Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
"Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes. Átmegy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését; egy tárgy elhelyezését; s egyszerre feltárul előtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz; egy ember hangját hallod, mint soha azelőtt, s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát; a csoda mindig ennyi csak.
Nem belevakulni a valóságba, a mindennaposba, látni azt, amit már oly gyakran láttál: ez a képesség elhal a legtöbb emberben, mint ahogy a civilizált emberben elsatnyul bizonyos érzékszervek működési készsége, például a szaglás. Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána kezed.”
"Önmagában a szeretet nem elég.
Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett, akiket szeretünk, sosem elég azt mondani, szeretlek, hanem minden áldott nap ki is kell mutatnunk azt a szeretetet, még olyankor is, amikor akadályokat gördít elénk az élet."
(Jane Green)
Nehezen tanulunk, mert azt hisszük, a másiknak is épp ugyanazok a fontosak. Pedig ez nem biztos, lehet, hogy épp az általunk tapintatlannak vélt lépést várja el, valamiért, amiről nekünk nincs sejtésünk. Szeretni jó, nagyon is, jól szeretni viszont borzasztóan nehéz. Hogy ne botoljon bele abba, ahogyan én akarom szeretni, de megkapja azt, ahogyan neki a legjobb
Egyszer réges-régen, egy világvégi kicsiny faluban hatalmas esőzésekkel köszöntött be a tavasz. A jég is olvadásnak indult, így aztán hamarosan akkorára duzzadt a víz a falucska folyójában, hagy az átszakította a gátakat és elöntötte a települést. Hatalmas árvíz pusztított, a falu minden háza összedőlt. S az emberek tehetetlenségükben csak sírni tudtak. Elképzelhetitek hát, hogy ebben a szomorú időben nem volt jó soruk a vicceknek. Nem volt akkor kedve senkinek sem tréfálkozni, bolondozni, el is felejtették a falubeliek hamarosan az összes viccet, folyton csak siránkoztak, panaszkodtak, és sohasem nevettek. Bohóka Frici nagyon népszerű vicc volt az árvíz előtt, még az is nevetett rajta, aki már vagy tizedszer hallotta. Szerették nagyon, és gyakran elmesélték egymásnak. Hanem az árvíz őt is kitörölte az emberek fejéből. A kis vicc, akárcsak a többiek, egy ideig csendesen tűrte ezt az állapotot, de amikor már vagy egy hónap is eltelt azóta, hogy utoljára eszébe jutott valakinek a falubeliek közül, nagyon elkeseredett és komolyan elkezdte törni a fejét azon, hogy mit tehetne a kialakult szerencsétlen helyzet ellen. Persze a falu lakóit is nagyon sajnálta, és arra gondolt, hogy ha azok újra vicceket mesélnének egymásnak, akkor talán felvidulnának egy kicsit, s bánatukat feledve, vidámabban, könnyebben tudnák újraépíteni házaikat. Sokáig töprengett ezeken a dolgokon Frici, és töprengése nem maradt hiábavaló, mert végül rájött a megoldásra, és azt rögtön el is mondta a társainak, akik Bohóka pajtás ötletén kapva-kaptak, és a tettek mezejére léptek. Másnap reggel a falu minden lakója mosolyogva, vidáman ébredt, ugyanis éjszaka mindegyikük egy-egy viccet álmodott. Mert Frici azt eszelte ki, hogy minden falubeli álmába lopja be magát egy vicc, hogy így térjen vissza a jókedv az emberek életébe. Bohóka Frici ötlete pedig remekül bevált. Nemcsak az álom szerzett derűs perceket az embereknek, hanem az egész napjuk vidáman telt, mert álmukat minden ismerősüknek elmesélték, felelevenítve ezzel minden rég elfeledettnek hitt tréfát. A viccek, a nagy sikeren felbuzdulva, rögtön megállapodtak abban, hogy ezentúl bármikor is keseredik el a falu valamelyik lakója, ugyanígy fogják felvidítani; az éjszakai álmába belopakodva. Ki is költözött innen a bánat, nem volt több sírás, panaszkodás. Az emberek vidáman, jókedvűen építették újra a falut és harsány nevetések közepette mesélték egymásnak a jobbnál jobb vicceket.
Már harmadszorra töltöm fel - mindig kidobott a fórum: Elnézést, ha kép nem sikerül Sorry!
Daddyboy: Álmodj, Gyermekem!
Elpihent a fáradt szellő - rád köszönt az est, Itt ülök az ágyad szélén, megfogom kezed. Arra kérsz, hogy énekeljek, s mondjak egy mesét: Hol élnek az óriások és a kis törpék?
Oly jó volna köztük élni, gyermekem, veled, Aludj csendben, téged nézlek, hunyd le két szemed! Álmodj majd egy szép világról - hol a szél mesél, Reggel majd, ha újra ébredsz, rád köszönt, ne félj!
Itt hallgathatod meg a dalt!
Álmodj, gyermekem, szép jó éjszakát, Indulj hát az álmok tengerén! Kint a fák alatt, hol elpihen a szél A holdsugár is csendesen mesél.
Álmodj, gyermekem, én itt vagyok veled, S ha néha majd megrezdül kis kezed, Átölellek én, s álmodom veled, Itt vagyok, egy biztos pont - neked.
Mosoly van e kedves arcon, jó ez így nekem, Tündérekről álmodsz most, ó drága gyermekem. Átölelsz egy játék mackót, suttogod nevem, Elkísérlek álmaidban, drága kis szívem.
Drága gyermekem, álmodj csendesen! Reggel majd, ha rád köszönt a fény, Álmod elkísér - és az esti szél Halkan suttog, szép mesét mesél.
Halvány már a lámpa fénye - én is fáradok, Gyermekemmel álmodok, mint fent a csillagok, Oly jó veled, kicsi szívem, oly jó tudni azt, Hogy boldog vagy, s nincs szebb annál, mit nékem adsz. Álmodj, gyermekem, álmodj szépeket, Itt vagyok és fogom két kezed - a két kezed. Nem kell mondanod, mégis jól tudom, Én vagyok, ki kellek most neked!
Ez a sors, ezt más is tudja, mégis kérdezem, Mi lesz majd, ha egyszer felnősz, s nem leszel velem? Merre visz az út - az élet? Gondolsz majd reám? Álmodj most - csak álmodj szépen, drága kis babám!
Szól a Csóka: -Varjú Vendel! Holnap bál lesz, ne feledd el! Diszkógöncben vagy frakkban, légy ott, hiszen farsang van; fürge szárnyán mókát szállít január. Ám a Varjú ennyit mond csak: -Kár, kár, kár. Végül persze elmegy Vendel, polkázik a verebekkel, tangózik a sirállyal, mulattatja vidám dal. S mikor farsang farkát húzza február így szól Vendel: -Kár, hogy elmúlt, kár, kár, kár!
"Amikor fiatal vagy, néha úgy érzed semmi sem bánthat. Mintha sebezhetetlen lennél. Az egész élet előtted áll, és nagy terveid vannak. Nagy tervek. Hogy megtaláld a tökéletes párt, aki kiegészít téged. De ahogy öregszel, rájössz, hogy ez nem is annyira könnyű és csak az életed végén jössz rá, hogy azok a tervek, csak egyszerű tervek voltak. A végén, amikor visszafelé tekintesz, ahelyett, hogy előre figyelnél, hinni akarsz benne, hogy megtetted a legtöbbet, amit csak tudtál, életed során. Hinni akarsz benne, hogy valami jó hagysz hátra magad mögött, és hogy mindaz lényeges maradjon."
A nyári busz fullasztó melegében, Kék-bóbitás sapkája keretében, Anyja mellére békén odabújva, Szemben velem egy esztendős fiúcska.
Szeme azúrját kerekíti tágra, Úgy néz a furcsa idegen világra, Ami én vagyok, aki mostan boldog Gyönyörűséggel arcába mosolygok.
Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig, Míg szirom arca gömbölyűre válik, Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán, És édesdeden visszamosolyog rám.
Egy új emberke, ki nem is beszél még, Hogyan érti meg mosolyom beszédét? Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! - Hogy a szeretet szólítja szememben!
Ó milyen titok, milyen csodaszép ez! Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes, A szeretetet már fel tudja fogni S a mosolya vissza tud mosolyogni!
Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja Minden mosolynak, nekem is megadja, Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek: Friss antennája minden szeretetnek.
Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?... Az igazi, mint a regényekben?... Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behunyom szemem, és emlékezem. Hát igen, valami történt ekkor. Áram?... Sugárzás?... Titkos érintés?... Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanánk, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom….( Márai Sándor )
Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek. Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, minden kihűl körülötte, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink tüskés kedvét eltűrni, mint belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.
(Kunitzer Szonja)
Köszönöm szépen - én is viszont kívánom, bár nálam inkább egy kis rosszullét határoz most!
Áprily Lajos: Tavaszodik
Sáncban a hóvíz könnyű hajót visz, füstöl a fényben a barna tető. Messze határba indul az árva, lenge madárka: billegető Titkon a Bükkben moccan a rügyben - mint csibe héjban - kandin a lomb. s mintha a róna kedve dalolna úgy muzsikál, muzsikál a kolomp. Indulok. Értem. Jól tudom: értem, értem üzen a zsenge határ: "Szíved a bomlott, ócska kolompot hozd ide, hozd ide már"!
