Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Szép estét, kellemes pihentető éjszakát és szép hétvégét kívánok! Kicsit hosszabb történetet hoztam - a második részét külön teszem fel :)
Cseppecske elveszik
Tündérek mindenfelé élnek. A mezőkön, az erdőkben, és a hegyekben, a folyók mentén, a virágok közt. Távol az emberektől, békés, nyugodt vidékeken.
Élt egyszer egy vízi tündér egy folyó mentén, Hajnalfény volt a neve. Azért hívták így, mert a hajnal első pírjával ébredt, és boldogan figyelte, ahogy a felkelő nap sugarai arany mintákat festettek a folyó hullámaira. Hajnalfény rendkívül szorgos kis tündér volt, vigyázott a halakra, figyelte a hullámokat, ahogy a partot csiklandozták, tudta minden fűszál, és virág nevét, ami a parton nőtt. Sosem mulasztotta el meghallgatni a pillangók, és méhecskék történeteit, és minden nap elbeszélgetett a szellővel, és annak erős bátyjával a széllel is, amikor éppen arra járt.
Hajnalfény remekül végezte a dolgát, és mindenki szerette őt, így amikor egy aprócska tündér született az egyik virág szirmán, senki sem lepődött meg, hogy épp Hajnalfényt választották, hogy vigyázzon rá, és tanítsa őt. A tündérkirálynő mindig bölcsen választ, és az apró, frissen született tündérbabákat arra bízza, akinél a legjobb kezekben lesz. Így hát egy reggel Hajnalfény a felkelő nap sugarainál észrevette az egyik virág kelyhében a pici tündérkét egy harmatcsepp mellett. Hajnalfény rögtön tudta, hogy az új jövevényt ezentúl neki kell gondoznia, etetnie, szeretnie, és ahogy nő, megtanítani neki mindent, hogy kedves, szorgos tündér váljon belőle. Szíve megtelt örömmel, ahogy a virág fölé röppent, és karjába zárta az apró tündérbabát. Magához ölelte, és megcsókolta, kezébe fogta az apró fejecskét, és körberepült vele a mező fölött. - Nézzétek, kistündér született!- Gyönyörű kisbaba! –áradoztak a virágok. - Igazán nagyon szép – búgták a fűzfák, és lehajoltak, hogy minél jobban láthassák a kis jövevényt. - Biztosan olyan gyönyörű lesz, mint az anyukája – mosolyogtak a pillangók, és szárnyaikkal végigsimogatták Hajnalfényt és a kisbabáját. - És mi lesz a picike neve? – kérdezte csobogva a folyó, és csillogó permetet szórt a levegőbe, hogy örömét mutassa. -Bizony, a névválasztás komoly feladat – döngték a méhecskék miközben porral hintették be a virágokat. - Szép nevet válassz neki, amit egész életében büszkén viselhet!- susogták a fűszálak, és ebben mindenki egyetértett. - Olyan cseppnyi még- mondta mosolyogva Hajnalfény. – Egészen apró. Épp egy harmatcseppnyi… Legyen ez a neve, Cseppecske!- Igen kedves név – suttogta vidáman a szellő, és ő is körbetáncolta Hajnalfényt. – Biztos vagyok benne, hogy mindenki nagyon szeretni fogja. És hogy ez Cseppecskének is igen nagy elégedettségére szolgált, abban biztosak voltak, mert álmában is mosolygott Hajnalfény karjában. Cseppecske gyorsan nőtt, ahogy a legtöbb tündér, és amikor a fák elkezdték hullajtani a virágaikat, ő már vidáman kergetőzött a pillangókkal. Jókedvű, kedves kis tündér volt, aki nagyon szeretett Hajnalfénnyel repülni, és kíváncsi volt mindenre, ami a folyó partján történik. Gyorsan tanult, és nagyon okos volt, amit egyszer elmagyaráztak neki, azt többé nem felejtette el. A virágok, a füvek örömmel integettek neki, és amikor elfáradt a repülésben, a folyó hullámai ringatták álomba. Egy szép nyári napon, Cseppecske Hajnalfénnyel repült, és egészen a távoli vadrózsabokorig szálltak. A rózsa nagyon büszke teremtés volt, és szép virágai tüskés, szúrós szárakon nőttek. - Illedelmesen kell viselkedned! – figyelmezette őt Hajnalfény. – Akárkivel beszélsz, vigyázz arra, mit mondasz, nem szabad megbántani senkit. - De honnan tudom, hogy mivel bántok meg valakit? – kérdezte nagyon komolyan a kicsi tündér. - Senkinek ne mondj olyat, amit te magad nem szívesen hallanál. Cseppecske összevonta a szemöldökét. Hisz ez nem nehéz. - Nagyon szép napot kívánok- köszönt illedelmesen, ahogy odaértek. - Szép napot neked!- köszönt Hajnalfény is, mert a rózsával nagyon vigyázni kellett, minden apróságon meg tudott sértődni. - Igen, igen, szép ez a nap. – hagyta jóvá a rózsabokor. – Hát kit hoztál magaddal, Hajnalfény? - Ő Cseppecske. Már meséltem neked róla, amikor még csak a leveleidet bontogattad. Csak akkoriban még túl picike volt ahhoz, hogy ilyen messzire elhozzam. - Na igen – felelte kissé sértődötten, mert nagyon nem szerette, hogyha arra emlékeztették, hogy bizony nem mindig nyílnak rajta a szebbnél szebb virágok. - Te aztán gyönyörű virág vagy!- ámuldozott Cseppecske, és ez bizony már a rózsának is elégedettséggel szolgált. - Hát igen, mindenki szerint tökéletes vagyok. - Szebb vagy még a pipacsoknál is, amiket láttam! - Pipacsok?! Hogy hasonlíthatsz engem a pipacsokhoz? Azok szánalmas gyomok hozzám képest! Cseppecske ijedten bújt Hajnalfény mögé, annyira megijedt a rózsa dühétől. - Én csak… úgy értettem… - Még hogy pipacsok! Áh, gyerekek… értenek is ők ehhez! És sértődötten elfordult. Hajnalfény magához húzta a kistündért. - Nem kell aggódnod. –súgta neki- Legközelebbre elfelejti. További szép napot! – köszönt oda a rózsának, és már indultak is vissza a folyó felé. A rózsa nem köszönt nekik, úgy meg volt sértve. Bizony, a szépség még nem jelenti azt, hogy illedelmes is valaki. - Én nem akartam rosszat mondani- szabadkozott Cseppecske. - Tudom én jól. De látod, nem is olyan egyszerű dolog nem megbántani másokat. - Látom- bólintott szomorúan. – Pedig én tényleg csak jót akartam. - Ugyan már!- hallatszott egy hang a fejük fölül. Csippcsiripp volt a kedves kis fecske, aki a folyó partján élt az egyik fán, és gyakran beszélgetett Hajnalfénnyel. Cseppecskét is nagyon kedvelte, és amikor tanúja volt a történteknek, nem állta meg, hogy bele ne csipogjon. – Ne törődj vele, bárhogy dicséred, azt hiszi, hogy többet érdemel. Úgy gondolja, ő mindenkinél jobb! Ne foglalkozz vele, Cseppecske, gyere inkább játszani. - Mehetek?- nézett könyörgő szemekkel Hajnalfényre. - Menj csak, de ne menjetek messzire! És ne feledd, mindig, mindenkivel légy udvarias! - Az leszek! – kiáltott vissza Cseppecske, de már repült is Csipp után, hogy megkeressék Azúrt a pillangót, és megkezdődhessen a fogócskázás.
A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.
A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.” (Wass Albert)
Azt kérded ki az igazi,valódi barát? Az,akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát. Kinek szemébe nézve meglátod minden apró baját. Kit csendesen megvigasztalsz ha könny borítja arcát. Ha ok nélkül bezárkózik,te átmászod hallgatása falát. Kinek nem hagyod,hogy egyedül vívja kilátástalan harcát. Kinek villanásnyi mosolya,apró kis öröme elűzi minden bánatod, s köztetek nincs olyan,hogy alul múlód őt,vagy túl szárnyalod. Kinek látványa a szívedet és lelkedet melengeti. Kinek nem számít mit vétesz,kis-e vagy nagy hibát, kivel ha beszélhetsz könnyebbé válik ez a nehéz világ. Az az igazi barát,kit szeretsz,tisztelsz,csodálsz, s ha választásra kerül sor,te szó nélkül mellé állsz. Az a barát,kinek egy kedves szava többet ér, a világ összes,minden kincsénél. Az a barát,kinek öröme az örömöd,bánata a bánatod. Kinek barátságát MINDEN körülmények közt vállalod
Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az...
A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság , a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.
Szia! Fantasztikus előadást láttam - Vári Évával és Kulka Jánossal A zene, a tánc jegyében. Küldtem Neked egy pps-t, mert én nem tudom hogy kell feltenni :)
Fésűs Éva Kívánság
Uram, ha egyszer nagyon jó leszek, egy szívet adj nekem! Egyszerűt, tisztát, szépet, kedveset, lakozzék benne erős szeretet és imádkozni tudjon melegen.
Nem kell lobogva égő gyötrelem, és tépő ösztönök, nem kellenek a cifra nyomorultak, kik rossz szerelmeket százszor meguntak, de olthatatlan vágyuk füstölög.
Nem kell megejtő, színes hangulat, vérkergető borok; tedd keserűvé, pecsételd le ajkam, hogy indulatnak játékul ne adjam, mi bennem szándékodból szent dolog.
Nem kell a kar, mely kígyóként ölel, tapasztalt, sima kéz, nem kell, hogy csak a testemet szeressék, - a múló mámor mélye dúlt üresség, s nem kell a szó, mely rombol, úgy becéz.
Vigyázz reám, ha forró pillanat oson be álnokul lelkembe, - mert én hófehérre vágyom, és mégis sokszor megcsal önnön álmom, ha jobbra, balra csóktüzecske gyúl.
Ne legyen tűz és füst az életem, csak szentjánosbogár; de szabadíts meg az öncélú vágytól, mely hamis lidérc fényeként világol s a fáradt lélek békét nem talál.
Uram, azért egyszer, ha jó leszek, adj nekem egy szívet, ki tisztán szűrte át e földi lázat, kiben testvérek büszkeség, alázat, ki enyém volna, s énvelem Tied.
Kylie Minogue-Nick Cave: Where The Wild Roses Grow
They call me The Wild Rose But my name was Elisa Day Why they call me it I do not know For my name was Elisa Day
From the first day I saw her I knew she was the one As she stared at my eyes and smiled For her lips were the colour of the roses That grew down the river, all bloody and wild
When he knocked on my door and entered the room My trembling subsided in his sure embrace He would be my first man, and with a careful hand He wiped at the tears that ran down my face
They call me The Wild Rose...
On the third day he took me to the river He showed me the roses and we kissed And the last thing I heard was a muttered word As he knelt above me with a rock in his fist
On the last day I took her where the wild roses grow And she lay on the bank, the wind lied as a thief As I kissed her goodbye, I said, "All beauty must die" And lent down and planted a rose between her teeth
They call me The Wild Rose...
Ahol a vadrózsák teremnek
Vadrózsának hívtak pedig a nevem Elisa day volt. Nem tudom miért hívtak így, hiszen a nevem Elisa Day volt.
Amikor először mosolyogva a szemembe nézett tudtam, hogy rá vártam. Az ajka olyan vérvörös és vad volt, mint a rózsáké a folyóparton.
Kopogott az ajtómon, belépett a szobába És a remegésem megszűnt erős karjaiban. Ő volt az első férfi az életemben. Óvatosan törölte le az arcomon legördülő könnycseppet.
Vadrózsának hívtak…
A második napon egy szál virágot hoztam neki. Sosem láttam hozzáfogható szépséget. Megkérdeztem: "Tudod hol nevel a természet ilyen édes, skarlátvörös, buja vadrózsákat?"
A második napon egy szál vörös rózsával érkezett és megkért Adjam át neki magamat és a bánatomat. Feküdtem az ágyon, és csendesen bólintottam. "ha megmutatom a rózsákat, követsz engem?”- kérdezte.
Vadrózsának hívtak…
A harmadik nap levitt a folyóhoz. Megmutatta a rózsákat és megcsókoltuk egymást. Az utolsó hozzám érkező hang egy elhaló szó volt. Miközben egy kődarabot szorongatva állt mellettem.
Az utolsó napon elvittem oda, ahol a vadrózsák teremnek Feküdt a parton és egy tolvaj szellő ellopta búcsúcsókom szavát: "Minden szépségnek meg kell halnia." Odahajoltam és betettem egy szál rózsát a fogai közé.
Sokan vannak, akik elintézetlen benső viszonyaikat kívül akarják rendezni. Abban a tévedésben vannak, hogy a másokhoz való jóság pótolhatja az önmagunkhoz való jóságot. Sok örömtelen lélek gondolja azt, hogy a szeretet csupán az emberekhez fűződő kapcsolatait jelenti, ezért önmagához nem jó. Önmagát lebecsüli, ostorozza, örökösen bűntudatos, s csak a túllihegett külső pótcselekvések néhány pillanatában éli meg, hogy ő nem is rossz ember. A másikkal “jót tenni” csak akkor lehet, ha észre sem vesszük. A valódi “jótett” nem is lehet más, mint hogy a másik embert önmagához visszavezetjük; saját erejére, sorsmegoldó hatalmára ráébresztjük - végső soron, hogy megtanítjuk önmagát szeretni. Márpedig ha ezt magunkkal nem tudtuk megtenni, másokkal sem fog sikerülni.
"Keresni foglak, amíg egyetlen szerető nő és férfi létezik ölelő, s törékeny testükben léted szerteárad, míg nap holdra, s holdra nap, s keringő bolygónk végleg kifárad, e csillagideje tartó zuhanásban."
"Mint a homokba rajzolt archimedesi körök, a szerelem törvénye testünkben oly örök. Titkát már görög edények rajza rejti, szemét, amint a férfi a nőn ott felejti, s ahogy a nő karja antik kőbe vésve tárul örökös ölelésre. "
(Barta László-Szerelem az időben) ˇ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ Hűvös karjaidban Hűvös karjaidban rejts el engem, éjjel, amikor rám hullnak az álmok, csókjaiddal hűsítsd lázas lelkem, mint vándorhajót az óceánok.
Megtartó vágyam te vagy a versben, uralkodsz rejtelmes áramában, dús szerelmünk fűszerével telten már boldog kikötőm megtaláltam. Barta László (santiago)
Szép szemed íriszében lágyan hervad a kék Hold, peng a gitár az éjben, szerelemdalt, ami rég volt, leng dala hófehéren, holt szeretők dala szólt, fent Göncöl szekerében, visszhangozza az égbolt.
Eldobtam egy gyufát, s legott hetyke lobogásba fogott lábhegyre állt a kis nyulánk hegyes sipkájú sárga láng vígat nyújtózott, furcsa törpe izgett-mozgott, előre, körbe lengett, táncolt, a zöldbe mart nyilván pompás tűzvészt akart piros csodát, izzó leget égő erdőt, kigyúlt eget; de gőggel álltak fenn a fák és mosolygott minden virág nem rezzent senki fel a vészre a száraz fű se vette észre s a lázas törpe láng lehűlt elfáradt, és a földre ült lobbant még egy-kettőt szegény s meghalt a moha szőnyegén. Nem látta senki más, csak én.
Ha most valaki halkan idejönne idelopózna a hátam mögé és megkérdezné: fáradt vagyok-é?
Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát finom-borzolón fürtjeimbe lökné s én azt hinném, hogy úgy marad örökké. Leoldaná selyempuha kendőjét és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam. Ajkával mérné: nincs-e lázam?
Nem lenne szava, nézne csak míg én hallgatnék magamat keresve lelankadva egy félbemaradt versre...
S ha már szabályos lett a pihegésem és lelkem földjén álom-eke szánt át vigyázva, halkan elfödné a lámpát...
