Minden ami “levendulás”...
****
– A könyvek természetesen nem csupán orvosok. Vannak olyan regények, amelyek az élet szeretetteljes kísérői. Mások egy pofonnal érnek fel. Megint mások barátnők, akik előmelegített fürdőlepedőbe burkolják az embert, amikor ősszel búskomor. Megint mások… no, igen. Mások rózsaszínű vattacukrok, három másodpercig bizsergetik az agyat, és nagy, boldog ürességet hagynak maguk után. Mint egy forró, gyors kaland.
Nina George: Levendulaszoba
Azokat az érzéseket akartam kezelni, amelyeket nem ismernek el betegségként, és amelyeket az orvosok soha nem diagnosztizálnak. Mindazt a halvány érzést, rezdülést, amely egyetlen terapeutát sem érdekel, mert szerintük túl kicsi és megfoghatatlan. Az érzés, amikor egy újabb nyár közeledik a végéhez. Vagy amikor felismerjük, hogy már nincs egy egész életnyi időnk a helyünket megtalálni. Vagy az a kis bánat, amikor egy barátság mégsem mélyül el, és az embernek tovább kell keresnie olyasvalaki után, akire az életét rábízhatja. Vagy a búskomorság a születésnapunk reggelén. Vágyakozás a gyerekkor levegője után. Ilyesmi.
Olyan szobára van szüksége, amely csak az öné. Nem túl világosra, és egy fiatal macskára, aki társaságot nyújt önnek. És ezt a könyvet legyen szíves lassan olvasni. Hogy közben időről időre kipihenhesse magát. Sok mindenen elgondolkodik majd, és feltételezhetően sírni is fog. Saját magán. Az éveken. De utána jobb lesz. Tudni fogja, hogy most nem kell meghalnia, még ha úgy is érzi, mert az a fickó nem bánt önnel tisztességesen. És újra szeretni fogja saját magát, nem pedig rondának és naivnak tartani.
“Itt, ennél az asztalnál nem léteznek efféle határok, miközben körbeadjuk az üveget, és üres poharakat töltünk újra. Michel a karmester, mivel ő beszéli csak közülünk folyékonyan mindhárom nyelvet; könnyűszerrel vált egyikről a másikra. Balra angolul szól hozzánk; jobbra számomra értetetlen szavak hagyják el az ajkát. Francia lányai és német unokatestvéreik, Júlia és Hajó elboldogulnak valahogy mindhárom nyelven, csak mi, angolszászok és írek vagyunk egy gyatra társaság. Nyelvet nem tudni szegénység, és máris felírom leendő németóráimat a teendők listájára, kiegészítve a vízvezetékünkhöz hasonlóan rozsdás olasz és spanyol tudásom felfrissítésével. A fura német szavak azonban kezdenek ismerősként csengeni: Essen ételt vagy evést jelent; de azt, hogy Schnecken, melyet sokat emlegetnek ma este, nem hallottam még.
– Mit mond Anni? – kérdezem Michelt.
– A csigákról beszél.
– Aha, akkor a Schnecken csigákat jelent? – sóhajtok. Tény, hogy a növények tele vannak csigákkal. Több órát töltöttem harmatos hajnalokon azzal, hogy leszedjem őket a bokrokról, de estére tömegesen visszamásztak. Egymás hegyén-hátán tornyosulnak, akár valami hippi karkötő.”
„Mindannyian őrizzük az időt. Őrizzük azoknak az embereknek a régi kiadását, akik elhagytak bennünket. És mi magunk is ezek a régi kiadások vagyunk, a bőrünk alatt, a ráncokból, tapasztalatból és nevetésből álló réteg alatt. Pontosan ezek alatt még mindig az egykoriak vagyunk. Az egykori gyermek, az egykori szerető, az egykori lány.”
„- Én vagyok a bárka, amely téged hozzám vezet – szólalt meg Vic tiszta hangon. – Én vagyok a só a bénult ajkaidon, én vagyok az aroma, minden étel lényege…én vagyok a meglepett hajnalpír és locsogó naplemente. Én vagyok a sziget, rendíthetetlen, amely a tengernek ellenáll. Az vagyok, amit találsz, és ami lassan megszabadít engem. Én vagyok az egyedülléted jó határa.”
"A párizsi könyvkereskedő, Jean Perdu számára a regény olyan, mint a gyógyszer. Pontosan tudja, hogy milyen könyvre van szükség, hogy meggyógyítsa a megsebzett lelket. Könyvtára egy valóságos irodalmi gyógyszertár. Jean mindazokon segít, akik betérnek hozzá, egyedül saját gyötrelmeire nem talál megoldást.
21 évvel ezelőtt, egy este, míg ő aludt, szerelme kilépett az életéből. Csak egy levelet hagyott hátra, amit a férfi azóta sem olvasott el. A veszteséget kínzó emlékként őrzi ennyi év után is. A fájdalom, a büszkeség és a sértettség börtönében éli mindennapjait, mígnem egy nyári délután új lakó költözik a szomszédba. Az elvált asszony olyan érzéseket ébreszt Jeanban, amelyek létezését a férfi már rég elfelejtette. Ekkor újra a kezébe veszi szerelme búcsúlevelét, és olvasni kezdi…
Egy pillanat alatt minden megváltozik, és a férfi többé nem menekülhet az elmúlt évek gyötrelmei elől. Mindent hátrahagyva elindul, hogy szembenézzen a fájdalommal, a múlttal és önmagával.
Egy olyan utazás veszi kezdetét, amely keresztülvisz Franciaország csodálatos tájain, és eközben feltárulnak különös sorsok, és barátságok szövődnek. Az érzések, a gondolatok és az emberek lassan átformálódnak, hogy lezárulhasson a múlt, és helyet engedjen a jelennek és a jövőnek."
