Számomra az egész érvrendszerben az az egyik legelképesztőbb, hogy a férfielnyomás egyik sarkalatos pontjának a patriarchális társadalom által az elmúlt többezer évben kidolgozott azon szokásjogot és tapasztalati tényt hozza be, ami szerint az egészséges felnőtt korú, és még nem öreg ffiak kötelezhetőek sorkatonaságra és hadviselésre. Ez ráadásul minden ésszerű szempontnak meg is felel, hogy ha már háború van, akkor az agresszívabb, erősebb és ilyen élethelyzetekben életrevalóbb ffiak vívják azt. Ráadásul a hátországot, szintén erős hadi szabályozás mentén a nők, meg az idősebb, nem harcoló ffiak adják, szintén majdnem parancsuralmi rendszerben, lévén minden háborús helyzetben a demokratikus jogok jórésze demokráciákban is fel van függesztve.
Ilyen szempontból a hadkötelezettséget, mint a ffiakat elnyomó szabályozást prioritásként meghivatkozni tulajdonképpen röhejes.
Ez aranyos volt, és ahogy belegondoltam valahol igaz is.
Ez van, én is tanultam belőle, meg hát a mostani pasim eleve nagyon más is. Mindig rám szól, ha nagyon beindul ez a körülugrálási mechanizmus bennem. :)
Sőt, egyik ismerősöm olyan videót posztolt magáról, ahol a repülő csokor láttán pánikszerűen kifut a képből, 10 másodperc és már csak egy kis pont a távolban :-)
AMúgy mostanában megint minden héten legalább egyszer újra álmodom a negyedik születését, ami irtózatosan traumatikus szülés volt, és egyszer végigélni is szar volt, miért csinálja az emberrel a saját elméje, hoyg újra és újra át kelljen élni?
De ha meg nem csúszik be a harmadik, a többinek meg ellenállok és lesz kettő, akkor lehet azért hagyott volna el, mert a szemét, önző VV nem akar többet. :))
Nem érdemes ilyen dolgokba belemenni, a jelenlegi helyzettel kell élni és azt megoldani.
Hát én eredetileg kettőt akartam, ugye ki tudja mi lett volna, ha ott megállunk valójában.
De, tervezett volt, csak én eredetileg nem akartam többet kettőnél. És a harmadik után kicsit elegem volt, és az ő születése után egy jó darabig eszembe se jutott még egy gyerek, sőt. Bő 3 év alatt 4 terhességből 3 gyerek, asszem a legtöbb embert kicsinálná, engem is. :)
De itt már olyan bonyolult dolgok jönnek elő, amiről itt nem beszélnék, mert nem szeretném, ha mások által ki lenne vesézve, amúgy nincs gondolom megosztani, csak nem egy nyilvános fórumon.
A végeredmény szempontjából meg totál mindegy, a gyerekek itt vannak, mindegyik közös döntés eredménye (akkor is, ha nem terveztük a harmadikat, nyilván együtt döntöttük el, hoyg vállaljuk), közös vállalás, így közös feladatnak kéne lennie. És egyáltalán nem bánom őket, akkor is, ha egyes döntéseket lehet másképpen kellett volna meghozni.
Ha az ember a gyerekkérdést tök racionálisan végiggondolja, akkor nem vállal gyereket, az a nagy helyzet, vagy egynél megáll.
Kettő után a harmadik az véletlen volt, méghozzá ex "hibájából", de ezt nem fejteném ki, mert ez nem ide tartozik. A harmadik után én megint csak nem akartam többet, mert a harmadik gyerekkel nagyon nehéz volt a terhesség, 26 hét szobafogsággal, utána el is ajándékoztam minden kisruhát, meg terhescuccot. És ugye vissza is mentem dolgozni, amikor a harmadik 2 éves volt.
Az meg már soha nem fog kiderülni, hogy mi lett volna, ha a negyedik nem hal meg. A fene se tudja.
Meg az egész annyira összetett folyamat ahol minden mindennel összefügg, de nem fejtegetném, és nem szeretném, ha az x alatt Gabika fikázna minden egyes momentumot az életemből, nincsen erre szükségem.
És nyilvánvaló, hogy mindegyiket fel fogom nevelni, egy már majdnem nagykorú. Haladunk.
A szertartás egy részén van egy momentum, amig a boldog mennyaszony elhajitja a menyasszonyi csokrot. A hagyomány szerint az, aki elkapja, ővé lesz a következő esküvő.
Most, hogy így nyomatékosabban mondod, már persze hogy rémlik, mi az hogy, nagyon is.:) Lehet, hogy az kavart meg, hogy az alapján, amiket írsz időnként, már az is nagyon nehezen megmagyarázható, hogy miért lett egyáltalán harmadik vagy negyedik gyereketek, hiába írtad le többször, hogy buborékban éltél vagy valahogy hasonlóan szoktál fogalmazni.
Mindegy, ejtsük, nekem az egész történetetek szürreális a rengeteg gyerekkel, de ez a gyerekek megszületésén nem változtat, szóval értelme sincs mélyebben tárgyalni, mert semmit nem old meg. Ez már az én saját korlátom, hogy nagyon nehéz kilépnem abból, hogy én magam mit gondolok a felelős gyerekvállalásról. Lehet, hogy ezek részben már generációs meg családi különbségek miatt is vannak, nem tudom.
Miért, így, hogy nem utasította el mereven, boldogan élnek, míg meg nem halnak? Esetleg az apa így is otthagyta a családot, többször kérve a tartásdíj csökkentését és a gyerekekkel töltendő idő csökkentését?
Mondtam, hogy én a fiunk halála után nem szerettem volna többet. És a kicsi születése kifejezetten az ő kívánsága volt. Én azt mondtam, hogy most várjunk egy kicsit, és majd fogadjunk örökbe később, ő ezt nem akarta.
Imádom a legkisebbem, és sok szempontból gyógyító volt az érkezése, de nem szabadott volna abban a mély gyászban gyereket vállalni, iszonyat nehéz 9 hónap volt az, és nem hinném, hogy jót tett a kicsinek, hogy így vártam, tele fájdalommal és rettegéssel.
Nem erre írtam, hogy sci-fi, hanem arra, hogy a férfiak nem szeretnének hétvégi apukává válni. Mert az az eshetőség a legtöbbször sci-fiként van kezelve.