Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
A finnugrista nyelvészek érzékelhető törekvése volt, hogy a társtudományok legfontosabb tanúvallomását ne vegyék figyelembe. Nem kell erre példát mondanom, mert nyilvánvaló, hogy a finnugrista őstörténeti koncepció nem egyezik sem a genetika (antropológia), sem a régészet, sem az írástörténet, sem a néprajz stb. adataival.
Az idők változása azonban nem kedvez a finnugristáknak, mert egyre több tudományról derül ki, hogy őstörténeti vonatkozásai vannak. Ilyen például a mikrobiológia (amiről e vitában szó esik), de ilyen pl. a matematika, a rendszerszervezés, a genetika és társai.
Az őstörténet alapvetően társadalomtudomány volt eddig és az is marad még egy darabig. A végső szót azonban nem a nyelvészet, hanem a társtudományok, köztük egyre inkább a műszaki tudományok fogják kimondani, amikor pl. a genetikusok lépésről lépésre azonosítják az egymást követő őshazák hálózatát a csontleletek alapján (a régészek munkája ehhez nélkülözhetetlen, de megváltozik); vagy amikor a fémeszközök elemzésével a fémmegmunkálási eljárások fejlődési vonala és elterjedtsége, a fémek származási helye (bányák, ötvözőanyagok, kereskedelmi útvonalak stb.) tisztázható.
Mindenki törekszik arra, hogy az általa birtokolt, vagy bitorolt (tudomány)területet s annak gazdasági erőforrásait kisajátítsa. Ennek érdekében egyesek képesek olyan áltudományos blöfföket is bevetni, mint "az őstörténetkutatás társadalomtudomány". Ennek az érvnek tudományos értéke nincs, nyilvánvalóan pozíció féltésről (azaz politikai, gazdasági érvről) van szó.
Érthető a finnugrászok nyugtalansága és az írásaikból sütő idegesség, mert ketyeg az óra. Egy idő után meg fogják kérdezni arra illetékesek, hogy miért a hazugok és a gondolkodásra képtelenek ülnek bizonyos székekben.
Magyar őstörténettudomány: Kritikai ambíciók szaktudományi alapismeretek nélkül
Válasz Simon Zsoltnak is
3.) A történeti nyelvészet mint társadalomtudomány
Egy, a közelmúltban az Akadémián lezajlott őstörténeti-régészeti vitaülésen e tudományterületek jelen helyzetével foglalkozó egyik reprezentatív előadó kategórikusan szögezte le: "az őstörténetkutatás társadalomtudomány". Kénytelen voltam ezt a helyszínen korrigálni. Azt a komplex, sokoldalúan természettudományos módszerekre alapuló leletanyag-feldolgozást, amikor (vonatkozó mindennemű írott információ teljes, vagy közel teljes hiányában) az előtárt évezredes maradványokon fizikai antropológiai, genetikai, szerves-, szervetlen és geokémiai, korróziós mikrobiológiai, paleopatológiai, biokémiai fossziliákat azonosító szerves analitikai, fizikai kormeghatározó, őskörnyezettani stb. eljárásokat kell szinkrón alkalmazni, nehéz lenne társadalomtudománynak minősíteni. Még akkor sem, ha a nyert adatok döntően természettudományos kiértékeléséhez esetenként a társadalomtudományi szemlélet párhuzamos szükségességét is el kell ismernünk. Valójában mit is lehetne bármely leletanyagon csupán társadalomtudományi megközelítéssel és módszerekkel megvizsgálni? Még e kérdés felvetése is abszurdnak tűnhet. Ennek ellenére a fenti gondolatmenetet az e területen dolgozó és Simonhoz hasonlóan elmélyült természetteudományos alap- vagy speciálképzéssel nem rendelkezők között többen is személyük ellen irányuló támadásnak vélik. Márpedig, az őstörténetkutatás legtöbb segédtudománya felől érkező megközelítésnek szükségszerűen kettős, egymást feltételező természet- és több-kevesebb társadalomtudományi vetülete van. E megállapítás alól még a történeti nyelvtudomány sem kivétel. Egyoldalú nézeteinek elszánt védelmében Simon azt állítja, hogy a "történeti nyelvészetet ..... nehéz lenne kiiktatni a társadalomtudományok köréből". A valóságban azonban mindennél nehezebb lenne azt kizárólagosan, de még akárcsak "főleg" is társadalomtudománynak minősíteni. A történeti nyelvtudomány a nyelvek hosszúlejáratú, évezredeken át elhúzódó evolúcióját tanulmányozza. Ez a fejlődési út, már első megközelítésben is, elválaszthatatlannak minősíthető a magát verbális úton mindjobban megértetni szándékozó emberben, a nyelvkészség alapjául szolgáló és utódgenerációkon át megszakítatlan folyamatossággal kiépülő új, sajátos biokémiai anyagcsereutaktól, ezek lokalizációját biztosító biológiai struktúrák szerveződésétől és tartós genetikai stabilizálódásától.
Vitathatatlan, hogy a nyelvek evolúciójában az agy beszédközpontja fejlettségének, más agyi funkcionális területekkel kialakított koordináltságának, továbbá a hangképző szervek anatómiájának, élettanának és biofizikájának, csakúgy mint az utóbbiaknak a környezet fizikokémiai változásaival szembeni adaptációs potenciáljának is meghatározó szerepe van. Éppen e specializált anyagcsereélettani szakismereteket igénylő, sokoldalú kutatási terület fejlesztéséhez alapították a Semmelweis Egyetemen már színvonalasan működő "Medicina et Linguistica" folyóiratot. A hazai szakirodalmat sem ismerő Simon, úgyis, mint az ELTE BTK Elméleti Nyelvészeti Szakcsoportjának még érettnek aligha nevezhető régészből hasonló szintű nyelvésszé formálódás útjára sodródott tagja, végső soron a nyelvtudománnyal kapcsolatban is a fentebb idézett akadémiai ülés előadójának az őstörténetkutatás egészéről kifejtett véleményével analóg álláspontra helyezkedett: A történeti nyelvészet társadalomtudomány (még elméleti vonatkozásában is)!
A vita teljes anyaga megtalálható a http://www.matud.iif.hu/05dec.html honlapon. A továbbiakban a vita elemzésére, az egyes állítások értékelésére szorítkozhatunk.
Indián rovat, Roger vilco megjegyzése, amelyért itt mondunk hálás köszönetet.
A térkép nem attól jó, hogy genetikusok falán van kifüggesztve; hanem azért függesztették a falra, mert már eleve jó volt (mert kitűnő genetikusok készítették s ezt a tényt a hazaiak is elismerték pl. a falra függesztéssel).
Igen, ez valóban ellentmondás. Nehéz megérteni, hogy ha a hideg oszlatta szét a társaságot, akkor miért a még hidegebb tájakra vándoroltak el? Mindenesetre tény, hogy ez történt, csupán a magyarázatot kell megtalálnunk.
Nos, a hasonló kérdések nagyon értékesek, mert ezek megoldása segít hozzá bennünket az előrelépéshez. Köszönöm a kérdést!
Amennyire én tudom, azért vándoroltak északra, mert a vadásztársadalmak zsákmányállatai is északon voltak megtalálhatók. Ezek nyilván mammut és szarvascsordákat jelentenek. Változhatott a népek megélhetési formája valami (a hideg?) miatt s ezért lett célszerűbb északra költözni (másik szarvasfajtára vadásztak attól kezdve?).
Talán van valaki, aki többet tud erről és megosztja velünk a tudását.
Megtisztelnél vele, ha a vitát minél teljesebb terjedelmében tennéd át az origóra s megjelölnéd a rovatot is, ahol zajlik.
A hozzászólást köszönöm! Nyilvánvaló, hogy ez a szélsőséges finnugrista társaság semmilyen más tudományterületre nem figyel, még ez a jogi alkalmazás sem hatja meg, holott apasági perekben akár ők, vagy az ismerőseik is érintettek lehetnek.
Répcelak (ser/Vas Népe) - Feltehetően őskori település maradványaira bukkantak a kivitelezők a Hunyadi utcai önkormányzati házhelyek közművesítésekor. A régészeti feltárás nemcsak az infrastruktúra kialakítását hátráltatja, hanem pluszköltséget is jelent.
Tizennégy új építési telket alakíttat ki az önkormányzat a város déli részén, a Hunyadi utcában. A rendezési terv alapján vásárolta meg a helyhatóság a területet magántulajdonosoktól, aztán belterületbe vonták, elkészíttették a telekmegosztást, s a közművek terveit is. A gázvezeték építésével kezdődött nemrég a kivitelezés, ám egyelőre itt abba is maradt. A földmunkák során ugyanis olyan cserépdarabok kerültek elő, amelyek alapján a szakemberek feltételezik, hogy valamely őskori település maradványait rejti a talaj. Több kőkorszaki lelet, réz- és bronzkori nyom utal arra, hogy az időszámításunk előtti ötödik évezredben is éltek itt emberek.
Pontosabb adatokat akkor lehet majd tudni, ha a Savaria Múzeum munkatársai feltárják a Vas megyében ritkaságnak számító kőkori régészeti lelőhelyet - tudtuk meg Fiegler Andrástól, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal regionális irodájának vezetőjétől. A helyszínen addig persze nem lehet folytatni a közmű-építést, noha az ivóvíz- és a szennyvízhálózat kivitelezésére kiírt pályázat győztesét is kiválasztották már a város-atyák.
Dr. Németh Kálmán polgármester szerint a legutóbbi testületi ülésen a képviselők szerették volna meghatározni a parcellák árát is, mivel van igény az építési telkek megvásárlására. Egyelőre azonban stagnál a házhely-projekt, hiszen az még kérdéses, mibe kerül a feltárás, s kit is terhelnek annak költségei. A polgármester úgy tudja, vannak olyan pályázati lehetőségek, amelyeket - a múzeummal közösen - kihasználva esetleg pénzügyi forráshoz juthatnának. Ez irányban próbálnak előbbre lépni most.
Kiegészítésül szeretném csak hozzátenni, hogy az a genetikai kimutatás, amiről itt SIMONnak is válaszol Szabó I. Mihály , a BŰNÜLDÖZÉSI és TÖRVÉNYSZÉKI eljárosokban immár potom 20 éve TUDOMÁNYOS ALAPOKON igazolt tevékenység, a BÍRÓSÁG bizonyítékként elfogadja.
Továbbá, -- amit jelen válaszában Szabó I. Mihály nem érint ,-- SIMONnak a MUNDUS kiadóra tett lekezelő megjegyzése, miszerint (szabadon idézem) "nem illethetné meg nevében szerepeltetni az EGYETEMI kitételt..." . No ugyan miért nem, ha alapítói és tulajdonosa között 4 egyetem, és több magánszemély szerepel ??
( Engedelmeddel ez olyan jó, hogy át kell dobnom az origóra is, utólagos engedelmeddel...)
Szabó István Mihály: Magyar őstörténettudomány: kritikai ambíciók szaktudományi alapismeretek nélkül
válasz Simon Zsoltnak is
Az őstörténettudomány (és tőle elválaszthatatlanul a régészet) sokrétű feladatkörének és céljainak megfelelően már a huszadik század derekán kialakította jellemző profilját, mely lényegében a társadalomtudományok szemléletének és a természettudományok vizsgáló módszerei alkalmazásának elválaszthatatlan ötvöződéséből formálódott. Ez a tény e komplex tudományterület képviselőitő1 igencsak sokoldalú és sokrétű felkészülést igényel. Vannak azonban, akik úgy érzik, hogy e szigorú feltételeknek nem mindenben felelnek meg. Azok számára, akik csak szűk szakmai profilú munkaközösségekben, vagy még ilyenekben sem dolgoznak, e követelmény - az együttműködési lehetőségek híján - esetenként csaknem teljesíthetetlen lehet, ezért elvitatása egyszerűbb megoldásnak tűnik. Mások a mindentudást szimulálják. Végül a merészek, kemény kritikával csapnak le mindenre, amit nem értenek. Így szándékoznak maguk körül biztonságosan ellenvélemény-mentes mintegy átjárhatatlanul lepusztított és szellemében megmérgezett "gyepű" -t teremteni.
Napjainkra azonban minden megváltozott. Az őstörténettudomány egyik segédtudományának, a humán genetikának egy kivételesen nagy nemzetközi munkaközössége, megkülönböztetetten mértékadó publikációs fórumon, forradalmian új eredményekkel állt elő és ezeket korrekt módszerekkel bizonyítani is tudja: Így pl. a magyarok ősei negyvenezer esztendővel ezelőtt települtek Európába. Utódaik - kontinensünk népei között és populáció szinten - még ma is határozott genetikai önazonossággal rendelkeznek. Egybehangzó ez az észak-európai nyelvészek megállapításaival, miszerint Európa keleti térségében már a jégkorszakban is hatalmas uráli nyelvterület létezett. Az európai népek kollektív őstörténetének kutatása, rokonságuk felderítése ma a nyugati tudományos műhelyekben új, jórészt genetikai alapokon bontakozik ki. Mindezzel ellentétes magyar eredetelméletek kitervelői, különösen a mindenfajta ősi magyar eredeztetéssel ab ovo ellenszenvezők, csakúgy, mint a "magyar keveréknép" elmélet kiagyalói most nagy bajban vannak (ezeknek meg Simonnak ég a háza - Ucalegon! - nem a szomszédé!). A genetikusokat a pokolba kívánják. Az északi nyelvészekre és a velük közös platformon dolgozó magyar kollegáikra kígyót-békát kiáltanak. Mindent bírálnak, minden irányba csapkodnak. Nézeteik túléléséért és egzisztenciájukért még a magyar nemzeti értékeket és érdekeket is hajlandók feladni. Válogatott módszerekkel (még a gyenge szakismerettel rendelkező tanítványaik agresszivitását és arroganciáját is segítségül híva) támadják mindazokat, akik az új ismeretekre mernek alapozni. De lássuk mindezt közelebbrő1.
1.) A magvar őstörténetkutatás alapvető feladata:
Eleink régmúlt történetének, biológiai leszármazásának és kultúrája fejlődésének felderítése. Az eredményeknek a tudomány mindennemű illetékes szakterülete mai állása szerinti valósághű bemutatása, bármilyen szándékos, a szubjektív megítélésből származó szépítés, rontás ill. torzítás kizárásával.
2.) Mikrobiológia és őstörténetkutatás
Simon, (l) feltehetően mestere sugallatára öszszerovott, archaikus felfogású "vitairat" -át a Magyar Tudomány probléma nélkül méltatta közlésre, amire viszont a benne ugyancsak célbavett Mundus Kiadó, igényessége folytán, bizonyosan nem lett volna hajlandó. Iratában elsőnek hozzám, mint mikrobiológushoz (mint szerinte illetéktelenhez) provokatívan intézett, primitív megállapítását találhatjuk: a mikrobiológia nem tartozik az történetkutatáshoz szükséges diszciplinák közé! E nagyfokú dilettantizmust tükröző tévedés cáfolata valójában szükségtelen. Mégis, lássunk egyetlen példát: a Pleisztocén/ Holocén átmeneti korszakból származó fosszilis csont-és szerves maradványokból jelenleg számos, az emberiség történetének kutatásában érdekelt mikrobiológiai laboratóriumban kísérelik meg azoknak a virális vagy bakteriális kórokozóknak a kitenyésztését, melyek felelősek lehettek a korabeli európai nagyemlős populációknak a földtörténeti időskálán is nagyon gyorsnak ítélhető és esetenként fajok végleges kihalását is eredményező, járványszerű pusztulását. A kórokozók sikeres visszaizolálásával, identifikálásával és az anyagcsere-típusaikra jellemző patogenitás il. patogeográfia ismeretében ugyanis jobban megérthetnénk e korszak természeti-társadalmi eseményeinek sajátos dinamikáját. Ma a zsákmányállatoknak a jégkorszak végén lezajlott tömeges pusztulására vezetjük vissza kontinensünk vadásztársadalmainak felbomlását, az ezt követő hatalmas mérvű intra- és interkontinentális népmozgások megindulását, továbbá a lakosságnak radikális életmódváltoztatáshoz vezető kényszerét (áttérés növénytermesztésre és haszonállattartásra).
Simon önelégült stílusának élesen ellentmondó, feltűnő szakismereti hiányosságait ebben az esetben megérthetjük, ha tekintetbe vesszük a hazai régészképzésnek az utóbbi években - Szabó Miklós akadémikus úttörő kezdeményezésére - a természettudományok felé is nagy lépést tett tanulmányi programját, mely azért minden modernizációja ellenére, a mikrobiológiát és módszereit még nem minősítette tananyaggá. Így az ifjú régészgeneráció tagjai aligha tudják majd az ásatási leletek fém-, textil, bőr stb. állagában idővel mikrobiológiai korróziós hatásokra végbement változásokat a követelményeknek megfelelő módon értékelni. Hasonlóan nem lesz fogalmuk arról, hogy létezik a paleopatológia tudománya és ennek már kidolgozták módszertanát is arra, hogy az egykori humán-, állat- és növénypopulációknak az emberi társadalom történetére is döntően kiható egészségi állapotát feltárhassák. Másrészt ismeretes, hogy a talajok mindenkori termékenysége mindig is elsődleges meghatározó tényezője volt az emberi társadalmak gazdasági-kulturális állapotának és fejlődésének. A paleopedológia a fosszilis talajok jelen fizikokémiai állapotából, ásványtani szerveskémiai analízisek alapján, részleteiben deríti fel azt az egykori biokémiai-mikrobiológiai talajdinamikát, amelye talajok valamikori termékenységi szintjét határozhatta meg. Ezzel a történészek számára döntő fontosságú információkkal szolgá1hat.
A történészek és - a modernizált képzés ellenére - a régészek között is mindig lesznek, akiknek a kizárólagosan társadalomtudományokhoz sulykolt agyához, Simonéhoz hasonlóan, az őstörténetkutatás számos nélkülözhetetlen természettudományos aspektusa sohasem jut el. Inkább a hiányos alapismeretekkel is jól fejleszthető kritikai érzékük (de nem a kritikára alkalmasságuk!) tökéletesítésére törekednek. Mindazonáltal többségük mégiscsak tud majd - bizonyosan sokkal többet is - a mikrobiológia tárgyköre felő1 és nem reked meg a Simon-i általános iskolai szinten.
1 Simon, Zs.: Iam proximus ardet Ucalegon. Szabó István Mihály: A magyar nép eredete. Az uráli népek eurázsiai-amerikai őstörténete. Magyar Tudomány, 2005/ 9. 1152-1157.
A szovjet hadsereg kivonulását követô „tudománypolitikai” helyzetben az akadémikus irányzat törekvései két irányba mutatnak. Egyrészt megkísérlik beplántálni a köztudatba a székely írás sémi eredetét (ugyanúgy bármiféle bizonyítás nélkül, mint azt száz éven keresztül a türk eredetteóriával tették). Másrészt a székely rovásírás jelentôségének alábecsülésével megpróbálják az egész kérdést elhanyagolhatónak beállítani.
E törekvések két gyöngyszeme Róna-Tas András munkájából csillan felénk. Ezt írja a honfoglalókról: „Nem zárhatjuk ki, hogy a honfoglaló magyarság között voltak olyanok, akik valamelyik írást ismerték, nyugati hadjárataik során már a latin írással is megismerkedhetett egyikük-másikuk. Elképzelhetô, hogy voltak írástudó foglyaik, vagy szolgáik. De az írás használata nem terjedhetett el. Elterjedt lehetett viszont a rovásírás.” (1996/289) „A magyar ôsgesztát jó 270 évvel a honfoglalás után jegyezték le. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a fejedelmi, majd királyi udvar hagyományai ismertek voltak az elsô írásos lejegyzés elôtt is. Úgy kell elképzelnünk e hagyományokat, hogy a fejedelmi udvarban foglalkozásszerűen adták elô a fejedelmi nemzetség történetét. A krónikás általában az emlékezetére támaszkodott, amikor különféle alkalmakkor elôadta a történeti hagyományt, de az is elképzelhetô, hogy emlékezetét valamilyen eszköz is segítette. Ez lehetett rajz, rovás, vagy pusztán a történet ritmikus, visszatérô elemekkel színezett formája.” (1996/ 321) A szerzô bizonyára ismeri az írás fogalmát és azzal is tisztában lehet, hogy a rovásírás „írás”-nak, a rovásbot és a rovásjegyekkel írt könyv pedig „írásos lejegyzés”-nek számít. Ha ennek ellenére ismételten megkülönbözteti egymástól az írást és a rovásírást, akkor azt nem tudományos, hanem tudományon kívüli okok miatt teheti. Erre gondolhatunk abból az általa elismert ténybôl, hogy korábbi munkájából „ideológiai szorítások” miatt hiányzott az „elvi alapvetés” (1996/9).
Róna-Tas András, aki 1992-ben még „A magyar írásbeliség török eredetéhez” címmel írt tanulmányt ír és betű szavaink etimológiájáról (Sándor/1992/9), 1996-ban már úgy tudja: „Mindeddig tisztázatlan az írás eredete. Magából az írásból csak annyi állapítható meg, hogy a betűalakokat nagymértékben befolyásolta az, hogy a betűket rótták, hogy az írás jobbról balfelé haladt, hogy a magánhangzókat csak ritkán írták ki, s leginkább akkor, ha azok hosszú magánhangzót jelöltek. Ez a sémi íráscsaláddal való kapcsolatra mutat. Ugyanakkor az írásban több betűkapcsolás, illetve rövidítés van, ami a középkori latin betűs írásnak sajátja, ezért bizonyos, hogy a székely rovásírás a latin írás hatása alatt fejlôdött vagy fejlôdött tovább. ... A keleti türk rovásírással kifogástalanul csak két igen egyszerű betű (az sz és az n) egyeztethetô. Négy betűje (a, e, o, f) biztosan, két betűje valószínűleg (h, l) szláv közvetítéssel a görög ábécére vezethetô vissza.” (Róna-Tas 1996/338).
Azaz a türk íráscsalád helyett egyes szerzôknél ma már a sémi íráscsaláddal való rokonítás került napirendre, azonban továbbra sem határozzák meg egyik ismert írást sem forrásként és - megfelelô elvek és adatok híján - a tudományos igényű bizonyításra sem tesznek kísérletet. A székely írás egyes jellemzôi valóban a sémi íráscsaládra vagy elôdjére mutatnak, míg más jellemzôi a türk íráscsaládra, a továbbiak pedig az egyiptomi, kínai, sumér stb. írásrendszerekre. Ha Róna-Tas András ezek közül egy-két kiragadott jellemzôt túlhangsúlyoz és félreértelmez, míg másokat említés nélkül hagy - akkor az nem a székely írás eredetének, hanem csupán a szerzô szándékainak megismerését segíti elô.
Ami pedig a középkori latinbetűs betűkapcsolások székelyre gyakorolt hatását illeti, a székely betűk egyúttal hieroglifák is - ezért nem a betűkapcsolások, hanem a jelkapcsolások eredetét kell keresnünk. Ez pedig a kínaiak írására jellemzô, akik - az egyszerű képekkel visszaadhatatlan fogalmak jelölésére - egy sajátos montázs-technikát alakítottak ki (például a „fül” és a „kapu” jele együttesen „valaminek a meghallását” jelenti). E sajátos jelkombinációknak köszönhetôen a kínai írásnak ma mintegy 56 000 jele van, holott a korai szó- szótagírásoknak elég volt 700 - 2500 jel is. Mivel a székely írás elôdjét használták a hunok és az avarok is (22., 25. ábra) s a székely és kínai írás között kétségtelen kapcsolatok mutathatók ki (9., 20., 27., 29., 30. ábra), ezért nem lehet elvetni a hun, avar és székely ligatúrák és a kínai montázstechnika rokonságának lehetôségét. A jelkapcsolásokra, és a jelekbôl alkotott képekre elegendô keleti (vagy keleti eredetű magyar) példa van ahhoz, hogy a „latin hatás” helyett a sztyeppén széles körben elterjedt, jóval korábbi szokásról beszéljünk (9., 11., 15., 30., 31., 36. ábra). A Róna-Tas András által feltételezett, de nem bizonyított „latin hatás” csupán egy használhatónak vélt, de erôtlen eszköz arra, hogy a székely írásnak az arameusból le nem vezethetô sajátosságait megpróbálják magyarázni.
Erről a kötetről adtak elítélő értékelést Róna-Tas András és Bálint Csanád "szakértő" urak.
A kötet azóta a 4. kiadásban jelent meg s rendületlenül fogy.
Kapható a Püski Könyvesboltban (Krisztina krt), a Magyarok Házában (Semmelweis utca), a Szkítia boltokban és máshol. A bolti ára kb. 1000 Ft, a kiadónál 500 Ft.
A címlapon egy anaszazi edény (balról), amelynek olvasata bizonyítja, hogy az Amerikába vándorló indiánjelöltek a székely írás elődjét, magyar szavakat és a magyar ősvallás elemeit vitték magukkal az Újvilágba - azaz eldönti azt a vitát, aminek három írása most jelent meg a Magyar Tudományban.
A vita egyik résztvevője Róna-Tas András (ő vitatta korábban Szabó István Mihály álláspontját), a másik Bálint Csanád (az MTA Régészeti Intézetének igazgatója, akit a szerkesztőség felkért Szabó istván Mihály most megjelent írásának értékelésére).
Nem tudom elhallgatni, hogy az Intézetünk egyik kutatója ugyanezt a két "szakértőt" kapta 1999-ben akkor megjelent kötete lektoraként a nyakába. Az volt a kérdés, hogy kimehet-e a Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításra "A székely rovásírás eredete" c. könyv, vagy sem. Mint tudjuk, a német külügyminisztérium kérésére a magyar kormány kitiltotta a székely rovásírást a kiállításról azzal az ürüggyel, hogy az ott náci asszociációkat kelthet. Ennek alátámasztásához kerestek két engedelmes "szakembert".
Az ítélet akkor is negatív volt, de azt akkor még nem lehetett elolvasni (ha egyáltalán készült írásos lektori vélemény). Mindkét lektori álláspont súlyos szakmai és erkölcsi hibákkal terhelt volt 1999-ben.
Róna Tas Andrást a szerző 1999-ben megjelent kötetében súlyos vádakkal illette (nagyjából azt írta róla, hogy Róna_tas Andrásnak mindig az aktuális politikai elvárásoknak megfelelő a szakmai álláspontja, akár megengedhetetlen szakmai engedmények árán is, s hivatkozhatott Róna-Tas András egyik hasonló értelmű önvallomására is, ami a "rendszerváltás" után jelent meg). A Frankfurt 99 Kht. ennek ellenére neki adta oda értékelésre s ő ennek ellenére elvállalta ezt a feladatot. Mi úgy gondoljuk, hogy becsületes ember nem vállalja annak a kötetnek az értékelését, nem ad negatív értékelést arról a kötetről, amely őt személyesen érinti, amelynek az elítélésében személyesen érdekelt.
Bálint Csanád személyesen (tanú előtt) mondta a kötet szerzőjének a kötet megjelenélse előtt néhány hónappal, hogy ő (mármint Bálint Csanád "szakértő" úr) nem ért a rovásíráshoz. Ez "természetesen" nem akadályozta meg abban, hogy a székely rovásírás egyik legnagyobb hatású és legtermékenyebb szerzőjének a kötetéről negítív értékelést adjon a minisztérium (a Frankfurt 99 Kht) kérésére.
Ritka dolog, hogy egy tudományos folyóiratban a főszerkesztőnek valamit kommentálnia kell. Most mégis szükségét látom. Lapunk ez évi kilencedik számában kritika jelent meg Szabó István Mihály akadémikus könyvéről. Kemény, elmarasztaló kritika, de olyan, amely szigorúan betartotta azt a tudományetikai szabályt, hogy mindig a tudományos eredménynek tekintett dolgot: kísérletet, elméletet, könyvet, cikket kell bírálni és nem az eredményt létrehozó személyt. Szabó István Mihály élt a válaszadás jogával, ragaszkodott a betű szerinti közléshez, és hogy mennyire tartotta magát ehhez a szabályhoz, azt döntse el az olvasó maga. Mindenesetre fontosnak tartottam, hogy az érintett tudományterület két elismert képviselőjét is megkérjem álláspontjuk kifejtésére. Ezt meg is tették, szakszerűen, etikusan. A kritika szerzője is lehetőséget kapott rövid válaszra. Ezzel a vitát a magunk részéről lezártuk.
A tengerpartokon ugyanis akkor is tovább élhetett az ember, ha a sivatagokból valóban kipusztult volna mindenki (amit aligha tud bárki is bebizonyítani, mert valaminek a nem létét nem lehet bizonyítani, a létük bizonyításához pedig minden négyzetcentimétert fel kellene ásatni a Közel-Keleten, ami szintén abszurd követelmény lenne).
A tengerparti életbenmaradási technikákat hamarabb kidolgozhatta az ember, mint a sivatagiakat. Ezért aztán az elsivatagososdás az embert elvileg sem pusztíthatta ki tengerekkel határolt területen.
S ennek a két térképnek tökéletes cáfolatát adja az általam bemutatott térkép, amely a fő tendenciákat tükrözi. Akárhány elsivatagosodást tételez fel bárki, ez nem változtat azon, hogy az ember a Közel-Keleten kleresztül népesítette be Eurázsiát s ennek a folyamatnak a kezdete 100 ezer évvel ezelőtt volt (a tudomány mai állása szerint).
A 100 ezer - 50 ezer nem az interglaciális pontos időintervalluma, hanem az Éden korszakának a körülbelüli meghatározása (amely azonban lényegében egybeesett az interglaciálissal - lásd alább!).
- A 100 ezer évvel ezelőtti kezdetre vonatkozó érveimet felmutattam, ehhez nincs mit hozzátenni. A térkép elég világosan éppen 100 ezer évvel ezelőttről beszél. Akkor lépett Afrikából a Közel-Kelet földjére a homo sapiens sapiens.
- Az 50 ezer éves felső határ elsősorban arra utal, hogy a homo sapiens sapiens nagyjából ekkor indulhatott tovább Eurázsia belső területei felé. Amennyire emlékszem a baszk és magyar bevándorlást Európába 45 ezer évesre teszik néhányan, de ha pontos forrásadatra vársz, akkor légy türelmes. Mások azt mondják, hogy 30 ezer évvel ezelőtt lehetett. Ezt én tudatosan kerekítettem 50-re, mert ez kerekebb szám s mert aligha hihető, hogy az elindulás pontos idejét bárki is ismerné.
Ami azt illeti, a würm valóban hamarabb megkezdődött, de ez természetes is, hiszen éppen a hideg beköszönte indította útnak a népeket. Tehát előbb kellett hidegnek lennie s csak azután népvándorlásnak (azután ért véget az Éden korszaka). Az Ószövetség is ehhez a helyzethez köti a nyelvzavart (a népek elkülönülését), meg a büntetést (a hideg, esős időszak beköszöntét). Amint azt te is heklyesen említettd, a würm csúcspontja később volt, tehát az igazi jégkorszak már az Éden korszakának lezárulását követte (vagy éppen ezzel a csúccsal zárult le az Éden korszaka? - ezen nem nyitok vitát, mert értelmetlen lenne).
Az 50 ezer éves korlát mindezen szempontokra figyelve éppen megfelelő. Arra persze nem számítok, hogy a te kényes ízlésedet valaha is ki tudom elégíteni.
Az így kialakult Éden-időintervallum lényege mégis csak az, hogy melegebb volt, mint előtte, vagy utána - tehát joggal tekintem az Édent az interglaciálissal összevethetőenek. Az Éden lényege ugyanis "a büntetés előtti, kellemes korszak". valamint "a szétvándorlás előtti korszak". (Mert az Éden elsősorban vallási fogalom, tehát olyan meghatározására van szükség, amely a vallásnak felel meg elsősorban s azután jöhetnek a további tudományágak.) S ezeknek a követelményeknek ez a 100 - 50 ezer éves intervallum megfelel.
Nem remélhettem, hogy szájbarágás nélkül is megérted. Sőt! Szerintem ezután is kötözködni fogsz. Ez már így szokott lenni azoknál, akik a nemzetellenes finnugrizmust képviselik.
Ha keresed azt a 100 ezer éves emberleletet, akor valszeg a Qafzeh-i leletre gondolsz. Ha így keresel rá, valószínűleg több mindent találsz róla a neten.
Mi újság a "100.000-50.000 ezelőtti interglaciálissal"? Tudod, amikor szerinted az Éden-kert volt? Hogy hozod össze a 70.000-20.000 -iig tartó Würm-i glaciálissal? Meg azzal, hogy a Levantba és a Tigris/Eufrátesz közébe kb 52.000 évvel ezelőtt települt újra ember? Ki lakott akkor az "Éden-kertben" 100.000-50.000 között?
Megjelent a Magyar Tudomány legújabb száma, benne a Szabó István Mihály kontra Róna-Tas András vita folytatása.
Az utóbbi akadémikust most az elvbarátai helyettesítik (ugyanolyan színvonaltalanul, mint a mesterük), hogy a csoportos megjelenéssel a tudományos közvélemény látszatát kelthessék.
De mi elárulhatjuk (mert ezt más sokan leírták előttünk), hogy a tudományos érték nem népszavazás kérdése. Sőt! Eleve gyanús, ha a tömeg egyetért az új felismerésekkel. Mint az Veres Péter kimutatta a kitűnő tanulmányában, a népességnek csak 4%-a kreatív. Persze - mint az a hozzászólásokból kiderül - a nem kreatívok is megtanulhatnak írni.
Később megpróbálok részleteket is közölni a vitából.
Erről a kötetről adtak elítélő értékelést Róna-Tas András és Bálint Csanád "szakértő" urak.
Megjelent a Magyar Tudomány legújabb száma, benne a Szabó István Mihály kontra Róna-Tas András vita folytatása. 