Bevallom, én nem láttam egy részt sem tudatosan. Gyerekként persze néztem részleteket, inkább csak háttértévézés jelleggel. Emlékszem Sinkó László jellegzetes hangjára, a főcímdalra, s egy-egy snittre. De túra közben nem gondolok rá. Pontosabban az Öröm-hegyi kopjafánál gondoltam rá és egyszer elmentem a zengővárkonyi sírhoz is. Ő egy olyan ember, aki megcsinálta ezt a sorozatot, ami egy nagy dolog, respekt érte, mert akkor ez a sorozat volt a "facebook", ezzel lehetett "nagy" tömegekhez eljuttatni a kéktúrát. De számomra nem az ő személye ad plusz töltetet. Igazából ilyen nincs is. Én már egy új kor szülötte vagyok, engem bevallom, a sokak által szidott, 2015 környékén kirakott MTSZ táblák vonzottak be a statisztikai adataival, térképrészletével. Ezeket látva kezdtem el utánajárni, hogy mi is pontosan a kéktúra. Merthogy hallottam már róla, hogy van ilyen, de a részletekről nem tudtam semmit. És ezek után kb. egy év alatt elolvastam Hörpölin szinte összes blogbejegyzését e témában, főleg az RPDDK-ról, mert ezt a vidéket ismertem jobban. És őt olvasva érlelődött meg az elhatározás, hogy ebbe bele kell vágnom. De az ő személyét sem szeretném ez miatt kiemelni, hisz utána olvastam többek blogját is. De túra közben nem túl gyakran jut eszembe Rockenbauer Pál. És ez nem tiszteletlenség, ne gondoljátok, inkább csak egy generációs szakadék. Én már a túlparton vagyok és mivel van két kamasz gyerekem, látom már a következő szakadék kialakulását is. :-) Az meg, hogy a te képzeletedben nem öregszik, az teljesen természetes. A legidősebb unokabáttyám 39 évesen halt meg infarktusban, amikor én 25 éves voltam. Szinte eddigre lettünk jó viszonyban. Gyerekként ő már túl felnőtt volt. De mire én is felnőtt lettem, addigra közel kerültünk egymáshoz. Ő az emlékeimben mindíg a jószívű, jófej unokabátty, akire felnéztem, pedig már 7 évvel vagyok "idősebb" nála. Vagyis annál a srácnál, aki a halálakor volt. De az emlékeimben ő mindíg egy 40 körüli srác marad... Bocs, hogy egy kicsit elmentem off irányba.
Eredetileg is a Háromkő-bérc - Köbölic-tetőnél ment el a klasszikus kék. Majd 1970-ben ez a túraút megszüntetésre került és a mai K4 nyomvonala (Uppony-Szilas-tető) lett az új irány. A nagy OKT módosítási program keretében 2015 tavaszán került ide vissza ez nyomvonal. De a kövekre történő kimenetről a javaslat nem rendelkezett. Bár meg volt benne említve, hogy ide kellene K háromszög jelzés. Valójában e helyett egy fölösleges, illegális K3 jelzés lett feltéve, ami a mostani módosítás útvonalaként szerepel. Ez egy szokványos, jellegtelen erdei terep, össze sem hasonlítható a bércek kínálta panorámával. Ezzel egyrészt egyértelműen szegényebb lett a kék, másrészt konfliktushelyzetet teremt, mert a túrázók nem csak menni, látni, nézni, gyönyörködni is akarnak a túraút során.
Ez a mostani terelés csak jelképes, hiszen aki felmegy az ki is fog menni a bércre, nyilván a BNPI kiültet oda néha természetvédelmi őröket de valójában akkor hibáztak amikor a kéket oda engedték. Azóta a kéktúrázók száma kb. 10 szeresre nőtt, + van ott geoláda is és nyilván a túrázók nem kék része is felmegy. Szerintem ott hamarosan nagyobb útvonalváltozás is lesz.
Arról már nem is beszélve, hogy szerintem alig akad olyan túrázó, aki ha már itt jár nem nézne ki a sziklákhoz. Én bizony semmi pénzért ki nem hagytam volna annak idején.
Hisz még "Vicuska" pasija is járt itt :)
(...meg vannak még azok a borzalmas, kövekre festett szerelmi vallomások?)
Sőt, arányaiban még meg is duplázódik, hiszen eddig az OKT nyomvonaláról csak a kövekre való kitérő volt jelzetlen út, azaz "taposás". Mostantól az új OKT nyomvonalról való betérés sokkal hosszabb nem jelzett útvonalat érint majd.
Gyerekek :-) az én túrabeszámolós listámban minden bejegyzés az 50+ időmben készült pedig nem is teljes, folyamatosan töltök fel régieket. A számlálója 500 db felett jár a 20 év alatt. Most a 70. évemben azt mondom valóban ez a legszebb túrázós időszak. Igaz nekem is volt korábbi túrás előéletem, hiszen 1983-ban szereztem a túravezetői igazolványt, de a java az az utóbbi két évtizedre esett. Persze lehet, hogy lassul a tempó és rövidülnek a távok, viszont ingyen utazhatok, mindennek van előnye csak meg kell találni.
Most, hogy a "fiatalok" elmesélték történetüket, én már csak annyit fűznék hozzá, hogy még ebben az évben betöltöm a 64.-et, s bár a 20 kg-os zsákkal lassabban megy már az emelkedő, de ez nem ok arra, hogy abbahagyjam. ...amúgy meg senki nem hajt!
Én már a nyugdíjra hajtok, hogy szabadon mehessek amennyit akarok!
csatlakozom hozzád Tóni! Bár én egy kicsit fiatalabb vagyok (no, nem sokkal, de fittségben te viszed a pálmát :) ) , de én is elmondhatom, hogy 50 felett kezdődik az élet :D. Mi Elsővel szintén 50+ osként kezdtünk komolyabban túrázgatni. Addig más sportokban bontogattuk szárnyainkat, több- kevesebb sikerrel. Azóta van egy RP-DDK-nk, egy OKT-nk, egy AK 60% unk, egy KDP 80%-unk, egy Aligától- Aligáink, egy BFKTV-nk, egy DDP 20% unk, egy FKTV-nk, egy Koppányunk és számtalan kisebb- nagyobb egyéb mozgalmunk (túránk) és persze a nagy szerelem a DBV.
....és még sok-sok minden van a bakancslistán, divatos szóval élve. Én először a 4. X-nél pánikoltam, aztán rájöttem, hogy utána is ugyanúgy kel fel a nap :) :D
Aztán az 5. simán vettem és jön a 6. és még nem tervezek leállni, sőt....hogy a nagy klasszikus, Gabriel Garcia Marquez tollaival ékeskedjek:
"Az ember nem annyi idős, ahány éves, hanem amennyinek érzi magát."
Én 2016 októberében, 55 évesen vágtam bele a Kékbe. Bár szerettem kirándulni, de ilyesfajta túrázást még sosem csináltam. Aztán, mint az a bizonyos kiskutya az ugatásba, belejöttem... 2018-ban befejeztem az első OKT-t, 2019-ben az első DDK-t.
Tavaly, napra pontosan egy év alatt, befejeztem az AK-t, ezzel a Kékkört is, idén teljesítettem a második OKT bejárásomat, a harmadik már 60% fölött jár. A DDK-m második bejárása is 55%-nál áll, közben "csak úgy" lejártam a Pest megyei Pirosat és belevágtam a DBV-be is. És jövőre ismét elkezdem a nagy szerelmet, az AK második bejárását... Donjuan1984 belevitt a DDP-be, szeretném megcsinálni a Balaton körüli túrát is és a tó északi oldalán végigmenő kéket is... Tele vagyok tervekkel! Minnyá 62 leszek...
Szóval ne gyere azzal, hogy jön az ötödik x! Sokan mondják, hogy az Élet igazából 50 fölött kezdődik... És emígy, a hetedik dekád elején, azt kell mondanom, igazuk van...
Szent Márton napján Szent Márton városából indulva, a Szent Márton vándorutat érintve folytattam a dél-dunántúli vándorlásomat. Reggel felmentem a Rózsadombra és 15 perccel később 200 méter híján visszaértem a kiindulópontra. A nap folyamán négyszer állta kerítés az utamat, ebből háromszor sikerült átjutnom rajta. Végül a GYSEV segített eldönteni, hogy három, vagy négy pecsét kerüljön a füzetembe ezen a napon. A túra hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2022/11/rpddk-01-olad-autobusz-fordulo.html
Én is gratulálok! Érdekes volt olvasni, hogy mennyire más-más élmények jutnak egy adott szakaszon egyikünknek, másikunknak. Nekem is szépek az emlékeim, de egészen más hangulatúak. Hiába, mindenki a saját túráját járja!
A visszaigazolásra türelmesen várjál, nekünk kb. 2 hónap után érkezett meg.
Nyáron mikor több időm lett volna, csak halogattam a teljesítést. Volt ugyan tervezett útvonalam, de nem akart összejönni hozzá a társaság, a szállás. A dolog csak nem hagyott nyugodni, úgyhogy végül is november elején egyedül vágtam neki egy 71 kilométeres útnak, a Bakonynána és Gánt közötti részt választva, melyhez kellemes emlékek fűztek.
Zircig vonatoztam, onnan pedig buszoztam Bakonynánára, ahonnan 9:10 perckor indultam neki a Gaja völgyének. Gyönyörű napos idő volt, a pergő levelek között szűrődött be a völgybe a fénye. Különös módon az első 1-2 kilométerre a Római fürdő tetejéig nem is nagyon emlékeztem, hogy ilyen hosszan kanyargós – csak valamikor már a Jásd előtti réteken nyugodtam meg, mikor megláttam a vízmű sajátos alakú konténerépületét, hogy valóban jártam már itt. A faluban vettem egy csokoládét, aztán egyből neki is rugaszkodtam a fennsíkra vezető emelkedőnek. Annak idején itt a jelzettséggel volt gondom, jelentem, most is benéztem a tanösvénnyel történő rövid fonódásnál, a dózerútra jobbra fordultam ki, és csak pár száz méter után észleltem, hogy nincs jelzés. (Sokszor hajlamos vagyok jelentőséget tulajdonítani annak, hogy egy útvonalra behívó jelzés melyik irányból látható, mert arra gondolok, biztos az út is arról jön, ahonnan látható. Csak itt az útjelző tábla mindkét oldalán megvolt a behívó jelzés…). Mindegy, csak felértem Tésre, bedobtam az Erdei büfében egy fröccsöt, és a barlangkutató állomásnál még a macskák támadását is megúsztam. (Apósom valaha barlangászott, és elmondása szerint a macskákkal való engesztelhetetlen ellenszenvét éppen úgy szerezte, hogy egyik túrájukról visszatérve éhesen mehettek aludni, eme kis cuki négylábú tolvajoknak köszönhetően…)
Remek erőben éreztem magam, sorra jöttek a kedvelt ismerős pontok, a Hamuház, az erdei szentély, a Hosszú-Kígyós. Aztán Kisgyón, és a turistaház, ahol elkedvtelenedtem. Az épület pusztul, a kertjében most birkák legelésznek, a tornácra húzódnak be, ha éppen nagyon esne rájuk az eső. Milyen szép is volt itt az az este akkor, régen…
Hangulatom mellett ekkorra már az ég is kicsit borúsabb lett, és persze a Mellár-fennsíkon a szél is újra feltámadt. Számolgattam, hogyan állok idővel, és nem nagyon kíméltem magam, erős tempóban meneteltem, előbb a nyílt terepen, majd a Burok tetejének a szegélyén.
Bakonykútiba picivel 4 előtt értem oda, és mivel szerettem volna a két túranapra kb. egyenlően elosztani a távot, a folytatás mellett döntöttem. A faluszéli focipályát a másik oldaláról érintettem, mint annak idején, és lassan kezdtem érezni, hogy fáradok. A lovarda területét villanypásztor védi, a jelzés ennek mentén kerüli körbe – a sűrűsödő félhomályban botladozni mellette, kifejezetten kellemetlen volt. Innen tovább kapaszkodtam a Bogrács-hegy felé, mikor a sötéttel a köd is ráereszkedett a tetőre. Éreztem, ahogy megy föl bennem az adrenalin, volt ugyan már rutinom ködös-sötét túrázásra csapatversenyekről, de egyedül azért mégis más volt. Fejlámpám gyenge fényében igyekeztem az ösvényt nem elvéteni, a ritkásan álló fákon a jelzést észrevenni. A Bogrács tetejéhez közeledve aztán tényleg úgy éreztem, a semmibe kapaszkodok, de szerencsére nem vétettem el az irányt, és az alatta lévő kis erdei pihenőhelyen ki is fújhattam magam. Innen már könnyen lejutottam az országútig, amin pár száz métert visszasétálva az egykori laktanya elágazásánál vártam húsz percet, hogy gyakorolhassam a „hogyan ijessz meg egy buszvezetőt, este, külterületen” produkciót.
Isztimérre buszoztam be, itt korábban már aludtam az önkormányzat vendégházában, így tudtam a lehetőségről, bár akkor még nem volt rendesen berendezve. A gondnok átjött mikor megérkeztem – elmondta, hogy bár szívesen látják a turistákat is, a szálláslehetőséget csak a település honlapján hirdetik, mivel jobbára vannak fix ügyfeleik, akik munkásszállóként veszik ki a szobákat. Most is voltak páran, de nem zavartuk egymás köreit. Az ár ennek megfelelően jutányos volt. Este még átbotorkáltam a közeli bolt-kocsmába is, majd nyugovóra tértem, kissé sajgó lábakkal.
Reggel 6:50-kor már újra a terepen voltam. A ködös-párás idő maradt. Ez a Vontató-hegyen még érdekes is volt, ahogy egy-egy irtásnál kibukkantak a megmaradt fák a ködből, de napközben aztán a kép már megszokottá vált. A víztározónál sem volt nagyobb a látótávolság, így a zárógátat látva egy magashegységi helyszínt, vagy valami tengeröblöt is oda lehetett volna képzelni. A tó partjától eltávolodva három perces zápor ijesztett rám – az esőt csak a nap második felére vártam. Mivel nem lett folytatása, megkönnyebbülten bandukoltam fel az Öreghegyre a pincék, üdülők között, majd tekeregtem le a patak völgyébe vezető ösvényeken. A szurdokvölgyben senkivel nem találkoztam. Egyik kedvenc, régi kirándulóhelyemet így látni, hogy csak az enyém, különleges élmény volt. Sajnos az előző nap túlerőltethettem magamat, hol az egyik térdhajlat, hol a másik vádli felől éreztem feszülést, fájdalmat. Ennek ellenére a felkapaszkodás a Bodajk feletti gerincre könnyen ment, csakúgy mint az egyre jobban elvesző sípályán az ereszkedés.
Innentől nekem új szakasz jött, hiszen még jóval az útvonalmódosítás előtt jártam erre. Voltam boltban, pecsételtem, ebből adódóan csúnyán lemerevedtem, így utána a nap a legnehezebb fél órája következett, ahogy a települést elhagytam. Pár száz méterenként megálltam valami indokkal, hogy akkor fotózzunk, igazítsuk meg a táskát, pisilni kell, vagy csak meg kéne húzni a laposüveget. A Móri-árokból pedig közben semmi nem látszott. Lassan aztán csak elkaptam a ritmust, így a főút kereszteződésétől gyakorlatilag egy lendülettel jutottam el Csókakőre, érintve Söréd csücskét, és kapaszkodva fel a hegylábfelszínre, könnyen járható földutakon. Valószínűleg amúgy szép szakasz lehet, ha van kilátás…
Csókakőn meglepetésemre nyitva találtam az öreg olasz kocsmáját (azt hittem, ez már rég nincs meg) – úgyhogy egy jó kávéval és üveges sörrel frissítettem. Jelenség a bácsi, ahogy időnként olasz szavakat kever a mondandójába. Mint elmondta, már 82 éves. Sajnos azért látszik a helyen, hogy a fenntartása már meghaladja az erejét.
A vár parkolójánál pecsételtem, aztán kihasználva az „érzéstelenítés” hatását, jó kedvvel kaptattam fel a hosszú völgyön a hegység gerincére. Még lent a faluban szorongva néztem a meteorológiai térképet, és egyre vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell: a ciklon csapadékzónájának. A légmozgás kicsit erősödött, továbbra is a ködben-felhőben jártam, de a nagy csapadékhullás csak nem akart elkezdődni, még akkor sem, mikor egy óra elteltével megálltam ebédelni. Továbbra sem volt esélyem 100 méternél távolabb látni – az erdő hangulata ugyan folyton-folyvást változott, ahogy ritkásabb, vagy eltérő kitettséggel bíró részekre értem, de azért lassan fogyott a távolság, főleg mire a végén felkapaszkodtam a Géza-pihenőhöz. Az eső? Úgy néz ki, elmaradt…
Innen már tudtam, hogy nincs sok hátra: a lejtőn még vitt a gravitáció, a Gántra vezető, laza talajú völgyi útra érve azonban kellett még némi akaraterő a folytatáshoz. Időközben kitisztult azonban a látóhatár is, így a faluba már nyugvó nap átszűrődő fényei kísértek be. Örömmel értem a Vértes Vendéglőhöz 15:50-kor, pecsételtem, fogyasztottam egy késői ebédet (az étlap frissült, sajnos a drágább, kevésbé „kisvendéglős” irányba mozdult, de a minőséggel változatlanul nem volt gond). Innen meg már csak haza kellett buszozni, ami egy csákvári átszállással nem jelentett nehézséget.
A lábam már nem fáj, a visszaigazolásra türelmesen várok, az emlék pedig szépen elraktározódott. Továbbra is nagy kedvenc maradt a Keleti-Bakony…
van bizony, mikor az érzékletesen leírt heroikus küzdelmet olvastam, egyből az északi zöld brutál emelkedője jutott eszembe a Tolvaj-hegyre :-)
bár nektek a Vasfüggöny talán közelebb van
(jut eszembe, mikor két hete DDK mián Veleméren - Szomorócon jártunk, olvastam ismertető táblákon a sökfás temetőkről, azért hallottam már ezt-azt de erről még soha, úgyhogy majd a vasfüggöny során megnézem magamnak)
nem tudom ebben a ködös időben látszott-e, de irányomból is lengett a kalap és hosszan zúgtak a fanfárok :-)
