antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Tegnapelőtt Bertold napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Bertolt Brecht (születési neve: Eugen Berthold Friedrich Brecht ), német drámaíró, költő, rendező, a 20. századi színház egyik megújítója.
Bertolt Brecht
1940
Kérdi a kisfiam: kell-e számtant tanulnom? Minek, akarnám mondani. Hogy két darab kenyér több egynél, azt amúgyis észreveszed majd.
Kérdi a kisfiam: kell-e franciául tanulnom? Minek, akarnám mondani. Az az ország hanyatlik. És simogasd csak a hasadat, nyöszörögj hozzá, és az emberek tüstént megértik.
Kérdi a kisfiam: kell-e történelmet tanulnom? Minek, akarnám mondani. Tanuld meg a fejedet a földbe dugni, és akkor talán megmaradsz.
Egy nagy kék nevetés az ég. A fájdalmas, hegyes távol opálos, Fehér és színes házakkal a város Hideg napfényben: ez a messzeség. Oly messze látni, oly jó messze nézni; A befagyott folyón csillog a jég, S fáj, hogy elvágy s itthagyna ha lehetne, A szívem, ez a hű özvegy cseléd. Túl a hegyen most vonatok sietnek, Fehér mezőkön, fényes sineken, A kerekek dalolnak és nevetnek És csábitón izengetnek nekem. Csak ne volna a levegő oly tiszta, Csak ne égne minden szin oly nagyon, A kocsinyom oly különös ne volna A mint barnán fut a fehér havon. S a miket máskor még csak megse látok, Ne rikoltoznának úgy a plakátok, Mily szép sárgák a villamos kocsik, Mily kékek, barnák, szürkék a szemek! Egy tábornok agg lábán a vörös stráf Ifjan, szépen a világba nevet. Jó volna most egy pejlovon ügetni, Távol pusztákon vígan, egy magam; A déli napban a lovam ragyogna S ha nevetnék villogna a fogam. Ó szép volna a korai sötétben Nézni a kék füstöt a házam felett, És hallgatni a hosszú néma éjben, Hogy ugatnak a nagy, bundás ebek. Gyertya égne fehér meszelt szobámban, Nagy árnyékom feküdne a falon, Mint a hogy egy agyon zaklatott élet, Némán fekszik a lágy ravatalon. Sokat lennék egyedül a sötétben, És végtelen szép téli éjeken Félve emlékeznék; lustán tünődnék A messzi, messzi, messzi életen.
Tsminda Sameba kolostor, a 14. században épült, Kazbek hegy
Alekszandr Puskin
Kolostor a Kazbeken
Vad hegyek fölött, Kazbekem, királyi sátrad ékesen tündöklik örök fénybe mártva. Kolostorod, mint égi bárka, felhők közt a magasba tart: alig sejtett a suhanása.
Távoli-messzi az a part! Fel! fel! oda kell végre mennem! Ott várnak a szabad hegyek! Felhőkön túli cella rejtsen, hol Isten szomszédja leszek!
Tegnapelőtt múlt 183 éve, hogy Moszkvában (Oroszország) elhunyt Alekszandr Szergejevics Puskin, orosz író, költő.
Alekszandr Szergejevics Puskin
ANYEGIN
Fordította Áprily Lajos
(folytatás)
2
Komoly kastély, a törzse régi, Időt állót rakott a múlt, Csendjét tömör fal féltve védi, Stílust a bölcs múlttól tanult. Magas terem minden szobája, Bennük sokszínű csempekályha, Cárok képmása több falon, Selyemtapétás, vén szalon. Ma már ez mind halott kor őre, Avult, s nem is tudom, miért. Anyeginnak sokat nem ért, Neki nem sok kellett belőle, Mindegy volt, hogy hová nyitott: Újban s óban csak ásított.
3
Hol kulcsárnéjával előde Pörölt jó negyven éven át, És ablakán a legyet ölte, Magának ott fogott szobát. Szerény, tölgypadlós otthonában Két szekrény, egy asztal s dívány van, Tintának nincsen foltja itt. Anyegin a szekrénybe nyit: Itt költségnaplót rejt a polca, Ott pálinkákból hosszú sort, Több korsó édes almabort, Ott naptárt - ezernyolcszáznyolcra -; A bácsi sűrű gondban élt, Más könyvbe nézni rá sem ért.
4
Így földesúrkodott magában, S csak időtöltésszámba ment, Hogy eltervezte: birtokában Reformál, új rendet teremt. S a puszta bölcs gondolkodója A robot-súlyt könnyebb adóra, Obrokra változtatja át, A jobbágy áldja jobb sorát. Úri fészkén dúl-fúl miatta S romlást orront a nagyokos, Számító szomszéd birtokos, Másutt a hírt mosoly fogadta. S minden szomszédja súgja már: Veszedelmes csodabogár.
5
Kezdetben jöttek nyakra-főre, De a hátsó lépcső bevált, Lovásza felkészült előre, S a doni mén nyergelten állt, Ha úti porban, úti sárban Jöttek családi nagy batárban - Ez már önérzetükbe mar, S a barátság meghal hamar, "Bolond szomszéd, nem ért a szóból. Szabadkőmíves. Bajt akar. Szólóban vörös bort nyakal, Asszonynépnek kezet se csókol, Igen-t mond pusztán és nem-et, És nem tesz hozzá kérem-et."
Tegnapelőtt múlt 98 éve, hogy Budapesten megszületett Göncz Árpád, József Attila-díjas író, műfordító,
politikus, a harmadik magyar köztársaság 1. köztársasági elnöke.
Göncz Árpád
Hazaérkezés
Az örökség
(folytatás)
Hát nem muris? Épp amikor törődött velem, mikor azt hitte, hogy megtud rólam valamit, akkor tudott a legkevesebbet... ilyenkor már szinte szabad voltam, pedig ugráltatott, aggódott értem, faggatott, hogy hol jártam, és miért, és még azt is megkérdezte, hogy... és én elvörösödtem, helyette, mert azt hittem, úgyis tudja... és ez, nem mondom, néha nagyon jó volt, csak épp hogy ilyenkor nem tudtam, mit kezdjek vele, pedig, azt hiszem, kárpótolni szeretett volna... miért?... én meg szégyelltem magam, most miatta, előtte, hogy olyan anyuka... NE VEDD EL A KEZED! Most miért veszed el?... Úgy. Jó... Szóval kérdezett, érted? Ő, mintha nem tudná, épp ő, hogy igazi választ csak föl nem tett kérdésre kap. Hogy az maga a kérdezetlen kérdés. A kő, a fa... a fia: én. A kőül, fául, emberül mondott válasz. Nem a szó; az nem igaz, azt meghurcolták mindenféle pocsolyákban. De ő tudott kőül is, fául is. És emberül. Nem hiszed? Menj oda a sarokba, nézd meg azt a szürke kis szobrot... Azt, azt... azt a hatalmas kis szobrot. Mit gondolsz, mi az? Ördögöt Hableány!... Forradalom. Mert Zsó azt mondta, a mosoly a forradalom; mikor már az egész világmindenség vicsorít, mikor ez már elviselhetetlen, megszületik a mosoly... és az a forradalom. Az igazi. Most miért nézel így? Mert nem így tanultad? Talán azt hiszed, ha rohan valaki, ordít és ráz valamit, az az? Vagy éppen a lámpavas? Az a forradalom szobra? Kint volt egy nap Visegrádon, cekkerben cipelte haza ezt a követ. Akkor még zöld volt a szeme, s csak mondta-mondta volna, hogy milyen volt a part... a színét - azt a mosolyszínt, mondta - és a víz hangját a kövek körül, és a belehulló kavics nyomán a víz gyűrűző mozgását, amit valamiféle bonyolult kinetikai képlettel talán le lehet írni, bár kétlem, de szóval biztos, hogy nem... amikor a gyűrű kezd már elsimulni, s nem töri szilánkokra, hanem hintáztatja a visszatükrözött, színét váltó valóságot. És amit láttat, az valóság is, nem is... valami változó valóság, a valóság sokszorosan determinált hasonmása. Majdhogy el nem sírta magát, annyira igyekezett. Tudtuk, és igazunk lett: másnap már szürke volt a szeme, s mi apával berendezkedtünk a tartós önellátásra, neki meg... igen: megkezdődött a kőkorszaka. Mert Zsónak volt kőkorszaka, bronzkorszaka, vaskorszaka, sőt... fakorszaka is. Mint az emberiségnek. Vagy ez nagyképűség? Hisz a sejtjeiben mindenki ott hordozza az egész földtörténetet. Mindegy: akkor kezdődött, ezzel, mert el kellett mondania egy színt, s mert szava nem volt rá, kénytelen volt egy gyerekfejnyi szürke kővel elmondani, amihez alig nyúlt hozzá. Nézd meg jobban, mi ez a mosoly? Egy csík fehér zárvány, egy csöppet fodros, amit elnyel a kő szürke és tömör kristályszerkezete. Emlékszem, a kő csupa moszat volt, s ő csak annyit csiszolt rajta, hogy a mosolylény pórusokba ágyazott zöld hajzata megmaradjon. És a szeme tája, látod, a szája vonala tükörfényes, ott, ahol... hogy is mondjam?... fölfénylik a... Belefogyott, amíg azt a szemerke-rengeteg mondanivalót a kőből kikönyörögte, de ez legalább egyértelmű, pedig szavakkal mérve maga a bukás: megfogalmazhatatlan. A mosoly? A mosoly születése? Forradalom? Vízilány? És ezzel kezdődött az életem legkeservesebb három éve. Mert addig még csak rám-rám nézett, mondott valamit, de attól kezdve amit mondott, azt akár ne is... mert attól kezdve amit igazán mondott, azt kővel mondta. Úristen! Annyira más volt, s ettől én is annyira más, hogy mint a kaméleon, igyekeztem... A világhoz. Fociztam, végeztem az iskolát, nem is rosszul, látod. Lehet, hogy úgy csiszolt engem is, mint a követ? Látod, ez eddig eszembe se jutott, pedig... pedig lehet. Gondolod, hogy tudta? Biztos, hogy tudta... de ezt se fogalmazta meg, önmagának sem; úgy tudott mindent, hogy csak kővel és kőben mondta ki, szóval nem. Mindent! Mint azzal az utolsóval, a Mérleggel. Tudod, amivel a kőkorszakot lezárta. Hogy nem ismered? Nem is láttad soha? Miért nem tudsz te semmit? Ha ő egyszer tudhatott, akkor te... Neked is mindent... Jó, jó. Elmondom. Persze így szóban úgysem ér semmit, de mindegy; képzelj el egy tűhegyes acélrúd csúcsán nyugvó, szabadon körbeforgó, egyenlő karú mérleget: az egyik kar végéről acélhúron hófehér márványtojás, a másikéról koromfekete márványkocka lóg, hajszálnyira azonos súlyú. Érzékeny volt: a lépést is megérezte, de megpördíthetted, kibillenthetted, kettőt-hármat ingott, és visszanyerte az egyensúlyát... Igen, az is: születés és halál. Meg nappal és éjszaka. Meg jó és rossz, menny és pokol, hideg és meleg, szerves és szervetlen. De én azt hiszen, elsősorban kint és bent, kérdés és felelet. Nekem az: kimondatlan kérdés és el nem hangzott felelet. És... talán portré. Önarckép. S talán az enyém is: kettős önarckép. Ő és én. Eladta. Most New Yorkban van: megvette egy magángyűjtemény. Mert Zsó akkor már világhírű volt; már amennyire innét valaki világhírű lehet; akkor - a zöld szemű pillanataiban - már az enyém-tiedről is tudta, hogy mi az. A kelleténél jobban. A Mérlegnek is megkérte az árát; mintha bazári áru lenne. Elvette tőlem: most már a másé: de nem ő. És nem én. Kapott érte egy rakás személytelen, mocskos pénzt, amin... Mindegy. Ezzel is csiszolt rajtam. Elmondta a világ egységét... nem ő teremtette, de ő mondta el... s kettőnkét... és ő is bontotta meg. Zsó a világé lett. Világhírű. Zöld szemű.
Tegnapelőtt múlt 129 éve, hogy Moszkvában (Oroszország) megszületett Borisz Leonyidovics Paszternak, Nobel-díjas orosz költő, író.
Borisz Paszternak
FÖLD
Moszkvai házak nyugalmába Hirtelen betör a tavasz: Szekrény mögül röppen a moly, Mászik nyári kalapokon, S mehet a bunda a ládába.
A fából való felső házban Tele virággal sok csupor: Sárga, meg lila violával. Levegő árad a szobákba, Míg a padlásról zsong a por.
Barátságot köt most az utca A vaksi ablakkal és újra Összesimul a folyóparton A fehér éjszaka s az alkony.
S kinn, a folyosón, hallani Mind, ami történik, s amit Összefecseg és elcseveg Cseperészgető április. A bánatról akár ezer Történetet mondhatna el; S a palánknál ezüst mese-
fonalat húz a hűvös est.
Lánggal vegyül a félelem Szabadban, s meghitt tűzhelyen; Szinte lüktet a levegő. Ugyanazok a barka-ágak, S fehér rügyek sok báb-virága ablakban, utak hajlatában, s az utcán, műhelyek előtt.
Mért sír a messzeség a ködben, mért keserű a föld szaga? Hisz a világra azért jöttem, Hogy megvigasztaljam köröttem A vidéket, s a kies föld sem Szomorkodhassék egymaga.
Ezért aztán így tavasztájon Eljön hozzám néhány barát, S ezek az esték — búcsúzások, Végrendelkező-vigasságok, Hogy szenvedésünk, titkos áram, Felolvassza a lét fagyát.
Gömöri György fordítása
Orosz izba - tradicionális orosz faház, régen (száz éve) Moszkva nagy része is ilyenekből állt.
Saját fotó? Az ablakodból csodálhatod a galambokat? Gyerekkoromban otthon nekünk is sok galambunk volt...
Szabó Lőrinc
Ébredés
Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal az égen át: azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát, s mintha egyetlen érzék erejébe gyűlt volna testem-lelkem minden éhe és szomja és a beteljesedés minden ígérete, csak a tapintás néma ajkával s vak szemeivel szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem az égi vendég ajándékait: ujjainak játékában a napfény lobogó lepkéit, karjában a rét illatának harmatos húsát s egész testében az egymásba ringó felhők mindenütt egyforma ölét. Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az istenek gyönyörét, nem bírtam tovább és csókolni kezdtem és felütöttem a szememet…Ő ép fölnézett rám: A kedves mosoly megüvegesedett rémült szemén, arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott és menekült, már az ablakhoz ért és belefoszlott a hajnali égbe. Én felültem és értelmetlenül és soká bámultam magam elé: szénaszag csapott be az ablakon, messziről zúgott a hegyi patak, a szoba még sötét volt, de a nap már ágyamra tűzött, és a takarón úgy pihent a fény tűzfátyola, mint egy odadobott könnyű arany ing.
Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. Mit láttam benned? Magam végzetét. Mit láttál bennem? Egy út kezdetét. Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat. Mit bennem te? Dacot és szitkokat. Aztán mit én? Jövőm rémálmait. S te? Egy torzonborz állat vágyait. Én? Istent, akit meg kell váltani. Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok? S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad? S én tíz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár. Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
S a legvégén te? Így rendeltetett. S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled
Mire rám mutatnál: nem vagyok. Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét... Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság, E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? - felelj rá, hogyha tudsz. Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt. Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld S mi apró-cseprő volt: felszívatik. S egyetlen hang donog: hogy este van. S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, Mert jó valék. Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat Nem törtem meg, ha ingadoztam is... Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz. S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, - Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...
A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán S mint órjás cet csillog a tenger háta, Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, - Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik. Igy lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.
Ha hó nem is volt, jégcsap meg pláne nem, azért a versben...
Illyés Gyula
Csöpög a hólé
Cseppre csepp, csöpög a hólé sűrűn már az ereszen, gyöngyfüggöny leng a ház hosszán, hajladozik fényesen. Minden ház egy tündérkastély, csupa ékszer, csupa dísz, gyémántos a kazal, boglya, még a kutya óla is.
amelyben Fülesnek születésnapja van, és két ajándékot is kap
(folytatás)
Meleg nap volt, s az út hosszúnak tűnt. Felét se járta be, mikor valami cudar érzés kerítette hatalmába. A füle tövén kaparászott, valami az orrát csiklandozta, még a füle is viszketett tőle. Mintha valaki noszogatta volna belülről: „Na, Mackó, mi lesz?”
„Ejnye, ejnye - csóválta a fejét. - Nem tudtam, hogy ilyen hosszú ez az út...” - Így hát letelepedett, és levette a csupor fedelét. „Még jó, hogy ezt magammal hoztam - gondolta. - Sok mackót ismerek, akiben nem lett volna ennyi előrelátás, hogy efféle elemózsiát vigyen magával az útra.” - S már nyalogatta is a mézet, bedugva fejét a csuporba.
- Lássuk csak - mondta elégedetten, mikor az utolsó csöppet is felnyalta -, hova is indultam? Ahá, Füleshez. - Fürgén felugrott.
Aztán egyszerre csak eszébe jutott a dolog. Hiszen utolsó cseppig megette Füles születésnapi ajándékát!
„Bosszantó! - csóválta a fejét. - Most mit tegyek? Valamit mégis kell kapnia tőlem!”
Darabig semmi se jutott az eszébe. Aztán gondolkodni kezdett. „Végre is ez a csupor nagyon szemrevaló kis csupor, még akkor is, ha nincs benne méz. Majd tisztára mosom, ráírok valami kedveset, mondjuk: »Sok ilyen boldog születésnapot még!« Füles sok mindenre használhat egy ilyen szemrevaló kis csuprot.”
S mivel éppen a Százholdas Pagony előtt haladt el, betérült egy percre Bagolyhoz.
- Jó reggelt, Bagoly!
- Jó reggelt, Mackó!
- Gratulálok neked Füles születésnapjához - mondta Micimackó.
- Születésnapja van?
- Mit kap tőled, Bagoly?
- És te mit adtál neki, Mackó?
- Egy nagyon szemrevaló kis csuprot, amiben mindenfélét lehet tartani... izé... varrótűt meg olyan... izé... gombokat, esetleg - mondta Mackó bizonytalanul.
- Ez az? - kérdezte Bagoly, és kivette Micimackó mancsából.
- Igen, és meg akarlak kérdezni...
- Ebben mézet tartottak - mondta Bagoly.
- Akármit lehet benne tartani - mondta Mackó gyorsan. - Roppant praktikus és hasznos kis csupor ez, az ám! - tette hozzá dicsekedve, de nem őszintén. - És azt akarom kérdezni...
- Esetleg írhatsz rá valami üdvözletet.
- Éppen ez az, magam is így gondoltam. Nem volnál olyan kedves felírni rá: „Sok ilyen boldog születésnapot kívánok: Micimackó”?
- Nagyon kedves kis csupor - mondta Bagoly. - Nem lehetne úgy csinálni, hogy én is ezt adom neki? Mint a kettőnk ajándékát.
- Nem - mondta Mackó -, ez nem megoldás. Várj, megmosom egy kicsit, aztán majd ráírod.