"Ha egy nap úgy érzed, sírnod kell... Hívj engem. Nem ígérem, hogy meg foglak nevettetni... De sírhatok Veled. Ha egy nap el akarsz futni... Ne félj engem hívni. Nem ígérem, hogy megkérlek, állj meg... De futhatok Veled. Ha egy nap senkit sem akarsz hallani... Hívj engem. Ígérem, Veled leszek. És ígérem, nagyon csendben. De ha egy nap hívsz... És nincs válasz... Gyere gyorsan, látogass meg. Lehet, nekem van Rád szükségem."
Jah, mert itt zöld koszorús költők legjobb szerelmes versei mennek, csak ugye a topicnyitó ezt elfelejtette a fejlécben közölni, a többit meg ki olvassa :-) Én is beugrottam neki, haha.
Hmm.. a mágus új csodát akart Varázsüstje mélyén féltett titkokat egy csepp vonzalmat ősi szavakkal eleggyé kevert
Mutatott feledésbe merült tiltott áldozatot.. ..Alkony s Hajnal egymásra így találhatott.. Végzetes találkozás.. hisz' nem is lehetne más..
Magának másik palástot szőtt később az Éjszaka Helyreállt a Rend szokott szigorú ritmusa s elhagyott kedvese könnyeit pirkadatkor görnyedő fűszálak élén számolatlan csillanni látja..
..Csak korlát a szó.. gúzsba köt Gondolatok önmaguk tükörképébe néznek .. Múltba szállnak .. Érintését egy kecses kéznek várja minden érzék ..
Van szó mely többet jelent Uralja az illanó Jelent S eltéríti Múlton átgázolni most szándékozó Jövőnk ..
Könnycseppé kövült szerelem.. Mint illatos gyanta borostyánná ha magasztalja mit magába fogadott.. Végül kincset ér s már nem számít többé az Idő...
Nem tehetek róla, még mindig szeretlek,Pedig mindenki azt mondja, felejtselek el Téged.Én tudom, hogy ők mondják az igazat,De hát az ember csak a szívére hallgat.Nem tudlak elfeledni, pedig tudom, sosem leszel enyém,Ébren álmodni,s felébredni, ez vagyok én.Kívülről olyan kemény vagy, mint a jég,De benned még a gyermekkor él.Ezért a jégcsapot felolvasztani nem tudom,Pedig ha elolvadna, elmúlna minden bánatom.Muszáj lenne elfelejtenem Téged, de nem tudlak,Mert valami, ami benned van,fogva tart.A haverok, a barátok mind ellene vannak,De mit tegyek, porba döntsem álmaimat?Igen, ezt kell tennem, akárhogy is fáj,Mert a meséből nem lesz más, csak magány.A szívem darabokra tört, mint egy üvegpohár,Megragasztani senki se tudja már.De talán egyszer a pohár újra pohár lesz,S talán egyszer a szívem is szálló pillangó lesz.Újra tudni fog szállni,Szerelmet szerelemért adni.Mint halott pillangó a kertben,Így zárul be a fejezet: csak mi ketten.Elfelejtettük ezt az álmot,Cserébe mást kaptam: a valóságot!
nem egészen értem, mit is mondasz, nálam a "huh" az rettenetesen megdöbbentőt jelent, ne menjen el a kedved semmitől azért mert borsózik a hátam... , de másképp is értelmezhetlek :-))
Tedd, amit tenned kell, Ha menni akar, engedd el! Ez a szerelem már rég nem tiszta, Ahogy a folyó sem fordulhat vissza, Engedd őt is előre menni, S ne akard többé már szeretni. Az ő szíve már rég nem Tiéd, Hát engedd ki szívedből szívét, Mert ha végleg ott marad, A Tiéd csendben megszakad."
A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak merednek, lassú szél nyög és a hársak hasadt odvából tejszín nedv csorog; a tar bozót mélyén szerelmes árnyak ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak tótágast, mint mezítlen asszonyok. Öledre vágyom sírva itt e holt avarban, hol szerelmünk fészke volt, s vonagló, izzadt testedért üvöltök. ...Vérembe folyt a vörös telihold.
Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha est volt s a fény utolsó sáv aranyja halódott fenn egy vattafellegen; bíbor hajad sovány válladra lógott, minden fűszál bokád köré fonódott, langyos szellő bujkált a melleden, s hogy ajkaimra éhes szád tapadt, s belémcsorgattad édes nyáladat: két testünk volt, de már csak egy szívünk, s az alkony ránkborult a fák alatt.
Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe, s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász, a bokrokon minden rügy arcom mellett meleg harmattól duzzadt, mint a melled, s halántékunkon lüktetett a láz, kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs, s nem hallott ember még olyan sikolyt, mint mellyel izzadt testünk összeforrt. ...Vérembe folyt a vörös telihold.
Majd föltérdeltem és úgy néztelek: a tengerről sós illat érkezett, s öledbe épp egy kis virág szorult; jó volna - súgtam - mindig már így lenni, és így hallgatni mindörökre semmi beszédedet. Fejünkre mézga hullt. Megosztottam veled a kortynyi bort s a kenyeret, mely tarisznyámban volt: ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk, hol a csillagok örök árja folyt.
A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély, két melled úgy állt, mint két gonosz nővér, egymásnak háttal. A hold hidegen sütött s ahogy kékes testedhez értem, azt gondoltam: talán még ezt sem értem, s oly messze vagy tőlem és oly idegen. Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt fölém s a fákon túl az égi bolt szélén pirosan megrepedt a hajnal. ...Vérembe folyt a vörös telihold.
És így bolyongok most a téli erdőn, és várok rá, hogy izzadt tested eljön; ágyunk füvét felverte rég a fagy, s az orkánban vonagló fák alatt űzöm fehér, mezítlen árnyadat, s a fellegektől kérdem, merre vagy; hol melled, mely ruhádon átdagadt, s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt, s a dús bozót s az eprek a bozótban? Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.
A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak merednek, lassú szél nyög és a hársak hasadt odvából tejszín nyál csorog; a tar bozót mélyében párzó árnyak inognak s a fák széttárt lábbal állnak tótágast, mint mezítlen asszonyok, s én tébolyodva hempergek a holt avarban, hol szerelmünk fészke volt, s vonagló, izzadt testedért üvöltök. ...Vérembe folyt a vörös telihold.
Istenek tették
Legyen igaz történet
Ne olvassak könyveket
Ne halljam zenékben
Ne lássam képekben
Nincs tovább másként
Feltépem Minden kertjét
Megmászok karcolót
Odavetem süvítőn
Zuhanjak egyenest
Merüljek ezerre
Izzón vasat ragadok
Diliházba vonulok
csak
Foghassam eleven
Fehéren villanó bájod
Forogjak szertelen
Őled rejtett ízein
Téphessem őrjítőn
Űzött testedet
Merüljek beléd
Vasmacskák hegyén
Ahogy egykoron
Az Istenek tették
