Keresés

Maghy Zoltán

TAVASZI CAPRICCIO

Jön a tavasz és ujjongva hódít,

Lengeti győztes, zöld lobogóit.

Téli odudból vén, öreg medve

Hogyha előbújsz rácsap szívedre.

Vidám előörs: játszva szökellő,

Kedves, bolondos tavaszi szellő.

Csiklandva Szívem!... S nézd szerteszéjjel

Rügyek kacagnak az ifjú fénnyel,

Mit rájuk vét a lángsugarú nap!

Cseppek csillognak a fákon, duzzad

A zavaros hólétől az árok,

Villognak a nedves pókfonálok.

Diákszívekben meg a szerelem

Csurran neki, mint a házereszen

A jég! ...most indul pihent földjére

A falu kérgestenyerű népe,

Hogy megakassza a rozsdás ekét!

S míg áldott földszag indul szerteszét

A mámoros, kacagó világon:

Én átölelem az ifjuságom,

S köszöngetek a jövő elébe:

Béke és Áldás, Áldás és Béke!

Az Alföld porában, 1929 [70-71.]

Maghy Zoltán

BÁL UTÁN

Hajnali szellő hűvös csókja leng

Be szobám ablakán, és a falon

Szerteszét törik forró sóhajom.

Körülölel a drága, néma csend.

Végigsimítja lázas szívemet

A rózsák édes lenge illatával,

Szívom szívom csókra éhes szájjal:

Megcsókollak a Végtelen felett…

Táncos kis cipőd perdül szívemen,

Újra sóhajtom: édes Istenem,

Óh mit is adjak, mit adjak Neked?!

S minden kérdésedre egy sóhaj felel

Mely egyre feljebb, óh Hozzád emel:

Fogadd el hát e halk szonettemet…

Az Alföld porában, 1929 [69.]

Maghy Zoltán

MÁMOR

Tegnap még árván sírtam otthon,

S ma: kacagok szegény bolondon,

S alig hiszem, hogy ez én vagyok,

Ki elhagyott minden bánatot,

S nagyon szótlan, békességesen

Hallgat itt a zöldellő hegyen.

S még nem is borong, furcsa sorsán

Ül a békesség zöld hegyormán.

S előre néz a napsugárba,

Nem zavarja sóhajtás, lárma,

Lelke tükrét se borzolja szél,

S ki egyet érez, azt, hogy ma él!

Rossz tüdője vígabban piheg

És nem kérdezi: miért? minek?...

Nem töpreng a holnapról, máról,

Csak ül, csak ül békességesen:

Álmodik a békesség-hegyen

S mámoros az Élet-borától…

Az Alföld porában, 1929 [68.]

Maghy Zoltán

ŐSZ

A víg, bolondos karnevál

Már véget ér: a bál nem áll,

S a forró fényes bál után

Ím bontogatja lágy haját,

Lemossa festett színeit

Letépi báli díszeit,

Minden volt szépséget lehány

S zörgő levél-vackába búj

Az Eszme, karcsú kéjleány…

S hull a levélke, egyre hull…

S kit a szerelem partra hányt,

Csalódott szerető gyanánt

Könnyes szemekkel messze int:

A hűtlen nyár után tekint…

S borongó bús szíve felett

A nap sugára úgy lebeg,

Mint a mosoly, mely a halott

Hideg szájára ráfagyott…

Az Alföld porában, 1928 [59.]

Maghy Zoltán

ALÁZATOSSÁG

S alázatosan ím Előtted

Állok Istenem, hogy erősebb

Vagy nálam, elismerem, Uram,

Nagyon megtörten, szomoruan.

De be kell látnom – már nem vagyok

A régi: többé nem akarok

Felfelé törni, s már nem fogom

Többé égbe törő ormokon

Lobogtatni véres szívemet:

Megkeresem a tekinteted

S megyek Utánad, Te utánad!...

Máma szívemre szállt a Bánat

S mássá lettem, mint aki voltam,

S alázatosságom fölébe

Derült lassan az áldott Béke

Napja; Uram, ma boldog vagyok,

Uram, ma semmit sem akarok: –

Lehajtom a fejemet mélyen

Az alázatosság nevében –

S legyen meg a Te akaratod…

Az Alföld porában, 1928 [55.]

Maghy Zoltán

ERDEI BOLYONGÁS

Hajad aranyban hentergő

Hullámos, fényes szőke erdő,

A szemed, mint a végtelenség

Oly messze fénylő végtelen-kék.

A szád, a szád, a szád mint egy

Zamatos, piros égi meggy,

Mit megleltem az ég alatt!

És a fényes, drága nap,

Mely felragyog az ég alól

Felémborul és rámhajol,

És mint glória úgy lebeg

Éltem felett: – az életed!

…A nyárutói tölgyes erdőn

Így bolyongtam, ily elmerengőn,

Így bolyongtam a bús avarban

És a szívemet betakartam,

Betakartam balzsamos kézzel,

A boldogság szelíd egével,

Már ismerem a szád ízét,

Hajad hullámos szép díszét,

És a szemed, két kék szemed

Messzetündöklő színét.

S nincs szín számomra színesebb,

Mint a te tündöklő szemed.

Szín és íz nincsen ízesebb

Mint rózsaszirom ajakad

Íze. Még dísz sincs díszesebb,

Mint fényt küllőző dús hajad

Dísze!... A szín, az illat és zamat

Már mind enyém és mind Te vagy!

A kérdés mégis rám tapad,

S az őszi erdőn úgy kisért:

Miért, mondd miért, óh miért?

Az ősz miért hogy eljő!

Az Ősz mégis csak eljő…

És boldogságom kék egére

Úgy kúszik fel a bánat képe

Mint lenge bárányfelhő…

Az Alföld porában, Szarvas-

kő, 1928. augusztus [53-54.]

Maghy Zoltán

HA VALAKI EGYSZER…

Ha valaki egyszer rámtalál,

Tudom, hogy a szívére ölel

S közel leszek hozzá, oly közel

Hogy én leszek a vére ritmusa:

A mardosás, az önvád, a kín

És a megbékélt tusa,

Halálos beteg szívében

A derengő remény,

Én leszek, én:

Szivárvány a szomorúságán –

S ott halok meg sóhajként a száján:

Oly közel leszek hozzá, oly közel…

Óh fenségesen szomorú érzés,

Így elhagyottan: hogy valaki egyszer

Rámtalál és a szívére ölel…

Az Alföld porában, 1927 [49.]

Maghy Zoltán

AZ ÉN VÁROSOM

Földszagú, poros kis alföldi szállás

Az én városom, s benne oly kevés

Az álomszerű, költői meglátás,

De annál több a bú, a szenvedés.

„Nagy a por” és a bírálgató szemek

Megvakulnak mind felhője alatt,

Magukba néznek, s mit látnak egyebet?!

Szürke hajnalt, ha rég fent már a nap.

Úgy szerteszórja teremtő sugarát

Megcsókolja mind a csukott zsalut

Mégse értik meg ébresztgető szavát…

…S átöleli a csendes kis falut,

Mert csak szereti minden szerelmével:

Csókomat küldöm az álom szaván

Mely egybeolvad az alkonyi fénnyel

– Örömkönnyek közt kacag az anyám!

Az Alföld porában, 1926 [46.]

Maghy Zoltán

ALKONYAT

A kert oly csendes, éjreváró, álmos,

Fényes fejét búsongón lehajtja,

Alkonysugár özönlik át rajta.

A rózsákon még egy-két lepke szálldos.

A kerti úton álmodnak az árnyak,

A szőllőlugas némán andalog…

Vöröslő fényben tündököl, ragyog

Bús levele a suttogó nyárfának.

A néma csenden szellő lebben átal,

Csókokat vált a csókos rezedával,

Aztán meghal álmodó szelíden.

Az ég csókja ég minden rózsaszálon:

Csupa lemondás, csupa-csupa álom –

És tenger sóhaj száll át a szíven…

Az Alföld porában, 1926 [44.]

Maghy Zoltán

SZONETT

Úgy gondolok én mindig Tereád

Mint a Csendes a holdas nyári Éjre,

Ismeretlenség szent szőkesége:

Hajbókolnak a vad gesztenyefák.

Zizzen a levél, sustorog a tölgy:

Bőszült viharral dacoló magát

Tüzes, szerelmes érzés futja át.

A csend meg a Vágy kart a karba ölt.

S járják az erdő árnyas utait,

Kisérőjük a holdsugár: a Hit.

És a színük oly bús, szerelmetes.

Sóhajukat az éjbe kitárják:

Szívük szerelmét, a szívük vágyát –

És mind Hozzád: az Éj felé repes.

Az Alföld porában, 1926 [43.]

Maghy Zoltán

FORRÓ, NYÁRI DÉLUTÁN

Beárnyékolt kis legény-szobámba

Betűz a Nap egy árva sugára.

Fény-özönében vidám porszemek

Sziporkázva fénytáncot lejtenek.

Lomb-árnyékával enyelg a falon

Mely fény-foltjába játszin belenyúl…

A kis szobában néma nyugalom:

Minden hang a csend mély tavába fúl.

A mély csendbe most óra kong bele,

Egy zöld legyecske versenyt dong vele.

A némaság most kétfelé szakad,

Majd mint a hullám, újra összecsap…

…Hang-gyűrűt zöng még a kis légy bele…

Elhallgat. Semmi. Minden elpihent

Forró nyári csend…

Kedvenc költőmmel kezemben

Fekszem az ócska pamlagon…

Rád gondoltam most merengve

Angyalom.

Lelkem hárfája beleviharzik,

Belezeng…

A kis szobában néma nyugalom,

A kis szobában most minden alszik

Csak lelkem zenél, lelkem szója zeng

Reád gondoltam, angyalom…

A kis szobában forró, nyári csend.

Az Alföld porában, 1925 [39-40.]

Maghy Zoltán

ABLAKBÓL

A szobámban hallgat a csend.

Az óra hangja belefúl

S a mélybe

…Minden oly halk, oly illanó

A szabadban lelkemre hull

A hó, a hó…

A havon át egy ember halad.

Fázósan meggörbed a háta.

A gőgös szél a fehér havat

Büszkén szemeközé vágja

De ő csak egy kicsit bánja:

Halad, halad…

A szürkületben hó világol

Nesztelen szánkó surran át,

Az éggel egybefolyt a távol…

S kint felsikoltó jajgatás

A téli tájon zúgva száll:

Halál, Halál!...

…A havas szél meg se zavarja:

Hógolyót gyűr egy kisdiák…

És ebbe a nagy zűrzavarba

Egy kis égi harmóniát

Csenget az estéli harang:

Gling-gling, galang, gling-gling galang.

Az Alföld porában, Hajdúnánás, 1925. november 29. [34-35.]

Maghy Zoltán

ÜNNEPI FALUSI HANGULAT

Volnál:

Kicsire-vágyó, megelégedett,

csendes falusi polgár.

Ünneplő ruhádat rendbe szedve

mennél a szent istentiszteletre,

s csendbe

imákat morzsolnál,

oly halkan, hogy magad se hallanád

befelé szűrnéd a szavát.

Igaz hitű volnál.

A szentbeszédre bólingatna fejed:

„Nagyon jól beszél ez a káplán-gyerek!”

Azután kiállnál a nagypiacra

valami hírt hallani,

az „újságot” látni erre, amarra

elnézdegélnél, megállnál a

kirakatos boltnál,

a jónapot-ra aggyon Isten-t szólnál.

…Itthon az ebédre nem kellene várnod,

megszegnéd a rózsás ünnepi kalácsot,

szemébe nevetnél vidám asszonyodnak.

„Mért nem adsz már enni annak a porontynak?”

S gyermekedet az öledbe vennéd,

becézgetnéd, örömödet lelnéd,

„Eszem meg a lelkét!”

S este,

ha forró már a fehér kemence,

hivatkozván az időjóslásra,

dörmögnél az időváltozásra:

„Az idő kezd csípősebbre válni,

pedig szükséges volna melegebb napokra.”

És vacsora után egy-két pohár borra

elmennél tanyázni.

Meghánynád-vetnéd a világsorját:

„Istenem, milyen sok a botorság,

a villannyal is még mit akar a Város,

hisz az utca keskeny és még hozzá sáros!!”

Azután a gazdaságra térnél,

s szóközben megállnál a Riska tehénnél:

„Hát biz mind a mellett

már kijön a szóra,

de ez még nem „ellett”,

pedig éppen hogy az ideje vóna.”

És aztán nagyokat búsulván,

hogy nagy volt a „vész, minden odament”,

néha-néha szólnál

s hallgatnád a bodros pipaszónál

hogy fülel a csend.

–––––––––––––––––––––

Ennyi a világuk, ennyi csupán ennyi,

talán jobb is volna messzebbre nem látni!

csodára nem várni!

vérző érzékenyen mit sem észrevenni!

– Milyen jó is lenne falusinak lenni…

Az Alföld porában, Debrecen, 1925. november [32-33.]

Maghy Zoltán

A DAL

Ott, ahol a nappal félhomállyá szürkül,

Ember-nem-járta vén tölgyek alatt,

Kibuggyant csengve, mohos sziklakőből

Muzsikás szavú, kristályos patak.

S hogy megcsókolta a Lét napsugára

Mámorosan néz az álmok felett,

Csillogón, bohón álmodóvá válva

Megérezte a nagyot, végtelent.

Érzem, hogy hívnak, tudom valaki vár.

– S cseppekre törve rohanva szaladt –

…Uram… a tenger! és nem látja immár,

Hogy édesanyja, a szív … megszakadt.

Az Alföld porában, [Hajdú]Nánás, 1925. április 18. [31.]

Maghy Zoltán

TEMETÉSEN

Rügybe szökik a fában folyó Élet,

Fecske fecseg az eresz alatt,

Ébred a rögben az álmodó lélek,

Felettük a Nép fénye kacag:

Tavasz.

Az ifjú, kinek bús szívét

Langyos fuvalmak lengik át,

Látja a Tavaszt, az élet mi szép –

Nézi az Élet bús fiát:

Magát.

„Érzi minden most: lenni van joga.

Mert hisz az Élet mindent átölel –

És nekem mégis, élni már soha

Folyton, örökre csak álmodni kell.”

Felcseng az ének. Kongat a harang…

Fojtott zokogás. Könnyek zápora.

Dübörg a göröngy. Domborul a hant

Most tárul fel az örök lét hona…

Megleng a szellő, édes illanó,

Most pattan a rügy, ütközik a fű

Dalol a madár…

– És a szívemben halkan hull a hó.

Az Alföld porában, 1925 [30.]

Maghy Zoltán

SZOMORÚ TÉLI DÉLUTÁN

A tájon leng a megszépítő Béke:

Minden oly tiszta, derűs, hallgatag.

Vörös-pufókon ráborul a nap

A horizontok hajló peremére

És kilobbanó, vért hulló sugára

Az égre fröccsen, nyugtot nem talál;

Bezúdul szobám nyájas ablakán

S beleolvad a langyos félhomályba.

És vigasztal, mint egy simító tenyér: –

Ó jajj, mert bennem most minden hófehér,

Kishitűn, gyáván sárba olvad át.

És keresztül e megbékélt kínon

Egyedül csak én, egyedül én sírom

Prométheusnak szörnyű bánatát.

Az Alföld porában, 1925 [29.]

Maghy Zoltán

SZERETEM ŐSSZEL…

Szeretem ősszel, ami már nincs,

Szeretem ősszel, ami csak volt.

Szeretem a megholt csudákat,

Szeretem hinni: hogy várnak.

Szeretem hinni, hogy várnak,

A Halállal megszentelődtek,

Az Élettől megtisztultak:

Szeretem élni a Multat.

Szeretem élni a Múltat,

Ártatlan, árva, bús lélekkel,

S becézni, mint a gyermeket,

Mely anyja szívén szendereg.

És szeretem az Őszbe sírni,

Hogy Bánat perzselte voltam,

Hogy most rabszolgád vagyok

S Király leszek, ha meghalok.

Az Alföld porában, 1925 [27.]

Maghy Zoltán

AZ ALFÖLD PORÁBAN

Az Alföld porában

Ugyan mire várok:

Portól vakult szemek…

Meghalnak az álmok.

Lever az alföldi

Meg-nem-értett Élet,

Meghasonlott kedély.

Így tán nem is élek!

Elolvad szárnyam a

Napnak sugarától:

Pocsolyába esek

Az alföldi nyártól.

Porba henteregni,

Cammogni a sártul,

Újkapunak lenni,

Mit az ökör bámul???!

Csak el innen el-el

Fel a havasokra,

Hol kinyílik lelkem

Égő csipke-bokra.

Közelebb kerülök

Anyámhoz: az Éghez,

Dicshimnuszt zengek ott

Lelkem-Istenéhez.

Portól mentes a lég,

Tisztábban lát a szem,

Őszintébb a lélek

Közöny se lesz velem.

Látnak: aki vagyok

Sok kis szürke-ember

Lemarad: az égig

Nem tud jönni, nem mer…

Az Alföld porában

Ugyan mire várok…

Portól vakult szemek,

Meghalnak az álmok.

Nem kezdem itt utam,

Barmok közé jutnék.

Ki a legelőre,

Készítsd szárnyad lelkem,

Fel a havasokra,

Még feljebb: Előre!!!

Az Alföld porában, 1925 [25-26.]

Maghy Zoltán

ALFÖLDI KÉP

Boglya tövében heverek,

A tájra rádűl a meleg,

S az Ég haragos-kék színnel,

Körülöttem tücsök cirpel,

Tengerik állnak sorfalat,

Néha hangzik egy pitypalatty.

Nagy búzatábla, mint a tó,

Piros pipacsot ringató

Túl fákkal vont kis tanya áll,

Ingújjban egy ember kaszál,

Itt egy kút nyújtja gém-nyakát

Lógatva orrát: ostorát.

Hajadonfős szép magyar lány

Épp most itat a vályúnál,

Majd nagyot kiált „Hó-hahó.”

Fejét lógatva áll a ló,

Távol mint egy kis játék-vár

A falu sugártornya áll.

Most meg délibáb tűnik fel

Egy várrom ósdi képivel,

Benne talán Csipkerózsa

Vár-vár a szabadítóra.

Hatalmas nagy tenger terül

S mint egy kar öleli körül,

Látomás ez, vagy csuda?

Benne legel egy nagy gulya.

Nem tudom, álom vagy való?

A gulyának kolompja szól.

…Ahogy a szél szárnya lebben

A tündérkép tovalebben.

Bent most huzzák épp a delet,

– Készülődnek az emberek –

A szellő kihozza szavát.

Zizegő hangokon húzza

Ringó nótáját a buza,

Azután csend és némaság…

Az Alföld porában, 1924.

november 28. [20-21.]

Maghy Zoltán

SZERETEM

Szeretem az árnyas erdőt,

A susogót, zingőt-zengőt,

Úgy szeretek benne járni

Valamire várni, várni.

Sugár-törő lombos fákat,

Hűvöst adó rezgő árnyat,

Lombrezgette fényes sugárt,

Turbékoló vadgalamb-párt.

Bíborfényben fürdő erdőt,

Az álmosat, a szendergőt,

A lemenő nap sugarát,

Napsugaras fák sudarát,

A lecsüngő zöld lombokat,

Erdei vadvirágokat,

Titkot súgó sűrű mélyét,

A fenségét, a szépségét.

Holdsugaras, alvó erdőt,

Az álmodót, a mesélőt,

A hold, halvány ezüst fényét:

Szeretem az erdők éjét.

Harmat csöppjét a fűszálon,

Reggel csókját a zöld tájon,

A felkelő nap sugarát,

Álmot-, amely valóra vált.

Az Alföld porában, Budake-

szi, 1924. júl. 30. [18-19.]

Mael Ferenc

SOMLYÓI LITÁNIA

Szeretlek, mert szebb vagy mindenki másnál

Szeretlek, mert a hajnal pírja,

Szeretlek, mert a rózsa szirma,

Szeretlek, mert az ég selymes kékje,

minden elfakul, hogyha rád nézek.

Szeretlek, mert te vagy az ígéret,

Szeretlek, mert te vagy az élet,

Szeretlek, mert jó vagy, kegyes, anyás,

Szeretlek, mert te vagy a vigasztalás.

Szeretlek, mert sajnálsz, ha elesem

és rám mosolyogsz kegyelmesen.

Szeretlek, mert ha nyomorultul bántalak,

nem fordítod el rólam orcádat.

Szeretlek, mert te vagy a Szeretet.

Szeretlek, mert te vagy a Tisztaság.

Szeretlek, mert te vagy az Irgalom.

Szeretlek, mert meghallod panaszom

s nem hagysz magamra lélekvesztőn.

Szeretlek, mert hogyha vérem lobban,

Te intesz felém megbocsátóan

s hívsz, hogy bánatom könnyét eléd ejtsem.

Szeretlek, mert segítsz, hogy megfejtsem

a célt, amiért élnem adatott…

Szeretlek Téged Csodák Asszonya

s bűntipró lábad elé omolva

kérlek, könyörgök hozzád ezerszer:

hitványságomért most se vess el.

Senkit árván ne hagyj bolyongni,

csalóka fények után loholni,

beleszédülni undok bűnörvénybe.

És ha Istenharag ostorverése

vért csíkoz rajtam gőgömért,

(ó nékem nincs más érdemem,

csupán az, hogy szeretlek nagyon).

Somlyói Mária, Te csodás Asszony,

bánatom könnyét mind eléd ejtem:

Könyörögj értem…

Könyörögj, hogy vétkes-hiába ne éljek,

hogy ne hulljanak rám csüggedés-éjek,

s hogy mindig szeresselek s mindig szeress:

Könyörögj… könyörögj… könyörögj értem…

101 vers és ének Csíksomlyóról. vál. Mirk László. Kolozsvár, Kriterion Kvk., 2010. 43-44.

Madár János

ÉNEKHEZ HAJLÓ TÁJBAN

A csöndből, mint a fénnyel született hajnal,

kibomlott szépen tiszta arcod – és elindultál

felém gyöngyből szőtt ruhában. Minden léptedet

isten őrzi az énekhez hajló tájban. Törékeny

ágak, levelek: harmattal erezett tenyerek

hirdetik meztelen vállad. A szerelem édes

trónusán nincs szebb kegyelem nálad. Mert te

vagy a tűz, és te vagy a hatalom, te vagy a tűz,

és te vagy a hatalom. Micsoda máglya éget,

szememben őrzöm a tengert és a messziséget.

Ujjaim közt az ég és a végtelen, nem lehetek már

sohasem védtelen. Nem lehetek már megbillent,

árva, csöndes lélegzeted a szívembe zárva.

Megéreztem ízét a hajadról szétpergő időnek

– jövendők fájnak. Engem, az új honfoglalót,

a mátrai hegyek kék fenyvesei hazavárnak.

2010

Madár János

SZÓLNÉK HOZZÁD A FÉNNYEL

Ajkadig emelném a hajnalt.

Szülőföldünk harmattól megtisztult

kincseit. Gyűjteném egybe fűszálak

élein szivárgó tájszólásainkat.

Szólnék hozzád a fénnyel,

tavaszra kitárt ég anyanyelvén.

Csak mélyülne szívünkbe

a tenger. A végtelennel tündökölve

élnénk fölgyújtott csillagok között.

Madár János

EGYMÁSHOZ SZELÍDÜLTÜNK

Ütődik arc az archoz,

egymáshoz szelídültünk szépen.

Homlokod fényes zuhatagában élek,

enyém lett már tenyered egészen.

Ujjaid rágörbültek sorsomra,

reménnyel áldott és boldog vagyok.

Szívemben magasra nőtt a Mátra,

akár a mindenséget őriző csillagok.

Madár János

TE OTT VOLTÁL

Amikor megszületett az első arc,

te ott voltál a teremtés édes ráncaiban.

Mosolyogtál és énekeltél. Gyönyörű

hangodat magába szívta az egyetlen

éden. Csak szállt, szállt veled

a megtartó messziségben. Minden

csillag gyönyörködött, és a Hold is

hajnalig őrködött. Fölszáradtál

harmatos füvekkel, elindultál tiszta

utakon fölzengő tüzekkel. Énekeltek

ajkadon büszke lángok, a mindenség

édes kövei, szívedre nyíló virágok.

Mennyi szirmot, tavaszt hullatott

rád az ég, hogy megszeresselek

magamnak. Lassan vénülő, legszebb

éveim már örökre véled maradnak.

Agria. 2008. nyár [63.]

Madách Imre

DALFORRÁS

Ha a zöld gyep hullámira terűlök

S eltölt körűlem mindent napsugár,

S mig elkábúlok fényétől, melegje

Mint új élet forrása végigjár:

Nem is tudom már, lelkem hol végződik,

Vagy a nap fényének hol kezdete,

Csak azt tudom, hogy olyan édes élni

Keblünknek ott, hol minden él vele.

Nem is tudom az életnek zsongását

Hallottam-é, vagy szűmben dal terem,

Arany felhőnek árnya szállt-e végig,

Vagy életöröm, ittas érzelem?

Ha dombtetőről nézek ifju hajnalt,

S virágkelyhekből száll az illatár,

Mint áldozat, ragyog a játszi harmat,

S üdvözletet danol a kis madár:

Nem is tudom már, lelkem hol végződik,

Avagy hol van a hajnal kezdete,

Csak azt tudom, hogy oly édes szeretni

Szivünknek, hol minden szeret vele.

Nem is tudom, a kis madárnak dalját

Hallottam-é vagy szűmben dal terem,

Virág illatja-é ez édes mámor

Avagy te vagy ifjúi szerelem?

Ha elhangzott a munkás nap zajgása

S halkan felkél a halvány holdsugár,

Mig a halál s titoknak őrtündére

Csillag leplével mint kisértet jár:

Nem is tudom már, lelkem hol végződik,

Hol kezdődik a csendes éjszaka;

Csak azt tudom, hogy kétség s nyúgalom közt

Kell mindkettőnek hullámoznia.

Nem is tudom, a csillag ragyogását

Csodálom-é vagy szűmben dal terem,

Kisértetes denevér surran-é ott

Az éjen által vagy bús szellemem?

Ha jő az ősz, virágink elbucsúznak,

Fagyos szél sír madárdalok helyett,

Pereg a zúz, repülnek a vadlúdak

Bucsúzva ködlepett rónák felett:

Nem is tudom már, lelkem hol végződik,

Hol kezdődik a halvány ősz köde,

Csak azt tudom, hogy olyan édes halni

Keblünknek, hol minden meghal vele.

Nem is tudom, hervadt virágszál-e ott,

Avagy lelkemben őszi dal terem,

Darvak repülnek-é a szürke égen,

Vagy messze sejtésű képzeletem?

Ha megriad a vészek trombitája

És összefutnak barna fellegek,

Mint harcosok, a villámok cikáznak,

Ordít a szikla, az erdő recseg:

Nem is tudom már, lelkem hol végződik,

Hol kezdődik a vészek fellege,

Csak azt tudom, hogy dúlni és enyészni

Szeretne e haragvó szív vele.

Nem is tudom, a felhő villámlott-e,

Avagy lelkemben honfi dal terem,

De azt tudom, hogy itt cserek dűlnek csak,

És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.

Magyar költők 19. század. 2. [6-7.]

Madách Imre

OTTHON

Messze tőlem dőre földi gondok,

E küszöbnek kívüle maradtok,

Szent e hely, kicsiny világom ez;

Messze tervek szomja, hír s aranynak,

Helyt bizonnyal ottan nem találnak,

Ahol üdvöt a jelen szerez.

Ottkinn oly haszontalan csatázok,

Mindeneknek az utjában állok,

Itt teremtek, alkotok magam;

S látva, milyen jól tenyész körűlem,

Minden bennem él és veszve vélem,

Istenűlve élek boldogan.

Itt virágim gazdagon feselnek

S áldozatként illatot lehelnek,

Amiért hogy híven ápolom;

Ott a fácskák, melyeket neveltem,

Játszi árnyat vonva már felettem,

Állanak gyümölcsben gazdagon.

És madárkák jőnek messze földről,

Menten itten állnak üldözéstől,

Hogy dalok közt nyugton költsenek;

Szebben fénylik a napnak sugára,

Lágyabb a szellőnek suttogása,

Telkemen – hogy lakja szeretet.

Ott a kis ház ajtajában állva,

Vár a kedves ölelő karába,

És szemében tiszta érzelem;

Mint virág él, illatot lehelni,

Ő szeret, mert kell neki szeretni,

És nem tudna élni nélkülem.

S ha körülfon, mint egy bájgyürűvel,

Hó karokkal, forró, lágy kebellel,

E szent körbe nem fér semmi gond;

Messze zúg el a hálátlan élet,

Hír, kajánság, megcsalt szenvedélyek

Hangja elhal, míg hozzánk beront.

Óh, csak egy van ami még érhetne,

Hogyha a sors jókor eltemetne, –

Irígyelve boldog létemet;

S nézek gyermekemre nőm karában,

Benne egy megifjodott világ van,

S nem félek, hogy a sír eltemet.

Ő csatáz és lelkesűl helyettem,

Nem kidölt fa, hulló csillag éltem,

Emlék nélkül mely hiába vesz.

És a nő, ki csókkal életemben,

Halhatatlanit majd gyermekében, –

Síromon meg gyászkönyűje lesz.

Óh de el, de el a házküszöbről,

Csípős őszi szél fú a hegyekről, –

Föl van szítva kandallónk tüze –

És körűle néhány jó barát vár;

Pipafüsttel, tajtékzó pohárnál

Majd feledve lesz az ősz szele.

S ha kocogtat olykor ablakinkra

Új hasábot hányunk a zsarátra,

És regélünk rég történteket: – – –

Hű szerelmet, bút, tündérvilágot,

Pajzán tréfát, óriási harcot,

Melyben egy nagy nemzet vérezett – –

Nőm is ott ül; kis fiú ölében,

Kis fakardot forgatván kezében,

Anyja lopva könnyeket töről.

Óh a boldogság itt mind valódi,

És könyűt csak költészet fakaszt ki

Mult idők történeteiből.

Madách Imre és Jókai Mór válo-

gatott versei, 1849 [102-103.]

Madách Imre

ALFÖLDI UTAZÁS

Forró nyár középen a nap délen állott,

Lánykámmal utaztam alföld sík vidékén,

Falunak menénk el széles utcáján, de

Nem járt benne ember, nem volt ott élő lény.

Gólya állt féllábon csak a házfedélen

S kerepelt kocsinknak szokatlan zajára,

A zárt ajtónál meg a fehér eb szunnyadt,

S fel-felmordult olykor megszakadt álmába.

Hosszú nádkerités nyult az utca mellett,

Általszőtte azt a tök lankadt indája,

Kinn a faluvégen bádog tetejéről

A toronynak kakas nézett a pusztára.

Elmaradt lassanként a falu megettünk,

Kútágas nyujtózott a gyepről az égnek,

Míg néhány akácnak enyhadó árnyában,

Egy csomóba bújva, marhák delelének.

Távolabb aranyzott dús kalász borítá

A félig levágott végtelen mezőt el,

Kévéken nyugodtak a fáradt kaszások,

S a lánykák mulattak koszorúkötéssel.

Ezzel elmaradt a legvégső életkép,

Véghetlen homoktér nyult izzón előttünk,

Nem volt a reménynek egy fűszála rajta

S mi a puszta képén búsan elmerengtünk.

Oly jól összehangzott az borús szivünkkel,

Távolról fénylett csak a toronynak orma,

Messziről mosolygott, dőre képzeletként,

Ránk a délibábnak fényből szőtt világa.

A vakító fényben izzadt lovaink csak

Lassan haladának, elnyujtott fejekkel,

S ostorpattogás és biztató szavak közt

Őrlék a homokot a kocsikerekkel.

Útfelen ökörfark állt portól lepetten

Kék szamárkenyérrel, búsan elkókkadva

Olyan mozdulatlan, oly némán merően,

Mintha kőből volna még az is faragva.

Tán még az árnyék is elhagyá itt tárgyát,

Kiesebb tanyát hogy keressen magának,

Tán még a szellő sem jár e pusztaságon,

Martalékul esni félvén a halálnak.

Összenéztünk s lelkünk a kéjtől megújult,

Életet találni, egymásnak szemében,

Érzők, mely szükséges e két szív egymásnak

És egymáson kívül más egyébje nincsen.

Hajh, de mily életnesz támad most körűlünk,

Mintha a halottak újra ébrednének,

Száz nyelvű titkos szó mellettünk, felettünk,

Melyen láthatatlan szellemek beszélnek.

Most fülünkbe súgnak titkos édes sejtést,

Majd ismét hajunkkal játszanak pajzánan,

Megcsókolják újra forró homlokunkat,

S nyom nélkül repülnek – merre, hova, honnan?

Felretten szavokra a szamárkenyér is,

S hajlong, mintha régi bajtárst üdvözölne,

Míg a népes nádas recsegő zenével

Futni indul, mintha őrült táncra menne.

S a szellembeszédre az ég is figyelmez,

Gyors vitorlázással barna felhők jőnek,

S mint felvillanó bú férfiúi arcon

Árnyaik a síkon úgy végig lebegnek.

Szégyen bosszujában bömbölnek magokban,

Gyors repülésben hogy túl nem szárnyalhatják

A víz színén csuszó kis fecskét, az Isten

E megtestesített pajzán gondolatját.

Fényes ködből épült órjás oszlopzatnak

Látszik az eső ott, melyre a felhő dől,

S lassú méltósággal, zuhogó moraj közt

Jő sötét terhével a látkör széléről.

Végre a felhő a tó fölébe ére,

S rég vált kedvesekként bámulnak egymásra,

Nézd, óh lányka nézd, bár oly távol egymástól,

Egymásnak alakját tükrözik csak vissza.

A vészes felhő most még egyszer megdördűl,

Végignyargal rajta a harag villáma,

Mint emlékünkben, ha már a révnél állunk,

Még egyszer villan fel sorsunk sok csapása,

S jól ismert szavára a tó kezd habozni,

Mint a kedves keble viszonlát percében,

Hallva kedvesének átélt szenvedését,

Azután egy percre csendes néma minden.

Mostan megeredt a felhőnek könyűje,

Sűrűn hull a zápor, ég föld összeolvad,

A felhő a tónak dűl vágyó karába

S ott talál zajongó keble nyúgodalmat. –

Óh nő, hogyha sorsunk eltép is egymástól,

A tó és a felhő legyenek eszedben,

Hogyha szenvedénk és könyezénk egymásért,

Szenvedés s könyű még egyesít jövőben.

Nézd, a nap kisüt már, mint föléled minden,

Gyémántoktól csillog az alföld rónája,

Szivárvány csatolja az eget földünkhöz,

Zálogul, hogy még van Istennek ránk gondja.

Magyar költők 19. század. 2. [19-22.]

Madách Imre

CSÁRDÁBAN

Pusztaság előttem és megettem,

Roskadoztam – forró nap felettem,

Kantáron vonszolva paripámot,

Ím előtted kisded csárda állott.

Vajh ki tud méltó dalt ily örömről?

Gondolám nekem már ott ebéd fől.

,,Hej korcsmáros – szólottam megállva

Ő rám bámult s nem felelt szavamra –

Hát ki fogja meg lovam kantárát?”

,,A cövekhez kösse csak a szárát.”

,,Aztán lesz-e majd neki mit enni?” –

,,Hogyha tetszik a padlásra menni.”

,,Mindég jobban! Hát én mit ehetnék?”

,,Ami a tarisznyában vagyon még.”

Ezzel egykedvűen széttekintve,

Az asztalfőn hosszan felkönyökle,

Mely körül betyárok múlatoztak,

Árnyékában száraz galylugosnak.

Jó időt csak vártam, zúgolódtam.

Végre is magam hogy jól meguntam,

Mit tudhattam tenni okosabbat,

Nézni kezdtem a víg cimborákat,

Savanyú bort iddogált az első,

Pajtásával koccintván, köszönt ő,

S széles jó kedvében bút, szerelmet

Énekelve, egy népdalt teremtett.

Jött a korcsmárosnak barna lánya,

Bort vivén a vendégek számára,

S a másik betyár általkarolta,

Megcsókolva istenigazába.

Egy percig lelkét a kép betölté,

S ellöké, nem volt rá gondja többé.

Míg eközben bundáján heverve,

Harmadik pajtásuk sütköződe,

Élvezé a nap meleg sugárát,

Nézte pipafüst ábránd-világát

S boldog volt, hogy ez a sík hazája

S bényargalja mint a felleg árnya. –

Isten áldjon meg, te jó korcsmáros,

Jóléttel hogy nem voltál túlságos!

Most látom, hogy megelégedéssel

Boldognak lehetni, mily kevés kell.

S a betyároknak közébe ültem,

Ott danoltam, ittam, elmélkedtem,

Megcsókoltam a kis barna lánykát,

Megráztam bajtársim kérges markát.

Elfogott a puszták őrtündére,

Költő bája, szent egyszerűsége;

S elmulatva száraz galylugosban

Estve volt hogy ismét elutaztam.

Noé vesszeje [134-136.]

Madách Imre

ISTEN KEZE, EMBER KEZE

Hadd dicsérje más a város tarkaságát,

A kalmár világot, mely száz izgatást ád,

A káprázatot, mit öndicsőségére,

Mint egy új istenség, emberkéz elére:

Nékem nem világom, én szorult kebellel

Messze, messze vágyom tömkelegéből el

A vadonba. – Ott van Istennek világa,

Áhitattal lépek a szentelt határba,

Ott még nem dult ember, ottan mindenen még

Őserő zománca mint túlföldi csók ég.

A nap mostan ébred, – mint ifjú oroszlán

Aranyos serénnyel erdős hegynek ormán,

S míg a kis pacsirta ittasan gyönyörtől,

Mint merész imádság égbe száll a földről,

S dalja a magasban fellegek közé vesz –

A szép virradatnak hirdetője ő lesz.

És dalára a sok kis madárka felkel,

Fészke párkányára lép ki játszi kedvvel,

S dalgazdag kebellel most gondolja épen

A megújult földnek milyen új dalt zengjen.

Fent a légben délnek vándorlói jőnek,

Kovályogva nyékén elhagyott fészköknek;

Hogy vagytok, hogy vagytok, súg a szél elébök,

Rá a csattogány mond bűbájos regéket.

Most meg ők kérdik már, mily világ foly itten –

És a cserfa rezdül: vártunk hólepelben.

Eközt felmelegszik, tarka gyíkok jőnek

Sütköződni ordas púpján a csertőnek;

Kelnek már egyenkint, pirosan mint lányok,

Könnyel és mosollyal a kicsiny virágok.

A nap sejti, a könny s a mosoly kit illet,

Első súgarával megcsókolja őket;

S amint a szorgos méh jő s mézet sovárgva,

A viráglánykákat körüldongicsálja,

Már mosolygó arccal, játszi kedvteléssel,

Jobbra-balra ingva, hívják s űzik őt el.

Foszlik a mezőn is már az a hűs fátyol,

Mely csillámló röpke, mint álmunk hajnalkor,

Már csak az erdőben űl az éj homálya,

Még egyszer ragyogni kezd agg koronája,

Mintha a vénségnek kedve kerekednék,

Bár lelkében a bú honosulttá lett rég.

S míg dús oszlopzatja szentegyház gyanánt áll

A lomb színes ablak bolygó napsugárnál,

Orgonája a szél, mely dallamba olvad,

Száz hanggal, mit nem tudsz, honnan és hová hat.

Méltóságos csenddel jár az őz eközben

Olykor megrettenve az erdőfenéken,

A zsolnának hogyha kopogása hangzik,

Vagy sudar fák ormán a mókus cikázik;

S hol mormogva habzik a hegyi patakcsa,

Ércfényű acsáknak múlató tanyája,

Ott pihen meg végre biztosan, nyugodtan,

S mint király körülnéz a széles vadonban.

Óh dicső világ! te Isten szent világa,

Hozzád vonz szivemnek érzeménye, vágya!

Itt még nem dult ember, itten mindenen még

Őserő zománca mint túlföldi csók ég. –

Majd ha általlépi ember szent határod,

Eltörüli rólad mind e szűz zománcot;

Mintha látnám amint egyenkint letépi

Bájad, sebhelyét szűm mindeniknek érzi.

Harmatos virágid szénának kaszálja,

A rétet kicsinyes mesgyével hasítja,

Hogy elég tér nyiljon a kalmáros utnak,

Százados szent fáid bárd alatt lehullnak.

Többé a pataknak árji sem henyélnek,

Mert eléje sulyos gyári munkát vetnek.

A hegyet megnyitják, benne kincset ásnak,

Sok ezer teremtmény nyomorúságának. –

Délceg őz sem jár már többé a vidéken,

Jármos marha húz csak búsan az ekében;

Elrettenve elmegy a dalos madárka,

A bérc nem felel, csak emberek jajára.

Elhervad, kipusztul Isten szent világa,

Jő helyébe ember dőre alkotása.

S édenünk helyett, mit földön Isten alkot,

Emberkéz alkotja számunkra a poklot. –

Hah, de mit látok? mi romrakás előttem?

Hajdan vár, uralgó az egész vidéken,

Most gyopárral hímzett domb alá rejtőze,

Mintha szégyenelné, sajnálná, hogy éle.

Ámde képzetemben állnak még a termek,

Bennök víg barátok dombérozva ülnek,

Most készült el a vár – szolganép alkotta,

Sok közűle éltét a munkában hagyta.

Hej, de még ki gondol erre a vig torban,

A várur nevére habzó serleg koccan,

S rableány ajakról zeng a pajkos ének,

Mulattasson, hogyha érte megfizetnek;

Fesse be a könnyek utját és mosolygjon,

Majd keserghet otthon a kedves halotton. –

Óh csábitó arcú, rettentő világ te,

Ragyogó tivornya síroknak felette,

Hol vagy – hol vagy innen? – Büszke palotádnak

Fűlepett sírhantján százados fák állnak.

Tán beléunál a gyáva színlelésbe,

Festéked lement, a ronda váz kitűne,

Míg megszánt az Isten és lepelt dobott rád,

Eltakarva bünöd s szégyened világát,

És helyébe Isten szent hatalma lépett,

Mely gondos szülőként kísér minden léptet.

S míg az ember dőrén és elbizakodva,

Sebhelyeket vág ha alkotni akarna,

A kegyes istenkéz újra magához hí,

És a sebhelyeket lassan behegeszti.

Magyar költők 19. század. 2. [8-11.]