"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Van egy szó, van egy név ezen a világon, Melegebb, színesebb, mint száz édes álom. Csupa virágból van, merő napsugárból.. Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól. Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja, Örömében sir az, aki e szót hallja. Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja, Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya. Amikor a szíved már utolsót dobban, Ez az elhaló szó az ajkadon ott van. Mehetsz messze földre, véres harcterekre, Ez a szó megtanít igaz szeretetre. Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld, Hogyha elrebeged, már ez is imádság. És ha elébed jön könnyes szemű árva, E szóra felpattan szíved titkos zárja. Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név, Királynak, koldusnak menedék, biztos rév. Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok, Ha keblére borulsz és el kinek mondod? S ha szomorú fejfán olvasod e nevet, Virágos sírdombon a könnyed megered. Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom, Nekem a legdrágább ezen a világon. Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám, Amikor kimondom: anyám, édesanyám.
Oh nézd a furcsa ferde fát, Mint hajlik a patakon át, Oh lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tűnődő, ki ily estelen A végtelen titkába el merül És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen...
Én nem tudok A csendről, melybe száz forró titok És jövendő viharok lelke ébred; Hol nászát üli száz rejtett ígéret. A csendről, melyre mennydörgés felel, Idegzett húr most, oh most pattan el, Vagy fölzengi a nagy harmóniát, Az életet, az üdvöt, a halált, Mindegy! Valami jönni, jönni fog! - - Ily csendről nem tudok.
De ismerem Hol bús töprengés ág-boga terem, A csonka múlt idétlen hordozóját, Sok, sok magános, lomha alkonyórát, Melyből a szótalan, közömbös árnyak Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, S a szívnek várni, - várni nincs joga, - Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, Míg percre perc születni kénytelen, - - - E csöndet ismerem.
„Sokáig álltam az eső áztatta utcát bámulva. Újra 12 éves kamasz voltam, aki órákig nézte az esőt. Ha az ember elég sokáig bámulja, kiürül a feje, nem gondol semmire, és a teste fokozatosan ellazul, megszabadul a világ valóságától. Az esőnek hipnotizáló ereje van.”
"A természet számomra arról a harmóniáról beszél, amire tulajdonképpen minden ember vágyik. A természet rendje jelenti azt a romlatlan világot, amelybe minden ember szeretne visszakerülni. (...) A természetben mindennek megvan a maga helye, csodálatos egyensúly ez, amit az ember csak felborítani képes."
Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel. Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad. Köszönöm, Istenem az édesanyámat.
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban – itt e földön senki sem szerethet jobban! – Köszönöm a szemét, melyből jóság árad, Istenem, köszönöm az édesanyámat.
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva, Aki oltalmadat, vigaszodat várja. Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk, Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk! Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel, Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését, Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését! Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad, Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat: Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!
Sebesen suhanó sólyom, szárnya alatt a széllel suhan úgy tova a tájon, mint ahogy múlnak az évek. Emlékek, tétova percek tűnnek el nyomtalanul, visszaidézni a szépet próbálom hasztalanul.
Egyetlen kép, ami tiszta, mióta emlékezem, anyu, hogy fölém hajolva megfogja a két kezem. Szemében szeretet csillog, az arcán büszke öröm, hogy ő lett az anyám, a sorsnak ezerszer megköszönöm!
Ráncait a kendő keretbe fogja s a csomónak dupla szára nőtt, fontosabb, mint amiért megkötötte, összefogja múlttal a jövőt. Szorít könnyező emlékeket, melyeknek elvarrta szálát a mosoly, megbékélt már itt - a földi létben -, együtt a menny és a pokol.
Ha fehér kötényét felköti, elővesz lisztet, mérleget, és öreg szemüvegén át egy régi füzetet nézeget, melybe a számtalan receptet sok-sok éve írja át, már érzem a készülő finom sütemény illatát.
Ha kis dobozában a gombolyag elfogy lassan két tű között, meleg zokni vagy pulóver lesz, amit nekünk kötött.
Egyet-egyet a csillagokból is - ha kérjük - kivesz, ha ezt hallja tőlünk, hogy: Mama... Mama, kérlek! Mama, légy szíves!
Az én anyám csendes nyugodt, szelíden szerető jó anya, amilyenből - tudom - sok százezernyi él és szeret, félt, dédelget s aggódva felnevel egy-egy lányt, fiút, úgy, ahogy anyám teszi, ahogy ő nevel szelíd mosollyal, kedvesen.
Az én anyám lelke erős, de nem nyel le büszke könnyeket - mit az öröm hív elő -, ha magához szorít úgy, mint más anya teszi ezt egy-egy boldog ünnepen ő is pont olyan büszkén könnyezik - lágy szívvel, boldogan -, ő is így teszi!
Az én anyám karja erős, törékeny válla nem remeg temérdek súly alatt, melytől összeroppanna a büszke férfitest és jajgatva futna el, de ő, mint sok-sok más anya, csak nevet és úgy tesz, mintha éppen játszana.
Az én anyám aggódva figyel, ha úgy látja, más vagyok, ha valami bánt, vagy csak úgy, elmerengve éppen hallgatok. Félt, mint minden más anya, de bölcs mosollyal hagyja csak megérni bennem minden titkomat.
Az én anyám mégis más, mint a többi százezer! Az enyém szebb talán vagy éppen kedvesebb? Az enyém jobban rám figyel, többet elvisel, szemében csillogóbb a fény, ha rám nevet, és úgy, ahogy az én anyám szeret,
Leleszi Balázs Károly: Szívére ölelte az emberiséget
Elhagyatottságát suttogta az égboltozat… Péter feje körül fel-felparázslottak az ajkak, a fogoly hátán a katonák gúnyos ütései csattogtak, és e bongó zsibongást, már harmadszor szakította félbe a kakas fanfárja. A nagytanács gesztikulálva zsinatolt, Pilátus flegmán ráloccsantotta kezére a vizet, aljnép Barabással koccintott, s a fogdmegek kinyújtóztatták a keresztet.
Iskáriótes Júdás, akit elcsábított a szemfényvesztő, aléltan a melegtől, egy vadolajfa lócán, az infláció várhatóságáról elmélkedett, a város ingyen cirkuszt szimatolt, és a megriadt énekesmadarak elhallgattak, szárnyaikkal törülték le verítékük vízgyöngyeit. A százados megrendülten cövekelt a kereszt mentén, míg pityókás beosztottjai, a déli sötétben, az elítélt köntöséért kockát vetettek.
Az Atya, a nem-láthatóban, a nagy fehér trónon ült és megrendülten nézett le alkotására a földre, majd így szólt a mozdulásra kész fénypáncélzatú angyalsereghez: „Ha keresztre feszítik az én szerelmetes Fiamat, akkor az Ő vére lesz majd vétkeikre a kegyelem.” …És ekkor egy véres, töviskoronás, átszegezett kezű Ember, emelkedő zuhanásban, szívére ölelte az emberiséget.
A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak. Az opál ég alatt a könnyű pára. A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak. Kibuknak a földből a füvek, a csírák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok. Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hanyadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább. Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hitetlen és erőtlen lélek vagyok. Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.
Őszibarackvirág püspökszínű szirma mintha álmaimra szentbeszédet írna, földi szentbeszédet, eget nem hazudva, sem égre, sem földre, csak azt mondva újra szép kenetes hangon, hogy ami van, az van, legyek áhítatos minden pillanatban, tiszteljem a létet, élvezzem a szépet, érezzek már minden szóban szentbeszédet s az eső zajában, s a fűben, s a fában, madarak tavaszi barbár imájában és az ő ünnepi szirom-lilájában.
Az ifjúság bájos vidéke Tele van napfénynyel, virággal, Himbálják illatos fuvalmak, Bezengi csattogó madárdal. Derűs ábránd, álom, reménység Szór pazarul fényt, illatot. Nem látni ottan ködöt, árnyat, Csak a bimbófejtő napot.
Te, ki megújulsz minden évben, Természet ékes ifjusága, S egyforma bűbájjal mosolygasz Bíborra és daróc-gúnyára: Gyönyörű május, szívdobogva, Vidáman hadd köszöntselek! Nekem is illatoz' virágod, Rám is sugárzik kék eged.
Napodnak hulló tiszta fénye Hevíti az egész világot. A mi csak kedves, a mi bűvös, Pajkos szeszéllyel mind kitárod. Minek zománcot nem te adtál, Elveszti illatát, színét. Te vagy a művészek művésze, Te az örök költői szép.
Virágokat hullatsz a földre, Ha tomboló vihar megingat; És hogyha sóhaj kél szívedből: Az is csak édes, langyos illat. Emelt homlokkal, könnyü szívvel Vivhatja az a lét-tusát, Kinek harczára te mosolygasz, Gyönyörű május - ifjúság.
nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül családi körében költi el nagycsütörtökön már kora délután meglép aki csak teheti nincs idegünk már a közös szorongáshoz a közös de a külön-különi megszégyenítéshez sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához ha legalább élőben menne mint minden este a megváltott és meg nem váltott világ minden híradójában latrok százai ezrei mentődnek föl naponta pilátusok légiói mossák a kezüket nyilvánosan és közben elégedetten mosolyognak bele egyenesen a kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat- kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra- dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat- hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai rohanó világban divatjamúlt a folklór a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már csak magának reméli
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Virágos fák közt ballagok, Feleségemhez ballagok, Kinő a földből már a nyár, Feleségemmel vár a nyár. Fényekkel ott a küszöbön, Szívemmel ül, mint küszöbön, Komoly örömmel énekel, Erős urának énekel. "Neveltem kövem patakon - Ne bujdosódj már patakon - Csobogott nap mint nap a víz, Tiszta már kövem, mint a víz. Sokat kerested, tiszta vagy, Tornyunkat rakni való vagy; Lakom szivedben, én uram, Gyere már haza, én uram." Hivj csak, hivj, kedves, én megyek, Zászlókkal, zenékkel megyek, Mikorra kedved könnyet ér, Akkorra urad odaér.