Tegnap bejártam a Güszi által berakott ösvényt - a piros romjelzést Márianosztráról.
Sajnos későn, délután 3kor értem oda, úgyhogy nem tudtam végig felmenni a Gallára, ,de a piros rom-kék rom- kék sávot a bányáig végigvittem.
Az ösvény nagyon jó nyomvonal vezetésű, igazi csemege, mert nem lehet belebambulni, figyelni kell a leágazásokra, a terep jól megmozgat és a végén a gyengébb idegzetűeket igazi próbára teszi, amennyiben a nyugati lejáratot választják a hegyről.
A bejárás most tavasszal nagyon jó, mert eszméletlen illatok vannak az erdőben.
Güszi botot javasolt - én gyakorlás miatt bot nélkül mentem és a hegytetőig nem volt gondom. A lemenetnél viszont gatyafék lett belőle egy kisebb szakaszon. Ezzel együtt esős időben tényleg célszerű bottal menni, mert sok helyen nincs perem az oldalakban, ahol az út megy.
Kérdés, hogy mennyire nővi be nyáron a vegetáció, ha nem jár arra sok ember.
A kilátás viszont pazar, megéri végigmenni rajta.
A kék terelés jól van lekommunikálva, teljesen jól követhető az új nyomvonal.
Mostanában gyakran előfordul velem, hogy estére kiégett zombiként más már nem megy, csak ledobom magam a tévé elé, kezembe kapom a távbizgentyűt, indítom a youtube-ot, belemondom a mikrofonjába hogy 4k természetfilm és pár percig (mikor mennyit) relaxálok lefekvés előtt. Teljesen ki tud símítani..
Valamelyik nap hiényérzetem támadt, miért nincs ilyen a kéktúráról?
Ma pedig ezzel szórakoztattam magam, bár se nem 4K se nem OKT (hanem DDK), picit hosszú is de lekötött, nem tudom a varázs mibenlétét, voltak benne hasznos dolgok is, megmosolygtatók is, szép képek is, kevésbé szépek is, vagy tán elég őrült volt hogy valaki még a Szentestét is egy hálózsákban töltse odakint..
Mindenkinek köszönöm a gratulációkat! Most már csak a szőrös szívű ellenőrökön múlik jelvény is lesz-e. :)
Na, igen. A DDK-n ért minket egy-két meglepetés. Már azt intő jelnek vehettük volna, hogy rögtön az első túra napon 80 perc késéssel érkeztünk Szombathelyre, és reggeli indulás helyett 1/2 2-kor vágtunk neki Velemből az Írott-kő felé. Az említett bakancstalp leválás utáni túrán Fecni sántult le, akkor miatta adtuk fel (a 42 fokos hőhullám közepén). Az OKT-n fele annyi nehézség nem akadt, mint ezen. Azért csak a végére értük és én nagyon élveztem ezt a mozgalmat.
Én örülnék neki, ha újra összefutnánk egy kicsit hosszabb túra erejéig is. :) AK-n nem haladtok véletlenül?
...valóban. Szöges ellentéte annak amit én éreztem. Nekem igenis nagyon tetszett a felújított vár! Hatalmas érzés volt ott állni pld. a csodálatos hangulatú kápolnában, ahol néhány éve még átsüvített a szél.
Őszintén gratulálok hozzá!! Annak pedig különösen örülök, hogy amíg mindenkinek a helyén volt a bakancstalpa, néhány km-t veletek gyalogolhattam az RP-DDK útvonalán.
Rövidke ismeretségünk alapján - nem volt az egész több 10 percnél - azt kell hogy mondjam, hogy a srácnak mind a túramozgalmakról, mind az érintett tájegységekről, mind az egyes túrákról komoly emlékanyaga volt elraktározva. Nekem ezen a téren nincs semmilyen összehasonlítási alapom, de azt feltételezem, hogy ő a fehér holló, és a Samu-féle (Jézusom, 14 éves?? Nagyon öregszik ez a gyerek!!) természetjárással kapcsolatos szelektív memória lehet a normális/a generációra jellemző.
Az "erőfelmérés" helyett inkább a "műveltségi teszt" lett volna a helyes kifejezés. A sommelier felmérte, hogy az átlaghoz képest jobban eligazodok a borok világában, vagy inkább a borvilágban, így egy átlagos kiszolgálással ellentétben (mondok néhány mondatot a borról, és magára/békén hagyom a vendéget) egy kötetlen beszélgetés alakult ki. Egyébként az első pillanattól teljesen barátságosan állt hozzánk a személyzet. Na jó, amikor rendeztem a számlát, akkor egy picit fellélegeztek. :-)))
Laza séta barátokkal. Ecsegi indulás, fel a Zsunyi-patak völgyén, néhol át a csordogáló, sok helyütt jéghártyás vízfolyás gázlóin. Hármas-forrás, vasas ízű a víz és meglepően meleg. Fentebb a szurdokban kőépületke áll a parton, mohatetővel, mintha egy mesekönyvből emelték volna ide. Cserhátszentivánban kitérünk a Betti-kőhöz: faluvégi utcából ösvény nyílik, bejáratánál ragasztószalaggal vízhatlanná tett tábla mutatja az irányt. A sziklába bárkit beleképzelhetünk, fentebb a Béka-kőnél is kell némi fantázia a kétéltűhöz. A dombháton leülünk tízóraizni. A láthatáron a Sas-bérc kilátója magasodik ki a fák közül, alattunk az imént végigjárt szurdok fölé boruló erdőre látni le. Átsétálunk bablevesezni, egyedüli gyalogosként a szép forgalmat bonyolító csárdában. Innen jóllakottan fel a Bézmára. Az út könnyű, a tetőn sűrű bozótos, jól látható kód és düledező csúcskő fogad. Leereszkedünk, az útról néhány helyen szépen rálátni a Mátrára. A Kozárdi-káponánál pihenőt tartunk, majd Kozárdot kihagyva, a szőlők között sétálunk vissza Ecsegre.
Kora délután kanyarog fel velem a sejcei helyijárat a növénytanilag talányos "Gombás, fenyves" megállóhelyig. Sárga színű jelzéseken sétálok a Látó-hegy mögötti elágazásig, majd ki a tetőre. Az időjárás nem tudja eldönteni, hogy komor, zord télidézőként, vagy megelőlegezett, napsütötte tavaszként jelenjen meg, úgyhogy mindkettőből kapok. A Duna szalagja elvész a párában, mielőtt a fővárost elérné a láthatáron. El ne felejtsem felírni a kódot. Visszatérek az elágazásba, a térképen jelzett széles szekérúton óvatoskodom be a bánya külső területére. Két kőrakás között csapás nyílik, faház és kőkör vár a csapás végén, a szomszédos nyiladékban pedig a Szarvas-hegy festett kódja. Ha a lamináltat is meg kell keresni, ide szívesen visszajövök. Átszüttyögök a Naszályra, nagy élet zajlik, kirándulók kirándulnak, sütögetők sütögetnek. Felnézek a toronyba, itt csak egy srácot találok, álmélkodva nézi a körkilátást. Csatlakozom. Álmélkodás után elballagok a Kopaszok felé, felhős kilátásban gyönyörködöm. A kódot csak direkt lehet nem észrevenni. Ahelyett, hogy szépen visszamennék egy elágazásnyit, leereszkedem a kéken a kosdi útig. Kosdra most mégsem megyek, busz csak órákkal később lesz és a túra is túl hamar érne véget. Vácra pláne nem szívesen gyalogolnék onnét vissza. Visszakapaszkodom a Pádimentom-kőhöz, tábla ismerteti a „naszályi márvány” egykori felhasználását: útburkolat, járdalap készült belőle, innen a név is. A feljebbi elágazásnál terepjárósokkal, odébb kirándulókkal találkozom. Visszasétálok Gombásra, a buszmegállóhoz ki sem térek, elindulok a sárgán Vácra. Egy tanyánál Bonnie Tyler énekel a hősről, akire szüksége van, sokáig kísér a recsegősre hangosított zene. Holnap folytatás.
Rumble in the jungle – Tepke-tömb és a Dobogó-tető
Nagybárkányban tesz le az autóbusz, folytatja reggeli embergyűjtő kerülőútját Salgótarján felé. A falut elhagyva a dombháton visszanézek, a Mátra mögött kel a Nap. Majd amikor kérdezik, hogy miért jó hajnali háromkor kelni és összevissza utazni, erre is fogok gondolni. Betérek az erdőbe, folyamatosan emelkedik velem az út. Kinézek a megsemmisült kifolyójú Csepegó-forráshoz, majd némi hezitálás után a régi kék helyett a mostanin maradok a Sátoros-hegy nyergéig. A térképeken jelzett széles szekérútra térek, kényelmesen emelkedik a Nyerges-tető alá. A legmagasabb pontot irányban közelítem meg. Ez jó nagy butaság, mert a hegy mögül sokkal könnyebben vissza lehet sétálni. Különösebb jellegzetesség nincs a tetőn, legfeljebb a kód közelében lévő néhány, szétszórt sziklát lehetne említeni. A laminált és a festett kód is megvan.
A Hármashatár-hegyet az Optika-féle régi leírás alapján közelítem meg: a szekérútra visszatérve kitartóan követem az északi-északnyugati irányt, nagyjából mindig a hegytető szélét közel tartva. Egy vadetetőnél elfogy az út, alig kivehető csapás visz tovább. A térképeken még mindig toronyként jelzett, egykori katonai objektumból semmi toronyszerű nem maradt, csak egy csoffadt épületrom, csupasz téglafallal. Megtalálom, hogy hol ért fel a régi kéktúra, innen nyugat felé bő száz méter talán a hegytető. A csúcsot három kőrakás is jelöli, az egyikből kiálló karóra piros vödröt borítottak, ami kifejezetten szerencsés ötlet volt. A leírásban említett régi oszlopcsonk is megvan.
Visszaevickélek a vadetetőig: maradhatnék a régi kéken is, amely a gerincet látszik követni, de a jelzések elvesznek, a térkép alapján könnyebbnek látszik a kerülő. A vadetetőtől délre lévő, látványos Y-elágazás másik ágán indulok el, az út bekanyarodik dél felé a gerinc mellé, majd annak ellaposodásánál egy, rá merőleges másik szekérútba torkollik. Ezen tőlem nyugat felé meglátok egy régi kék sávot, amely a gerinc felől érkezik. Elindulok irányban, jelzés híján a magasabb pontokat keresve. Ez rossz ötlet, nyugodtan maradhatnék a gerinc nyugati oldalán, a meredek, de járható hegyoldalban, a bozótost végig jobbról kerülve. Végül egy, a zuzmótól szinte mészfehér fánál, komoly bozótharcot követően látom meg a laminált kódon megcsillanó fényt a Kerek-bükk kódjával. A pont közelében szép állapotú régi kék sáv jelzés is akad. Ezt követem a hegyoldalban, vissza a mostani kéktúráig. A tájékozódós-nehéz szakasz véget ért, a szintezős-nehéz szakasz következik.
Először a Köves-bércre mászok vissza: valaki csal, mert a térképen a Köves-bérc 540 m magas, az igazolófüzetben és a kódon pedig 510 m szerepel. A Varjú-bércig, ami valóban 540 méteres, viszont a térképen nincs neve, pont egy tízemeletesnyi a különbség. Amúgy mindegy, mindre vezet egyirányú jelzés. Nem török át az erdő alján, szépen visszasétálok a kékre. A másik Varjú-bérc következik, ez már a térképen is Varjú-bérc, kis kitérő, kód a csúcson álló karón és egy fán. A Nagy-Kő-tető alatt, a távvezeték nyiladékából végre nyílik egy villanásnyi kilátás a Mátrára. Kód fent, az adótorony előtti fán található. Lesétálok a Garábi-nyeregbe, táblaerdő és szépen festett jelzéskavalkád. A Macska-hegy felé menet végre megint akad némi kilátás, ezúttal a Cserhát felé, alattam Garáb, odébb Hollókő és mindenütt dombok, hegyek. A Macska-hegyen a világ egyik legrövidebb kék háromszöggel jelzett ösvénye. Odébb a Purgán lévő kódhoz is vezet egy kapuként festett kék háromszög. Végül, végre, átsétálhatok a Tepkére. A kilátóban harapok valamit, nézelődök hosszasan. Nézem a Mátrát, a Cserhátot, a Karancsot, a Medvest és valahol, rajtuk túl talán az Alacsony-Tátra homályos körvonalát.
Séta tovább, régi kapcsolószekrények mellett el, majd meredeken le a hegy lábához, meg még lentebb. Leballagok Cserhátszentivánba, az országútról még a falu előtt átcsalok az egykori kőfejtőhöz és a patakfürdő maradványaihoz. Utóbbiról rövid, kézírásos kis összefoglalót olvashat, aki erre téved. Ami volt: hétvégeken élőzene, tánc, mulatság, a forrás vize köszvényt gyógyított. Ma a kőgát maradványait tekinthetjük meg. Végigsétálok a falun, a sárga kereszt jelzésen indulok a Dobogó-tető felé. A faluból kifelé még van jelzés, S+ is, meg a zöldút zöld kacskaringója is, utána sokáig semmi. A térkép sokat segít. Betájolom a Kecsek-hátat, kikerülök egy dagonyát, majd megcélzom az erdő szélét, ahol, mintha ez a széles mező nem is lett volna, jól jelzett út vezet tovább, fölfelé. A sárgán, műkedvelőknek az OKT egykori kutasói nyomvonalán kanyargok fel a Remete-hegy nyergébe, majd innen a kék háromszögön ki a Remete-hegyre. A kód megvan, kilátás nincs, csak a lombtalan fák mögül sejlenek ide a Hollókő körüli dombok. Visszasétálok a Dobogó-tetőre, van geotorony és vannak kódok és van fentről kilátás a felhők alatt. A tornyos mozgalom miatt már jártunk erre Kerek repkénnyel, akkor felírtam ezt is, de valamiért a Remete-hegyre már nem tértünk ki. A sárgán indulok el Kutasó felé, érintem az erdős Árnyék-tetőt. A hegy alatt a szántót elérve a jelek érdekes kanyargással térítenek le a dózerútról, kikerülendő a lekerített magánterület sarkát. Út, de még ösvény sincs ezen a szakaszon, a jelzettség viszont jó. Szántóföldet kerülve érem el a szőlőket, innen érekezem az országút kutasói elágazásához. Időm akad egy kevés, visszasétálok Cserhátszentivánba, hátha kinyitott korábban a kocsma (nem nyitott), ott várom meg a pásztói buszt.
A 77-es vasútvonalat* Őrbottyántól helyettesíteni próbáló busz egyetlen utasaként zötyögök el hajnalban Galgamácsára, innen vonat repít Becske alsóra. Utastársaim alaposan megnéznek, amikor leszállok a világ végén, de legalábbis a falu szélén bőven túl található megállóhelyen. Felsétálok Becskére, szerencsére megvan a régi tábla, amely az Írott-kő (már csak 712 km) és Romhány távolságát mutatja. El is hagyom hamarosan az ébredező falut, kényelmesen és hosszan emelkedő kaptatón ballagok fel a várba. Fent gyönyörű, reggeli körpanoráma fogad és egy darab kód, amelyről csak a digitális képfeldolgozás nyújtotta lehetőségek segítenek egyáltalán megtippelni, hogy milyen számok szerepelhettek rajta. Vissza kell jönni Andezitezni, kunyerálok majd bélyegzést. Nézegetem még egy kicsit a kilátást, keleten távolabb a Mátra, közelebb a Sas-bérci kilátó jellegzetes építménye, délnyugat felé a Naszály tömbje látszik, és a láthatáron pára mindenütt. Visszabattyogok Becskére, megnézem a régi kőhidat. Vonat órákig nincs, autóbusz szállít Hatvanba, másfél óra alatt teszi meg a szűk ötven kilométert, aztán vonatra átszállás helyett még többet buszozhatok. Ha ezt jobban átgondolom előtte, inkább az autót választom.
Tetszett ez a túramozgalom, kellett hozzá némi gondolkodás. Kéktúrázás keretében a legtöbb érintőpont kitérő nélkül vagy minimális kitérővel összegyűjthető. Ami trükkös lehet – susnyaidőben, tavasztól őszig – az a Kerek-bükk és a Hármashatár-hegy, de GPS használatával valószínűleg ezeket sem annyira nehéz fellelni.
*2019. április 1-től május 12-ig az aszódi átépítés miatt újra beutazható lesz a vonal, a balassagyarmati vonatok Vácrátótról indulnak.
Legjobban talán a "falánk idő rejtekében.." tetszik
A 10 éves kissrác lexikális tudására rákérdezhetnék?
Milyen jellegű dolgokról van szó? Hogy pl. melyik hosszútávú útvonal mettől-meddig tart, vagy tájegységekről?
(saját érintettség okán kérdezek, mert annak ellenére hogy azért elég sokat járunk, gyanús nekem hogy valamit nem jól csinálok, hogy nem "kategorizálódik" bennük hogy mikor merre járunk, a kicsi még csak most lesz 8, ő még kicsi ehhez de a nagyobbik 14 évesen azért tudhatná mi a különbség a Mátra meg a Tátra között - ezt már annyiszor összekeverte hogy úgy érzem régóta kezdi sejteni de már rájátszik és direkt csinálja :-)
Illetve érdekelne még az az "erőfelmérés" is.
Ezt hogy kell elképzelni, azt hitték csavargók vagytok és kéregetni fogtok?
Vicces így leírni (mert valószerűtlennek tűnik), de mostanában én is csomószor csöppentem be úgy kocsmába igazolást kérni, hogy megállt bent a levegő.
Annyira utálom, benyitok, (még hallom a zsezsgést), belépek, köszönök, és mindenki rámnéz, általában senki vissza nem köszön (esetleg a csapos), a szájak tátva maradnak, a pohár megáll félúton a levegőben, talán a korty bort épp lenyelik, én úgy csinálok mintha nem vennék észre semmit, 3 kínos hosszú lépés a söntésig, minden szem követ
gyűlölöm :-)
tiszta vadnyugat.. megjött a gyanús idegen!
És akkor ezek után kell feltenni a kérdést, hogy esetleg kaphatnék egy céges bélyegzőt a zarándokfüzetembe meg 3 deci fantát?
Brávó! nagy-nagy ü pszilon (Y) :D Mikor a kéken jártunk ,nekünk is ajánlgatta a Trófea tulaja a kitérőt a Bodrihoz,de időtakarékosságból elvetettük. Most már nagyon bánom. Viszont egy gasztrotúra alkalmából a Horog után mi is meglátogattuk a Lajvér birtokot ,ahol aztán emelkedett hangulatot varázsoltak az említett kedves háziak.
„Igen, a szekszárdi. Amíg nem jártam arra, nem is volt igazi és helyes képem róla. De amióta láttam a várost a fák közé rejtőzve, fölötte a dombbal, a messze kifutó szőlőkkel, szippantottam levegőjéből, azóta tudom, hogy itt csak ilyen bor teremhet. A szekszárdi kifejezetten nőbor, éspedig leginkább huszonhét-huszonnyolc éves asszonyhoz hasonítanám, erejének és szépségének teljességében, szerelmi tudásának csúcspontján, tökéletesen felszabadulva, de bámulatra méltó ízléssel és elképzelhetetlen édes tűzzel.”
Hamvas Béla: A bor filozófiája
2019. 03. 15.
Szekszárd – Mőcsény, DDP
Vigasztalanul esik az eső reggel 6.00 magasságában Őrmezőn. A tócsákban gyűlő víz szétfröccsen a bakancsunk talpa alatt, borús gondolatok cikáznak az agyamban a sárral történő esetleges küzdelmünkről. Csak a tartalék autóbuszra kaptunk jegyet, így a Népligetnél kissé irigykedve számolok be túratársamnak az egyes számú járműről, egy meglehetősen csinos Neoplanról. Nekünk egy kissé leharcolt Mercedes Intouro jut, és már ehhez is hosszan kanyarog az autóbuszra várakozó sor.
„Itt kell lenned, hogy elhidd!”
A Magyar Turisztikai Ügynökség kampányának mottója
Beállunk a sor végére, túratársam kezében fehér bot, belém karolva vezetem őt. Nem kapunk visszautasíthatatlan ajánlatot arra, hogy foglaljunk el egy kedvezőbb pozíciót a sorban. Természetesen így is feljutunk a buszra, csak maga a gesztus, az hiányzik nekem. A sofőr mögötti, vakoknak és látássérülteknek fenntartott elsőbbségi ülésnél egy hölgy lapozgat egy színes magazint. Ezeknél az üléseknél egyébként a Móricka rajz-szerű piktogramon a bot a fehér botot, a kutya a vakvezető kutyát hivatott ábrázolni. Nem hisztizek az elsőbbségi helyért, így a szűk terekben meglehetősen nehézkesen mozgó párosunk a hátsó ajtó magasságában található első szabad üléspár felé migrál. Nehezen hiszek a fülemnek, amikor az egyik ülésről egy frissen fodrászolt idős hölgy pengeszájjal odasziszegi nekünk: „A hátizsákot illene levenni!”
„Ó, hajdan mennyit kóborolt az utcán
Zöld HÉV után loholva ifian,
Ma már a kávéházakat szerette,
Hol zsongó háttérzaj meg wifi van.”
Varró Dániel: Kávéház
Dunaújváros magasságában már eláll az eső, Paks környékén előóvatoskodik a Nap, Szekszárdon pedig száraz az aszfalt. Lehet, hogy egy derűs túranap elé nézünk? A vasútállomás RP-DDK bélyegzőjével igazolom jelenlétemet, majd menet közben a hosszú hétvége további lehetőségeiről egyeztetek előbb egy topik-, utóbb a házastárssal. A szívemnek oly kedves Béla király tér teljes pompájában várja az ünnepelni vágyókat, de mi először a Belvárosi Kávéház kínálatát kívánjuk felmérni. Mivel túratársam alig néhány napja ünnepelte a névnapját, így a túra hedonizmus jellegét igyekszem kidomborítani. A pultnál ücsörögve doppiot kérünk, és kétcentnyi birskörte pálinkát. Apropó, Szekszárd és kávé. Ha van rá lehetőségetek, semmiképpen se hagyjátok ki Szekszárdon az „A kávé háza” nevű létesítményt. Mi kénytelenek vagyunk, mert jelentős kitérőt jelentene, és egy kitérőt egyébként is tervezek Szálka térségében. Italainkat szürcsölgetve szóba elegyedünk a túraöltözékben reggeliző/kávézó apa-anya-bő 10 év körüli fiú trióval. Az OKT-t már végigjárták, most az RP-DDK számukra a fő csapásirány. A kissrác természetjárással kapcsolatos lexikális ismeretei lenyűgözőek, csak kapkodom a fejem.
Még éppen időben magunk mögött hagyjuk a Béla király teret. Nem hallgatunk bele az ünnepi beszédbe, nem adjuk meg az esélyt az aktuálpolitika képviselőjének arra, hogy mi is részesei legyünk a dicső múltra hivatkozó szavazat maximalizálásnak. Búcsút intünk az RP-DDK jelzésének, és a doppio után a fickós szintemelkedés emeli a pulzusunkat. Lihegve érünk fel a Kálvária-dombra, keletre a Duna völgye és a Gemenci-erdő, nyugatra a borvidék lankái vonzzák a tekintetet. Megejtően szép a táj. Egy pohár könnyű kékfrankossal a kézben kellene itt leülni és beleveszni a mindenség ígéretébe. Ez már a Bartina, ahol a legenda szerint a tatárok elöl menekülő, szomjazó IV. Béla egy kupa borra vágyott, és kísérői szájról-szájra adták egymásnak a kívánságát: „Urunk bort inna.” Hogy az élete – és az önálló magyar állam – megóvásáért menekülő király tikkadt sóhaját félreértő szolgák ez alapján hitték a domb nevét Bartinának, azt nem hiszem. De a legenda szép, mint általában a legendák, legalábbis szebb, mint a valóság. És aki kóstolta anno Taklerék Bartina házasítását, azt nem is gyötri ez a kérdés.
„Dalnok vagy, hol a Lyra a bor, s levet ihlet a szőlő, bíboruszályon a szín, gyertyavilág-puha rím, Bakta ölén fut az ízzel az illat, a mámor igét sző; Szólj Vida, míg ez a szó, ily’ nemes innivaló!”
Kis Pál István: Vida Péter üdvözlése
Alig néhány macskaugrásnyira innen Kiss István (nemecsekernősen, rusztikus becézéssel mennyire másképpen cseng ez a név egy túratopikban) Szőlő-szobrához, kilátójához érkezünk. Innentől hosszan a város peremén hullámzik a túra útvonala. Az egykori Bakta dűlő mellett-fölött haladunk, a borvidék legszebb borait adó terület volt ez, ahol a régi öregek szerint szőlőt csak örökölni lehetett, vásárolni nem. Pótolhatatlan veszteség a borvidék számára az, hogy napjainkban jellemzően már lakóházak borítják a néhai szőlőtőkék helyett. Ha valaki mégis szeretne itt termett szőlőből készült bort kóstolni, annak a jelszó: La Vida.
Távolodunk hazánk legkisebb megyeszékhelyétől, táblákra festett, jól ismert nevek csalogatnak a piros jelzéstől csak kőhajításnyira fekvő borospincékhez. Évszázados szurdik árnyat adó meredek löszfalai között kapaszkodunk tovább. Azt, hogy a falánk idő rejtekében hány, a Gurovicába kapálni, metszeni induló szőlőbirtokos lépése, hány szőlővel megrakott, a pince felé ereszkedő szekér kereke mélyíthette a löszbe vájt utat, én nem tudom. De a szurdikok számomra a magyar borászat filoxéra-vész előtti történelmének, Atlantiszként alámerülő világának az emlékei. Kiérünk a Gurovica-dűlő nagy, összefüggő szőlőültetvényéhez. A Bodri Pincészet nevét hordozó Lada Niva áll a bekerített terület kapujánál. A pincészetet és a szálkai Trófea Fogadót összekötő 10000 lépés túraútvonal egy-egy táblája hívja fel magára a figyelmet. Bő öt éve, még az RP-DDK bejárása során, a Trófea Fogadóban hallottam azt az információt, hogy az egyik Bodri lányt veszi el a Trófea akkori tulajdonosának a fia. Erős a gyanúm, hogy két gasztro-hedonisztikai kihívásokat tartogató műintézmény közötti kirándulóút ezzel is összefüggésben lehet.
Nagy, nyílt terület mellé érve érintjük az RP-DDK nyomvonalát. Fura, déjá vu élmény borzongtat, amint egy dús szakállú, harmincas srác érkezik szemből kerékpárral. Ezen a részen, még 2013 augusztusában, midőn szintén Szekszárdról Szálkára, de a kék jelzésen gyalogoltam ugyanezzel a túratársammal, egy hasonló fizimiskájú srác kerékpározott szembe velünk. Rövid szusszanást követően hosszú, kihívásokat nem, de számos apró szépséget rejtő erdei szakasz következik. Medvehagymát gyűjtő természetjáró hölgykoszorút érünk utol. Kutyáikat lecsendesítik, és megkínálnak bennünket az összetéveszthetetlen illatú növény leveleivel. Előkerül néhány szendvics, amihez elfogyasztjuk az ajándékukat. A Lajvér-patakból felduzzasztott kis horgásztó, majd a patak ártéri erdeje mellett érkezünk Szálka szélső házaihoz.
"Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan. Komoly idő, komoly ember és komoly nép számára ennyi elég."
Hamvas Béla: A bor filozófiája
Az országútnál letérünk a jelzésről, és a névnapi koccintás reményében a patak nevét viselő pincészet borbisztrója felé vesszük az irányt. Ultramodern rakétabázis a domb tetején, hatalmas üvegfalakkal, tágas parkolóval, amely érkezésünkkor még kong az ürességtől. A személyzet egyik tagja észlel bennünket. Valószínűleg felhívja munkatársai figyelmét a két bakancsos, az út porától szürkéllő, fura alakra, mert néhány másodpercen belül kíváncsi szempárok kereszttüzében caplatunk a bejárathoz. Udvarias negyvenes férfi kínálja a bort. Néhány percnyi „erőfelmérő” beszélgetés után már egyenrangú partnerként kezel, kötetlenül beszélgetünk a borvidékről, a pincészetről és a borokról. Bő egy óra leforgása alatt áttekintést kapunk a Lajvér Borház borairól a könnyű fehértől a bisztró vörösön át a nagytestű csúcsházasításig. Jó döntés volt a kitérő, jó embereket és kiváló borokat ismerhettünk meg.
Az országúton visszagyalogolunk Szálkára, ahol a V alakú falu keleti szárán a Trófea Vendéglőig araszolunk. Az RP-DDK bélyegzőjével pecsételek, nem érzek késztetést a DDP bélyegző megkaparintására. A víztározó északnyugati felén haladó országúton indulunk Mőcsény felé. A térség horgászainak tekintélyes hányada vérmes reményekkel szorongatja egyik kezével a horgászbotját, másik kezével pedig a dobozos Arany Ászokot a vízparton. Jelentős gépjárműforgalom nehezíti a haladásunkat, az egyik padkára menekülésünk során elbűvölve csodálkozok rá egy szigorú szabványokba nem szorítható, jelentős méretű kék sáv jelzésre. Azt hiszem, hogy néhány évtizede, amikor még csekély járműforgalom dübörgött a tó mellett, itt vezethetett az RP-DDK útvonala. Persze, vannak nálam illetékesebbek és tájékozottabbak is, akik megerősítik, vagy éppen cáfolják a feltételezésemet.
A palatincai leágazás mézbirodalmat rejtő tanyája után a vasúti alagúttal párhuzamosan érkezünk Mőcsény vasúti megállóhelyéhez. Egy férfi jön szembe velünk, a köszönést követően hirtelen felindulásból esetleges újonnan nyíló kocsma létezésére kérdezek rá. És dobpergés! Bár a Szélkakas Söröző már két éve bezárta kapuit, de attól egy kőhajításnyira főnixként újjáéledve egy kocsma várja a kedves vendégeket. Kapunk céges bélyegzőt, sőt, hamarosan arra is fény derül, hogy a pult mögött álló, a kocsmát üzemeltető hölgy maga is természetjáró, a kedvenc helye pedig Zengővárkony, ahol … de azt hiszem, ezt ebben a topikban nem kell ragoznom. Szívesen látná a DDP bélyegzőjét is a kocsmában. Rövidesen ismét a vasúti megállóhelynél ácsorgunk, és néhány perc múlva rácsodálkozhatok a majd 400 méteres alagútból kibukkanó, egy kocsiból álló majomringatóra.
A szálláshely felújítás még nem jelenti azt, hogy az arra járó zarándok szállást fog kapni.
(Lásd más helyen is feltalálták, hogy X Y felújította a saját lakását vissza nem térítendőből, aztán csak kitette a kötelező táblát, majd ha keresett valaki szállást, akkor ép véletlenül nem volt szabad hely...)
És ezt az alibizést is elég csak 5 évig csinálni...
