Nem tudom, miről folyik a szó, de nem is ahhoz fogok hozzászólni. De megütötte a szememet a „cseh r”, és én az ilyesmi mellett nem tudok szó nélkül elmenni.
> A cseh lágy r-ről meg annyit, hogy valóban nem magánhangzóként kezelik (ebben pontatlan voltam), hanem mássalhangzóként
A cseh lágy ř csak történetileg lágy. Valójában zárt alveoláris approximáns, amely a normál egyperdületű r-ként kezdődik, de a perdület nem oldódik fel, hanem egy nagyon szűk rés marad, ez okozza a mellékes zárhangszerű zörejt. Az APhI/IPA szerinti jelenlegi jele: [ɹ̝], X-SAMPA-val [r\_r]. (N.B. Régen külön APhI/IPA-jele volt, a „hosszú lábú r”, azaz [ɼ], de nem lévén sem „kardinális”, se levezethetetlen hang, ma már az elvekkel összhangban származtatott jele van.)
A cseh ř nem folytatója a lágy szláv magánhangzós r-nek, csak a lágy mássalhangzós r-nek, így soha nem volt szótagképző.
> valóban nem magánhangzóként kezelik (ebben pontatlan voltam), hanem mássalhangzóként. Azt, hogy ez szótagképző, nem érdekes. A kemény r (húha, jól mondom?) is szeret beállni a legjobb helyekre (bratr).
Az SPE* a [±msh] (mássalhangzós) mellett ismeri a [±mgh] (magánhangzós) jegyet éppen emiatt a hangcsoport miatt. Azóta más leírások ugyan a [±szill] (szillabikus=szótagképző) jegyet használnak [±mgh] helyett, de egyes szerzők (pl. Grace, Spenser) továbbra is megtartják.
És én is hajlok arra, hogy a balti-szláv nyelvek esetén a [±mgh] jobb megoldás, mint a [±szill]. Az okok: – Egy morfémán belül a szláv nyelvek többségében tiltottak a hosszú mássalhangzók, így tiltottak a szlovákban és a szerb-horvátban is. Ezzel szemben e kér nyelv ismeri a hosszú magánhangzós r-et, amely a szerb-horvátban jelöletlen, a szlovákban viszont éles ékezetet kap: ŕ. A szlovákban ugyanígy hosszúsági distinkció van a szótagképző l, ĺ esetén is. A szótagképző r és l megnyúlását, rövidülését ugyanolyan fonológiai szabályok írják le, mind a magánhangzókét. – A szerb-horvátban a szótagképző r-nek nemcsak hanghossza, hanem zenei hangsúlya is van: ugyanúgy lehet ereszkedő, eső. A szótagképző r hangsúlyára (változására) ugyanolyan szabályok vonatkoznak, mint a magánhangzókéra. – A litvánban ugyan nincsenek szótagképző mássalhangzók, de az al, ar, an, am; el, er, en, em; il, ir, in, im; ul, ur, un, um hangkapcsolatokat tradícionálisan záródó kettőshangzóknak tekintik. Nem alaptalanul, ugyanis a zenei szótaghangsúly ezen hangkapcsolatoknál is olyan lehet, hogy a hosszú mgh.-k, ill. „rendes” kettőshangzók esetén. Így pl. lehet emelkedő hangsúlya, ami rövid mgh.-s szótagoknál nem fordulhat el, sőt ez jelentésmegkülönböztető is: ereszkedő káltas ’véső’, emelkedő kal̃tas ’bűnös’. Ezt aztán végképp nehezen lehetne [±mgh] helyett [±szill] jeggyel leírni, hiszen itt a szóban forgó hangok éppen hogy nem szótagalkotóak.
A fentiek miatt a balti-szláv magánhangzós mássalhangzók teljesen más jellegűek, mint az egyéb nyelvek szótagalkotó mássalhangzói, pl. az angol cattle ['kætl̩] ’jószág’ szóban, ahol a szótagalkotás más, magánhangzókra jellemző fonológiai sajátosságokkal (pl. a hangsúly viselésével) nem társul.
Így kimondható, hogy a szóban forgó balti-szláv hangok a fonetikai reprezentációt kivéve igenis magánhangzók.
(* SPE: Chomsky–Halle: The sound pattern of English. 1968)
> Az egész lágy r-jelenség a cseh nyelv egzotikuma
Jelezném, hogy nem. A szlovák kivételével minden nyugati szláv nyelvben van neki megfelelő fonéma: a szorb nyelvekben szintén ř-nek írják, a lengyelben rz-nek.
Az amerikai közlekedési lámpák a Don't walk szó megjelenítésével tiltják az átkelést. Ha már kötözködünk Vagy nem :) New York államban egy függőlegesen tartott _vörös_ tenyér a tilos...
Én azért vagyok itt saját névvel, mert nem szégyellem elvállalni magam.
Te bizonyára azért vagy itt becenéven, mert nem vállalod itt el magad saját néven.
Továbbra is érdekelne, hol tanmultál te általános nyelvészetet, főleg azok után, amit a cseh lágy r-ről írtál (mintha más nyelvben nem lenne szótagképző szonóris, csak a csehben).
Az amerikai közlekedési lámpák a Don't walk szó megjelenítésével tiltják az átkelést.
Na, szóval pirossal jelölik a tiltást, és az, hogy a piros tiltás meg egyébként minden közlekedési jelzés alá/mellé odateszik a feliratot is, tök lényegtelen. Ez az egyik, a másik, hogy mikor a színekről vitatkozunk, de keverjük bele azt az esetet, ha valahol a színeket feliratokkal helyettesítik (akkor meg pláne, ha csak kiegészítik).
A cseh lágy r-ről meg annyit, hogy valóban nem magánhangzóként kezelik (ebben pontatlan voltam), hanem mássalhangzóként. Azt, hogy ez szótagképző, nem érdekes. A kemény r (húha, jól mondom?) is szeret beállni a legjobb helyekre (bratr).
Az egész lágy r-jelenség a cseh nyelv egzotikuma. És igazából az erről szóló vita, akármennyire is tájékozottabb vagy a cseh nyelvben, semmit nem tesz hozzá ahhoz és semmit nem cáfol abból, amit malaczky mondott arról a bizonyos cseh szóról.
A második mondatodat érted?
Ne haragudj, de ha valaki ilyen mértékben keveri a nyelvi reprezentációs szinteket, az nem vitaképes.
Hol tanultál te általános nyelvészetet?
Köszönöm, beszéljünk előbb arról, miért vagy itt saját névvel, utána rám térhetünk.
Az amerikai közlekedési lámpák a Don't walk szó megjelenítésével tiltják az átkelést.
A második mondatodat érted?
Amit a cseh szonóris hangokról mondasz, tökéletes önellentmondás, és meglehetős nyelvészeti műveletlenségre vall. Ne haragudj, de ha valaki ilyen mértékben keveri a nyelvi reprezentációs szinteket, az nem vitaképes. Ugyanis közömbös, hogy mt milyen betűvel jelölnek, csak az számít, hogy ejtik, és hogy hallják. A szonóris r-t az általános nyelvészet szótagképző hangként kezeli, függetlenül attól, hogy milyen betűvel jelölik.
Miért, az amerikai közlekedési lámpák nem pirossal tiltanak?
A nyelvi jelrendszerek általános különbözőségéből nem vezethető le, hogy a hangzásukról ne lehetne semmit se mondani. Az a finomítás kell.
A cseh r-hez pedig hozzá kell tenni, hogy lényegtelen, hogy azt a cseh grammatika, vagy akár nyelvérzék egzotikus módon magánhangzóként kezeli, mert az általános nyelvészet viszont nem. (Az utóbbinak ismeretelméletileg talán relevánsabbak a kategóriái.)
"A jel-jelentés viszonyáról szvsz a tudománynak árnyaltabb véleménye van, mint amit leírtál (szimbólum, ikon, index)."
Én alapvetően a nyelvészeti, mondhatnám saussure-i distinkcióra gondoltam. Ez a finomítás nem érinti azt a lényeget, hogy a jel-jelentés viszony (bizonyos szórványos esetektől eltekintve) nem objektív. Ez egyébként a nyelvek különbözőségének egyik kritériuma, és ez más jelterületekre is transzponálható (l. az asmerikai közlekedési lámpákat).
Nem volt valódi vita, ebben egyetértek. Nem valódi akkor sem, ha a viszonyt kizárólagosan szubjektívnek, s akkor sem, ha kizárólagosan objektívnek nevezzük. Lehetséges, hogy annyira materialista vagyok, hogy minden létező viszonyt végső soron csak a szubsztanciára tudok visszavezetni. Létező viszony alatt értem most az egyénen felül létezőt. Nekem bőven elég ez. A szubsztancia senki számára nem hozzáférhető közvetlenül, ezért nem lehet a szóval operálni. Csak a kollektív megismerttel lehet valamit kezdeni. A kettő közötti kapcsolatról lehet vitatkozni, de teljesen elvetni szvsz nem lehet.
És a szakdolgozatom pontosan arról szól, hogy az ellentmondó jellemzések mögött nem Ady szélsőséges megítélése húzódik, hanem bizony ott is működik a kollektív megismerés, s az ellentmondás visszavezethető a "zeneiség" (tehát a jelző) fogalom értelmezésében rejlő ambivalenciára. (Tehát nem ugyanazt a "zeneiség" fogalmat alkalmazzák mondjuk Kosztolányira vagy Verlaine-re, mint Adyra, s ez a váltás a szakirodalomban bár létezik, kimutatható, mégsem tudatosul.*)
A jel-jelentés viszonyáról szvsz a tudománynak árnyaltabb véleménye van, mint amit leírtál (szimbólum, ikon, index).
Hogy a szubsztanciát mennyire takarja el a kultúra, a babona, a nevelés vagy a genom**, az változó. Én úgy vélem, sokszor inkább erősíti vagy közvetíti, mintsem ellepi, de ez a hol jobban, hol kevésbé átlátszó fal (vagy termikus zajréteg, hogy egy lábjegyzetra utaljak) kétségtelenül létezik, s tetszés szerint meg lehet állni előtte. Bár szerintem ettől az ember még nem lesz tudományosabb, csak tudni kell mi módon és meddig lehet továbbmenni.
*A módszer nagyon egyszerű. Olyképp végezni a leírást, hogy kivonjuk a már létező leírásokból a szubjektív zajt. Kb. mint a digitális fényképezőgépek termikus zajszűrése: miután exponáltak, zárt objektívvel exponálnak még egyet ugyanolyan záridővel, s a fekete képen lévő termikus zajt kivonják a fotózott képből.
**Azt is írhattam volna, hogy a genomot mennyire takarja el a kultúra stb., a folytatás ugyanaz volna. Sajnos a genom ebből a szempontból éppúgy nem hozzáférhető, mint a szubsztancia. Számomra az a vízválasztó, hogy a megismerés kollektív-e (demokratikus vagyok), vagy sem, illetve hogy mennyi rajta a termikus zaj. Az emberi érintkezés és ismeretmegosztás pedig reménytelenül kulturális.
Én is higgadtam, így respektálni tudom a hátrálásodat.
Úgy vélem, kicsit elhamarkodottan ítélkezel időnként. Például, írtad, hogy zavart a mássalhangzó-torlódás a zmirzlina szóban. Ezt írva elárulod, hogy niem ismered ennek a szónak a hangzóstruktúráját az eredeti nyelvben. Ott ugyanis a z is és az r is úgynevezett szonóris hang, és ott szótagképző. Tehát, egy cseh anyanyelvű számára ebben a szóban nincs hangzótorlódás.
Amit az operákról írtál, nem meggyőző. Addig rendben van, hogy minden megzenésített szöveg esetében a teljes harmónia az eredeti nyelven valósul meg. Az olasz operát zenei szempontból olasz nyelven lehet a legtökéletesebben visszadani, azonban nem hiszem, hogy a Katja Kabanova vagy a Ravasz rókácska jobban hangzanaolaszul, mint csehül. A guta üt meg, ha a Borisz Godunovot angolul vagy olaszul hallom. Ennek azonban semmi köze nincs a vitánkhoz, hacsak nem az, hogy ugyancsak a nyelvek egyenrangúságát igazolja. Amikor a magyar operaénekes Meyerbeert énekel, zavaró lehet, hogy nem uvuláris r-t hangoztat. Ugyanakkor, az sem az igazi, amikor egy bármilyen énekes azt dalolja: "Nézd, éz áz én birodálmám" (még akkor sem, ha az é-k és az á-k rövidek a dalban).
Írod:
"A nyelvek hangzása között igenis vannak esztétikailag értékelhető különbségek, legalábbis ha elfogadjuk, hogy egy széles körben elterjedt ízlés alapján jogunk van esztétikai értékelést alkotni,"
Miért kellene ezt elfogadni? Ennek alapján dönthetsz, hogy mit hallgatsz, mit nem. De nem értékelhetsz, nem minősíthetsz.
A vita közöttünk nem valódi, mert nincs igazi ellentét. Elképzelhető, hogy én sem használtam helyesen a szubsztanciális szót, talán azért, mert nem akartam olyan végletes terminust használni, hogy objektív. Ezért utaltam a jel-jelentés viszonyra, amelyről ma a tudomány azt tartja, hogy ez nem objektív, hanem szubjektív, még akkor is, ha az egyes ember tudatától független. Ezért nem mindegy, hogy az összefüggés a két jelenség között genetikai (öröklött) vagy szociális (nevelődési) eredetű-e. Ebben a tekintetben a pszichológiai jelző nem kielégítő, bár mondhatod, hogy ami pszichológiai, az nagyobb részt szerzett.
Namost, a vér példád kissé demagóg, ugyanis a vér piros volta nem jelkép, hanem annak valóban szubsztanciális tulajdonsága. Ugyanakkor a tilos és a szabadság összefüggése a piros színnel teljesen más jellegű. Ezen túl a vér, a tilos és a szabadság valószínűleg nem függenek össze.
A tilos és a piros összefüggésére magyarázat lehet, hogy talán a piros a legfeltűnőbb szín, ezért a legalkalmasabb a veszélyre való figyelmeztetéshez. Ez régi gyakorlat lehet, ami összekapcsolja ezt a két fogalmat, és ezt valamilyen szinten valóban szubsztancionálisnak lehet nevezni.
Bizonyára a színszimbolikának vannak hasonló magyarázatai más esetekre is, de ezeket én nem ismerem.
Épp ezért nem tudom elfogadni, hogy a színszimbolika szubsztancionális érveken alapulna.
Ezermillió dologra vissza lehet ezeket vezetni, ahogy írtál is néhányat. Az, hogy ezek mennyire szubsztanciálisak, nem tudom, ezért írtam zárójelbe, hogy pszichológiai := szubsztanciális.
A kettő közti különbség nem releváns. (Bár mint mondtam a vér szubsztanciálisan inkább piros, mint zöld, s így tovább...)
Szíved joga, hogy ignorálj, akár örökre is. De azt talán nem tiltod meg, hogy reagáljak. Valóban kissé elgaloppíroztam magam, azt is tudom, mi vághatta ki leginkább a biztosítékot. Még jó, hogy nem tartasz antiszemitának. De kikérem magamnak, hogy rasszista volnék. És nem is tartom magam különbnek másoknál, sőt.
A nyelvek hangzása között igenis vannak esztétikailag értékelhető különbségek, legalábbis ha elfogadjuk, hogy egy széles körben elterjedt ízlés alapján jogunk van esztétikai értékelést alkotni, amely persze abszolút érvényességre nem tart igényt. Az emfatikus torokhangok pl. sokak ízlése szerint nem olyan szépek, mint pl. az olasz nyelv jellegzetes hangjai. A mássalhangzó-torlódások is sokak füle számára előnytelen hangzásúak. A nem francia énekesek által énekelt francia nyelvű operákból sokaknak hiányoznak a nazálisok. Az olaszul előadott Wagner-áriák néha nem elég keményen szólnak. Magad is elismered, hogy a magyar nyelv előnyösebb az időmértékes verseléshez sok világnyelvnél.
Mindezek a tagadhatatlanul létező és konstatálható karakterisztikák persze még esztétikai értelelemben is csak relatív ítéleteknek szolgálhatnak alapjául, és nem lesz ezek alapján az egyik nyelv összességében szebb vagy csúnyább a másiknál, még kevésbé lesz értékesebb vagy értéktelenebb. Aki ilyet állítana, az valóban rasszista. Én azonban semmi ilyet nem mondtam. Az, hogy az operalibrettó számára nem mindegyik nyelv egyformán ideális, az ugyanolyan banális trivialitás, mint hogy az egyes hangok kiénekelhetősége között is óriási lülönségek vannak. Én zenei tagozaton is tanultam énekelni, elhiheted nekem.
Természetesen nem Rád haragszom, hanem csak magamra. A mai magyar kulturált közbeszéd normáihoz képest erősen provokatíve fogalmaztam. Elnézést kérek érte mindenkitől, hogy sokak érzékenységét megsértettem. Lehet, hogy én is felháborodottan olvastam volna egyik másik mondatomat, ha más írja. A provokatív megnyilvánulás sajnos szokásom, és ezzel sajnos kiváltom mások felindulását. Ez tagadhatatlanul hiba. De azért Te is kissé túlreagáltad a dolgot. Javasolom, felejtsük el.
> Ha odamész egy fotóshoz, hogy a fizikai színhőmérséklettől függetlenül csak kulturális beivódás miatt hívja melegebbnek a melegebb színeket, hülyének fog nézni.
Fotós helyett én inkább egy fizikushoz mennék oda, és kíváncsi lennék, hogy mit mondana...
Én azért a szociológiai/psziochológiai aspektusokat fontosabbnak érzem az ilyen kérdésekben. Mert értem én, hogy a pirosnak nagyobb a hullámhossza, de számomra ebből nem következik, hogy miért asszociálunk hozzá hőérzetet. Hiszen a piros dolgok általában nem melegebbek, mint a más színű dolgok. Bár a mondjuk a messze legfontosabb piros színű dolog az életünkben a tűz...
Egyszer végigkövettem egy hasonló vitát abban a kérdésben, hogy a magas hangot miért hívjuk magasnak, a mélyet meg miért mélynek? És legtöbben amellett érveltek, hogy (egy ősi, természetes környezetben) magas hangokat általában kisméretű, magasban levő állatoktól (madarak) hallhatunk, míg mély hangot a nagydarab és ezért földhöz ragadt állatok (elefánt) hallattak.
Ha odamész egy fotóshoz, hogy a fizikai színhőmérséklettől függetlenül csak kulturális beivódás miatt hívja melegebbnek a melegebb színeket, hülyének fog nézni. No offenz.
Ettől te még fotózhatsz rendszeresen bensőséges témákat sárga fehéregyensúllyal (azaz tengerkék eredménnyel), de előbb-utóbb azzal leszel híres, hogy a képeid milyen érdekes kontrasztot hordoznak...
No meg annyit, hogy a halálnak több szubsztanciális köze van a vérhez, mint a kék nemességhez.
S látom, kár volt a rövidség miatt kitörölni két hozzászólásommal előbb azt a megjegyzést, hogy most itt a -szimbolika utótag szerencsétlen, mert kulturális/néprajzi felhangja van.
Néhány megjegyzés.
Nemcsak az öröklődés, hanem a kultúrákon átívelő érvényesség is bizonyíték.
A sárga jól látható (fizikai tulajdonság), ezért használják sok országban közúti felfestés vagy egyéb jelzésre.
A piros nagyobb hullámhosszú, melegebb szín, mint a kék stb.
A szakirodalom az nem kinek a pap, kinek a papné. A pszichológia sem. (Egyébként ha valakiről -- nemcsak szakirodalomban -- állítanak valamit és annak homlokegyenest ellenkezőjét is, de a kétféle jellemzés mögött megbúvó szóhasználati-szóértelmezési különbség világosan megállapítható, akkor az úgyszintén nem kinek a pap, kinek a papné.
A Berlin-Kay hivatkozással valami gond van? Senki nem mondta, hogy a gyász színe objektíven meghatározható. Csupán annyit, hogy a vér színe nem zöld, hanem vörös.
Attól, hogy egyes szerzők mit állapítanak meg a színszimbolikáról, az még nem jelenti azt, hogy ezek az asszociációk objektívak lennének. Ha lenne arra bizonyíték, hogy ezek az asszociációk öröklődnek, talán elfogadható lenne az ilyen összefüggés. Azonban, mint tudjuk, még az anyanyelv sem öröklődik. A hangszimbolika, a színszimbolika, nézetem szerint ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a jel-jelentés viszony.
Adz és a cseh nyelv analógiájában egyetértek. Kinek a pap, kinek a papné.
Azt hiszem, most egy időre elfelejtelek. Már párszor éreztem némi rasszista stichet a megszólalásaidban, most ez a válaszod ezt megerősítette. Ez nem jelenti azt, hogy antiszemitának tartanálak, pusztán azt, hogy belső indítékod van arra, hogy magadat (nyelvedet, ízlésedet) valami miatt különbnek tartsd másénál. Ez a feledés oka.
Elnézést, hogy erre is válaszolok, de a magyaros szakdolgozatom épp témába vág. Nagyjából arról szól, hogy Ady költői nyelvezetét is nevezték és nevezik egyaránt zeneinek és anti-zeneinek, s hogy a szakirodalomban e furcsa mód a kezdetektől fogva csendesen megbúvó (terminológiai) ambivalencia miképp oldható fel.
Természetesen a piros színről volt szó. Én úgy tudom, a pszichológiában közhelyes, hogy a színeknek van pszichológiai (:= szubsztanciális) értékük. A vörös többek közt veszélyérzetet kelt (villogó piros gombok, piros lámpa stb.). Ez talán a hullámhosszából is le van vezetve.
Mindezt egyébként Berlin és Kay színhierarchiája is alátámasztja. Úgyhogy "színszimbolika" van.
Nem igazán cáfol a gyászszín fekete-fehér váltakozása (azt hiszem, itthon is lehet fehérben lenni). Egyrészt bizonyos értelemben egyik sem szín (0 telítettségi érték), másrészt világosan elválasztható a gyászon belüli értelmezettségük (a fehér például a megtisztulást, lelkiséget stb. jelképezi). Sőt, itt olvasom, még pirosat is használtak, de annak is megvolt a jelentése (vér). Úgyhogy emiatt "a" gyász színét én sem tudom megmondani (szerencsémre nem is kell), annyit viszont állíthatok, hogy minél színesebb a gyász színe (értsd, minél telítettebb, másképp (milyen érdekes): a fent említett színhierarchiában lejjebb szerepel), annál kulturálisabb/tudatosabb/összetettebb az értelmezettsége (ha jól látom, még kék is volt).
Ha pedig a színeknek van szubsztanciális értékük, akkor nem látom be, hogy a hangoknak miért ne lenne.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szubsztanciális értéküket kontextuálisan ne lehetne felülírni. Sőt, az is belefér, hogy közvetlenül mindig csak kontextuális(an értelmezett) minőségükben hozzáférhetők, akár a fekete lyukak a csillagászatban, amiket ha nem is látunk, azért tudunk róluk egysmást.
Vagy mint a mondatok (szövegmondat vs rendszermondat)...
Elfogadom, hogy a tudományban nincs helye a nők esztétikai megítélésének, de azért tudom, hogy van szép nő, és van nem szép nő. És nem állnék le vitatkozni azzal a férfival, aki füttyentett az utcán, hogy de jó nő, rámutatva egy másik -- történetesen akár csúnya, kövér -- nőre, azt állítva, hogy a nőknek nincs szubsztanciális értékük.
Én nem tettem mást, mint leíró jelleggel hivatkoztam egyfajta népízlésre. Nincs okom a népízlésbe belekötni, annál inkább magyarázni.
Addendum: úgy rémlik nekem, mintha Sztravinszkij Oedipus rex c. operájának a librettója latin nyelvű lenne, mert a komponista éppenséggel a latin nyelvet találta kellőképpen keménynek a drámai tartalomhoz. Az is lehet, hogy Sztravinszkijnak tán volt érzéke a nyelvek zeneiségének megítéléséhez, amiként pl. Monet rendelkezett némi tehetséggel a festészet terén.
Kettőnk közül nyilván Te értesz a fonetikához (gondoljunk pl. csak az ajakkerekítés problémájára, bocs ezért a gonoszkodásért), így Neked kellene a kérdésre válaszolnod. Ha az embernek van szeme, akkor szerintem szebbnek találja pl. Monet íriszeit, mint pl. Ellsworth Kelly Dark Blue Panel c. festményét, de ehhez egyikünk sem ért. Már gyerekkoromban úgy éreztem, hogy a zmrzlina szó a mássalhangzó-torlódás miatt kevésbé jó hangzású, mint a fagylalt, vagy pláne a gelato. A paenultima szabály révén az olasz beszéd dallamosabb, mint pl. a relatíve monoton spanyol, de egyes olasz szavak is dallamosabbak, mint más nyelvbeli ekvivalenseik, pl. az amore dallamosabb, mint pl. a mi szeretet vagy szerelem szavunk. Mindez persze erősen szubjektív, de gustibus etc., meg ugye nem szabad egyik nyelvet szebbnek nevezni, mint a másikat, mert az micsoda dolog. (És embereket? Mintha a párválasztás nem utolsó sorban ezen az alapon történne...) Mindenesetre nem kívánom Neked, hogy olasz operákat csehül, vagy pláne arabul, héberül (jó kis torokhangokkal) hallgass, ugyanakkor azt javasolhatom, hogy német és cseh nyelvű operákat legyél kedves olasz nyelvű előadásban is meghallgatni, erre néha van mód CD-ken is.
Biztosak vagytok abban, hogy Verlaine verse egy csehnek jobban tetszik magyarul, mint csehül? Nálunk van valamiféle előítélet a cseh nyelvvel szemben, mint ahogy Bárcyi és Kodály külföldieinek a magyarral szemben van ilyen érzetük.
Mi a baj a cseh nyelvvel? Hogy difftongusok vannak benne, és igen hosszú magánhangzók? Vagy az, hogy számunkra idegen a hangsúlyozása? Érdekes lenne, ha mondjuk ebbe beleszólna valaki, aki tud csehül.
A cseheket nálunk éppenséggel a hosszú magánhangzókkal szokták csúfolni, a lengyeleket az affrikáták túltengésével.
Van azonban némi kételyem az általános nyelvkarakterrel kapcsolatban is. Az oroszt elég jól ismerem füllel is - hát nagyon sokféleképp ejtik.
Ami meg a hangszimbolikát illeti: kedves fraki, nehogy már bemeséld nekem, hogy a p+i+r+o+s hangsornak valami köze van a tiltáshoz. (Rot, red, rosso, krasznij, cserveni), nem is beszélve arról, hogy a piros-tilos az az USÁ-ban "Don't walk". Kinél vizsgáztál, amikor ez előkerült? Ne mondd meg, nem nagy dicsőség ránézve. Te mondtad helyesen, a hangoknak nincs értékük, Rimbaud és Kosztolányi ide vagy oda. (Pl. a fekete nálunk közismerten a gyász színe. Másutt meg a fehér a gyász színe.)
Még azt sem hiszem, hogy a piros színnek lenne valami szubsztanciális összefüggése a tiltással. Ez pusztán egy régen beidegződött szimbólum.
A lágy hangzást illetően pedig az az anekdota illik ide, amikor egy finn nyelvész, már a banketten érdeklődött, hogy is van magyarul a "szeretlek". Nyelvszimbolista magyar partnere úgy gonsolta, nem fogja azt mondani, "szeretlek", mert az olyan, mint a géppuskaropogás. Mondta helyette a Kosztolányitól kiemelkedően szépnek jellemzett "lenolaj" szót. A következő nyáron finnünk elveődött Budapestre, ott is a MArgitszigetre, oda se egyedül, és a romoknál, a sötétben elrebegte: "lenolja". Ez igazán zenei és lágy szó.
A jelek szerint igencsak tréfás kedvedben vagy ma. Hát persze, hogy a belső hallás csak olyan nyelveknél működhetik, amelyeknek a kiejtését valamilyen szinten elsajátította az ember. Természetesen a cseh (meg a holland, román stb.) verzióhoz én sem tudok hozzászólni, nota bene pl. a cseh nyelv zeneiségét illetően vannak kételyeim. Nekem, azt hiszem, van némi érzékem az idegen nyelvek kiejtésének (és kisebb mértékben hanglejtésének) elsajátításához, és ennek révén a felsoroltam nyelveknél a szövegek hangzását bizonyos fokig meg tudom ítélni, ezt a "megítélést" persze magam sem veszem túl komolyan :)).
Plusz egy adalék. Egy vizsgámon megkérdezték tőlem, mit gondolok a hangszimbolikáról. Azt mondtam, értelmetlen. Azazhogy a hangoknak önmagukban nincs értékük. Erre megkérdezték tőlem, hogy miért piros a megállást jelző lámpa. Erre meg azt mondtam, hogy tévedtem, van értékük...
Azt hiszem, ilyen szinten össze lehet hasonlítani a nyelvek hangzását, ráadásul még csak nem is az a vízválasztó, hogy a kérdéses verset halljam is. A mássalhangzók-magánhangzók eloszlása, a hangzáskép valamiképp tükröződik az írásban, ill. mindenki hallott már mondjuk cseh nyelvet, nagy meglepetés nem érné, ha történetesen az Őszi chansont szavalná el valaki rajta.
Más kérdés, hogy messzemenő következtetéseket tényleg nem lehet ebből levonni, és hogy (talán érthető, talán túlzó -- ezt nem tudom eldönteni -- módon) a nyelvösszehasonlítós témák tabusítottak. Legalábbis tudományos szinten. De gustibus non est disputandum. Az olyan jelzők, hogy valami "lágy" vagy "kemény" hangzású, talán még megengedhető.