Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43994

Lendvay Éva

 

 

A NYÁRI REGGEL

 

A pillanat

mikor nemcsak nézel, de látsz is

elkezdesz látni.

 

Látod a nyári reggelt

minden részletét külön

s látod egészben.

 

És hirtelen

arany tornádó ragad a magasba

s felolvadsz a kékben és aranyban.

 

És egy Cé-dúr szimfóniában

melyet egy szeráf

személyesen neked kommponált.

 

Csak ülsz a fűben egy forró kövön

és elborít a fényözön –

Kilenc óra van. Süt a nap.

 

Minden kezdődik. Indul, kel, fakad.

Te is: te, magad.

 

 

Árnyék a falon [68-69.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43993

Lendvay Éva

 

 

NAPFOGYATKOZÁS

 

Kis sápadt irígy hold tolakszik közénk

s elveszi tőlem fény-meleged,

árnya rútítja-tünteti arcod,

de fényed tüzel a széleken s elvakítja szemem.

Bánat-korommal festem kedvem tört üvegét s úgy nézlek

sóvár-kíváncsin. Kijelölt pályánk törvénye űzi az árnyat,

hogy engem táplálj, engem melengess ismét.

 

 

Árnyék a falon [31.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43992

Lendvay Éva

 

 

FÖLÉM HAJOLTÁL

 

fölém hajoltál átkaroltalak

kikericsek közt őszi réten

s míg könyörögtem ne kívánjalak

a szemed ellen az ősz segítsen

egy csipkebokron átlángolt a nap

s megmutatta arcát az isten

 

 

Árnyék a falon [31.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43991

Lendvay Éva

 

 

ESŐBEN

 

ugyanazok a régi utcák

(szinte már meg se látom őket)

érkezésedkor felderültek

nem hozzám jöttél másfelé jársz

a szürkén gyöngyöző esőben

de a szelek már elsodorták

hétköznapjaim porkabátját

s varázslat van a levegőben

 

 

Árnyék a falon [31.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43990

Lendvay Éva

 

 

KIRÁNDULÁS

 

Esős mezőkön mennék veled

        mert felhő bújt a délelőtti nap alá

s záport zuhintott…

        Dörgött, villámlott, kisütött a nap,

felcsillogott a fű s mi vígan indultunk tovább

        esős mezőkön.

Ma is, mint akkor

        mennék veled esős mezőkön,

megpihennénk, párálló fatörzsön ülve

        bodzafasípot faragnál nekem,

s ha messze bolyongtam a méteres fűben

        s a lábam térdig vizes lett,

sípszóval hívnál s szaladva jönnék,

        hogy ajkadat csókra derítsem.

Megmásznánk a széljárta hegyoldalt,

        tetőre érnénk

s az erdő fáiról gombszemű mókus

        lesne riadtan utánunk

s róka suhanna odva felé,

mert messzire hallik a léptünk

        s víg kacagásunk.

Esős mezőkön sárga virágok s zöldszemű

        cserjék ágai közt

szállna velünk a szabadság,

s újra szeretnél engem.

Esős mezőkön csak a nagyszemű béka,

        surranó zöld gyík figyelne minket,

hogy kart karba öltve az égre tekintünk

        s búcsút intünk a távozó nyári viharnak.

Csak a pihenő fekete föld érezné

        testünk súlyát,

s lelkünk könnyűségét a táguló kék ég…

S ott maradnánk Sztánán az örökké visszasütő

        alkonyi napba tekintve.

Meg se hallanánk már a

        gyorsvonat füttyét, s nem zúgna ismét a zápor,

                és nap sütne örökké, örökké.

 

 

Árnyék a falon [30.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43989

Lendvay Éva

 

 

KAGYLÓT ÉPÍTEK

 

Most már veled vagyok

ameddig élek

kagylót építek

gyöngy szerelmünk köré

maradék életemből

 

 

Árnyék a falon [29.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43988

Lendvay Éva

 

 

ITT VAN

 

itt van immár nagyon közel

aminek nincs neve sem arca

 

hűvös lehe nyakamat éri

az úti bükk lombját lehajtja

 

az erdő csendje homályt terem

lehull a makk koppan a földön

 

tükör tavát borzolja ujjam

esti ruhám lassan felöltöm

 

az ünnepélyes vonulás

már elkezdődött Volt szerelmek

 

arcok utak nagy hallgatás

vagy merő lárma – elhevernek

 

sötét mohán Csak az erdőhöz

térek vissza a komfort-egyből

 

másnak hagyom a csempekályhát

a fűtőtestet – megremegnek

 

a hidegtől végtagjaim

lassan kúszik lábfejtől térdig

 

s aztán tovább ameddig végre

szívig ér és ott felmelegszik

 

egy pillanatra Lobbot is vet

mint babonában a lidérc fénye

 

s rögtön kialszik Szerencsére

mert mit tennék ha tovább égne

 

 

A földtől a homlokunkig, (1977-1980) [57-58.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43987

Lendvay Éva

 

 

EGYENSÚLYBAN

 

Az őszi napéjegyenlőség

is múlófélben már. Lassan

elfordul a föld, viszi a fényt,

roppant foton-uszályok

hömpölyögnek nyomában. Lassul

a lélegzetvétel, de még

arany egyensúly uralkodik

mindenek felett. Elcsitult

a fiatal szív izgatott,

rendetlen dobogása, hozzá-

lassult a föld forgásának,

évszakok váltakozásának,

a kozmosz érlökésének

gyönyörű ritmusához. Még egy kevés

idő, s már túl lassú lesz.

De most még arany egyensúly-

ban van minden, s a tág

arany világban otthon vagyunk még

mi is, akiktől hamarosan

elfordul a föld, hisz múlófélben

az őszi napéjegyenlőség.

 

 

A földtől a homlokunkig, (1977-1980) [50.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43986

Lendvay Éva

 

 

SZEPTEMBERI NAPLÁMPA

 

Ez a napfény nem földöntúli már:

közeli és bizalmas, mint a lámpa fénye,

olvasólámpa annak, ki magas hegyekre hajtott

fejjel alussza át a megnyúlt éjszakákat

és tejfehér ködökkel takarózik,

mely könnyen elszáll a kesernyés füvekről.

Megtévesztő harmat marad nyomában,

mely szédülten ragyog fel úgy nyolc óra tájt,

mikor kigyúl a szeptemberi nap

lámpavilághoz hasonló enyhe fénye.

Ferdén tűző sugár búvik a lomb közé,

mely zöld és mégse zöld már, egy sárga ujj

motoz közötte észrevétlenül.

Lepottyan egy dió, bár lenne még idő rá,

harkály kopog az ágon, az rázhatta le,

és tévedésből megszólal egy rigó,

de csak félütemnyit, azonnal abbahagyja,

majd röstelkedve repül egy másik ágra.

Tíz óra. Egyre erősebb a roppant lámpa fénye,

de csak lámpa az, nem nap. És délután úgy ötkor

már fekete kéz kutat a kapcsoló után.

 

 

A földtől a homlokunkig, (1977-1980) [49.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43985

Lendvay Éva

 

 

A HAZA

 

Ezen a helyen hallani:

        minden tavasszal szól a kakukk.

Erről a helyről

        minden hajnalból

        delelőre vezet az út.

Erről a helyről

        a térbenid-ben kutatni vágyó

        messze tekint.

Ennek a helynek

        oly jó ismerni, oly szép szeretni

        tág tereit.

Ez az a hely,

        ahova vágy s kedv

        bárhonnan visszahív.

Ez az a hely, hol

        nyugalmas ritmussal

        dobog a szív.

Ez az az anyag,

        mely művé formálni

        nékünk adatott.

Ez az a mű,

        melyhez erőt adunk,

        munkát, gondolatot,

s amely létünknek értelmet ad

        s értelmünknek távlatot nyit –

Ez az a hely, ahonnan

        a legtisztábban látjuk

        a táguló égbolt csillagait.

 

 

A végtelen mondat [81.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43984

Lendvay Éva

 

 

PILLANAT

 

A dombon végigsöpört a májusi eső

a nedves fűben sokféle virág

és tavasz bujkált a kissé agyagos

talajt felpuhítva a földet melyben

csupán nagyapám csontja porlad

s még így porában is elvágyik innen

 

Saját históriám csak mi ideköt

nem-fontos életem vesztett csatái

a vereségek a csúfos bukások

és ez a kissé agyagos talaj

amelyből ilyenkor tavasszal

untig ismerős virágok fakadnak

gyermekláncfű százszorszép kankalin

 

A feketehalmi hegy fölött a nap

vörösre vált és leáldozni készül

Farkasszemet nézünk – egy pillanat

és hűvös esti szél kerekedik

orromba csapva a tavaszi erdő

még mindig szennyezhetetlen illatát.

Mélyen beszívom és lehajtott fejjel

indulok vissza. Oly közel a város

amelyben senki sem vár már reám

 

az ükök elporladtak a sor megszakadt

az idő helyett önmagammal terhesen

pusztult magzatként hordom a gyermekkort

falába elevenen falazom magam

Az örök hegyről visszasüt a nap

és lebukik. Folyékony éjszaka

tölti színültig a Barcaság edényét

és tíz évszázad csupán egy pillanat

míg évszak évszakot vált élet halált

az éj napot a nappal éjszakát

 

 

101 vers Brassóról, (1977-1980) [77-78.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43983

Lendvay Éva

 

 

AHOGY SOHA

 

apám a csend

betemette az arcod

szelíd fejed

most az ölembe hajtod

 

ahogy soha

most már velem vagy végre

együtt megyünk

együtt nézünk az égre

 

ahol sereg

szürke galamb kerengve

csapongva száll

köröket ír a Cenkre

 

friss levegő

legyinti néma ajkad

nap süt le rád

ahogy mindig akartad

 

és nincs halál

csak hajnalfény és kezdet

nyújtsd a kezed

most végre elvezetlek

 

oda ahol

meg sem történt az élet

nem ismertél

s én sem ismerlek téged

 

szelíd kamaszt

ki latinóra helyett

sétány padján

írja az első verset

 

a fény a csend

növekszik körülötte

áll az idő

s a miénk mindörökre

 

 

101 vers Brassóról [76-77.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43982

Lendvay Éva

 

 

A HEGY ÁRNYÉKA

 

Apámnak

 

A hegy árnyéka síkokra bontja

A ködöt, ha száll az őszi holdra,

 

S a Város fölött szétterül lassan.

Hajnal készül a hegyszorosban.

 

E táj törvénye éltet és gátol:

Életből, fényből, jó halálból

 

Többet nem szabad követelned,

Mint amennyit a hegy árnya enged.

 

Komor e törvény. Szigorú tér ez.

Későn virrad, korán sötét lesz.

 

Nyomon követ, míg sorsom betöltöm,

A hegy árnyéka égen és földön.

 

 

101 vers Brassóról [74.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43981

Lénárd József

 

 

ÖRÖME LÉGY ÖNMAGADNAK

 

Amilyen vagy a világon, egyetlen.

Életed tiéd, titokzatos érték.

A létezés örömét énekelték,

mikor születtél, könny volt a szemekben.

 

Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,

ahogy a szívben az összhang: Mindenség.

Legyél, ki az örömöt akarod még,

és akard, hogy magadban elmélyedjen!

 

Ki örüljön neked, ha nem ismered

saját örömöd, mely benned született?

Éld tudatosan lelked létezését!

 

Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.

S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,

ne csukd be sohase lelked vágyszemét.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43980

Lénárd József

 

 

JÓZSEF ATTILA EMLÉKÉRE

 

Velem vagy régen, ismeretlenül

érzések zúgó villanásában.

Szemednek tükre kínlódó vágyban

ott a Dunánál habokba merül.

 

Maroknyi szénpor, kis meleg belül.

Lopott fa, fénye: hinni csodákban.

De hideg a kéz, nem szorít bátran.

Valaki zenél, sírva hegedül.

 

Vágyó zenére hárfát varázsló

szivárvány az úr. Fáj a nagy fényből

szertefeszülő, már más üzenet.

 

Kattog a kerék, félek a géptől,

zajong a vad hang, jajdul, hogy Szárszó!

Istenem, mondd meg, miért sietett!

 

 

2011. április 10.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43979

Lelkes Miklós

 

 

MIÉRT FÁJ ÚGY…

 

Miért fáj úgy, ha a meséknek vége,

s előtted nagy fák temető sötétje,

s rájössz hány meg nem oldott titok ment el

megnyúlt árnyakkal, ijedt holdszelettel?

 

Miért fáj úgy, ha fényhaja a nyárnak

szemedbe hull egy búcsúzó vasárnap,

s rájössz: a táj képzetek furcsa foglya, –

csak a valóság látszatát ragyogja?

 

Miért fáj úgy: évek madárszárny-lelke

bár annyiszor vitt véges végtelenbe,

mégis megmaradt minden pillanatban

valami bánat, örök, mozdulatlan?

 

 

Miért fáj úgy: ha ég-hegyek halottak,

s völgy tart kötényt lehulló csillagoknak,

idő homálylik távozó szemekben, –

szomorú rejtély, örök-érthetetlen?

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43978

Lelkes Miklós

 

 

A LÁTHATÓT…

 

A láthatót már százezer alakban

láttam, de csak maradt a Láthatatlan.

 

Az utak vittek, álmodtak, szerettek,

s minden útból az úttalan maradt meg.

 

Annyi igaz szó sírt, s küzdött hiába:

Mindenütt úr a Hazugság Világa.

 

Csillagig szállt a hegedűhúr hangja,

s visszahullt fájni a csillagtalanba.

 

Írom a verset gúnyos földi létnek.

Szívemig érnek égi messzeségek

 

és földi létem vágya még a régi:

a Láthatatlannak szemébe nézni.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43977

Lelkes Miklós

 

 

KÜLÖNÖS ŐSZ

 

A szilva édes kékje meghasadt,

míg légbe szállt fehér láng-pillanat,

s arany tűz lobbant ág-árnyakon át, –

észrevétlen kitágult a világ.

 

Legszebb az ősz, ha benne nyár vakít,

s míg tücsökhúr sírja fájdalmait,

s nagy tükörben szívnek könnycsepp zenél, –

őszi nyárból szemedbe néz a tél.

 

Legszebb az ősz, ha benne végtelen,

s fénnyé lesz minden, addig fénytelen,

s a lelkeken új táj ragyogtat át

egy gyönyörű és kegyetlen csodát,

 

mikor pogány, s nem pogány istenek

átölelik hitetlen szívedet,

s az elmúlásra égő méz csorog,

s az almafákon édenkert-dalok.

 

A legszebb őszben nyár, s hóarcú tél,

a legszebb őszből életünk zenél,

volt-életünk, fájó tücsök-magunk,

s végül hullt levél szélén hallgatunk.

 

Különös ősz ez. Arany tűz lobog,

s a boldogok is boldogtalanok.

A nagy tükörből könnycsepp sír, zenél,

s az ágsötétbe belekap a szél.

 

Most keresem seholsincs-életem,

hogy szilva kékje mesélget nekem.

Mesél, de édes kékje meghasad,

míg légbe száll fehér láng-pillanat.

 

Különös ősz! Benne a végtelen,

de csak véges dalol neked, nekem:

sajgó tücsökhúr, tükrös könny-zene,

elmúlások mosolygós istene.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43976

Lelkes Miklós

 

 

A GYERMEKKORI ERDŐ

 

Szép volt a gyermekkori erdő,

gyönyörűszép.

Lombok között fehér a kéknek

mondott mesét.

 

Pókhálófény villant el itt-ott

ezüstbe át,

s látom lepkék légben merengő

pillanatát.

 

Vágytam, féltem, szerettem, éltem

rengetegét.

Zöld rések közt kék a fehérnek

mondott mesét.

 

Eltűnődtem: mennyi volt-élet

mit eltakar

múlttá fakult, süppedő álmú

barnás avar!

 

Gyík ragyogott, kakukk kakukkolt,

felhő szaladt,

madárhang-hídon ott futottak

manószavak.

 

Igaznak tűnt minden: az árnyék,

sötét kezek,

óriás, mely ráncos faarccal

ijesztgetett,

 

a törpék is, szamóca-sapkák

tánca, s a dal,

mely este ül hallgató hegyre

álmaival.

 

Ma sejtem, mi igaz – a bánat,

gyönyörűszép,

hogy minden közeliben távol,

a messzeség,

 

és lehet, hogy semmi, de semmi

nincs mi való:

csak könnyünk, az égtükrű ének,

elcsillogó.

 

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43975

Lelkes Miklós

 

 

BALATONI VARÁZSLAT

 

A szemekben csodálkozás volt:

virágszivárvány csendje lángolt.

 

Virágszivárvány égő csendje

lobbant át tükrös végtelenbe.

 

Vizén a porcelánfehérnek

szitakötőszárny gyúlt ki s fénylett.

 

Barnászöld rét ragyogta nyárban

a déli partról messze láttam:

 

hegyek álltak sötétlő kéken

tükörtáncok végtelenjében,

 

s egy Nagy Varázsló, fényvarázslat

űzött feléjük fecskeszárnyat.

 

Vizén a porcelánfehérnek

felcsengtek ezüst messzeségek,

 

s láttam nagy kéz nyitotta tájban:

minden szépségben szabadság van,

 

s szabad a szépség minden foglya –

ég, víz, hegy, rét szívig ragyogta.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43974

Lelkes Miklós

 

 

DECEMBER

 

aludni ment a kristályszemű ablak

gyertyát gyújtanak a lassú kezek

az árnyak lent a havon összebújnak

s az ágakon szélfútta verebek

 

most látszatra a táj is egyszerűbb lett:

sötétebb fehér, mélyebb hallgatás

s a park szélén a dörmögő december

csillogóbb öröm útjára vigyáz

 

s amit szeretnék, az is egyszerűbb lett:

kézfogások, kimondható szavak

melyek nyomában gyors és büszke fények

a fenyőfákon áthullámzanak?

 

a park szélén a dörmögő december

a bundájába bújnak a mesék

szélfutta fákon verébhadak gyűlnek

kékesfeketén tűnődik az ég

 

 

Vallomások a gyógyításról, 1969 [402.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43973

Lelkes Miklós

 

 

VÍZPARTI ÚT

 

Szitakötőn nagy bronzszem égett.

Arany víz ragyogott,

de távolabb már fák temették

tegnapba a napot.

 

Tegnapba, súlyos kőkoporsó

mélyébe, ámde még

itt aranydús álmát ragyogta

víz, béke, messzeség.

 

Álltam, láttam mindkét világba:

fénylett a van, s a volt

készülőben hegyekre, vágyra

sötéten ráhajolt.

 

Szitakötő bronzszeme égett,

s rájöttem: minden ég

életet játszó fényidőben,

de legbelül sötét.

 

A van: voltak, halottak hátán,

s belül minden halott,

a templomok is kőkoporsók,

súlyos-hallgatagok.

 

Nagygyorsan sötét lett a víz is,

sötéten hallgatag,

s fent egy csillag tűnődött: volt-e

arany víz-pillanat...

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43972

Lelkes Miklós

 

 

AZ ESŐ HULLT

 

Kint hullt az eső, tűnődő fonállal

beszőtt utat, erdőt, hegyet, mezőt.

Mindent beszőtt: érthetőt, érthetetlent,

felejthetetlent, elfelejthetőt.

 

Néztem egy ódon óra belsejéből,

s oly mindegy volt már, hogy szívem ketyeg

vagy mellettem a rozzant óra-házban

mutatókat mozgató szerkezet.

 

Az eső eláll, s megáll majd az óra,

a számlap-arc a múltba fénylik el...

– tudtam, és azt is: csak a Csend időtlen,

s a Csillag, melyről a Csend énekel.

 

Az esős holdra elfáradt szemekkel

még áthajoltam óraüvegén,

nagy ablakán a romos óraháznak,

míg bent továbbment mutató, remény.

 

Tudtam, a Nagy-Nagy Óra belsejéből,

ha elmegyek is, nem én megyek el,

én nem vagyok, csupán a Csend, – s a Csillag,

melyről a szív, míg dobog, énekel.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43971

Lelkes Miklós

 

 

A LÁTHATÓT

 

A láthatót már százezer alakban

láttam, de csak maradt a Láthatatlan.

 

Az utak vittek, álmodtak, szerettek,

s minden útból az úttalan maradt meg.

 

Annyi igaz szó sírt, s küzdött hiába:

Mindenütt úr a Hazugság Világa.

 

Csillagig szállt a hegedűhúr hangja,

s visszahullt fájni a csillagtalanba.

 

Írom a verset gúnyos földi létnek.

Szívemig érnek égi messzeségek

 

és földi létem vágya még a régi:

a Láthatatlannak szemébe nézni.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43970

Lelkes Miklós

 

 

KÁRPÁTALJA CSILLAGA

 

Bárhol is élsz, egyszer erre a tájra

utazz el: szépség-dús, s titkok hazája.

Más itt a hold, mint másutt, énekében

bánat is bájos, gyöngyruhás reményben,

s hajnalokban piros lovak sörénye

lángol színt a még bóbiskoló égre,

s búcsúzó csillag csók-pillanata

döbbent szívet: a Világ Csillaga!

 

Ilyen tájat eddig sehol sem láttam.

Folyók tobzódnak szivárvány-csodákban,

ezüst zengést adnak a hegysötétnek,

fenyőkben mélység és magasság: lélek.

Különös föld! Akárcsak Csillagában,

nyugalmában is elszállni kész szárny van.

Arany tücskök szórnak szikrát a réten:

Szépség-tűz gyúljon alkonyi mesékben!

Az esték illatban, sziromkehelyben,

s az ember helyett eltűnődő csendben

máris égen a világ-jel maga:

Kárpátalja fenséges Csillaga.

 

Tavaszkor e táj még szebb, mint a nyárban:

határtalanban viráglobogás van,

fű, fa, bokor, újult kristályú ének

mutat erdőt, rétet, felhőt: Egészet, –

kis ékszerekből összeáll az Ékszer,

s messzeséget koronáz Messzeséggel.

 

S ősze oly szép, míg pirosat keverget,

s barnát zöldjébe ballagó hegyeknek!

Majd sárga füttyent, jön függönyös eső,

s köd, a csúcsok közt furán eltekergő,

szürkén lóg vízbe kis törpék szakálla,

s a Felejtés emlékezik a Nyárra.

 

Milyen tele? Az Elmúlás – fehéren,

szépségtisztán, ha nap kisüt, a fényben.

Alszik a medve brummos barna lénye,

s nyelvén málnaszem álomédessége.

Azé ily álom, kit csak érzet éltet,

csak szín, csak szél, csak fel nem ismert élet.

Az ész hiú, de a szív olykor kérdi:

nem jobb csupán csak érzetekben élni?

 

Ám azt is láttam: hányan meg sem értik

se történetük elejét, se végit,

az eddigit! Múltjuk. Igazat adnak

gőgös ukránnak, butított magyarnak.

 

Gyógyíts sebet, sajgó emberi lelket,

Láthatatlan Varázslat! És szerelmed

mutassa fel szíveknek a Csodát:

 

Megértés, Béke közös Csillagát!

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43969

Lelkes Miklós

 

 

MIKOR A HEGYEN…

 

Mikor a hegyen már tavasz

fehér kökényvirág

lobban, s széljáték szétviszi

friss öröm bánatát.

 

Ébreszt a kék, ébreszt a zöld.

Dörmög a föld, s meleg.

Járják az erdőt önmaguk

kereső emberek.

 

Mikor a hegyen már a nyár:

az illatujj hegyén

bogár megül, elszáll, s forog

a fénykerék-remény.

 

Egy-egy madár, ha felkiált:

az illatujj remeg.

Járják az erdőt volt-maguk

kereső emberek.

 

Mikor a hegyen már az ősz:

a színek ünnepén

megyek, hol úgy voltam Veled,

hogy sohsem voltam én.

 

Sárgába és vörösbe hull

a táj, a hegytető,

s dobban a szív, sóhajt a szív:

gyönyörű temető!

 

Száz szolga-árnyék meghajol.

Az égen görbe hát,

s érzed kifosztott alkonyok

elkésett bánatát.

 

Mikor a hegyen már a tél:

nincs más ott, csak magam,

s a csend, a kő, törzs, ág, avar, –

mind, minek álma van.

 

Az álom velük összeköt.

Hógyöngyöt sír a fény,

s volt-ösvény átfut, múltba fut

a szívem közepén.

 

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43968

Lelkes Miklós

 

 

GYÖNYÖRŰ VARÁZSLAT

 

A zöld kutakban búgtak a galambok, –

szél vitte szét az ezüstvizű hangot.

 

Az égi tóból merített a fecske, –

szállt légi kéknek csengő tükörcseppje.

 

Az útnak dőlt kisablakos faházon

lassan győzött egy könnyű, barna álom,

 

mely úgy jött el, pálcaintésre, szépen,

oly bűvösen, akárcsak a mesében.

 

Éreztem, tudtam: életem csak látszat,

mint rózsák közt az álmodó faházak,

 

mint sziromhullás pirosan, fehéren

árnyékkezet kinyújtó messzeségben.

 

Csöpp kis manóknak, kérdező szemeknek

erdő-kutakból fényhangok feleltek.

 

Szívem nagy tóból merített, mint fecske, –

fénylett a vers könnyszikrás tükörcseppje.

 

Szavai gyúltak aranylángú dalnak.

Álom-faházon nyílt kíváncsi ablak,

 

de jól tudtam: nincs élet-vers, csak Látszat,

e menekülő, fenséges varázslat,

e Látszat, mely az űzött földi létben

egy Csillagig lát el a messzeségben,

 

s azt, ki menekül, mind szívébe zárja, –

ez a Csillag a Holnapok Királya.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43967

Lelkes Miklós

 

 

HOL LENNE JÓ?

 

Hol lenne jó? Talán olykor a télben,

egy kis házban, kékálmú hóesésben,

ha fenyőágak fehéret emelnek,

s tűnődő kristály ragyog csillagcsendet.

 

Hol lenne jó? Talán olykor tavaszban,

szabad szabadban hinni a szavakban,

ha piros vágyuk kinyíló csodája

lobban a szívig: tulipánok lángja.

 

Hol lenne jó? Talán olykor a nyárban,

ha fénytükrében bólintó kalász van,

s fecskeív int fent a felejtő égnek,

s a szívekből múlt-bánatok kiégnek.

 

Hol lenne jó? Talán olykor az őszben,

a hegy hátán, már könnycsepp-ismerősen,

szín-temetőben nézni lombot, árnyat,

s mosolyogni: a léten túl is várnak?

 

Hol lenne jó? Mindenütt, ahol béke

néz vissza békét kívánó szemébe,

s holt ember helyett, az elképzelt Nincsben,

Ember, múlandó, – s kicsit mégis isten…

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43966

Lelkes Miklós

 

 

NYÁR VÉGE

 

Együtt lengtek az ágak, hinták.

Tündér sütött ki palacsintát.

 

Álomba ért köténye széle.

Kék csendült rá konyhánk kövére.

 

Az ablakon nyárvégi hangok

darázsdongása átaranylott.

 

Bűvös diókban csöppnyi székek

hallgattak halkuló meséket.

 

Szél gyorsult világvégi réten

felhő, szépség futótüzében.

 

Kilengtek, lengtek ágak, hinták,

múltba villanó óraingák.

 

A kék elcsengett, elfelejtett.

Arany derengi át a csendet.

 

Elcsillogott másik világba

a darázskirály koronája.

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43965

Lelkes Miklós

 

 

A FORRÁS ÉNEKE

 

A bükkfák szürke törzsét

átölelte a kék,

úgy hallgatta a fényben

a forrás énekét.

 

Föld alól feltört szépség:

a víz ezüstje vitt

hangokat, éber álom

csillogó cseppjeit.

 

Árnyékot égetett el

zöldarany lángú táj.

A szürke bükkfatörzsön

sétált egy csöpp madár..

 

Egy kőre ült a tündér

és eljátszott velem

bújócskát éber álom:

seholsincs életem.

 

A mélyből feltört szépség

csengett szívembe át:

vitte a víz ezüstje

énekét, csillagát.

 

Alkony jött, égi bánat.

Pirosat otthagyott,

s az is szívemig csengett,

szívemig ragyogott.

 

A forrás énekével

mentem nagy hídon át,

hogy hazámat keressem:

egy üldözött hazát.

 

Dalolt az égi víz fent,

fénylett csillag-szava,

s lent is zengett a forrás

éneke, csillaga.

 

A kék lassan sötétült,

s egy nagy szemben a Szép

szállongó feketében

kezdett holdas mesét,

 

s tudtam: hűtlen hazán túl

van egy másik Haza

a szívekben, s felette

a Szépség Csillaga.

 

 

Új Hevesi Napló, 2000.

július [13-14.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!