"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Kányádi SándorElment a nyár Elment a nyár, itt az ősz, reggelente párát lehel a kis őz. Elment a nyár, megjött az ősz, fosztogat, gyéríti a sápadozó lombokat. Reszket a lomb, remeg az őz: fél, de fél: pedig nem jár vad erre más
Kardos AndrásKanadai ősz Az október már rozsdába sárgítja leveleink színét: A juhar lángpirosban ég. Lélegzeted eláll, hogy A színek orgonája, mint zenét lopja szemeden át Ezer árnyalatát beléd! A fény, bár ragyog még, Az Indián Nyár adakozó és gyengülő erejét A távolba igyekvő Nap még kiszórja eléd, hagyod Cirógatni magad, mert hosszú időre, száműzetésbe Vonul a sugár, nem melegít többé, kékben hidegen, Tűnik eléd, már öltözik is zúzmara-köntösébe! Barátságotok melegének vége! Lesztek két idegen, Akik ismét várják egymás melegét.... félévre előre!
Kamarás KláraŐszi fénybenA Nap már sosem ád meleget eleget, a fény mely beterít hidegen hiteget. Állok az ablaknál s a szívem ridegen tűri el, hogy a nyár nékem már idegen.
Juhász GyulaŐszelőAz elmúlás nem szomorú nekem már, És nem fájnak a hervadt levelek, Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár, S én vele vidám dalolón megyek. A temető pompáján eltűnődöm, Mint a jó gazda földjén széttekint, Ölében rólam álmodik az ősöm,
JÓZSEF ATTILAŐSZTar ágak-bogak rácsai között kaparásznak az őszi ködök, a vaskorláton hunyorog a dér. Fáradtság üli a teherkocsit, de szuszogó mozdonyról álmodik a vakvágányon, amint hazatér. Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb tollászkodik és hosszan elborong. A kövön nyirkos tapadás pezseg. Batyuba szedte rongyait a nyár, a pirosító kedvü oda már, oly váratlanul, ahogy érkezett. Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik, a gyár körül az ősz ólálkodik, hogy nyála már a téglákra csorog? Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell, de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
Jékely Zoltán: Egy könnycseppKi mondaná meg, mi ütött szíven? Talán az ősz? Tán múló életem? Szememből egy könnycsepp kibuggyant: a Tenger kínja benne volt. Egy falevélre hullt s én felragadtam megszállott-mohóan. Három szent szót írtam reá: az Ember kínja benne volt. Jaj, jaj, hiába keresem azt a három gyönyörű szót!
Levél, holt falevél földön, padon; szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszük. Jaj, mennyi szín! Mint a kaméleon, ezernyi szín közt szinte megbetegszünk. S már nincs szavunk; muzsika kellene, hogy megmaradjon ez az ősz-valóság, valami sirató, álmos zene, mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját s ne kelljen mindig újrakezdeni az örök ősznek szóbafoglalását! Inkább kongassuk bottal esteli sétákon vén villák fekete rácsát. S temetők útján, ha már hull a dér, vagy sétatéren, nagy nyárfák tövében, szálljunk hintázva, mint a holt levél a hold felé, mely hindogál az égen –
még táj se volt még nyáj se volt még szóra nyíló száj se volt még szánk se volt még láng se volt még párkerítő nyár se volt mezítlen fürdő pár se volt se ránksugárzó égi bolt s már itt az ősz az őszidő mi őrjítő mi bőszítő mi őrjítő mi bőszítő se dombtető lobot vető se part se kert se rózsatő se zálogosdit vétető kirajzó ajzó égető se bárányfelhő kergető szüretre érő őszidő még ősz se volt s betört a tél rügyem reménye elvetél rügyem reménye elvetél az ég veres a lég szeles tavaszra nyár-ősz-tél se lesz ne kútba nézz ne hátra less a múlás vastörvénye ez letaglóz nem kivételez s ezernyi máglyát gyújt alánk futó staféta fáklyaláng
De gyönyörű az őszi táj a sárga nyár is égre száll feltündököl a láthatár gyönyörű őszi táj A felhő csupa buborék közötte vékony kék az ég a szél kiáltja szerteszét: ne még ne még! Kiröpül az egész határ - de gyönyörű az őszi ég - a szél süvítne még: ne még! amit gyűjtött a sárga nyár a szél süvítve vitte szét soha nem adja vissza már ez a gyönyörű őszi ég amit röpít a kék határ soha nem adja vissza már
Most jöjj a parkba, mondják: már halott, s nézd: rádnevet a messze part sugára. Kristályos fellegraj kék lánggal ott az útra csillan és a park tavára.
Szedj tarka lombot: sárga nyírlevél s lágyszürke bukszus rezdül, sír a szél; rózsát is látsz még, egy-két szomorút: csókold meg, törd le, s fond a koszorút.
Az őszirózsa rád hívón tekint, s ha vadszőlők bíborát is beszőtted, mi dús színét kibontja még előtted: zárd halkan e haldokló képbe mind.
Dsida Jenő Ősz Mért van, hogy a szívem Csupa, csupa bánat? - Siratom halálát A gyönyörű nyárnak. Siratom halálát A hulló levélnek, Lassú hervadását A virágos rétnek. Siratom halálát Égő forró könnyel... ...Csicsergő madárdal Tavaszi virággal
segítsetek még nem haltam meg még felébredek még ősz van rohan a hajnali szél a hegyoldalon és aki öreg arcát az ablaküveghez szorítja a vörös napkorongban a tél hideg alakjait látja csókolózni és hajnaltesttel sír a szélben az avarban ide-oda röpköd levelei lehullanak mert mégis sötétedik
Őszi alma, őszi körte Őszi harmat hull a földre Bújócskáznak fürge szelek Sodorják a falevelet Sárga, piros, aranybarna Levél libeg az avarra. Mintha lepkék lebegnének Gyenge fényében az égnek. Száll az ökörnyál a fákra Őszi bánat a világra Barna felleg kerekedik Erdő, mező csendesedik Hol van már a régi pompa? Őszi dér int nyugalomra. A békák sem kuruttyolnak A galambok sem burukkolnak Őszi tájon, őszi ének
Szállj, szállj, ökörnyál,- jön az ősz, megy a nyár. Megy a nyár, a nevetős, komolykodva jön az ősz, csillámló derekkel, sárga levelekkel, szőlővel, mosolygóval, fűre koccanó dióval.
Elszállt a fecske, üres a fészke, de mintha most is itt ficserészne, úgy kél a nap, és úgy jön az este, mintha még nálunk volna a fecske. Még egyelõre minden a régi, bár a szúnyog már bõrét nem félti, és a szellõ is be-beáll szélnek, fákon a lombok remegnek, félnek. Valami titkon, valami készül: itt-ott a dombon már egy-egy csõsz ül:
Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők! Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban! Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek – Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!
Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? – Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég, szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.
Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben, mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!
Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat: perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!… – Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők: merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!
Gyönyörű, napsütötte délutánt kívánok minden Természetimádónak!
Ősz a sétatéren Dzsida Jenő
Szemem falán kívül is, belül is ez a kietlen őszi tájkép: sétatér. Azok az emberek, akik most hangosan beszélve haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt, az a nő, aki mellettem ül a padon, mindjárt meghal, feje félrebillen, szeme kiszárad, húsa lehull. Milyen egyedül leszek!
A lombok is leszállingóznak, a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló. Csak én fogok itt ülni magányosan, céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig. Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak, s mire nyomdagépek méhéből életre edzve ez a vajúdó vers világra jön, csak üveges szemek bámulják mindenünnen: Nem lesz, aki értse.
Jaj, be keserves ez az őszi sétány! A levegő mintha végtelen víz volna, türkiszes árnyú, zöld tenger-medence, hová sosem szürönközik sugár. A fák: sűlyedt hajók árbocai. A bokrok: nagy vízi pókok, óriás meduzák. Az út: kanyargó, nyúlós tengeri kígyó. S a tó: sötét álom a szívem fenekén.
Most értelek meg, réges-régi szó. Más így nem érthet, csak a búcsuzó, ki kedves arcokat lát s nyugtalan, mert tudja, hogy már nem sok napja van. Carpe diem... Jöjj, drága napsugár. Legyen minden napom aranypohár, aranypohárban aszubor legyen, mely fenn termett a hervadó hegyen, olyan bor, melynek alján nincs salak, olyan bor, melytől pezsdül az öröm, hogy mondhassam, ha csendes óra jön s napomnak esti számadása vár: öregség kincse, szép aranypohár, ma végső cseppedig kiittalak.
Kardos András
Kanadai ősz
Az október már rozsdába sárgítja leveleink színét:
A juhar lángpirosban ég. Lélegzeted eláll, hogy
A színek orgonája, mint zenét lopja szemeden át
Ezer árnyalatát beléd! A fény, bár ragyog még,
Az Indián Nyár adakozó és gyengülő erejét
A távolba igyekvő Nap még kiszórja eléd, hagyod
Cirógatni magad, mert hosszú időre, száműzetésbe
Vonul a sugár, nem melegít többé, kékben hidegen,
Tűnik eléd, már öltözik is zúzmara-köntösébe!
Barátságotok melegének vége! Lesztek két idegen,
Akik ismét várják egymás melegét.... félévre előre!
Kamarás Klára
Őszi fényben
A Nap már sosem ád meleget
eleget,
a fény mely beterít
hidegen hiteget.
Állok az ablaknál s a szívem
ridegen
tűri el, hogy a nyár
nékem már idegen.
Jékely Zoltán: Egy könnycsepp
Ki mondaná meg, mi ütött szíven?
Talán az ősz?
Tán múló életem?
Szememből egy könnycsepp kibuggyant:
a Tenger kínja benne volt.
Egy falevélre hullt
s én felragadtam megszállott-mohóan.
Három szent szót írtam reá:
az Ember kínja benne volt.
Jaj, jaj, hiába keresem
azt a három gyönyörű szót!
Csanádi Imre
Bunya Yasuhide
Ősz
Áprily Lajos