A peace-szel semmi bajom, de egy rakás kérdés nyitva maradt bennem a szabványosságra való törekvéssel kapcsolatban :)
Azt még mindig nem látom sehol, hogy ki döntötte el, hogy márpedig ott nem jó a korábbi jelzés és mi alapján.
A szabványosság, szabvány szavak tartalma sem tiszta az adott kontextusban. Nem tudom, ki határozza meg az egyes szakaszok jelzését és mi alapján, de a döntéseket nem látva el tudom képzelni, hogy az indoklások esetleg "mert így döntöttem én, akinek pemzlije van" szintűek lehetnek, ha vannak egyáltalán.
A turavezetes.hu-n van egy cím nélküli, 9 oldalas turistajelzesek.pdf, ami az ~incipitjében Segédletnek és a nemlétező MSZ 2058712-1988 szabvány kivonatának nevezi magát. Némi nézegetés után arra jutottam, hogy ez egy hibás karakterfelismerés, és az MSZ 20587-2:1988-ról van szó, ami több mint 30 éve nem frissült és már kétszer vissza akarták vonni, vélhetően elavult. Attól még lehet, hogy ez egy jó szabvány volt valaha, különösen országos átlagban, de gyanítom, hogy a Budai-hegységben jóval sűrűbben vannak a jelzések az országos átlagnál, így pl. az 5km-en belül ne legyen két egyforma jelzés itt nehézkes.
Azt nem tudom, hogy
- a Budaiban mennyire volt sűrű a jelzéshálózat 30 éve, ehhez korabeli térképet kéne látnom
- mi van konkrétan a MSZ 20587-2:1988 szabványban
- miért akarták visszavonni a szabványt
- kötelező-e a szabvány alkalmazása.
Továbbra is örülnék, ha kiderülne, hogy
- ki hozza meg a döntést egy jelzés megváltoztatásáról és mit vesz alapul
- szokta-e indokolni, kell-e indokolnia, és ha igen, akkor ez nyilvános-e valahol (én nem találtam ilyesmit, de eléggé outsider vagyok)
- hogyan publikálják a változásokat.
Az OSM-en és a tuhun te javítottad? Ha igen, mi alapján? Korábban felkerültek illegálisan létesített jelzések is, amiket aztán asszem az erdészet leszedetett. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy megfigyelés alapján átírni a térképet rossz, ez attól függ, hogy a hivatalos jelzéseket akarják-e megjeleníteni a térképek, vagy a terepen ténylegesen tapasztalhatót.
Az itinernek semmi baja nem volt, amikor kiadták, sőt, még a túra előtti nap sem, sőt, még a mezőny elején sem... a túra ideje alatt változott meg a jelzés a terepen. Mikor kéne a rendezőnek bejárnia, hogy ezt észlelje, folyamatosan a túra közben?
Térképen, tuhun, OSM-en meg azóta is +, tehát ha innét nézzük, akkor nem az itiner a hibás, hanem a valóság.
Van is részükről egy egységesítési szabványosítási koncepció.
Egységesítési, vagy szabványosítási? Nyilvános, vagy belsős?
Tényleg jó lenne tudni, hogy mi alapján változik egy-egy jelzés (bár igazán jó nyilván előre tudni lenne).
Vagy logikus lett volna a K+-t és a P+-t ugyanolyan színű +-re összehúzni, mint a K-t a P-vel összekötő utat, aminek történetesen útba esik Remeteszőlős.
Semennyire se egyértelmű, de az egészet valahogy nagyon következetlennek érzem.
Esetleg lehet még szó arról, hogy mivel több verzió is indokolható, pár évente átfesti valaki, hogy egyik lehetőség se sértődjön meg.
Ki dönti el, hogy az adott szakaszon melyik jelzést kell alkalmazni, és hogy a korábbi jelzést meg kell szüntetni? Minden festő ki-ki maga, vagy brigádszinten, vagy aki beosztja őket egy-egy szakaszra? Az utóbbit gondolnám ésszerűnek, de ez persze semmit nem jelent. Egyáltalán terepen dől el, vagy térképen?
Ki dönti el, hogy a megszüntetett korábbi jelzés nyomát meg kell-e hagyni törlőjelzéssel a szakasz kezdetén, elágaknál?
Ha a festendő jelzés előre meg van határozva, annak van-e valahol előzetes nyoma? Tavaly volt egy hasonló balesetem, hogy kifestették alólam a térképet (szintén BTSSZ területen), csak azt a részt kevésbé ismertem, és annyit tököltem a térképen és itinerben szereplő jelzés keresésével, hogy kifogytam az időből. Akkor azt találtam, hogy ezek elvileg a BTSSZ karbantartássi terv táblázatában szerepelnek -- de se az akkori, se a mostani esetben nem az történt a terepen, ami a táblázatban szerepelt.
A +-nek, négyzetnek van ugyan definícióféléje, de az adott szakaszra mindkettő alkalmazható. Van-e valamilyen sorrend, ami alapján ki kell választani, hogy melyik jelzést alkalmazzák? (Ezt nyilván nem tudom eldönteni, ha nem tudom, hogy miből dolgoznak a festők.)
A szóban forgó K+/K4 szakasz egy falu egyik széléről a közepére vezet egy igen sűrűn lakott környéken. Ha ezt át kell keresztelni négyzetre, akkor a Budai + jelzéseinek felére ugyanez igaz. (FIGYELEM! Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy aki +-et újít fel a környéken, az automatikusan négyzetesítse, sőt.)
Milyen szabványt néznek a jelzésfestők? Tényleges szabványt, vagy egy tényleges (esetleg elavult) szabvány alapján valamely szervezet által készített útmutatót, esetleg szabvány alapján készített útmutató alapján kapott szóbeli instrukciókat igykeznek szem előtt tartani?
A módosításban annyi rációt azért látok, hogy egymáshoz közel ne legyen azonos jelzésű leágazás a képből - A Remete-hegy és Virágos-nyereg közötti K+ -ra gondolva. Bár az is továbbmegy a buszfordulóig, ergo ott a nyeregből lefelé szintén K4 lenne a helyes.
A négyzet jelzés alapértelmezetten településre vagy turistaházhoz vezet, mivel itt az OKT-ből ágazik ki és a faluba vezet logikusnak tűnik a négyzet jelölés. Ugyanakkor, mivel aztán a jelzés P+-el folytatódik a piros sáv jelzésig, ezért mégsem tűnik jó ötletnek. Egyszerűbb lett volna, ha a P+-t festik ki a P és a K között, hiszen a kereszt jelzés alapértelmezetten a főútvonalak (sáv jelzések) összekötésére vagy lerövidítésére szolgál.
Esőre fogad a reggel, biztos eséllyel, de reménykedve a melléfogásban. Nagyvonalúan fél hétre állított óra, előtte felébredek, pedig ráérnék még. Mire is?
Otthagyás. Időben és elképzelésben egyaránt. Menni a men(t)hető felé. A megmaradtak felé.
A diósjenői vonaton az ablak bepárásodik, míg két kedves dunántúli túratárssal megbeszéljük az utak lehetőségeit. A keretek adva vannak, ki-ki maga kell, hogy hazaérjen.
Szokolya vasútállomás. Talpfákon, vizes füvön érkezünk. Ebben a percben már tudom, érdemes volt. Barátok, barátként üdvözölnek.
Szeretem a piros kereszt jelzés útját. Ahogy felkanyarog az oldalba és átnézek a vasúton túlra, mintha magashegyen járnék, a patak meg lent kanyarog a síneket követve. Apró eső, nem zavar, inkább illendő keretet ad az úthoz. A Börzsönynek ez a sajátos zuga megannyi történet kiindulópontja. Csattognak a csattognak a kerekek, zaka-zakatol a vonat, lehúzott ablakból az ég felé szállnak a sóhajok, kiengesztel a széppel az erdő, kanyart kanyarra így fűz az életünk…
A Róka-hegyen csend van, közben történeteket képzelek hozzá, hogy ne érezzem annyira, ma nincsenek meg a lábak.
(A Róka-hegy legendája tourosan, á la Lanti: egyszer a hegy ura, a rókák közt a legerősebb elrabolta a közeli Nógrád várurának leányát és ezer tyúkot kért érte cserébe. A várúr tudta, hogy ha teljesítik a róka kívánságát (ha képesek rá egyáltalán), akkor a várnép éhezni fog, ezért alkut ajánlott neki: vegye el feleségül a leányát és így az ő halála után a vár is reá száll majd. A róka elfogadta az egyezséget. Megtartották az esküvőt a várban. Amikor a lány kimondta az igent a pap előtt, a róka egyszerre csak daliás herceggé változott. Ugyanis egy átok miatt élt más bőrében. Lett nagy öröm, lakodalom. A várúr, mivel elég öreg volt már, egyből a hercegre hagyományozta a várat a népével együtt. A fiatal pár boldogan élt ezután és gyakran kijártak a hegyre, ahol a herceg rókaként élt egykor. A vermek ott láthatók ma is, ha az útról letérünk a csúcs környékén…)
A kálváriadombot lassan benövi az erdő, így van jól, mögötte a kis temetőben szükség van a csendre. Illatok keverednek az esővel, virágot bontanak a bokrok, cserjék, fák akkor is, ha ma éppen esik, sőt, annak ellenére.
A királyréti lejtmenet technikás, hovatovább veszélyes. A hely megváltozott. A rendszer nem engedi, hogy otthon legyünk benne. Kockázatos lenne, mert a kötődés az törődést, oltalmazást is jelent, esetleg áldozatra is képes lenne érte az ember. Az meg veszedelmes dolog az álmoskönyvek szerint. Sietek el innen, ahol Ákos bácsival annyiszor beszéltük meg a Hegy dolgait. Nekem már vele együtt marad az emlékekben.
A Darabos-hegy fölé beúszik a felhő, egyszer ott váltott az eső hóba, egy jeges januári napon, amikor a lakótelepen alig bírtuk elérni az autót az ónos eső miatt. Hamburgert ettem Ákosnál, úgy mentünk fel oda, ahol őszinte a tél.
Kisinóc után átkozom magam, amiért megpróbálom követni a zöldet: bozótkefés hidegzuhany és levágott aprógallyas út a cserealap. Az Érsek-tisztásra kissé törődötten érkezem. Itt régi kedves ismerőssel beszélgetünk pár percet, témát adva a következő szakaszra. Mennyi közös út, történetek, szállóigék. Itt vagyunk!
Mondhatnám, menés van, de inkább olyan ez, mintha a mezőny elejére küldtek volna dolgozni, és alig várom, mikor szakadhatok le végre. Amíg a főnök kéri, nem lehet, így marad az elmélkedés meg a periódusos rendszer különféle elemei az energiakérdés rendezése végett. A Só-hegy panorámája így is lenyűgöz. Minden előttem: a párapaplan alá bújó hegyek, a zöld és a tér, ahol egy messzire ment angyalt remélek fellelni és elmondani neki, mennyi minden történt az utolsó nap óta.
Ismerősök, mintha tíz éve vagy még régebben lennénk itt, de jó, hogy nem vesztek el. Nosztra után megint darálnak a dombok, fel-le. Rájövök, sárban jó az amúgy értelmetlenül az út mellé bevitt jelzés. Kikapaszk, falu, már látszik az utolsó komolyabb hegy.
A megfelelő meredekségnél a segítők kiborítanak, mehet mindenki saját tempóban. A Krisztus szamara kő környékéig kell emelkedni (létezik egyáltalán ez a kő vagy kitaláció az egész, nem tudom, még nem sikerült kiderítenem, újabb legenda ez is…) A sorompómaradéktól barátságos, haladós az út. Lejjebb a repcemezőktől kap üde színt a táj, falu toronnyal, az utcán kevesen, elsuhanunk az idővel, szombat délutáni álmodásban.
Kis emelkedő még ki a faluból, aztán gurulni be a kulcsosházig. A fogadtatás miatt jövök, a hangulatért. Az emlékek ott kelnek életre, ahol valaki gondozza őket. A Lokomotív turistái megidézik a legszebb időket, azt a kort, amiben éltünk, élni szeretnénk, amiben öröm létezni. Legendák közt ülök, beszélgetünk túrákról, emberekről, közben paradicsomlevest eszünk betűtésztával. Kérdezhetnéd: ennyi? A legtöbb, tudod, ez a legtöbb, ami lehet. Ahogy öregszem, egyre inkább tudom, ezek a percek maradandók, a leginkább visszaidézhető alkalmak. Alföldi barátokkal a túra fertőző hatásairól viccelődünk, Péterrel pedig egy élet munkájáról esik szó, múltbéli esetek Zselictől a máig. Sorolhatnám még, mennyit jelent. A kis piros meg bedöcög néha, élet van ma az állomáson, le- és felszállók az emlékezés vonatain.
Vasárnap van, esik egész nap. Így van jól. Kell az alkalom arra, hogy rögzítsük: meghatározó élmények egész sora kapcsolódik a helyhez és főként a személyekhez.
Így jár az ember, ha rövid beszámolót ír. Kimaradt a csigasor, pedig annyi szép fizikapéldát oldottunk meg rá annó!
A csigasor Galgaguta határában volt az első emelkedőn, rengeteg éticsiga sorba kötve az út mellett.
Kedden pedig a Keddi kutyagolón vettem részt, igazán nagy élmény volt, a hazai kerületem ismeretlen részeit fedeztem fel közben, pöpec túra, extravagáns szervezés, és az Ezüst-hegyi kilátóból a pontőrrel több mint fél óráig nézegettük Budapestet felülről, és próbáltuk együtt felfedezni, hol mit látunk. Régen toltam ennyire kirándulós stílusban, a Mocsároson kiolvastam a tanösvénytáblákat, és utána próbáltam az ábrázolt élőlényeket felfedezni a vízben és környékén. Érdemes ezekre a hétköznapi túrákra járni.
Megkaptam a 10. teljesítésért járó Andezit-jelvényt, azaz megvan a 11. teljesítésem is. Ugyanis a 10. alkalmával elfogyott a 10. jelvény, és 11.-et kaptam helyette, most kellett fordítva. A nagyobb baj, hogy közben eltelt négy év. De annyira hazai már a pálya, hogy az új vonalvezetésű rész kivételével észre sem vettem.
Ezekkel is szét lehet túrni az utat, viszont legalább hallani sem fogjuk őket, amikor eszetlenül robognak a turistaúton. Környezetbarát, mert nem csinál akkora büdöset természetkárosítás közben, épp csak a gázolások száma nő majd meg, de az áldozatokat el lehet takarítani.
