Keresés

Magyar László András

TÉGED

Nézni tenger-kék ragyogásba ringó

hinta-játékát naparany haboknak,

tiszta hullámzást, gyönyörű, de téged

        nézni a legszebb.

Fogni bársony-mély moha nyirkos árnyát,

csönd-sötét földet gyömöszölni, hűs víz

lükkenő testét simogatni jó, ám

        téged a legjobb.

Dús zenék mélyén csuda ellebegni:

dallam illan szét ereidben, omló

lángokat lobbant, de nekem csodásabb

        hallani hangod.

Idill [48.]

Magyar László András

ÁLMODOZOM RÓLAD

Álmodozom rólad      bár az enyém vagy már

test sem vagy egészen      álom se maradtál

lebegő lényeddel      takarózom nappal

éjszaka csöndem vagy      szívdobogó-halk dal.

Idill [41.]

Magyar László András

TÁVOL

Hogy imbolyognak távol vízi fények!

Kettős a város, part és pálmasor,

zöldes homályban nagyhajú szirének

csapatja táncol. Arcom áthatol

a hűlt jelen hártyáján: lágy meleg

csorog szememre, ott ülök veled

a fák alatt, hol visszaring a kéken

hullámzó csönd. Fölöttünk ingaképpen

leng, leng a hold, számolva perceink.

Idill [46.]

Magyar László András

ÉBRED A KEDVES

Álmosan ébred, szemei hunyorgók,

jószagu testét sugara füröszti

s megcsutakolja melege a szorgos

hajnali napnak.

Tétova lassan mosolyog ahogy rám

nyitja szemét, fölkönyököl az ágyon,

s bár haja borzas, de Aphroditénál

lám, gyönyörűbb ő!

Idill [39.]

Magyar László András

ZAVAR

Itt megzavar, ami van,

mert ami van, nyugtalan,

változóban változatlan hogy is élne boldogan?

Úgy tudom, csak egy az Út,

az is végtelenbe fut,

meg nem rövidíti hosszát sem lépcső, sem alagút.

Hogyha látnék, vak vagyok,

körülvesz az állapot –

mért hiszem, hogy van, mi rajta változatlan átragyog?

Idill [27.]

Magyar Gizella

JÁTÉK A FÉNNYEL

Derengő fény gyul a dombok felett.

Oszladozik az alkonyi sötét.

A növekvő hold sápadt hidegen

ezüstözi már a fák üstökét.

Szobámba surran… hófehér falát

gnómok, nimfákkal népesíti be

s a szűzmáriás öreg képeket

körültáncolja nagy jókedvibe.

Csengőn kacagva száz darabra tör.

Remeg… vonaglik, sóhajt és nevet.

Én meg pergetve, ujjaim között

szitálom őket, mint a gyöngyszemet.

Uj magyar museum. 1. köt. I. füzet, 1942 [60.]

Maghy Zoltán

TAVASZI CAPRICCIO

Jön a tavasz és ujjongva hódít,

Lengeti győztes, zöld lobogóit.

Téli odudból vén, öreg medve

Hogyha előbújsz rácsap szívedre.

Vidám előörs: játszva szökellő,

Kedves, bolondos tavaszi szellő.

Csiklandva Szívem!... S nézd szerteszéjjel

Rügyek kacagnak az ifjú fénnyel,

Mit rájuk vét a lángsugarú nap!

Cseppek csillognak a fákon, duzzad

A zavaros hólétől az árok,

Villognak a nedves pókfonálok.

Diákszívekben meg a szerelem

Csurran neki, mint a házereszen

A jég! ...most indul pihent földjére

A falu kérgestenyerű népe,

Hogy megakassza a rozsdás ekét!

S míg áldott földszag indul szerteszét

A mámoros, kacagó világon:

Én átölelem az ifjuságom,

S köszöngetek a jövő elébe:

Béke és Áldás, Áldás és Béke!

Az Alföld porában, 1929 [70-71.]

Maghy Zoltán

BÁL UTÁN

Hajnali szellő hűvös csókja leng

Be szobám ablakán, és a falon

Szerteszét törik forró sóhajom.

Körülölel a drága, néma csend.

Végigsimítja lázas szívemet

A rózsák édes lenge illatával,

Szívom szívom csókra éhes szájjal:

Megcsókollak a Végtelen felett…

Táncos kis cipőd perdül szívemen,

Újra sóhajtom: édes Istenem,

Óh mit is adjak, mit adjak Neked?!

S minden kérdésedre egy sóhaj felel

Mely egyre feljebb, óh Hozzád emel:

Fogadd el hát e halk szonettemet…

Az Alföld porában, 1929 [69.]

Maghy Zoltán

MÁMOR

Tegnap még árván sírtam otthon,

S ma: kacagok szegény bolondon,

S alig hiszem, hogy ez én vagyok,

Ki elhagyott minden bánatot,

S nagyon szótlan, békességesen

Hallgat itt a zöldellő hegyen.

S még nem is borong, furcsa sorsán

Ül a békesség zöld hegyormán.

S előre néz a napsugárba,

Nem zavarja sóhajtás, lárma,

Lelke tükrét se borzolja szél,

S ki egyet érez, azt, hogy ma él!

Rossz tüdője vígabban piheg

És nem kérdezi: miért? minek?...

Nem töpreng a holnapról, máról,

Csak ül, csak ül békességesen:

Álmodik a békesség-hegyen

S mámoros az Élet-borától…

Az Alföld porában, 1929 [68.]

Maghy Zoltán

ŐSZ

A víg, bolondos karnevál

Már véget ér: a bál nem áll,

S a forró fényes bál után

Ím bontogatja lágy haját,

Lemossa festett színeit

Letépi báli díszeit,

Minden volt szépséget lehány

S zörgő levél-vackába búj

Az Eszme, karcsú kéjleány…

S hull a levélke, egyre hull…

S kit a szerelem partra hányt,

Csalódott szerető gyanánt

Könnyes szemekkel messze int:

A hűtlen nyár után tekint…

S borongó bús szíve felett

A nap sugára úgy lebeg,

Mint a mosoly, mely a halott

Hideg szájára ráfagyott…

Az Alföld porában, 1928 [59.]

Maghy Zoltán

ALÁZATOSSÁG

S alázatosan ím Előtted

Állok Istenem, hogy erősebb

Vagy nálam, elismerem, Uram,

Nagyon megtörten, szomoruan.

De be kell látnom – már nem vagyok

A régi: többé nem akarok

Felfelé törni, s már nem fogom

Többé égbe törő ormokon

Lobogtatni véres szívemet:

Megkeresem a tekinteted

S megyek Utánad, Te utánad!...

Máma szívemre szállt a Bánat

S mássá lettem, mint aki voltam,

S alázatosságom fölébe

Derült lassan az áldott Béke

Napja; Uram, ma boldog vagyok,

Uram, ma semmit sem akarok: –

Lehajtom a fejemet mélyen

Az alázatosság nevében –

S legyen meg a Te akaratod…

Az Alföld porában, 1928 [55.]

Maghy Zoltán

ERDEI BOLYONGÁS

Hajad aranyban hentergő

Hullámos, fényes szőke erdő,

A szemed, mint a végtelenség

Oly messze fénylő végtelen-kék.

A szád, a szád, a szád mint egy

Zamatos, piros égi meggy,

Mit megleltem az ég alatt!

És a fényes, drága nap,

Mely felragyog az ég alól

Felémborul és rámhajol,

És mint glória úgy lebeg

Éltem felett: – az életed!

…A nyárutói tölgyes erdőn

Így bolyongtam, ily elmerengőn,

Így bolyongtam a bús avarban

És a szívemet betakartam,

Betakartam balzsamos kézzel,

A boldogság szelíd egével,

Már ismerem a szád ízét,

Hajad hullámos szép díszét,

És a szemed, két kék szemed

Messzetündöklő színét.

S nincs szín számomra színesebb,

Mint a te tündöklő szemed.

Szín és íz nincsen ízesebb

Mint rózsaszirom ajakad

Íze. Még dísz sincs díszesebb,

Mint fényt küllőző dús hajad

Dísze!... A szín, az illat és zamat

Már mind enyém és mind Te vagy!

A kérdés mégis rám tapad,

S az őszi erdőn úgy kisért:

Miért, mondd miért, óh miért?

Az ősz miért hogy eljő!

Az Ősz mégis csak eljő…

És boldogságom kék egére

Úgy kúszik fel a bánat képe

Mint lenge bárányfelhő…

Az Alföld porában, Szarvas-

kő, 1928. augusztus [53-54.]

Maghy Zoltán

HA VALAKI EGYSZER…

Ha valaki egyszer rámtalál,

Tudom, hogy a szívére ölel

S közel leszek hozzá, oly közel

Hogy én leszek a vére ritmusa:

A mardosás, az önvád, a kín

És a megbékélt tusa,

Halálos beteg szívében

A derengő remény,

Én leszek, én:

Szivárvány a szomorúságán –

S ott halok meg sóhajként a száján:

Oly közel leszek hozzá, oly közel…

Óh fenségesen szomorú érzés,

Így elhagyottan: hogy valaki egyszer

Rámtalál és a szívére ölel…

Az Alföld porában, 1927 [49.]

Maghy Zoltán

AZ ÉN VÁROSOM

Földszagú, poros kis alföldi szállás

Az én városom, s benne oly kevés

Az álomszerű, költői meglátás,

De annál több a bú, a szenvedés.

„Nagy a por” és a bírálgató szemek

Megvakulnak mind felhője alatt,

Magukba néznek, s mit látnak egyebet?!

Szürke hajnalt, ha rég fent már a nap.

Úgy szerteszórja teremtő sugarát

Megcsókolja mind a csukott zsalut

Mégse értik meg ébresztgető szavát…

…S átöleli a csendes kis falut,

Mert csak szereti minden szerelmével:

Csókomat küldöm az álom szaván

Mely egybeolvad az alkonyi fénnyel

– Örömkönnyek közt kacag az anyám!

Az Alföld porában, 1926 [46.]

Maghy Zoltán

ALKONYAT

A kert oly csendes, éjreváró, álmos,

Fényes fejét búsongón lehajtja,

Alkonysugár özönlik át rajta.

A rózsákon még egy-két lepke szálldos.

A kerti úton álmodnak az árnyak,

A szőllőlugas némán andalog…

Vöröslő fényben tündököl, ragyog

Bús levele a suttogó nyárfának.

A néma csenden szellő lebben átal,

Csókokat vált a csókos rezedával,

Aztán meghal álmodó szelíden.

Az ég csókja ég minden rózsaszálon:

Csupa lemondás, csupa-csupa álom –

És tenger sóhaj száll át a szíven…

Az Alföld porában, 1926 [44.]

Maghy Zoltán

SZONETT

Úgy gondolok én mindig Tereád

Mint a Csendes a holdas nyári Éjre,

Ismeretlenség szent szőkesége:

Hajbókolnak a vad gesztenyefák.

Zizzen a levél, sustorog a tölgy:

Bőszült viharral dacoló magát

Tüzes, szerelmes érzés futja át.

A csend meg a Vágy kart a karba ölt.

S járják az erdő árnyas utait,

Kisérőjük a holdsugár: a Hit.

És a színük oly bús, szerelmetes.

Sóhajukat az éjbe kitárják:

Szívük szerelmét, a szívük vágyát –

És mind Hozzád: az Éj felé repes.

Az Alföld porában, 1926 [43.]

Maghy Zoltán

FORRÓ, NYÁRI DÉLUTÁN

Beárnyékolt kis legény-szobámba

Betűz a Nap egy árva sugára.

Fény-özönében vidám porszemek

Sziporkázva fénytáncot lejtenek.

Lomb-árnyékával enyelg a falon

Mely fény-foltjába játszin belenyúl…

A kis szobában néma nyugalom:

Minden hang a csend mély tavába fúl.

A mély csendbe most óra kong bele,

Egy zöld legyecske versenyt dong vele.

A némaság most kétfelé szakad,

Majd mint a hullám, újra összecsap…

…Hang-gyűrűt zöng még a kis légy bele…

Elhallgat. Semmi. Minden elpihent

Forró nyári csend…

Kedvenc költőmmel kezemben

Fekszem az ócska pamlagon…

Rád gondoltam most merengve

Angyalom.

Lelkem hárfája beleviharzik,

Belezeng…

A kis szobában néma nyugalom,

A kis szobában most minden alszik

Csak lelkem zenél, lelkem szója zeng

Reád gondoltam, angyalom…

A kis szobában forró, nyári csend.

Az Alföld porában, 1925 [39-40.]

Maghy Zoltán

ABLAKBÓL

A szobámban hallgat a csend.

Az óra hangja belefúl

S a mélybe

…Minden oly halk, oly illanó

A szabadban lelkemre hull

A hó, a hó…

A havon át egy ember halad.

Fázósan meggörbed a háta.

A gőgös szél a fehér havat

Büszkén szemeközé vágja

De ő csak egy kicsit bánja:

Halad, halad…

A szürkületben hó világol

Nesztelen szánkó surran át,

Az éggel egybefolyt a távol…

S kint felsikoltó jajgatás

A téli tájon zúgva száll:

Halál, Halál!...

…A havas szél meg se zavarja:

Hógolyót gyűr egy kisdiák…

És ebbe a nagy zűrzavarba

Egy kis égi harmóniát

Csenget az estéli harang:

Gling-gling, galang, gling-gling galang.

Az Alföld porában, Hajdúnánás, 1925. november 29. [34-35.]

Maghy Zoltán

ÜNNEPI FALUSI HANGULAT

Volnál:

Kicsire-vágyó, megelégedett,

csendes falusi polgár.

Ünneplő ruhádat rendbe szedve

mennél a szent istentiszteletre,

s csendbe

imákat morzsolnál,

oly halkan, hogy magad se hallanád

befelé szűrnéd a szavát.

Igaz hitű volnál.

A szentbeszédre bólingatna fejed:

„Nagyon jól beszél ez a káplán-gyerek!”

Azután kiállnál a nagypiacra

valami hírt hallani,

az „újságot” látni erre, amarra

elnézdegélnél, megállnál a

kirakatos boltnál,

a jónapot-ra aggyon Isten-t szólnál.

…Itthon az ebédre nem kellene várnod,

megszegnéd a rózsás ünnepi kalácsot,

szemébe nevetnél vidám asszonyodnak.

„Mért nem adsz már enni annak a porontynak?”

S gyermekedet az öledbe vennéd,

becézgetnéd, örömödet lelnéd,

„Eszem meg a lelkét!”

S este,

ha forró már a fehér kemence,

hivatkozván az időjóslásra,

dörmögnél az időváltozásra:

„Az idő kezd csípősebbre válni,

pedig szükséges volna melegebb napokra.”

És vacsora után egy-két pohár borra

elmennél tanyázni.

Meghánynád-vetnéd a világsorját:

„Istenem, milyen sok a botorság,

a villannyal is még mit akar a Város,

hisz az utca keskeny és még hozzá sáros!!”

Azután a gazdaságra térnél,

s szóközben megállnál a Riska tehénnél:

„Hát biz mind a mellett

már kijön a szóra,

de ez még nem „ellett”,

pedig éppen hogy az ideje vóna.”

És aztán nagyokat búsulván,

hogy nagy volt a „vész, minden odament”,

néha-néha szólnál

s hallgatnád a bodros pipaszónál

hogy fülel a csend.

–––––––––––––––––––––

Ennyi a világuk, ennyi csupán ennyi,

talán jobb is volna messzebbre nem látni!

csodára nem várni!

vérző érzékenyen mit sem észrevenni!

– Milyen jó is lenne falusinak lenni…

Az Alföld porában, Debrecen, 1925. november [32-33.]

Maghy Zoltán

A DAL

Ott, ahol a nappal félhomállyá szürkül,

Ember-nem-járta vén tölgyek alatt,

Kibuggyant csengve, mohos sziklakőből

Muzsikás szavú, kristályos patak.

S hogy megcsókolta a Lét napsugára

Mámorosan néz az álmok felett,

Csillogón, bohón álmodóvá válva

Megérezte a nagyot, végtelent.

Érzem, hogy hívnak, tudom valaki vár.

– S cseppekre törve rohanva szaladt –

…Uram… a tenger! és nem látja immár,

Hogy édesanyja, a szív … megszakadt.

Az Alföld porában, [Hajdú]Nánás, 1925. április 18. [31.]

Maghy Zoltán

TEMETÉSEN

Rügybe szökik a fában folyó Élet,

Fecske fecseg az eresz alatt,

Ébred a rögben az álmodó lélek,

Felettük a Nép fénye kacag:

Tavasz.

Az ifjú, kinek bús szívét

Langyos fuvalmak lengik át,

Látja a Tavaszt, az élet mi szép –

Nézi az Élet bús fiát:

Magát.

„Érzi minden most: lenni van joga.

Mert hisz az Élet mindent átölel –

És nekem mégis, élni már soha

Folyton, örökre csak álmodni kell.”

Felcseng az ének. Kongat a harang…

Fojtott zokogás. Könnyek zápora.

Dübörg a göröngy. Domborul a hant

Most tárul fel az örök lét hona…

Megleng a szellő, édes illanó,

Most pattan a rügy, ütközik a fű

Dalol a madár…

– És a szívemben halkan hull a hó.

Az Alföld porában, 1925 [30.]

Maghy Zoltán

SZOMORÚ TÉLI DÉLUTÁN

A tájon leng a megszépítő Béke:

Minden oly tiszta, derűs, hallgatag.

Vörös-pufókon ráborul a nap

A horizontok hajló peremére

És kilobbanó, vért hulló sugára

Az égre fröccsen, nyugtot nem talál;

Bezúdul szobám nyájas ablakán

S beleolvad a langyos félhomályba.

És vigasztal, mint egy simító tenyér: –

Ó jajj, mert bennem most minden hófehér,

Kishitűn, gyáván sárba olvad át.

És keresztül e megbékélt kínon

Egyedül csak én, egyedül én sírom

Prométheusnak szörnyű bánatát.

Az Alföld porában, 1925 [29.]

Maghy Zoltán

SZERETEM ŐSSZEL…

Szeretem ősszel, ami már nincs,

Szeretem ősszel, ami csak volt.

Szeretem a megholt csudákat,

Szeretem hinni: hogy várnak.

Szeretem hinni, hogy várnak,

A Halállal megszentelődtek,

Az Élettől megtisztultak:

Szeretem élni a Multat.

Szeretem élni a Múltat,

Ártatlan, árva, bús lélekkel,

S becézni, mint a gyermeket,

Mely anyja szívén szendereg.

És szeretem az Őszbe sírni,

Hogy Bánat perzselte voltam,

Hogy most rabszolgád vagyok

S Király leszek, ha meghalok.

Az Alföld porában, 1925 [27.]

Maghy Zoltán

AZ ALFÖLD PORÁBAN

Az Alföld porában

Ugyan mire várok:

Portól vakult szemek…

Meghalnak az álmok.

Lever az alföldi

Meg-nem-értett Élet,

Meghasonlott kedély.

Így tán nem is élek!

Elolvad szárnyam a

Napnak sugarától:

Pocsolyába esek

Az alföldi nyártól.

Porba henteregni,

Cammogni a sártul,

Újkapunak lenni,

Mit az ökör bámul???!

Csak el innen el-el

Fel a havasokra,

Hol kinyílik lelkem

Égő csipke-bokra.

Közelebb kerülök

Anyámhoz: az Éghez,

Dicshimnuszt zengek ott

Lelkem-Istenéhez.

Portól mentes a lég,

Tisztábban lát a szem,

Őszintébb a lélek

Közöny se lesz velem.

Látnak: aki vagyok

Sok kis szürke-ember

Lemarad: az égig

Nem tud jönni, nem mer…

Az Alföld porában

Ugyan mire várok…

Portól vakult szemek,

Meghalnak az álmok.

Nem kezdem itt utam,

Barmok közé jutnék.

Ki a legelőre,

Készítsd szárnyad lelkem,

Fel a havasokra,

Még feljebb: Előre!!!

Az Alföld porában, 1925 [25-26.]

Maghy Zoltán

ALFÖLDI KÉP

Boglya tövében heverek,

A tájra rádűl a meleg,

S az Ég haragos-kék színnel,

Körülöttem tücsök cirpel,

Tengerik állnak sorfalat,

Néha hangzik egy pitypalatty.

Nagy búzatábla, mint a tó,

Piros pipacsot ringató

Túl fákkal vont kis tanya áll,

Ingújjban egy ember kaszál,

Itt egy kút nyújtja gém-nyakát

Lógatva orrát: ostorát.

Hajadonfős szép magyar lány

Épp most itat a vályúnál,

Majd nagyot kiált „Hó-hahó.”

Fejét lógatva áll a ló,

Távol mint egy kis játék-vár

A falu sugártornya áll.

Most meg délibáb tűnik fel

Egy várrom ósdi képivel,

Benne talán Csipkerózsa

Vár-vár a szabadítóra.

Hatalmas nagy tenger terül

S mint egy kar öleli körül,

Látomás ez, vagy csuda?

Benne legel egy nagy gulya.

Nem tudom, álom vagy való?

A gulyának kolompja szól.

…Ahogy a szél szárnya lebben

A tündérkép tovalebben.

Bent most huzzák épp a delet,

– Készülődnek az emberek –

A szellő kihozza szavát.

Zizegő hangokon húzza

Ringó nótáját a buza,

Azután csend és némaság…

Az Alföld porában, 1924.

november 28. [20-21.]

Maghy Zoltán

SZERETEM

Szeretem az árnyas erdőt,

A susogót, zingőt-zengőt,

Úgy szeretek benne járni

Valamire várni, várni.

Sugár-törő lombos fákat,

Hűvöst adó rezgő árnyat,

Lombrezgette fényes sugárt,

Turbékoló vadgalamb-párt.

Bíborfényben fürdő erdőt,

Az álmosat, a szendergőt,

A lemenő nap sugarát,

Napsugaras fák sudarát,

A lecsüngő zöld lombokat,

Erdei vadvirágokat,

Titkot súgó sűrű mélyét,

A fenségét, a szépségét.

Holdsugaras, alvó erdőt,

Az álmodót, a mesélőt,

A hold, halvány ezüst fényét:

Szeretem az erdők éjét.

Harmat csöppjét a fűszálon,

Reggel csókját a zöld tájon,

A felkelő nap sugarát,

Álmot-, amely valóra vált.

Az Alföld porában, Budake-

szi, 1924. júl. 30. [18-19.]

Mael Ferenc

SOMLYÓI LITÁNIA

Szeretlek, mert szebb vagy mindenki másnál

Szeretlek, mert a hajnal pírja,

Szeretlek, mert a rózsa szirma,

Szeretlek, mert az ég selymes kékje,

minden elfakul, hogyha rád nézek.

Szeretlek, mert te vagy az ígéret,

Szeretlek, mert te vagy az élet,

Szeretlek, mert jó vagy, kegyes, anyás,

Szeretlek, mert te vagy a vigasztalás.

Szeretlek, mert sajnálsz, ha elesem

és rám mosolyogsz kegyelmesen.

Szeretlek, mert ha nyomorultul bántalak,

nem fordítod el rólam orcádat.

Szeretlek, mert te vagy a Szeretet.

Szeretlek, mert te vagy a Tisztaság.

Szeretlek, mert te vagy az Irgalom.

Szeretlek, mert meghallod panaszom

s nem hagysz magamra lélekvesztőn.

Szeretlek, mert hogyha vérem lobban,

Te intesz felém megbocsátóan

s hívsz, hogy bánatom könnyét eléd ejtsem.

Szeretlek, mert segítsz, hogy megfejtsem

a célt, amiért élnem adatott…

Szeretlek Téged Csodák Asszonya

s bűntipró lábad elé omolva

kérlek, könyörgök hozzád ezerszer:

hitványságomért most se vess el.

Senkit árván ne hagyj bolyongni,

csalóka fények után loholni,

beleszédülni undok bűnörvénybe.

És ha Istenharag ostorverése

vért csíkoz rajtam gőgömért,

(ó nékem nincs más érdemem,

csupán az, hogy szeretlek nagyon).

Somlyói Mária, Te csodás Asszony,

bánatom könnyét mind eléd ejtem:

Könyörögj értem…

Könyörögj, hogy vétkes-hiába ne éljek,

hogy ne hulljanak rám csüggedés-éjek,

s hogy mindig szeresselek s mindig szeress:

Könyörögj… könyörögj… könyörögj értem…

101 vers és ének Csíksomlyóról. vál. Mirk László. Kolozsvár, Kriterion Kvk., 2010. 43-44.

Madár János

ÉNEKHEZ HAJLÓ TÁJBAN

A csöndből, mint a fénnyel született hajnal,

kibomlott szépen tiszta arcod – és elindultál

felém gyöngyből szőtt ruhában. Minden léptedet

isten őrzi az énekhez hajló tájban. Törékeny

ágak, levelek: harmattal erezett tenyerek

hirdetik meztelen vállad. A szerelem édes

trónusán nincs szebb kegyelem nálad. Mert te

vagy a tűz, és te vagy a hatalom, te vagy a tűz,

és te vagy a hatalom. Micsoda máglya éget,

szememben őrzöm a tengert és a messziséget.

Ujjaim közt az ég és a végtelen, nem lehetek már

sohasem védtelen. Nem lehetek már megbillent,

árva, csöndes lélegzeted a szívembe zárva.

Megéreztem ízét a hajadról szétpergő időnek

– jövendők fájnak. Engem, az új honfoglalót,

a mátrai hegyek kék fenyvesei hazavárnak.

2010

Madár János

SZÓLNÉK HOZZÁD A FÉNNYEL

Ajkadig emelném a hajnalt.

Szülőföldünk harmattól megtisztult

kincseit. Gyűjteném egybe fűszálak

élein szivárgó tájszólásainkat.

Szólnék hozzád a fénnyel,

tavaszra kitárt ég anyanyelvén.

Csak mélyülne szívünkbe

a tenger. A végtelennel tündökölve

élnénk fölgyújtott csillagok között.

Madár János

EGYMÁSHOZ SZELÍDÜLTÜNK

Ütődik arc az archoz,

egymáshoz szelídültünk szépen.

Homlokod fényes zuhatagában élek,

enyém lett már tenyered egészen.

Ujjaid rágörbültek sorsomra,

reménnyel áldott és boldog vagyok.

Szívemben magasra nőtt a Mátra,

akár a mindenséget őriző csillagok.