkezik. Lehet persze - tették hozzá -, hogy a
várostól távolabb ugrálnak fel a tehervonatra. Talán a külső szemafornál -
vélték. Az állomásról a temetőn át mentem haza. Joseph a sírásónk és
temetőőrünk; mindenki ismeri. Előzékeny, szolgálatkész fickó, és alig iszik.
Nem lenne ilyen virágos, árnyas a temetőnk, ha nem Joseph lenne itt az úr.
Mivel éppen egy sírt ásott, odamentem hozzá.
- Ki halt meg, Joseph? - érdeklődtem.
- Még senki - felelte. - De most nincs más dolgom, hát kiások egyet a
szegények parcellájában. Legfeljebb két hét, és kerül bele valaki.
Lenéztem a gödörbe. Sok temetésen vettem már részt, hát feltűnt valami.
- Nem túl mély ez a gödör, Joseph?
- Ekkora kell legyen - felelte flegmán, de közben kedvesen mosolygott.
- Látott mostanában csavargókat? Azt beszélik, a temetőn át mennek éjszaka a
vasúthoz.
- Nem mindegyik - felelte röviden.
Úgy hozta a sors, hogy két nap múlva ismét jött egy csavargó, feltört egy
boltot, de elkergették. A polgárok nagy zajt csapva üldözték. A szemtanúk
szerint, állítólag, a temetőbe futott. A vasutasok senkit sem láttak, pedig
telefonáltam nekik, figyeljenek jól.
Újabb két nap múlva meghalt egy öregasszony, akit jól ismertem. Elmentem a
temetésére. Ott álltam a gödör szélén. Joseph az arcomat kémlelte:
észreveszem-e...? Észrevettem. A gödör most nem volt olyan mély, mint pár
nappal korábban. Akkor nem szóltam, de éjfél felé elballagtam a temető
irányába.
Kísérteties volt a holdfény, az árnyak sejtelmes játéka. Szél lopózott a
sírok között, egyik-másik fa törzse mintha ember lett volna. Hallottam apró,
idegesítő neszeket is. De nem borzongtam. Aztán az egyik ciprus megelevenedett.
- Jó estét! - mondta Joseph. - Tudtam, hogy eljön.
Letelepedtünk az egyik kripta elé, a padra. Előbb hallgattunk egy sort, ahogy
mifelénk illik.
- Sokan voltak? - kérdeztem aztán, szűkszavúan.
- Tizenheten - így Joseph, majd csöppet sem sietve hozzátette: - Eddig...
Hát igen. Néztem a sötét temetőt. Mostanában kevés bajunk van a csavargókkal.
Ritkábban jönnek. És ezt Josephnek köszönhetjük. Biztosan elterjedt közöttük
szerte az országban, hogy ezt a kisvárost jobb elkerülni. Távoli állomásokon,
robogó tehervonatokon mesélik félve, hogy itt...
A sírok hallgattak. Tizenhét, mostanában elföldelt koporsó alatt fekszik
valaki más is, de ez már sohasem derülhet ki. Éppen én leszek az, aki sohasem
teszi szóvá. Elvégre Joseph az én munkámat könnyítette meg. A sötétben könnyű
dolga lehetett, minden ösvényt, bokrot ismer itt. Elég volt erős kezében egy
borotvaéles ásó, és kész.
- No, megyek - álltam fel. - Jó éjszakát, Joseph!
- Jó éjszakát! - így ő, aztán máris egyedül ballagtam. A temető szélén
megálltam, néztem az alvó várost. Szeretem ezt a helyet, és a nyugalom
mindennél fontosabb nekem is, a mi kis városunknak is.

- Maguk egyszerűen ostobák - jelentette ki Raymond felügyelő ellentmondást
nem tűrő hangon. - Az az átkozott kéjgyilkos két éve vezeti az orránál fogva az
egész helyi rendőrséget! Ugye, a közelmúltban azért vásároltak húsz darab
vadonatúj gumibotot, hogy majd azzal üssék a nyomát...?
- De uram! Mit tehettünk volna? A tettes sohasem hagyott értékelhető nyomot.
Csak a meggyilkolt lányok holtteste maradt a helyszínen, és a mellükben a tőr.
A pasas az utcalányokra specializálta magát, úgy látszik...
- Kéthavonta ölt meg egyet - jegyezte meg az egyik társa.
- Hat héttel ezelőtt az utolsót - figyelmeztette a harmadik.
Raymond a kezét dörzsölte:
- Akkor hamarosan ismét ölni fog. Ez remek! Én veszem kézbe az ügyet. A
főnökök csak ezért küldtek ide engem. Holnap délelőtt tíz órára idézzék a
kapitányságra a város összes utcalányát, és gondoskodjanak róla: senki más ne
hallja, amit majd mondok nekik!
Két héttel később - mint azóta minden este - Raymond felügyelő késő éjszakáig
kocsijában ült a keleti negyed szélén. Éjfél múlott éppen, amikor megszólalt
kocsijában a rendőrségi rádiótelefon.
- Tessék, itt Raymond felügyelő!
- Az ügyeletes vagyok, uram! Vonalban van egy olyan lány...
Az utcalány szaggatott jelentését végig sem hallgatta, már indított. A
felügyelő csikorgó gumikkal száguldott a csaknem néptelen utcán.
- Itt volt, felügyelő úr! Olyan, amilyennek ön lefestette. Ötven körüli,
kicsit kopaszodik, és nagyon nyugodt. Magával vitte Iréne-t.
- Merre mentek?
- A folyó felé.
- A kocsija rendszáma?
- Csak a végét láttam. Nyolcvanhárom-tizenhat-négy...
- Elég lesz - ledobta a telefonkagylót és robogott. Sejtette, az ügyeletes
riasztja a járőröket is. Csak el ne meneküljön az a disznó!
A folyóparti kis liget szélén állt egy autó. Fények kioltva, semmi mozgás. A
rendszám egyezett. Itt kell lennie...! És akkor... Mintha valaki sikoltott
volna a fák között... Raymond arrafelé rohant.
Éppen időben érkezett. A férfi leteperte a nőt, magasra emelte az öklét. És
benne tőrt szorongatott... Raymond messze volt még, túl messze. A gyilkos
háromszor is lesújthat, mielőtt odaér. De Raymondnak már kezében volt a
pisztolya és nem habozott.
Két golyót eresztett a gyilkosba, és az lehanyatlott. Raymond nagyon furcsán
érezte magát, reszketve állt a halott mellett. Mert hiszen a gyilkos azonnal
meghalt.
Iréne sikoltozva mászott ki alóla. Az élmény nagyon megviselte a
miniszoknyás, erősen festett arcú lányt.
- Úgy megijedtem, felügyelő úr... és örülök, hogy elintézte ezt a szörnyű
alakot! Ön volt az egyetlen rendőr, aki emberszámba vett bennünket. Aki
kimondta, hogy csak mi segíthetünk magunkon, és aki előre megjósolta azt is,
hogyan néz ki a gyilkos! Még azt is mondta, hogy egy kicsit hasonlít önre, csak
nem visel bajuszt! Ezt honnan tudta, felügyelő úr?
- Megérzés, kislány... meg a nyomozati anyagból is kideríthet az ember egyet
s mást.
Szirénázva jöttek a többiek. A liget hamarosan tele lett rendőrökkel.
Felvették Iréne vallomását, megnézték a holttestet. A gyilkos még most is
öklében szorította a kést.
- Hasonlít önre, felügyelő úr - így az egyik itteni detektív.
- Sokan vagyunk ilyen átlagos, ötvenes, kopaszodó, ferde orrú pasasok -
bólogatott Raymond egykedvűen. Hiszen nem mondhatta el nekik, hogy éppen ezért
kérte ide magát a feletteseitől, csak erre a nyomozásra. Ismerte a tettest.
Abel mindig erőszakos volt, már gyermekkorában is. Az első gyilkossága után
huszonnégy évet töltött zárt intézetben, aztán kiengedték. Raymond csak annyit
tudott róla, hogy erre a vidékre költözött. Tizenkilenc éve nem találkoztak...
egészen ma éjfélig.
Raymond agyában sebesen rohantak az emlékek. Abel álnéven élt és gyilkolt.
Tizenéves korában Raymondot is megverte, gyötörte sokszor. Elviselhetetlen
volt. És most... Abel azt hitte, nem kaphatják el?... Megfeledkezett egy
apróságról, és Raymond ezt használta ki: hogy ők ketten hasonlítottak egymásra.
Hat gyilkosság után Raymond biztos volt benne: a tettes csak Abel lehet. Aki
nem véletlenül hasonlít rá.
"Minden Abel megtalálja a maga Káinját" - gondolta Raymond felügyelő, és
egyetlen másodpercig sem sajnálta, hogy ma este végre lelőtte a bátyját.
Az a disznó igazán megérdemelte a halált.

Lyndon látta az anyja arcán a leplezetlen utálatot, amikor Briss elment a házuk
előtt.
- Miért haragszol rá? - kérdezte anyját.
Az asszony lenézett a fiára. Még csak tizenegy éves, de már milyen okos -
gondolta magában. Rendes, jó gyerek Lyndon, az iskolában is dicsérik.
- Briss egy gazember, kisfiam - mondta indulatosan az asszony. - Elszedte
anyám pénzét, aztán otthagyta őt, amikor halálos beteg lett. Azóta nagy lábon
él és nem akar emlékezni a múltra. Pert indítottam ellene az anyám
hagyatékáért, de ki tudja, mikor ér véget? Addigra Briss elkölti az egész
pénzt, vagy ki tudja, az is lehet, hogy külföldre viszi.
- És ha meghalna, akkor a miénk lenne a pénze?
- Igen, ha a bíróság így ítéli helyesnek...
Az anya olykor el is felejtette, hogy Lyndon még gyerek. Olyan komoly már,
mindent megért, akár a felnőttek. Bármiről lehet vele beszélgetni. De most
mégis témát váltott:
- És miről volt szó ma az iskolában?
- A jótettekről. Hogy jótett helyébe jót várj, és hogy mindennap hajtsunk
végre valami jótettet!
Lyndon csak intett, és kiszaladt a lakásból. Útközben felkapta az egyik
labdáját. Szerette a labdákat, és mesterien tudott bánni velük.
Tudta, merre ment Briss.
A pasas nagy sportembernek hiszi magát, holott még úszni sem tud. Ezt Lyndon
hallgatta ki a jó múltkorjában a folyóparton. Brisst sokan ismerték, de senki
sem kedvelte.
A férfi minden délután kocogni megy, néha a parkban fut is egy kicsit. Aztán
átmegy a patak gátján. Nem a távolabbi, széles hídon, hanem errefelé rövidít.
Az egyik oldalon a híd lábánál folyik az erős sodrású víz, a másikon van vagy
tízméteres mélység, és a betonra zuhanó víz fehér habosan felcsap.
Briss azzal dicsekedett valamikor, hogy fantasztikus egyensúlyérzéke van. A
kis gáton féltenyérnyi betonpillérek fésülik az áramló vizet. A férfi mindig
gyorsan végigmegy rajtuk. Minden áldott délután, amikor visszafelé jön a
kocogásból.
Ősz volt, elég hűvös is, nem csoda, hogy Lyndon senkit sem talált a parkban.
Zúgott a kis vízesés. A kisfiú a labdát pattogtatta, mígnem meglátta a túlsó
parton Brisst közeledni. A férfi vörös melegítőben, lassan, komótosan futott a
gát felé.
Lyndon körülnézett. Sehol senki. A bokrok különben is elég jól eltakarják a
gátat...
Hát arra sétált, beguggolt a lombok közé. Briss léptei elhalkultak. Lyndon
felegyenesedett, és felemelte a labdát...
Briss háttal neki éppen a kis betoncölöpökön egyensúlyozott. Szándékosan nem
nézett jobbra, ahol a víz a mélybe zúdult. A gyerek megvetette lábát a parton,
dobásra emelte a labdát. Teljes erővel meglendítette a karját...
Brisst váratlanul érte az ütés. Azonnal elvesztette az egyensúlyát. Ordítani
sem tudott. Vagy üvöltött, csak elnyelte a hangját a lezúduló víz döreje...?
Lyndon némán állt egy darabig. Nézte, ahogyan a vörös melegítő még kétszer
felbukkant, aztán a víz maga alá gyűrte, és eltűnt. A labdának is nyoma
veszett, de ez nem izgatta a gyereket, otthon van még néhány.
Hazafutott. Anyja a szerény kis konyhában éppen a vacsorát melegítette.
- Mit csináltál? - kérdezte, s a válla fölött hátra nézett.
Lyndon nem nézett rá, úgy válaszolt:
- Á, semmit. Csak a mai jótettemet hajtottam végre, mama.

Martina elég későn vette észre az új vendéget. Egyszerre csak ott állt a,
szálló bárpultja előtt:
- Whiskyt jéggel, legyen szíves.
A bárban kevesen voltak, még csak este hét felé járt az idő. Martina futó
pillantást vetett a férfira, kitöltötte az italt és kötelességszerű mosollyal
tette eléje.
Ez Weller! - hasított belé a felismerés. A pult szélébe kellett kapaszkodnia.
Hát persze! Semmit nem változott, csak idősebb lett. Ő is. Majdnem olyan most
is, mint tizenhat évvel ezelőtt. Martina akkor hatéves volt, még gyerek. Weller
nevét az anyja mondta ki, utána, a kórházban. Mert hát az apja még nem tudta,
miféle maffiával üzletelt, amikor Wellertől kért kölcsön. Persze nem tudta
megadni határidőre. Aztán azon az esős novemberi napon apa és anya beszállt a
kocsiba, hogy elhozzák Martinát az iskolából. Csak mások mesélték, mekkora
robbanás volt... Az apja azonnal meghalt, anyját a járókelők kihúzták az égő
autóból, és kórházba vitték. Két óra múlva ő is halott volt.
Martina most itt állt a fényes pult mögött. Agyában őrült terv kezdett
körvonalazódni. A tudata azt súgta: "Itt az az ember, aki miatt árván nőttél
fel, aki megölte a szüleidet, aki miatt nem mehettél egyetemre, és most jól
fizető állás helyett mixernő vagy egy bárban." Ám a szája közben mosolyra
húzódott:
- Még egyet, uram?
- Maga nagyon kedves, de üzleti vacsorára megyek. Nem lenne jó, ha
észrevennék, hogy ittam...
- Bármikor szívesen látjuk. Itt lakik a szállóban?
A férfi csak rábólintott, egy pillanatra Martina szép testén felejtette a
tekintetét, aztán fizetett, és elment. Martina alig bírt magával. Felhívta a
portát. Megtudta, hogy Weller két napra jelentkezett be. "Holnap is eljön, el
kell jönnie!" - ismételgette görcsösen.
Másnap délelőtt előkereste azt a régi gyűrűt. A mamáé volt, és egyszer azt
mondta: ha elfordítja az aranyrózsát a tetején, alatta méregport talál. Martina
némi erőlködéssel csakugyan elfordította a rózsát. Az ott talált parányi fekete
port némi töprengés után beleszórta egy gyűszűnyi vízbe, majd betette a
mélyhűtőbe. Hamar megfagyott, és csak nagyon közelről lehetett látni, hogy nem
olyan tiszta, átlátszó, mint a többi kocka...
Este nyolc is volt már, mire Weller felbukkant a bárban.
- Whiskyt jéggel? - kérdezte Martina, és csábosan mosolygott. Weller
bólintott. Martina térült-fordult, útba ejtette a kicsiny hűtőt is. Jégkocka
került az italba, diszkréten koccant a pohár falához.
- Maga nagyon csinos - így a vendég, és kortyolt az italból.
Martina tudta: idő kell a jégnek, hogy elolvadjon. Hát csak mosolygott.
Szerencsére elhívták a pult másik végébe. Amikor visszajött, egyetlen
pillantással ellenőrizte: a jégkocka már majdnem elolvadt. Weller ránézett:
- Elárulná a nevét?
- Martina - búgta. Weller elégedetten mosolygott. Meg volt győződve, hogy ma
este már Martinával megy innen haza... Hirtelen grimasz futott át az arcán.
Martina jól látta, közelebb ment:
- Még egy whiskyt? - egészen közelről nézett a férfi arcába. Weller homlokán
verejtékcseppek jelentek meg. Csak nézett mereven, de már nem látta Martinát.
Még egy pillanat, és hirtelen lefordult a székről.
Amíg a vendégek odafutottak segíteni, sőt egy pincér is előkerült, Martina
gyorsan elmosta a poharat a méreggel.
- Nem mindenki bírja az italt - így a pincér, és próbálta feltámogatni a
vendéget.
- Akkor meg minek iszik az ilyen? - vont vállat Martina, és arra gondolt: ezt
a whiskyt a saját pénzéből fizeti. Sőt, maga is felhajt egyet. Persze jégkocka
nélkül.

- Ez lenne az a ház? - Simone megállította a kocsit. Hosszú barna haja a
kosztümjére hullott.
- Igen, megérkeztünk - bólintott az ingatlanügynök. Simone nem sietett a
kiszállásnál. A visszapillantó tükörben egy másik kocsit látott, vagy ötven
méterrel mögöttük parkolt le.
Az ügynök udvariasan kitárta az ajtót. A fiatal nő rövid szoknyája remekül
mutatta hosszú combját. Simone mélyet lélegzett, mint aki vízbe ugrik.
Felsőtestét kissé mereven tartva lépkedett.
A ház olyan volt, mint a filmekben. Nem nagy, de vonzó külsejű. Szép kert
közepén állt, egyik vörös téglás falán vadszőlő futott fel a kicsiny erkélyig.
Távolabb fenyők őrködtek. Az ügynök kulcsával kinyitotta a kertkaput, és
előrement.
- Még nem túl régóta áll üresen, talán fél éve - hadarta. - Ennél jobbat nem
talál a környéken, kisasszony. Magányos hölgynek egyszerűen ideális.
- Telefon van?
- Természetesen.
Simone szorongva közeledett az ajtóhoz. Bal keze a zsebében, kis táskája a
jobb vállán lógott. Cipője kopogott a kövön. Nem tudott szabadulni kellemetlen
előérzetétől. Ez már majdnem bizonyosság volt.
Az ügynök szeplős, hirtelenszőke fiatalember volt, láthatóan ideges. Talán
mert nagyon szeretett volna végre bérlőt találni a villára? Vagy a fiatal nő
jelenléte izgatta fel? Alig talált belé a kulccsal a bejárati ajtó zárjába.
- Hát ez az - előrement a kis hallba. Simone lassan követte. Körülnézett.
Minden a helyén, ahogy illik. Nem túl nagy konyha, könyvtárszoba, és lépcső
vezet fel az emeletre.
- Megnézzük odafent is? - az ingatlanügynök hangja kissé elváltozott, merőn
nézte a lányt. Ádámcsutkája fel-alá járt, aztán hirtelen elkapta a tekintetét,
amikor Simone ránézett. A lány látta magát a folyosó öltözőtükrében. Karcsú,
jól öltözött, csinos, "egyszerűen túl jó lennék ennek a nyamvadt pasasnak",
gondolta, miközben rámosolygott, és azt mondta:
- Természetesen. A hálószoba a legfontosabb helyiség a házban.
Ez kétértelműen, sőt rábeszélően hangzott. A fiatalember szája kiszáradt,
talán döntés született az agyában? A testében? Simone szíve a torkában
dobogott, amikor felértek a lépcsőn. A férfi kitárta az első ajtót. A
fürdőszoba volt. Aztán a következő kilincs csusszant izzadó tenyerébe.
- Tessék.
Simone belépett. A félelem szinte fullasztotta. Merev felsőtesttel haladt
előre. A bal keze még a kosztüm zsebében, és alig lélegzett. "Most fog
támadni", villant belé a baljóslat.
És nem is tévedett. Az ingatlanügynök hátulról vetette rá magát Simone ütést
érzett a hátán. Bal keze hüvelykujja lenyomta a gombot, csak aztán fordult meg.
Alig ismert rá a férfira. Arca eltorzult, lihegett, szemében vad fény
csillogott. Újra felemelte a kést, hogy lesújtson. Simone mellébe akarta vágni.
A lány önkéntelenül védekezni akart, maga elé húzta a kezét, de a támadó
gyorsabb volt.
A lány ismét érezte az ütést, csaknem elkábult, annyira fájt. De a kés nem
hatolt át a kosztümön. Odakünn fékek csikorogtak, ajtó csapódott, lábdobogás
hangzott, szinte dübörgött a lépcső.
- Vége a játszmának - mondta Simone halkan. Nagyon közelről, bele a férfi
arcába. Az még nem értette - vagy úgy elborult a beteges agya, hogy nem is
hatolt el hozzá semmi?
A törpe-rádióadóval riasztott rendőrök berohantak, lefogták az ügynököt,
akinek hihetetlen erőt adott neki a kudarc, a csalódás. Csak négyen tudták
megfékezni. A kapitány Simone-hoz sietett.
- Minden rendben, hadnagy?
- Igen, uram. Kétszer próbált megszúrni, ahogyan 'azokat a lányokat' is.
- Igen. Négyet ölt meg, mire gyanítani kezdtük, hogy ő lehet. Az utolsó
áldozat előjegyzési naptárjában szerepelt az ingatlanügynökség telefonszáma...
Csak ilyen provokációval kaphattuk el. Köszönöm, hadnagy ez szép munka volt.
Simone hadnagy lassan ment le a lépcsőn. Feszültsége csak most engedett fel.
Keze önkéntelenül kigombolta már a kosztümöt. Azelőtt sohasem hitte volna, hogy
kosztüm alatt a golyóálló mellény ilyen kényelmetlen viselet lehet.

Luigi megigazította az esernyőt. Roppant színes jószág volt. Az ég ugyan most
is kéken ragyogott Velence fölött, de egy ilyen ernyőnek több hasznát is
láthatja az ember. Ha például idegenvezető, mint Luigi, akkor magasra
tarthatja:
- Hölgyeim és uraim, erre jöjjenek! Nézzenek körül, és figyeljenek! A Piazza
tenger felőli szélén állt , ahol kikötött gondolákat ringattak a kis hullámok.
Átmutatott a másik szigetre, és San Giorgio templomáról, tornyáról beszélt.
Aztán megfordította a tömeget, és a Palazzo Ducale, vagyis a dózsepalota
szépségét elemezte nagy hozzáértéssel. A csoport japánokból állott,
fegyelmezetten hallgatták, és mandulaszemű arcuk mindig arra fordult
engedelmesen, amiről Luigi éppen beszélt.
Luigi látta a fejük fölött, hogy közeledik a másik csoport. Ők is a tér felől
jöttek, és szemlátomást a Paglia-híd felé igyekeztek. A következő állomásuk a
Sóhajok Hídja lesz, amit éppen arról a széles, lépcsős hídról lehet a leginkább
szemügyre venni. A fekete ruhás, napszemüveges férfiak között röpke pillanatra
megpillantotta az ismerős arcot is. Igen, ő az!
A lapokban csak fél mondat jelent meg arról, hogy a diktátor ma felkeresi
Velencét. Neki is rendeltek idegenvezetőt, és Luigi a kollégájától tudta meg ma
reggel, mikor indulnak. Ennyi elég is volt, hiszen jól ismerte a szokásos
útvonalat, és tudta, egyik ponttól a másikig mennyi ideig tart az
idegenvezetés. A japán csoportot a szokásostól kicsit eltérően vezette, előbb
jártak az óratoronynál és a Szent Márk bazilikában, és csak utána vitte őket a
Sóhajok Hídjához. Így érte el, hogy éppen ott találkozzanak a diktátorral. Aki
miatt annak idején az öccse meghalt abban a távoli, sivatagos országban, Afrika
forró napja alatt.

- Hölgyeim és uraim, kérem, jöjjenek utánam! - Feltartotta csukott
esernyőjét. A japánok szinte hipnotizáltan követték a szivárványszínű szövetet.
Luigi csak annyit tudott meg az öccse haláláról, hogy orvos lévén ellátta
néhány lázadó sebét is, amiért a diktátor rendőrsége elfogta és kivégezte. Őt
csak később értesítették, hogy a fivére betegségben hunyt el, és ottani szokás
szerint azonnal eltemették...

A hídon állt a japánokkal, amikor azok is odaértek. A testőrök nehézkesen
lökdösték át magukat és a csoportot a korláthoz. Innen mindenki jól láthatta a
hidat. Luigi pedig a diktátort. Az ernyőt lassan leengedte, közben mondta a
szöveget. A japánok mind háttal álltak neki, pár lépcsővel alatta, senki nem
figyelt rá. Az ernyőt vízszintesen a bal karjára engedte, és célzott. Ujja
megtalálta a kis ravaszt, az ernyő csöve éppen a diktátor testére nézett.
A lövedék hangtalanul repült ki az "ernyő" csövén. A hatalmas zajban senki
nem hallotta a kis pukkanást. Nem igazi fegyver volt ez, hiszen sűrített
levegővel csak méreggolyót lőtt a férfi bőre alá. Aki még észre sem vette,
valami csípést érzett a nyakán, odanyúlt, hogy megvakarja... De akkor már késő
volt.

- Hölgyeim és uraim, kérem, kövessenek! - Engedelmes nyáját terelgetve Luigi
máris továbbindult. A háta mögött valaki sikoltott, a testőrök a lassan földre
omló testre meredtek bután. Luigi a csoport élére állt, magasba emelte az
ernyőt. Jó kis szerkezet - állapította meg magában elégedetten.

Azon a reggelen a mamám azt mondta, ne menjek le játszani a térre, mert
hamarosan elmegyünk az áruházba nekem ruhát venni.
A mama szép és magas, azt mondják rá, hogy csinos. Még nincs harminc, én meg
nyolc leszek hamarosan. Apu már régen elment, és biztosan nem jön haza többé.
Mamának nem hiányzik, ő mindig vidám.
Kint voltam a teraszon, amikor csengettek. De én inkább Alexandert, a
szomszéd macskáját figyeltem. Ha elkaphatnám egyszer! A múltkor a szemem
láttára falt fel egy fészekből kiesett fiókát, azóta utálom. Ha közelebb jönne,
fejbe ütném a botommal. Mama tegnap este olvasta fel a mesét Erős Jancsiról,
aki mindig azt kiabálta: "Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!" Lecsapott a
gonosz kocsmárosra, meg a medvékre, amik rátámadtak, és elbánt a fekete
királlyal is, aki a kastélyában akarta elemészteni. Az éjjel álmomban én is
Erős Jancsi voltam: alapos rendet csináltam a játszótéren.
Hirtelen a mama kiáltását hallottam. Valahogy furcsán kiáltott. Még sohasem
hallottam így, a hideg is végigfutott rajtam. Alexander már nem érdekelt,
futottam be a teraszról. A kezemben volt a botom. A játszótérre is mindig
leviszem, csak az iskolába nem szabad. A nappali küszöbén megálltam. A mama
megint kiáltott, a szőnyegen feküdt, a hasán pedig egy idegen bácsi. Mind a
ketten kapálóztak és kiabáltak. A mamám sikoltott, a bácsi meg tépte a ruháját.
Én meg csak néztem, mozdulni sem tudtam.
A bácsi nem látott, furcsán hörgött és kiabált. Már majdnem leszaggatta a
ruhát a mamáról, amikor végre megmozdultam. Erősen markoltam a botot. Erős
Jancsi voltam, mint éjszaka, álmomban.
"Csak a fejét,... hogy meg ne... sántuljon..."
Sírva húztam a fejére kétszer, háromszor. Csak egy pillanatra nyúlt el, de az
elég volt a mamának. Kimászott alóla, ő is sírt, a festék lejött a szeméről.
Szörnyű volt az arca, üvöltött dühében. Aztán ő is felkapott valamit - a
kandalló elől a piszkavasat. A bácsi megrázta magát, és felült. Ordított volna.
Láttam a száját, ahogy kitátotta. A mama lesújtott. Furcsán reccsent a feje,
mint a múltkor, amikor véletlenül egy marék dióra léptem. A bácsi akkor a
hátára feküdt, és már nem mozdult.
A mama elvitt a szobámba, annyit mondott, maradjak ott. Meg azt, hogy sohasem
látta azt az embert, becsöngetett az ajtón azzal, hogy el akar adni valamit.
Azt hitte, a mama egyedül van a házban, és valami rosszat akart neki csinálni.
Csak ültem a szobában, és vártam. Csúszott valami a folyosón, csapódott a
garázs ajtaja, aztán elment a kocsi. Akkor láttam, hogy véres a botom. Nagyon
büszke voltam magamra, de megmostam. Erős Jancsi vagyok, egyenesen a meséből!
A mama csak egy óra múlva jött haza. Kivette az ásót a csomagtartóból,
lemosta a kerti csapnál. Aztán elmentük az áruházba.
Sokáig nem beszéltünk a bácsiról. De a múlt vasárnap kirándultunk az erdőbe.
A mama gyorsan ment előre, mintha pontosan tudná, hová akar jutni.
Eltávolodtunk a várostól és a parkolótól. Madarakat láttam, meg egy mókust. A
tisztáson megálltunk, de hiába néztem körül. Azt hittem, lesz itt valaki, de
senkit nem láttam. A mama idegesen gyűrögette a ruhája szélét. Ez egy másik
szoknya volt, nem az, amit megtéptek. Erről eszembe jutott a dolog:
- Mama, mi lett azzal a bácsival?
A mama keze idegesen reszketett. Meredten nézte azt a zöld bokrot a tisztás
szélén. Mintha belelátna a földbe.
- Ne gondolj rá, kisfiam! Soha többé nem fog bántani bennünket.
Én hiszek a mamának. Ha valamit megmond, az mindig úgy van. Így aztán
nyugodtan sétáltam tovább. A mama csak egyszer nézett vissza a bokorra, aztán
rám mosolygott:
- No gyere, te Erős Jancsi! - És az árnyékok alól kiléptünk a fényre.

A nő azóta ideges volt, amióta elindultak.
- Őt minek hoztuk magunkkal, Alan? - kérdezte Lorra nyugtalanul, fejével a
vitorlás korlátjánál álló férfira bökött.
- Nem a mi fajtánk ez az alak! - zsörtölődött tovább, fojtott hangon.
- Tudod, hogy az üzletfelem - morogta a férje, kelletlenül.
Alan vékony és alacsony férfi volt. Lorra, a felesége éppen illett hozzá, ő
sem volt magas. Mindketten harmincasok, abból a túlhajszolt, városi fajtából,
amely szombat reggel vízre száll, és csak vasárnap este jön vissza a kikötőbe,
amikor a tengeri szél kifújja fejéből az egész heti feszültséget.
Alan vitorlása büszkén szelte a nagy öböl hullámait. Szombat dél volt, és a
partot már csak-kis fekete vonalnak látták. A nagyvitorla fehér felhőként
feszült a fejük fölött. A szél remek, és a nap is sütött. Alan mégis fázósan
húzta össze mellén a zubbonyát. Lorrának igaza van, ez a férfi nem illik
hozzájuk.
Leslie nagydarab fickó, tipikus szárazföldi patkány. Életében először
vitorlázott, így aztán csetlett-botlott a fedélzeten, egyszer el is esett. De a
primitív alakok szokása szerint élvezte még azt is, hogy a házaspár nem látja
őt szívesen. Valami okból még ő nevetett rajtuk.
Valóban üzletfele volt Alannek. Ám a vitorlás kormánykerekét szorongató férfi
- bár mostanában óriási anyagi gondjai voltak - szívesen nélkülözte volna a
Leslie-től időnként befolyó pénzt. Ki nem álhatta ezt a fickót. Amiatt pedig
kifejezetten utálta, mert ha nagy néha összefutottak valahol, mindig feltűnően
bámulta Lorrát.
Most is ez történt. Alan a hajót irányította, Lorra pedig a kabin tetején
napozott, kis bikinijében. És Leslie le nem vette a szemét az asszonyról.
Egészen jó nő még a feleségem, futott át Alan fején, mert sajnos észre
kellett vennie, hogy a disznó Leslie arcán milyen kéjsóvár kifejezés ül.
Leplezetlenül bámulta az asszonyt, majd váratlanul így szólt a férjhez:
- Hallottam, rosszul megy a boltod, Alan! Ha ebben a hónapban nem utalom át a
cégednek azt az ötvenezer dollárt, amivel tartozom, kénytelen leszel csődöt
jelenteni, igaz?
- Igaz - morogta Alan gyanakodva.
- Hát én átutalom már hétfőn! De csak akkor, ha Lorra most velem jön a
kabinba, he-he... Egy órácskára. Te meg maradj itt kint, Alan! Kapitánynak a
fedélzeten a helye, he-he...
- Maga megőrült! - sziszegte Lorra. De Leslie a táskájába nyúlt, és egy
pisztolyt vett elő. Tohonya, zsíros teste felmagasodott a fedélzet szélén. A
korláthoz támaszkodott és pimaszul vigyorgott:
- Na, mit bámultok? Lorra kell nekem, és kész! Most ehhez van kedvem. Fel a
kezekkel, Alan! Addig is, míg oda nem kötözlek a kormánykerékhez. Lorra, irány
a kabin és kezdhetsz vetkőzni...!
Röhögött utálatosan, nyálasan. Zsíros fejéből apró disznószemek sütöttek a
házaspárra. Közben valami olyasmit motyogott, hogy Lorra mindig is tetszett
neki. Csak azért jött ma velük, mert már elérkezett az idő, hogy ők ketten...
Alan felemelt kézzel állt. A szél hajtotta előre a hajót, néha dobbant egy
kisebb hullám a hajóorr alatt. A férfi tekintete a kormánykerékre tévedt. Ha
megpörgetné... De a kezét nem eresztheti le, Leslie észrevenné. Lábbal nyúlt
hát oda, alól. Leslie most Lorrát nézte, de a fegyverét a férfira irányította.
Alan egyik lábfejét a kerék küllőjébe illesztette... A kormánykerék,
megpördült, a hajó felágaskodott, egy hullámra futott. A nagyvitorla rúdja
azonnal engedelmeskedett az új iránynak. A szél a másik oldalról kapott bele a
vitorlába, a rúd végigzúgott a fedélzet fölött. Alan lebukott, hisz tudta, mi
lesz.
De Leslie, a szárazföldi patkány csak állt, öntelt vigyorral arcán. A bum
- ahogyan a hozzáértők nevezik - pontosan a fejét találta el. A férfi átrepült
a korláton és véres fejjel merült a habokba. Vele repült a pisztolya is.
Lorra egész testében remegett. Alan visszaállt az előbbi irányba és
rögzítette a bumot. A felesége a vizet nézte, de Leslie már nem bukkant fel.
- Elmerült - így Lorra.
- Kicsoda? - kérdezte Alan. - Leslie ugyanis nem volt a hajón, drágám. Bárki
kérdezné... Csak te és én indultunk el ma reggel, hogy vitorlázzunk vasárnap
estig. Ahogyan tesszük minden hétvégén, drága Lorrám.

Richard gyűlölte az anyósát, Mabelt. Igaz, akadt, aki zárkózottnak,
titokzatosnak vélte az asszonyt, mások viszont valóságos angyalnak tartották. A
törékeny, szelíd, ötvenes asszony nagy, csodálkozó szemmel nézett a világba.
Richard tudta róla, hogy számító és kegyetlen. Hiába vette feleségül a
lányát, Mabel sohasem adott nekik pénzt. Richárdnak nem volt érzéke az
üzlethez, kifolyt kezéből a pénz. Ráadásul nemrég adósságba is verte magát, és
közeledett a nap, amikor nagy összeget kellett visszafizetnie. Csak egy dolog
mentheti meg, vélte. Ha Mabel meghal. A vagyonát biztosan a lányára hagyta.
"Vagyis rám" - dörzsölte tenyerét a férfi, és a következő nyári hétvégére
meghívta Mabelt a nyaralójukba. Annak végében volt egy tó, kis szigetekkel,
ahol csónakázni szoktak. Vikendre vidám társaság gyűlt össze a házban.
Szombat délután négykor Richard így szólt:
- Mabel, nem jössz csónakázni?
- Nagyon szívesen. De fel ne borítsd a csónakot, mert nem tudok úszni!
- felelte az asszony könnyed mosollyal. A társaság többi tagja már árnyékba
menekült, tűzött a nap. Mabel fekete fürdőruhában, kis fehér napernyővel, az
ajka szélén talányos mosollyal ment ki a stégre.
Richardot nyugtalanított, hogy Mabel ilyen könnyen beleegyezett. De túltette
magát minden aggályain, és határozott evezőcsapásokkal hajtotta a csónakot.
Amikor bekanyarodtak az egyik kis sziget mögé, körülnézett. Sehol senki. Nem
lesz szemtanú.
Mabel leeresztette a napernyőt. Egymásra néztek. Richard letette az evezőket.
- Úszom egyet - és válaszra sem várva, fejest ugrott. A vízben alulról is
látta a csónakot. Csattanást hallott, aztán erős csapásokkal úszott ismét
felfelé. A csónak mellett bukkant fel. Mielőtt levegőt vett volna, már elkapta
a csónak peremét, ránehezedett...
Mabel úgy zuhant ki, akár a kődarab. Ahogyan Richard álmatlan éjszakáin
eltervezte. Amíg a férfi látta őt a vízben, meg sem mozdult. "Talán megáll a
szíve is?" - jutott eszébe, de nem érzett sajnálatot. Most sebesen el kell
eveznie innen, és a házban majd azt mondja, Mabel kiszállt az egyik kis
szigeten. És azt üzeni, egy óra múlva jöjjenek érte. Majd elküld valakit. Jobb,
ha nem én találom meg a holttestet, gondolta Richard.
De hol a fenében van a másik evező? Tanácstalanul nézte az üres villát.
Szívébe markolt a félelem. Aztán megpillantotta a másikat, ott úszott jó messze
a csónaktól, a szigetnél. Ez volt hát a csattanás, amit odalent hallott. Mabel
eldobta az evezőt, vajon miért? Egy percbe is beletelt, míg a másik evezővel
odaügyeskedte magát. Itt már sekély volt a víz, iszapot is kavart fel a
fenékről.
Éppen kihajolt, hogy bevegye az úszó evezőt, amikor alulról két kicsi, de de
erős kéz markolta meg a nyelét. Az evező a levegőbe szállt, egyik vége kört írt
le a levegőben. Richard még látta, hogy Mabel fekete fürdőruhás, iszapos teste
félig kiemelkedik a vízből. Aztán ütés érte a fejét. Kábultan imbolygott.
Amikor Mabel a csónak szélére nehezedett, a magatehetetlen férfi teste
kizuhant. Pár pillanaton belül el is süllyedt.
Mabel visszaült a padra, a villába tette az evezőt, és gyors csapásokkal
eltávolodott a helyszínről. Tudta, bármennyire is utálja, hazudnia kell majd.
"Szegény Richard fejest ugrott, de többé nem merült fel... Biztosan túl sekély
volt a víz, szegény fiú talán a fenékbe ütközött..." Mert Mabel régebben is
hazudott néha, éppen Richardnak. Hogy nem tud úszni... Tartott a férfitól, és
lám, okkal. Amikor csónakázni hívta, nem volt nehéz kitalálnia, mit akar.
"Fogalma sem volt arról, hogy diákkoromban a nagymedencét is átúsztam víz
alatt", mosolygott Mabel, és erőteljesen meghúzta az evezőt.

Rudi utálkozva nézte a szomszédasszonyt. Margaret néni szerinte túl kövér volt,
nem is hasonlított a Mamára. Az arca mindig vörös, hangosan nevet akkor is, ha
nem kellene. Margaret már korábban kivetette a hálóját apára. Tehette, mert a
szomszéd házban lakott. Rudi és az apja néhány hónapja költözött a folyópartra.
Margaret azóta szüntelenül a férfi körül nyüzsgött. Állítólag özvegy volt, mint
az apja is, és nagyon tolakodó. Rudi sokszor szerette volna elzavarni, de
tízéves lévén, ezt mégsem tehette. Bánkódott is emiatt, ám később más
megoldáson kezdte törni a fejét. Mert Rudi nem volt buta gyerek.
Nyár volt, vakáció, így csak a felnőttek jártak dolgozni, ő mindig otthon
lehetett. Rudi hát figyelt, kitartóan figyelt. Margaret néni nem is titkolta,
hogy szeretné megszerezni apát. Édesdeden mosolygott a férfira, kirándulásokra
csábította, olykor még vacsorát is főzött nekik. Törleszkedett hozzá, áthívatta
magát egy-egy italra. Egyszer már azt mondta Rudinak: "Te leszel az én új
kisfiam...!" Ettől Rudi teljesen kiborult, és az agya ismét működni kezdett...
Mit tehetne?
A pohár azonban csak másnap telt be. A kettesben elfogyasztott vacsora után
apa térdére vonta Rudit, és komolyan elbeszélgetett vele. Rudinak csak annyi
hatolt a tudatáig, hogy mivel a mama két éve meghalt, és annyira hiányzik,
mindkettőjüknek jobb lenne, ha akadna egy másik, okos, szerető asszony... aki
vigyáz rájuk, aki ebédet, vacsorát főz... Aki várna apára, amikor hazajön a
munkából, és napközben Rudiról is gondoskodna... Aki úgy szeretné Rudit, mintha
a saját fia lenne... "Szóval gondolkozz el ezen, kisfiam! Nem kell hamar
válaszolnod, de örülnék, ha mielőbb megtudnám, miként vélekedsz a dologról..."
Apa zavarban volt, felnőttesen beszélt, de Rudi pontosan értette, mire megy ki
a játék.

Most már tényleg cselekednie kellett. Este elalvás előtt megkérdezte a mamát
is. Ezt már máskor is megtette. A mama mindig jó tanácsokat adott a minden
gondjára. Most egy kicsit hallgatott, aztán halkan, sejtelmesen - ahogyan
szokta - belesuttogott a gyerek agyába:
- Csak óvatosan, kisfiam! Az a nő elveszejtene benneteket. Nekem nem tetszik
Margaret. El kell venni a kedvét attól, hogy apa körül sündörögjön.
Rudi minden reggel látta, amint Margaret a förtelmes lila pizsamában kimegy a
folyópartra tornázni. A folyó a kert alatt kanyargott, minden házhoz kis
partszakasz tartozott. Ezt Rudi is nagyon élvezte. Szóval, Rudi nézte, ahogyan
Margaret néni kibilleg reggelente a stégre. Ez vékony cölöpből és deszkából
készült tákolmány mindig ingogni kezdett, amikor a testes asszony kiment a
végére, és törökülésben elkezdte nyújtogatni a karját. Valamiféle keleti
gyakorlatokat végzett, kántált is hozzá fülsértően. A többi szomszéd már csak
azért sem ment ki olyankor a kertjébe. Margaret mintegy negyedóra hosszat
tekergette jobb sorsra érdemes végtagjait, aztán felállt, háromszor
szertartásosan meghajolt a kelő nap előtt, és bement a házába.
- Nem tetszik inkább úszni egyet? - kérdezte egyszer Rudi.
- Nem tudok úszni - felelte Margaret, és talán megsimogatta volna a gyerek
fejét, de az elszaladt. Most eszébe jutott a dolog Rudinak.

Aznap Margaret néni kirándulni vitte apát. A gyerek megértette: eljött az ő
ideje. Alig ment el a kocsi, gyorsan kiosont a kertbe. A bokrok takarásában
átment Margaret néni telkére. A túlpart lakatlan volt; így onnan senki sem
láthatta meg. A szomszédok pedig már elmentek dolgozni. Rudi nyakig a vízbe
csúszott, és alulról vette szemügyre a stéget. Ahogyan sejtette: elrothadt ott
már minden cölöp és az ereszték. A nagy szegek rozsdásak, a faékek puhák, akár
a vaj. Kivett közülük hármat, a negyediket otthagyta. Az egész ingott, amikor
eljött onnan. A három éket a folyóba dobta, és figyelte, milyen gyorsan
elragadja a sodrás...
Másnap reggel apa is elment dolgozni. Rudi gyorsan felhajtotta a kakaót, és
odaszaladt az ablakhoz. Látta, amint Margaret néni kiviharzik a stéghez. Az
asszony önfeledten futott, még ugrott is egyet a stég végén. Éppen leült volna
törökülésbe, amikor a deszkatákolmány - akár egy lassított filmen - szépen
oldalra dőlt. Margaret sikított, de ha hallotta is valaki, reggeli rituális
üvöltésének hihette... Az asszony és néhány deszka csobbant a vízben, aztán
csönd lett. A lila pizsama nem bukkant fel többé, csak a sodrás kavargott
feketén.
Rudi a mamát hívta volna, de az asszony most távol maradt. A fiú elment
játszani. Apa délután jött haza, átnézett a szomszédba, visszajött, sétált
fel-alá. Aztán kiment a kertbe. Rudi követte.
- Mit csináltál ma, kisfiam? - kérdezte a férfi gépiesen.
- Rendet csináltam - így a gyerek. Aztán csak álltak ott ketten, és sokáig
nézték a sebesen kavargó folyót.

A banditák akkor csaptak le Mrs. Gibsonra, amikor az asszony kijött a fényes
áruházból. A parkolóban éppen a kocsiját nyitotta ki, amikor csaknem mellette
fékezett csikorogva a hosszú, fekete autó. Pár pillanattal később a meglepett
asszony az idegen autó hátsó ülésén találta magát, és mire sikoltott volna, a
kocsi elszáguldott.
Mrs. Gibson autója mellett a földön maradt az áruház jelvényével díszített
doboz. De azt hamar elemelte valamelyik csavargó.
Mr. Gibson, mint a vagyonos, de üresfejű emberek általában, csak késő este
keveredett haza valamilyen fogadásról. Ráadásul virágos jókedvében az egyik
könnyű nőcskét is magával hozta a saját lakrészébe. A feleségével ugyanis már
jó ideje - finoman szólva - nem rajongtak egymásért. Éppen pezsgőt töltött a
már hiányos öltözetű lánynak, amikor megcsörrent a telefon. Gibson
beledadogott:
- Mi... mi van? Tessék?
- Mr. Gibson? Nálunk van a felesége. Ne értesítse a rendőrséget, ha élve
akarja viszontlátni! Ötvenezer dollárért visszakaphatja.
Gibson azonnal kijózanodott. A városban már jó ideje suttogták,
emberrablóbanda garázdálkodik errefelé. Szóval, elrabolták a nejét? Mit tegyen?
Egyáltalán, hogyan kell ilyenkor viselkedni? És ha... ha neki nem is hiányzik a
felesége?
Aztán döntött:
- Azt hiszem, uram, maga alaposan melléfogott. Az én feleségem itt van
mellettem, akar vele beszélni? - és a kagylót a leányzó szájához tartotta. Az
bután belevihogott:
- Halló, halló, ki van ott?
Mr. Gibson letette a telefont, és rosszindulatúan felnevetett...
A bandavezér is letette a telefont, és gondterhelten nézett a foglyára.
- Mit mondott? - kérdezte az asszony izgatottan.
A férfi előbb töprengve nézett maga elé, csak utána szólalt meg:
- Lehet, hogy hibát követtünk el. Azt hiszem, sokkal jobb ötletem támadt!
Mrs. Gibson másnap délelőtt érkezett haza. Fáradtnak látszott, sőt
megviseltnek.
- Merre csavarogtál? Már azt hittem, elraboltak! - jegyezte meg a férje
másnapos rosszkedvében.
Mrs. Gibson szóra sem méltatta a férjét. Rendbe hozta magát, aztán elment a
bankjába, és nagyobb összeget utalt át az egyik külföldi bank sok számjegyű
számlájára. Utána hazajött és ledőlt pihenni.
Mr. Gibson estére magához tért, és elhajtott a kocsiján. Úgy tervezte,
végigmegy néhány mulatón. Elvégre telik rá a pénzéből. Nem is vette észre, hogy
a hosszú, fekete kocsi kitartóan követi.

Éjjel tizenegykor csörgött a telefon. Az asszony felvette.
- Mrs. Gibson? Nálunk van a férje. Váltságdíj fejében visszakaphatja.
- Nekem nincs férjem - felelte az asszony határozottan.
- Értem. Az első részlet megérkezett a számlánkra. Elvégezzük a feladatot,
kedves Mrs. Gibson!

Mrs. Gibson nagyon szépen nyomtatott gyászjelentést küldött a rokonoknak és
ismerősöknek. Ebből mindenki megtudhatta ugyanazt, amit már a helyi újságban is
olvasott: Mr. Gibson részegen vezette kocsiját, és a meredek tengerparti
szerpentinen rosszul vette az egyik kanyart. Illetve, be sem vette...
A rossz nyelvek azt suttogták, Mrs. Gibsonnak volt miből állnia a pompás
temetés költségét. Hiszen a férje egész vagyonát örökölte.
A sír mellett a szertartás végeztével nagyon sokan fejezték ki részvétüket az
özvegynek. Az a férfi is, aki mindenkit udvariasan maga elé engedett. Mrs.
Gibson észrevétlenül csekket csúsztatott a férfi kezébe, aki azt éppen olyan
diszkréten tette jól szabott fekete felöltője zsebéhe. Az asszony utánanézett.
Ismerős volt neki a hosszú, fekete autó, amellyel távozott.
De mindketten tudták, erről is hallgatni fognak. Amíg csak élnek.

Virgil nyurga, fekete fiatalember volt. Huszonnégy éve minden komolyságával
feszített egyenruhájában. Igaz, nem az övé volt; a fivére elment nyaralni a
családjával, az egyenruha meg ott lógott a közös lakás szekrényében. Hát
felvette. Nem ok nélkül. Délután négy óra múlt, amikor a villanegyed felé
kanyarodott. Pontosan ismerte az utat és a házat. Már beszélt Dorwoll egyik
volt barátnőjével is, tudta, mi az ábra. Dorwoll... A keze ökölbe szorult, ha
csak eszébe jutott. Tizenkét éves volt Virgil, amikor a bányában az apjának
segített,és gyémántot talált. De akkor odajött Dorwoll munkafelügyelő, és
kicsavarta a gyerek ujjai közül a gyémántot...
Dorwoll már nyugdíjas, persze nem a munkából gazdagodott meg. Az a lopott
gyémánt segített rajta. Először eladta, a pénzből üzletelni kezdett, mind több
lett neki, végül bankot alapított, és gazdag lett. Virgil tudta: amikor már
tehette, visszavásárolta ugyanazt a gyémántot, és most a széfjében őrzi... a
disznó!
Két sarokkal odább megállt, és felhívta Dorwollt.
- Mister Dorwoll? White őrmester vagyok a rendőrségtől. Nem a helyiektől,
hanem a szövetségiektől. Fontos hírt kell önnel közölnöm, személyesen... Még a
régi gyémántbányász időkböl... Rögtön ott leszek önnél, uram.
Tíz perc múlva megállt a ház előtt. Magabiztosan ment be. Dorwoll ajtót
nyitott. Ugyanaz az arc, a szemtelen, ámde most kissé szorongó tekintet... Nem
ismerte meg az egykori fekete bőrű kisfiút.
- Miről van szó? - kérdezte nyugtalanul.
- Egyedül van a házban? Nem szeretném, ha illetéktelenek is hallanák.
- Beszéljen nyugodtan, nincs itt senki!
- Ön tizenkét évvel ezelőtt gyémántbányában dolgozott. Volt ott egy fekete
kisfiú, akitől ön egyszer elvett egy gyémántot.
- Hazugság! Magam találtam! - bőszült fel Dorwoll.
"Megfizeted majd az árát, hogy most is hazudsz!"- gondolta Virgil, közben
olyan mozdulatot tett, mint aki szintén ismeri a dörgést:
- Persze, persze. De abból a kölyökből azóta félelmetes bűnöző lett. Charles
Morgan néven fut az alvilágban. Lebukása után a börtönben azt mesélte
mindenkinek, hogy elintézetlen gyémántügye van bizonyos Dorwoll-lal. És ha
kiszabadul, elkapja a fickót!
- Nem értem, miért kéne félnem... Ha börtönben van...
- Csak volt. Ma reggel megszökött. Ezért jöttem ide.
Dorwoll már reszketett.
- A gyémántot akarja... - a fal felé fordult.
- A széfben tartja? Megnézhetném? - Virgil mosolygott. - Tudja, kíváncsi
vagyok. Soha nem láttam.
Dorwoll kinyitotta a széfet. Mire végzett, Virgil a férfi tenyerén látta a
követ. Tényleg ugyanaz volt. Ahogyan álmában is látta oly gyakran...
- Szép. Nem hallotta, mi ez? - fordult nyugtalanul a hall irányába. Dorwoll
is úgy tett. - Lehet, hogy már itt ólálkodik valahol... Adja ide, jobb, ha
nálam van. Itt maradok éjszakára, és vigyázok önre.
Dorwollt ez megnyugtatta. Kiment a kertbe megnézni, honnan jön a zaj. Amikor
visszajött, "White őrmestert" sehol nem látta. A kocsija is eltűnt a ház elöl.
Dühöngve rohant a telefonhoz, hogy értesítse a rendőrséget. Akkor csörgött a
készülék:
- Dorwoll...? Én vagyok az...
- Maga barom, azonnal hozza vissza a gyémántot, különben...
- Csak visszavettem, ami az enyém - mondta a hang az éterben, aztán kattant a
készülék. Dorwoll némán, megsemmisülten állt, kezében a kagylóval, és arra
gondolt: rosszabbul is járhatott volna...

Robert reszkető kézzel tárcsázott. Még néhány másodperc, és megszólal az apósa
készüléke. Az öreg a jachtján volt, kint a tengeren. Estefelé akart hazajönni.
Nem volt vele más, csak a két matróz. A vitorlás remek nyugati széllel
száguldott az alacsony hullámokon. Tűzött a nap, és a férfi nagyon jól érezte
magát.
Az imént figyelte meg távcsövével a partot. Látta a kis móló melletti
telefonfülkét. Errefelé keresve sem lehetett volna más fülkét találni; a
nyaralótelep még csak kiépülőben volt.
Robert a fülkében állt, és tárcsázott. Csak sikerüljön! - sóhajtotta. Amióta
kicserélte az apósa mobiltelefonját, kicsit megnyugodott. De nem egészen.
Mindketten a telefonszakmában dolgoztak.
Robertnek volt néhány találmánya, amit az apósa a gyárában hasznosított, de
egyetlen fillért sem fizetett érte. "Majd ha meghalok, úgyis te meg a lányom
öröklitek a gyárat!" - mondogatta. "Ha meghal... hát nemsokára!" - csikorgatta
a fogát Robert. Beletette a robbanóanyagot a hasonló készülékbe, aztán már
gyerekjáték volt ugyanarra a hívószámra programoznia. Egy óvatlan pillanatban
elcserélte, és most az alkalomra várt. Ha felhívja a készüléket, és háromszor
lenyomja a csillagos gombot, a töltet felrobban. Szinte látta maga előtt az
apósát - fej nélkül a hajón...
Az após letette a távcsövet, és elővette a telefont. Szóval Robert a fülkében
van. Természetes, hogy onnan telefonál, nehogy utólag kiderítsék majd a
telefonközpontban, ki hívta... Az após mosolygott.
Már egy órával a készülékek kicserélése után észrevette, hogy idegen mobilt
tart a kezében. A régit ugyanis egyszer leejtette, és apró horzsolás
keletkezett rajta, éppen ott, ahol a hívógomb van. A kis zöld telefonábrával.
Ahányszor benyomta, mindig látta a karcolást, idegesítette is. Ám tegnap
délután az azonosító jel nem volt ott...
Hónapok óta látta Robert szemében a gyűlöletet. Van, aki nem tudja leplezni
az érzelmét. Az após tehát pontosan sejtette, mi játszódik le a veje agyában.
Néhányszor észrevétlenül megfigyelte a férfit. Ez a telefon fel fog robbanni,
tudta. De mikor?... Mindenesetre többé nem használta. És Robert agyával
gondolkozva jutott el a telefonfülkéhez. Az van a legközelebb, eléggé eldugott,
senki nem látja, ki telefonált belőle. Tehát onnan fog hívni - tudta.
Még aznap este szerzett robbanóanyagot. Nem kellett sok - csak amennyi éppen
kitölti a régimódi nagy telefonkagylóban a szabadon maradt helyet... Ő is jól
ismerte az elektronikát. Ha létrejön a kapcsolat a két készülék között, az
nyer, aki elsőnek reagál!
És amikor megszólalt a mobilja, a zöld gombhoz nyúlt, és lenyomta. De nem
emelte a fejéhez, hanem villámgyorsan lenyomta az 1-es gombot.
A vonal megszakadt, mire a füléhez emelte a kagylót. Csak a csendet hallotta.
Letette a telefont, és fölvette a távcsövet. A jacht gyorsan siklott a vízen. A
látómezőben megjelent a szétrobbant fülke. Sötét tömeg hevert az alján... Az
após a korláthoz sétált, a mobilt beleejtette a tengerbe, aztán nyugodtan és
hosszan szemlélte a közeledő partot.

Kornelius doktor az ablaknál állt, és elégedetten dörzsölte a kezét. Az imént
lépett ki tőle a páciense. A függöny résén át még látta a kissé tétova férfit.
Éppen a járdán ment, kerülgette a szembejövőket. Sinclair mindig ilyen volt.
Akaratgyenge, könnyen befolyásolható. Ennek ellenére elhatározta, hogy karriert
csinál a bankban, ahol dolgozott. A pszichológus a múlt héten felvetette, hogy
néhány hipnotikus kezeléssel hamarább tudnának eredményt felmutatni.
A doktor most az ablaknál állt, és páciense után nézett. Látta kissé kövér,
hajlott hátú betegét, amint fegyelmezetten megvárta a zöld lámpát, és elindult
a zebrán. Ott szemben van egy ugyanilyen épület. Annyira egyformák, hogy
"ikerházaknak" is nevezik őket. Sinclairnek be kell lépnie a főbejáraton. A
hallban, amely éppen olyan, mint az itteni házé, jobbra kell fordulnia. Nem
érdemes liftbe szállnia, a 111-es szoba az első emeleten van. Éppen úgy, mint
itt, gondolta Kornelius, és eljött az ablaktól. Nehogy meglássa valaki! Hiszen
hamarosan detektívek, rendőrök lepik el a környéket, és tanúkat keresnek majd.
"A fenébe is, én csak az orvosa vágyok a leendő gyilkosnak" - futott át fején a
gondolat. Egyedül volt a bérelt rendelöben. Az asszisztensnőt ma korábban
elküldte. Sinclair iménti "kezeléséről" a n6 nem tud. És mai ittléte sem
szerepel a beteglapon.
Amikor az "ikerházban" dolgozó Bronsenre gondolt, Kornelius dühében a fogát
csikorgatta. A "drága kolléga" nemrégen költözött ide, és máris sok pácienst
elhódított tőle. Valamit tennem kell, dübörgött Kornelius agyában már napok
óta. "Egyikünk fölösleges a városban." És mi legyen azzal, aki fölösleges?
Félre kell állítani. Még azon az áron is, hogy az egyik jól fizető betegét
áldozza fel a cél érdekében.
Fél órával ezelőtt Sinclair még itt feküdt a bőrdíványon. Már hipnotikus
álomba merült. "Figyeljen jól, Sinclair. Kap tőlem egy pisztolyt. Meg van
töltve. Amikor végzünk, maga még a hatásom alatt marad. Azt teszi, amit
parancsolok... Zsebre vágja a fegyvert, és átmegy az utca túlsó oldalára. Az
ikerházba. A hallban jobbra fordul, felmegy az első emeletre, és megkeresi a
111-es ajtót. Bemegy. A kis előszobából másik ajtó nyílik, arra menjen! Odabent
fehér köpenyes férfit talál... Kiveszi zsebéből a pisztolyt, és lő. Az összes
golyót beleereszti abba a pasasba, érti, Sinclair? Utána dobja el a fegyvert!
És abban a pillanatban elfelejti az előzményeket. Akkor magához tér, és semmire
nem fog emlékezni..."
Sinclair közben a zebra közepére ért. Görkorcsolyázó fiú jött szembe vele.
Nekirohant Sinclairnek, és mindketten megperdültek. A fiú el is esett. "Jól
van?" - kérdezte valaki. Rendben, felelte Sinclair, és kissé kábultan
körülnézett. Két teljesen egyforma ház között állt. A lámpa rögtön pirosra
vált, nem várhat. Elindult...
Kornelius doktor az órájára nézett. Már csak pár perc lehet hátra. Ideje
elmenni. Talán moziba...
Valaki bejött a külső ajtón, léptek közeledtek. "Ki lehet az? Talán
valamelyik páciens, aki eltévesztette a dátumot?" Kitárta az ajtót, és
egyenesen a pisztoly csövébe nézett. Sinclair elszánt arcát látta mögötte. És a
nyitva maradt külső ajtón a 111-es számot. Az ő bérelt rendelője is az ikerház
első emeletén van, éppen a 111-es szám alatt. Mint Bronsené... de ez a másik
ház! Sinclair összekevert valamit! - jajdult fel, de mire kinyitotta volna a
száját, Sinclair a kapott parancsnak engedelmeskedve meghúzta a ravaszt.
Többször egymás után, amíg ki nem ürült a tár.

- Ha megteszi, kétszázezer dollárt kap - jegyezte meg Glen nyugodtan.
Ezerszer megfontolta a dolgot. Nem, attól a vén gazembertől másképpen nem
szabadulhat meg. Kell egy mindenre elszánt bérgyilkos. És ez a Lucas - már ha
az a neve egyáltalán - ilyennek látszik. Glen azt hallotta róla, hogy sohasem
téveszt célt.
- Rendben van. A felét most kérem. Hogyan parancsolja azt a... dolgot? -
Lucas külföldi lehetett, akcentussal beszélt, és elszántnak látszott. Nem volt
könnyű megtalálni. De ha az ember meg akar szabadulni az apósától, aki még csak
ötvenhat éves, és még vagy negyven évig akar élni, akkor a reménybeli örökös
nem válogathat a módszerekben. Bizony az örökség is elúszik addigra. Márpedig
legalább hárommilliót kapna Glen és a felesége, ha az apósa végre
elszenderülne.
- Ne látszódjék gyilkosságnak, mert abból zűr lenne! - mondta halkan, és
elővette a pénzt. - A célpont össze-vissza él és mozog, nehéz elkapni. Egy
biztos pont van az életében: minden reggel héttől fél nyolcig a tengerparti
villája strandján fürdik. Itt a cím.
- Rendben van. Szívbénulásban fog meghalni - mondta Lucas, és eltette a
pénzt.
Lucasnak elég volt két nap, hogy elkészítse a bóját. Régen tervezett már egy
ilyen gyilkosságot, most örült, hogy megvalósíthatja. Szakmája művészének
tartotta magát, és az is volt. Több kísérletet végzett, míg sikerült mindent
elintéznie. Ötletes gépezetet épített bele a labdányi szerkezetbe. A gáztartály
foglalta el a legtöbb helyet, a szivattyú japán volt, tehát igen kicsi. Még az
óraszerkezetet kellett szigetelnie a vízföl, aztán már csak a fúvókát tette rá.
Készen állt a nagy mű.
Éjszaka Lucas békaember-felszerelést öltőn, úgy helyezte el a bóját a villa
előtti öbölben. Remélte, reggelig nem változtatja a helyét - a belső víz
túlsúlya miatt most a fenéken feküdt a bója. Aztán Lucas elment onnan.
Másnap reggel hétkor Glen apósa beleugrott a vízbe, és tempósan úszott
ide-oda. Hét óra tíz perckor bekapcsolt a bója óraszerkezete. Az elemes kis
szivattyú kinyomta a vizet. A bója mind magasabbra emelkedett, majd kibukkant a
vízből. Pontosan olyan színe volt, mint a tengervíznek. A férfi a közelben
úszkált, de nem vette észre. Így azt sem, hogy a felszínre érve automatikusan
kinyílott a gáztartály csapja. A gáz nehezebb volt a levegőnél, ezért nem
szállt el, hanem egyenletesen terjedt a víz fölött mintegy tíz centiméteres
rétegben. A férfi csak kétszer lélegezte be, és máris leállt a szíve.
Öt perccel később ismét bekapcsolt az óraszerkezet. Vizet szívott a bója
belsejébe, az lemerült, és hamarosan a tengerfenéken hevert, láthatatlanul. A
célpont holtan maradt a felszínen. Hamarosan észrevették, kihalászták.
Két héttel később Glen és a felesége be is költözött az após házába. Mindent
ők örököltek. Glen elhatározta, nem szórja a pénzt, dehogy! Megduplázza majd a
milliókat, és akkor még gazdagabb lesz!
Ezért Lucas is hiába telefonált, egy vasat sem kapott. "Nem ismerem magát és
ne zaklasson többet, mert jelentem a rendőrségnek!" - fenyegette meg. Nagyon
büszke volt magára. Minek dobna ki százezer dollárt, ha nem muszáj?
Reggel lement fürödni. Fejest ugrott a kis öbölbe. Úszott és élvezte: lám,
ezt is megengedheti magának! Akár az apósa, most már ő is olyan gazdag lett...!
Nagy, diadalmas karcsapásokkal úszott. Egyszer majdnem beleütközött egy kis
labdaszerű valamibe. "No majd adok én azoknak, akik ilyesmiket dobálnak az én
öblömbe!" - fogadkozott. De ez volt az utolsó gondolata. Mire felismerte volna,
hogy egy bóját látott, ismeretlen fájdalom nyilallt a szívébe...

- Ezt nem mondja komolyan! - tiltakozott a főnök, Burns. - White, maga rossz
tréfát űz velem? Megjárhatja!
- Szó sincs róla, főnök! - White kiugró arccsontja, barna bőre élesen elütött
a rendőrkapitány sápadtfehér bőrétől. Hát igen, Burns világéletében városlakó
volt. Keveset tud a világról. White most mosolyogni próbált. - Ez valóban így
van. A régi helyemen találkoztam egy pasassal, aki gondolati úton gyilkolt.
- De hát az lehetetlen! - Burns rámeredt a detektívre. Még mindig meg volt
győződve, hogy ugratják. Erre pedig nagyon kényes volt. Amióta kinevezték a
kapitányság élére, minden energiáját arra fordította, hogy a tekintélyét
fenntartsa. Nem sok sikerrel. Az emberek utálták, sőt, már-már gyűlölték. Két
hónap alatt rémuralmat vezetett be a kerületi kapitányságon.
- Nézze, kapitány úr, az indiánok ismernek olyan varázslatot, amellyel bárkit
ki lehet nyírni - folytatta White nyugodtan. - Magam láttam, amint egyszer a
kocsmárost, aki nem adott nekik több hitelt, megölték a távolból.
- Ugyan már, White detektív! Hagyjuk a marhaságokat! Lássanak munkához,
holnapra tudni akarom, ki ölte meg azt a csavargót. És mi van a Bell-üggyel?
Ott is gyors eredményt kérek! Még ha egész éjjel bent kell maradniuk, akkor is.
Holnap reggelre legyen a jegyzőkönyv az asztalomon! - harsogta, s elbocsátotta
a detektívet.
Aznap délben Burns elment ebédelni. Még csak az első emeleten járt, amikor
White egyetlen fojtott kiáltással összehívta csapatát. Tizenheten voltak ott
akkor.
- Üljetek le. Gondolkozni! Erősen koncentrálni... Mindenki ugyanazt lássa
maga előtt, világos? Tehát Burns... Belép a kedvenc éttermébe, a Horgonyba.
Tudjátok, hová szokott ülni, igaz? A belső sarokba... Szóval, most ott ül.
Erősen gondoljatok rá!
Detektívek, civil ruhás rendőrtisztek. Egyenruhás őrmesterek, a
telefonoskislány, két tagbaszakadt nyomozó. Gondterhelt, ráncos homlokok.
Halálos csönd lett a teremben.
- Így csinálják az indiánok is - suttogta White. - Szóval, minden erővel
Burnsre koncentráljatok! Ott ül az asztalánál és eszik. Nézzétek a nyakát! Azt
a ronda, vörös nyakát... A lelki kezeteket nyújtsátok ki, fogjátok meg a
nyakát... most szorítsátok!
Tizenhét pár kézben volt most Burns nyaka. White szinte érezte a kisugárzó
erőt. Valahol a tudata mélyén dobokat hallott. Sámándobokat. Mikor is volt az?
Ó, már régen, nagyon régen. Akkor még gyermek volt és maga is a rezervátumban
lakott. Csak később, az iskola után jött el a nagyvárosba. Nevet változtatott.
Hiszen nem írhatta be az okmányaiba azt, hogy Ravasz Hiúz... A bőre rezes
színe, a kiugró arccsontja még így is elárulja. A dobok valahol az agyában most
még hangosabban szóltak.
- Szorítsátok, fiúk! - kiabálta fojtottan. - Most... most szorítsátok!
A sámándobok váratlanul elhallgattak. White fejében fájó volt a csönd. Lassan
engedte ki a levegőt a tüdejéből és csak utána tudott szólni: - Elég, fiúk,
elengedhetitek.
Egy teljes percig ültek némán. Mintha szégyellnék, hogy beugrottak a
trükknek. De White komoran nézett maga elé. A többiek lassan mozdultak.
Megszólalt a telefon. A telefonközpontos lány vette fel a kagylót. Hallgatta,
hallgatta, aztán sápadtan tette vissza a helyére:
- A Horgonyból szóltak át... Már kihívták a mentőket, de nem tudtak
segíteni... Burns félrenyelt, és a vendégek szeme láttára megfulladt.
White az őseire gondolt, és valahová a távolba nézett. Végtelen síkságot és
hegyes tetejű kunyhókat látott. Az orrában a tábortűz illatát érezte...

- Az akció végén fele-fele arányban osztozunk - mondta Jean érdesen. Ő már
csak ilyen volt. A szava kemény, akár a múltja. Gyilkosságért is ült már, és ma
sem habozik odacsapni, ha kell. Harmincnyolc éves, fekete, magas, kisportolt
férfi volt.
- Rendben van - felelte alkalmi társa, Clara.
A nyúlánk, szülők nélkül felnőtt lány most húszéves. Jean jól tudta, hogy
Clara bejáratos a jobb társaságba, és mindenütt kedvelik. Jó egyetemre jár,
innen az ismeretsége a felső tízezer ifjú férfiaival és lányaival. Hívják
jachtokra, piknikre, családi ünnepségre, koktélpartira. Nem ébreszt gyanút;
ezért volt rá szüksége Jeannak. Őt ugyan soha nem hívnák meg olyan előkelő
helyre, mint ezt a lányt. Clara apja valaha a cinkostársa volt, Jean néha
említette is a régi marseille-i időket. Akkoriban cigarettacsempészéssel
foglalkoztak, és a férfit a vámőrök lőtték le éjjel a kikötőben. Jean néha
azzal hízelgett magának, ily módon segíti barátja lányát. Pedig nem szorult
segítségre, de Jean azt még nem tudta. Senki sem tökéletes, és Jean távolról
sem volt az.
Clara fitos orrával, mélykék szemével, rövid, barna hajával, elegáns
ruhájával mindenütt tetszést aratott. Ültében csaknem egy fejjel volt
alacsonyabb Jeannál, hát most felnézett a férfira. Olyan érzése volt, hogy az
ünnepélyes fogadkozás ellenére sem bízhat Jeanban. Ettől a pasastól minden
kitelik. "Olyan, mint szegény papa volt, sajnos." De azért még kísérletet tett:
- Nem csapsz be, Jean?
- Sohasem! - ígérte a férfi színpadiasan, de a hangja ezúttal is hamisan
csengett. Clarának jó füle volt. Jean elővette a kis zacskót, s a bársony
lágyan simult az ujjai közé. Körülnézett - a parkban senki sem figyelt rájuk.
Clara kezébe hullott a kékesen csillanó, galambtojás méretű "gyémánt". Csiszolt
éléről visszaverődött a napfény. Igazi briliánshoz hasonlított.
- Ügyes utánzat - mondta Clara szakértelemmel. Tényleg értett a
drágakövekhez.
- Még súlyra is pontosan annyit nyom, mint az eredeti - szólt Jean
elégedetten. - Szóval elismétlem a tervet: jövő szombaton este bál lesz a
Grimes család kastélyában. Te is a vendégek között leszel. Én háromnegyed
tízkor érkezem a személyzeti bejáróhoz mint villanyszerelő. Azt mondom,
kihívtak, mert javítani kell valamit. A főkapcsolóhoz vezettetem magamat.
Tízkor az öreg Grimes szokás szerint enged a vendégek kérésének és kihozza a
páncélszekrényből a családi Kék Gyémántot, hogy megcsodálhassák. Minden évben
megrendezik ezt a bált, és minden alkalommal megmutatja a gyémántot a
rokonságnak, a vendégeknek és a... hitelezőknek: "Íme, megvan még! Nem áll
rosszul a családi vállalkozás, nem kellett titokban eladnunk a Kék Gyémántot,
itt a fedezet mindenre...!" Ez már afféle rítus lett a Grimes családnál, amint
megtudtam. A bemutató kezdete utáni percben hirtelen kialszik a fény az egész
palotában, de csak pár pillanatra. Te ott állsz majd Grimes úr mellett, a
vaksötétben egyetlen mozdulattal lekapod az igazit a bársonypárnáról és helyére
teszed a hamisat. És amikor ismét kigyúl a fény, a vendégek tovább csodálhatják
a gyémántot... vagyis már ezt, ni - és a Clara kezében tartott másolatra
mutatott.
- Tehát felezünk - mondta ismét Clara. Jean kifejezte reményét: az orgazda ad
vagy kétmilliót a gyémántért, amely a legális piacon legalább hatmilliót ér.
A Grimes család bálján minden pontosan úgy történt, ahogyan a rablópáros
eltervezte. Szombaton éjjel Jean a gyémánttal elutazott Párizsból. Clara
napokig várta az értesítést. Végre megcsendült a telefon:
- Clara? Jean vagyok. Kirúgott az orgazda! Képzeld, a gyémánt hamis!
- Hogyan? Mit beszélsz? - izgult a lány is.
- Ahogy mondom! Nem igazi, amit elhoztál, másolat!
- Akkor csak egy magyarázat van, Jean. Grimesék titokban pénzzé tették az
igazi Kék Gyémántot, és talán már évek óta a hamis másolatot mutogatják! És mi
azt loptuk el!
Clara sejtette, hogy Jean csak ezért jelentkezett. Ha igazi lett volna a
gyémánt, pénzzé teszi és meglép az összeggel, soha többé nem hallott volna
róla. Ő már csak ilyen alak. Clara tett hát valamit, nehogy Jean becsapja. A
múlt héten ékszerésszel csináltatott még egy hamis Kék Gyémántot. Ezt is nehéz
lett volna megkülönböztetni az eredetitől...
"Így most Grimeséknek és Jeannak is van egy-egy hamis gyémántja." Clara
mosolyogva tette táskájába a repülőjegyet.
Amszterdam nincs messze, még ma délben odaér és... Hát igen. Az igazi Kék
Gyémántot a szakemberek becsülik meg igazán. A drágakőért legalább hatmilliót
kaphat az ember. Az az ember, aki senkiben sem bízik és kemény, mint a gyémánt.