antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Ha menni kell, magammal sokat vinnék, Az egész édes, megszokott világot, Rámástul sok, sok kedves drága képet És egy pár szál préselt virágot, Vinnék sok írást, magamét, meg másét, Sok holt betűbe zárt eleven lelket, S hogy mindenütt nyomomba szálljanak: Megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam, Hintám, amelyen legelőször szálltam, A keszkenőm, mivel rossz másba sírni, A tollam, mert nem tudok mással írni, Vinném a házunk, mely hátamra nőtt Az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék! Én Istenem, mi minden futna át Gyötrődő lelkem alagútjain - Olvasgatnám az ablakok sorát, Simogatnám a fecskefészkeket, S magamba színék minden verkliszót, Mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének Az ajtók mind, és mind a pitvarok, Szeretnék mindent, mindent magammal vinni - És mindent itt hagyok
Páskándi Géza, erdélyi magyar író, költő, esszéíró, drámaíró, publicista, a Nemzeti Színház irodalmi tanácsadója. A Magyar Művészeti Akadémia tagja, 1992–1995 között elnökségi tagja.
Páskándi Géza
150.000
Egy szótár megjelenésére
Nincsenek hadaim - döbbenek rá olykor dühödten. S ímé, most 150. 000 válogatott katona feszeng és toporog mögöttem. Több, mint a Rákóczié, mint a Mátyásé s én is toboroztam néhány százat örök seregemhez. 150.000 magyar szó! Bajszos öreg katonák, pelyhező' állú szó-fiókák, költők állandó hadserege, elég vagy minden győzelemhez!
Drága Unokámnak, Bálintkának nagyon boldog születésnapot kívánok!:-)
Köszöntő... egy két éves kisfiúnak
Születésnapodra!
Boldog szülinapot kíván minden lakója az erdő rejtekének. Tündérek, manók, vidám, kis éji zenészek húznak neked ma édes altatót szelíd hangú hegedűkön, - s álmod puha felhő leple lesz kísérőd majd, e gyönyörű... csillagfényes este.
Gyóni Géza, evangélikus teológus hallgató, költő és újságíró.
Gyóni Géza
IRÍGYSÉG
Irígylem a szellőt, mely hajával játszik, Irígylem a lombot, mely fölé hajol, Irígylem kertjének színes kis virágit S amit fehér keze érint valahol.
Irígylem a sugárt, mely felkölti reggel, A felhőt, mely után sóváran tekintett, Irígylem a bokrot, hol megpihent egyszer, Irígylem - s megáldom mégis százszor mindet...
Valamikor réges-régen, a világnak kezdetén, minden állat békességben éldegélt a földtekén. Ki volt akkor nagyobb úr, mint a kutya, meg a nyúl!
Erdőn, mezőn együtt jártak, együtt éltek, együtt háltak: megosztották, amit fogtak, Szóval: jóbarátok voltak.
Egyszer, hogy a tél beállott, és a földre sok hó szállott, azt mondja a füles nyúl: - Rakjunk tüzet, kutya úr!
- Rakjunk tüzet, aki lelke: Ne reszkessünk a hidegbe! Nosza hamar gallyat szednek, tüzet raktak, melegszenek, Melengetik bundájokat, általfázott irhájokat.
Hej, de jó a meleg, télen, a havas zord erdőszélen! azt mondja a vidám nyúl: - Játsszunk egyet, kutya úr! - Mit játsszunk? - Tán lakodalmat! - Jól van: játsszunk lakodalmat: Cincogjunk meg brummogjunk, ugrándozzunk, táncoljunk.
Felszökken hát a víg nyúl. Szembe véle kutya úr, ugrándoznak, bokáznak, keringélnek, cicáznak, S hogy a táncot szebben járják, egymást hopp, hopp!
Hanem íme mi történik! Az állatok így regélik: ahogy ottan ugrándoznak, nevetgélnek, bolondoznak, meglökte a kutyát a nyúl, s tűzbe ugrott a kutya úr.
- Vaú! - üvölt a kutya! Mit csináltál, te buta!
S hogy így rája kurjantott, a farkába kaffantott.
A nyúl, uccu, vesd el magad! farka nélkül tova szalad.
Nem kergeti a kutya: leégett a papucsa!
Azóta csepp a nyúl farka, s meztelen a kutya talpa, s azóta van, hogy a nyúl fut ha jön a kutya úr.
Űzik már a fársángot, Bor, muzsika, tánc, múlatság, Kedves törődés, fáradság, Kik hajdan itt múlattatok, A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot: Űzik már a fársángot!
Fussatok hát, víg napok! Tíz hete már, hogy vígsággal Játszodtatok e világgal, De itt lepnek a papok: Fussatok hát, víg napok!
Pszt! minden táncpaloták! Ürűljön boros asztalom, Némúljon meg a cimbalom, Szűnjetek meg, hahoták! Pszt! minden táncpaloták!
Könyvhöz, dáma s gavallér! Elég volt a sok ördögnek, Kik belőletek köhögnek. Itt van, itt a szent pallér: Könyvhöz, dáma s gavallér!
Itt a bőjt: koplaljatok! Itt van: s ízetlen olajja A csókokat majd lenyalja. Szent ételt is szopjatok:
Itt a bőjt: koplaljatok!
Vége már a nőszésnek, Kiknek nem jutott házaspár: Úton-útfélen elég jár. Csont azoknak, kik késnek; Vége már a nőszésnek!
Élni kell a bőjtbe is. Azért aki szép párt lele, Nem zsíros az - élhet vele. Kukrikol a csirke is! Élni kell a bőjtbe is!
Jaj, siessünk, híveim! Mit érzek? - mi szent szag? wer da? - - Jaj! jön, - jön a hamvas szerda! Béhamvazza szemeim: Jaj, siessünk, híveim!
Víg lelkek! nem láttok már! Bár nem láttok: de tőletek El nem válok és véletek Leszek: s ez így legyen bár; Víg lelkek! nem láttok már.
Most veszek már maskarát! Köz-helyen nem szabad lennem: Azért álorcát kell vennem; Hogy ne lásson pap s barát, Most veszek már maskarát.
S fársángolok véletek, Rejtőzvén szent maskarában. A vallás álorcájában Negyven napig nevetek S fársángolok véletek.
Most nyúgodjunk: Ádiő! Pislog a dáma s gavallér: Beteg, s oda a sok tallér. - - Majd megjön tán egészsége, Hervadó kedve s szépsége; A kőltség is tán kijő: Most nyúgodjunk: Ádiő!
Bereményi Géza Sándor (1983), Kossuth-, József Attila- és Balázs Béla-díjas magyar író, dalszöveg- és forgatókönyvíró, filmrendező, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház örökös tagja. Boldog névnapot!
Bereményi Géza
A 74-es év
A 74-es év, a 74-es átkozott legeslegrosszabb év. Nem jön, remélem, több ilyen. A 74-es év mindegyik hajnalán eső esik, mindegyik ágya büdös, s az ágyban nyirkos az ágynemü. Elfelejtett év, elúsztál, elvitted ágyaidat, talponálló év, pénztáros asszonyok gépeit zörgető, filléres év. Nem tudok egy napot sem, nem tudok egyetlen női nevet, pedig napokból állt és nőket, heteket, hónapokat is hozott. A 74-es év, amikor majd minden éjszaka a falban fémcső sípolt, s ott állt kint egy árnyék az ajtóm előtt. Az utcasarkon várt egy férfi és botjával rám mutatott, sötét kabátja volt, és minden korty előtt megrepedt poharam, s borom kifolyt. És borom kifolyt. S eltűnt a fogasról minden kabát, és minden borom kifolyt, 74-ben megrepedt minden pohár, jó, hogy ennek is vége van.
Tegnapelőtt Mátyás napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Szöllősi Mátyás író, költő, fotóriporter. Boldog névnapot!
Szöllősi Mátyás
ÁLLAPOTOK
(3.)
INDIGNATIO
Az rossz volna, ha csendben kéne ülni. Ha minden terv vagy indulat csupán beszűkült hunyorgás maradna.
Az egyedüllét nem kívánt, de megszokott vedlése, korrodálódott malasztja azonban összeszorít legbelül. S baráti társaságban is szavak kényszere, mi árnyékként rád vetül. Merthogy csak magyarázkodni ne kelljen. A kényszer szimplán indulatra ébreszt, ahogy az emléktöredékek újra, már szinte terrort indítva érnek utól. Szemed okádja vissza minden éved, szavakká rogyva, pár érthető érvre omlasz, s a felnagyítás nem segít a nagyon is baráti figyelemnek. Az újra felidézett múlt pedig káprázat nélkül illik be jelennek. Az asztal kínos társasága rémiszt. Vagy te magad vagy kínos? – nem tudod. Ülsz. Gomolyogsz, tévelyegsz. Mégis magabiztos arc csak neked jutott. És tiszta sor: a megnyugvás nem ünnep. Csak minden visszaáll a régi rendbe. Egy hajnalban téblábolsz egyedül, mert nincsen, aki helyetted hazamenne.
Február 24-én szökőnap volt. Ilyenkor a névnapok 25-re kerülnek át.
Miért nem február 29. a szökőnap?
A válasz naptár történeti okokra vezethető vissza, melynek alapja az a rossz felfogás, mely szerint szökőévben a február hónap egy toldaléknapot kap. A valóság azonban az, hogy a február 23. napja megduplázódik, így a szökőnap közbeékelődik a hagyományos év február 23. és 24. napja közé (tehát az eredeti 24-éből 25-e lesz és így tovább), ezért Mátyás névnapja és az azt követő februári névnapok mind egy nappal eltolódnak, mely „Mátyás ugrása” néven is ismeretes. Ennek következtében február 24. napján a szökőévekben senki sem ünnepli a névnapját.
A közelgő tavasz reményében egy kis humor a mai napra...:)
Romhányi József
A BÖLCS BAGOLY
A tudós bagolyné tojt egy kis utódot, de az nem lett okos, sőt inkább ütődött. Atyja, a nagy hírű egyetemi dékán sokat bosszankodott lüke ivadékán. Hasztalan unszolta: – Magolj, fiam, bagoly! Hiába korholta, intette, kölkét ez csak untatta. Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett.
Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán csak ücsörgött és pislogott pislán. – Huss! Rivallt rá az elnök-akadémikus. – Szálljon egy házra, és borítsa gyászba! – Jó! – mondta a buta bagoly, holott azt sem tudta, miből lesz a halott. Rászállott a legelső viskóra, és ott csücsült bóbiskolva. Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz, mert ez volt a temetői gyászház. Így lett a nagyerdő legostobább baglya, a Huhogányos Akadémia tagja.
Szervusz Bajkálifóka!:-) Köszönöm szépen, viszont kívánok én is Neked szép napot!:-)
Petőfi Sándor
SZÜLŐFÖLDEMEN
Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember, úgy jöttem meg. Hej azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel... Húsz esztendő... az idő hogy lejár! "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már... "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül-helyre röpköd gondolatom. Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet; Minden régi kedves helyet bejár... "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, Lovagolok fűzfasípot fújva, Lovagolok szilaj nádparipán, Vályuhoz mék, lovam inni kiván, Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár... "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Megkondúl az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Hazamegyek, ölébe vesz dajkám, Az altató nóta hangzik ajkán, Hallgatom s félálomban vagyok már... "Cserebogár, sárga cserebogár!"...
Tegnapelőtt múlt 209 éve, hogy Bakonszegen elhunyt Bessenyei György, író, költő.
Bessenyei György
A HUNYADI LÁSZLÓ TRAGÉDIÁJA (1772) TOLDALÉKÁNAK VERSEI
ESTVELI GONDOLAT
(folytatás)
A tudomány ekként rajzolja világát,
Törvényül adván ki az embernek magát. Mindent harcnak csinál e nagy természetbe, Mérget, veszedelmet teszen az életbe, Minerva egyedül nyújtja segedelmét, Örök boldogságra formálván kegyelmét. Az ég és föld között békességet csinál, Atyjának lelkénél kedvességet talál. Tekinteti dorgál, noha igen csendes, Ritkán mosolyodik, de mozgása rendes. Így kezdte az ember isteni seregét Formálni, mocskolván teremtője egét.
HOMÉRUS MÚZSÁJI után tévelyedvén,
Felment a fellegig, mindég emelkedvén. Mint egy tévelygő láng, lelke úgy lebegett, Fenn a magasságban, mellybe kereskedett. Isteni tanácsot csinált az egeken, Ahonnan lecsapván, térjen, mélységeken Poklokat is talált Akheronnak partján, Bámítván nemzetét a Setétség Atyján. Így kezd a tudomány világa felkelni, Melybe minden dolgot egybe lehet lelni.
A világnak egyik trónusát így láttam,
Mellyhez a régiség szárnyán ragadtattam. Végre ettül ismét magamhoz megtérvén, Más részre indultam, főbb dolgokat érvén. Homérust tévesztve Mózesre találok, Ennek dolgaiba egy Istent csudálok. Istent, ki régenten Sinai hegyérül, Hírt adott népének dicső törvényérül, Aki csipkebokor ágai közt égett És a zsidóságnak hív vezérjévé lett. Asszonytul származott; de örök valóság S e terjedt mindenbe legfelsőbb méltóság.
Ma este még gyermek maradok. Még mámortól terhes tavaszok És szabadlelkű mosoly vágya Lesz álmaimnak dohos ágya; Még nyughatatlan reményeknek És győzhetetlen erényeknek Leszek hű páncéloslovagja Olyan, ki magával hozatja Naiv fegyverzetét a hitnek, S kit a kínok imába visznek.
Ma este még gyermek maradok. A kétségből merszet ragadok Az este még reményt terít rám És én kócosan és mezítláb Az ajtóig utánad megyek; Tekintettel nyomodban leszek; Aztán kitárul az ég torka És befal a táj farkasgyomra S így, mert már végleg elhivatnak Gyermekkönnyekkel elsiratlak.
De holnaptól már felnőtt leszek. Majd józanságból megszőtt szelek Kísérik tovább magányomat; Magasztos-bölcs szabályokat Útravalónak felhalmoznak, És minden utcát felharsognak, Hadd lássák azok is: indulok; Dicsőülök és megtisztulok. Azután csak te tudhatod többé Hogy vált ma gyermekhitem könnyé.
Tegnapelőtt múlt 221 éve, hogy a Szabolcs megyei Kelincen elhunyt Bessenyei Sándor, királyi testőr, költő.
Puky István másolatgyűjteménye, az úgynevezett Gesztelyi kódex őrizte meg Csokonainak „Bessenyei kapitány"-hoz, vagyis Bessenyei Sándorhoz (György bátyjához) írt levelét, a költő legválságosabb, 1795-i időszakából.
Részlet a levélből:
„Én pedig számkivettetve az én hazámban, unalommal húzom komor napjaimat, 's csak úgy vagyok boldog, ha eggy Ujj világot találok számomra, ott Respublicát és Filadelfiát építek magamnak, — és mint Franklin legalább itten — eripio fulmen coelo sceptrumque tyrannis"
Tegnapelőtt múlt 178 éve, hogy Padovában (Olaszország) megszületett Arrigo Boito, olasz librettista, zeneszerző, író és költő.
Arrigo Boito
KETTŐSSÉG
(befejező rész)
Ábránd – szitakötő, te, csókot virágra ejtő, ábránd – mókus, fenyőfán, csúcson vígan szökellő, ábránd – te játszi lányka, a szív húrját cibálva, cselt szősz és elmulatsz,
jössz még és megnevettetsz a legborúsabb órán, a lelkem dalba hívod és táncba fenn forogván, bögölynek repülése, csábítasz cselvetésre, jókedvre engem is.
És álmodom a versről, mit nem köt, csak az égi, mi légies, a forma, a ritmus nem vezérli, nem tölti el, csak Eszmény, és szárnyat ad – követném s repülni nem tudok.
Aztán az eltaszított angyal bennem feléled, rémülten minden álmon, mi szent volt, szerteszéled, és új sugár világol, az elragadtatástól meg nem moccanhatok.
Látom Circét vonulni, amint álomba hullok, szarvas, párduc nyomában megbabonázva kullog; bejárhatatlan égbolt, csodáltatlak, elég volt, méreg táplál csupán.
És álmodom a versről, gonosz tűzzel mi éget, alantas látomással fedi a régi képet, és ajkamon a vad dal feltör, harsány szavakkal káromkodás fakad.
Ily ostoba az élet! a szívünk rabul ejti, oly lomha mint a század és mégis néha percnyi, hol felröpít a mennybe, hol a pokolba ránt le, dobálni nem szűnik.
Mint izgalomra éhes tömeg fölött pojáca, ha feszülő kötélre fölénnyel lép a lába, egyensúlyunkra lesve erényt és bűnt keresve követjük álmaink.
Tegnapelőtt múlt 234 éve, hogy Hanau-ban (Németország) megszületett Wilhelm Grimm, német író, nyelvész népmesegyűjtő (Grimm fivérek).
GRIMM TESTVÉREK MESÉI
MAGYARBA ÁTÜLTETTE BENEDEK ELEK
A farkas és a kecskollók
Volt egyszer egy öreg kecske s annak hét kicsi kecskollója. Szerette az öreg kecske az ő fiait, hát hogyne szerette volna. Mindig velük volt, egy pillanatra sem hagyta el, nehogy valami bajuk essék, egyszer azonban elfogyott a füvecske, ettek volna, s nem volt mit: az öreg kecskének ki kellett menni a rétre fűért. De minekelőtte útnak indult volna, ugyancsak a szívére kötötte a hét kecskollónak:
- Halljátok-e, én most elmegyek a rétre, de vigyázzatok, nehogy beeresszétek a farkast, ha ide vetődik, mert bizony mondom, szőröstől, bőröstől felfal. Gonosz egy állat az, mondotta tovább a vén kecske. Hogy megcsaljon, más bőrt húz magára, de ti ne higyjetek neki: megismeritek durva hangjáról s fekete lábáról, csak vigyázzatok jól.
Mondták a kecskollók:
- Egyet se aggódjék, lelkem jó anyám. Ide ugyan be nem teszi a lábát farkas-barkas koma.
Elment a vén kecske, de még a faluból sem ért ki, jött a farkas-barkas, kopogtatott az ól ajtaján:
- Nyissátok ki, édes fiaim, hazajöttem, s hoztam nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát.
De a kecskollók megismerték a farkast durva, rekedtes hangjáról s kiszóltak:
- Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert te nem vagy a mi édes anyánk. A mi anyánknak kedves hangja van, a tied pedig olyan durva, rekedtes. Farkas vagy te, nem kecske!
- Lám, lám, morgolódott magában farkas-barkas, de okosak a kis kecskollók. De csak várjatok, majd túljárok én a ti eszeteken. Elment a boltba, vett egy nagy darab krétát, azt megette, s egyszeribe megfinomodott a hangja. Azzal visszament az ólhoz, ismét kopogtatott az ajtón:
- Nyissátok ki, lelkem fiaim, hoztam nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát.
Hanem a farkas az ól ablakára találta tenni a talpát, s a kecskollók kiszóltak:
- Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert a mi anyánknak nincs fekete lába, mint neked. Farkas vagy te, nem kecske!
- Ej, ilyen-olyan adta, - morgolódott a farkas - megálljatok csak! Hiszen mindjárt nem lesz fekete a lábam.
Elszaladt a pékhez. s annak elpanaszolta, hogy a lábát megütötte, mind a négyet, kösse be tésztával.
A pék megsajnálta farkas-barkast, bekötötte mind a négy lábát tésztával, aztán farkas-barkas szaladt a molnárhoz s attól lisztet kért.
- Dehogy adok, mondotta a molnár, valami rosszban sántikálsz, farkas-barkas koma.
- Bizony ha nem adsz, mindjárt felfallak, fenyegetődzött farkas koma.
A molnár megijedt farkas-barkas komától, s behintette a lábát liszttel.
Most már harmadszor ment az ól ajtajára, kopogtatott s beszólt édes-kedves, anyás hangon:
- Nyissátok ki, lelkem fiaim, hazajött a ti édes anyácskátok, hozott nektek zöld füvecskét, leveles ágacskát.
- Mutasd a lábadat - szóltak a kecskollók - hadd lám, te vagy-e a mi édesanyánk.
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad. Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény, és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
