Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
pedig volna még volna még valami mondanivalóm a nyíló nárciszmezőkről például az alkonyi szélben riadtan lobogó hegyi füvekről a hegyekről a folyókról égről és földről a tengerekről az óceánok alatt vergődő tűzhányókról a szerelem végtelen napéjegyenlőségeiről amikor az idő is ellankad mint a patak ha szomját oltja benne a szarvas egyszóval kettőnk dolgáról az emberiség nevében volna még talán volna még
A nemzetek kimerültek a sok háborúban, és békésen hevertek a nászi ágyakon – mind akkora, mint a Duna medencéje. Megkezdődött a tavasz, az első önkívület. A még csupasz faágakon balkáni gerlék turbékoltak. Senki nem tudta, mit kell tenni, gondolni. Árvák voltunk, hiszen a tél nem hagyott végrendeletet; egy újszülött lepke repülni tanult zavarodottan, a legelejétől. A lepkéknek nincsenek hagyományaik. Nekünk pedig meg kell halnunk. Ez kevéssé elegáns befejezés egy vershez, tiltakozik R. És hozzáteszi: A versnek jobban kell végződnie, mint az életnek. Azért van.
E perctől kezdve hallgatnunk kéne már mert a szavak ezentúl csak elválasztanak nem közvetítenek két romos szív között pedig a hajnal ma kivételesen szép A szőlőlevelek harmatosak A rózsák csendesek és a bogarak nyugodtan alszanak E perctől kezdve már hallgatnunk kellene mégis arról beszélgetünk hogyha véletlenül nem találkozik két szív akkor céltudatosan nem érdemes nem érdemes keresni egymást még akkor sem ha élni csak szeretve jó
A fák sátrai közt mászkáltam, s olykor megérintett egy-egy esőcsepp, mintha csak azt kérdezték volna: akarsz-e szenvedni? Akarsz-e sírni? A levegő nyirkos volt, a levelek csillogtak, illatozott a tavasz és a boldogtalanság.
Magunkra kell vennünk a világ teljes súlyát, és könnyűvé tenni, elviselhetővé. Vállunkra dobni, mint egy hátizsákot, és útnak indulni. A legjobb este, tavasszal, mikor nyugodtan lélegeznek a fák, s az éj békésnek ígérkezik, a kertben pattognak a szil ágai. A teljes súlyt? A vért és a rútságot? Ez lehetetlen. Mindig megmarad a bánat lepedéke a szánkban, és a ragályos kétségbeesése annak az öregasszonynak, akit tegnap láttál a villamoson. Miért kell hazudnunk? Hiszen az elragadtatás csakis a képzeletünkben létezik, és hamar elillan. Improvizáció – mindig csak az improvizáció, semmi egyebet nem ismerünk, legyen az kicsi vagy nagy, a zenében, mikor a dzsessztrombita boldogan sír, vagy mikor a fehér papírlapot nézed, és még akkor is, ha a szomorúság elől menekülsz, és felütöd a kedvenc verseskönyved; rendszerint abban a pillanatban csörren a telefon, és valaki megkérdi – érdeklik-e önt cégünk legújabb modelljei? Nem, köszönöm szépen. A fakóság marad és az egyhangúság; a gyász, melyet nem gyógyít a legkiválóbb elégia. De lehet, a dolgok rejtve vannak előttünk, és bennük a mélabúhoz lelkesedés társul, mindig, mindennap, mint például a fény születése a tengerparton, vagy nem is, várj csak, mint a boldog nevetése annak a két kis ministránsnak, fehér karingben, a Szent János és a Szent Márk sarkán, emlékszel?
Kirakom a kést, az órát, a vén naptárt, a sok súlyt, papirost, ülve magamban az ágy peremén nem bánom, nem fáj az se, most hogy nem az enyém, - hogy melléd nem én fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.
Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt nézem a hessenthetlen éjt, amely beszív majd és feloldja majd a szenvedést és szenvedélyt, lágy mosolyodat, mely napjaimat nyitotta zárta, mint a hajnal s alkonyat.
Sötét világ. A sírhoz szoktatom - elszoktatva tőled - magam? Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom hangosan száll, oly magasan járok kapkodón, zihálva nagyon, mint vénen majd a rideg kaptatón.
A lég voltál, a völgy, tavaszi szél? Hogy elmaradtál lágy világ! Barackfa-illatod utánam ér átfog, visszahúz, elbocsát, lassan, mint ki fél nézek vissza mély meredélyedbe, gyönyörű veszély.
Az óra, hol mint alvó csíz piheg hol mint... gyors lépteim után köveivel az ösvény megered lefoly egy vad hegy oldalán - Hullok, fölkelek, némán így megyek mind messzebb, meleg édes valóság, szép honod felett.
A rózsának, mely veled ébredt, hamuvá hűlt hó parazsa. A kristály tó, ahonnét ideszálltál tavaszi sár-pocsolya. Ég s föld közt leng cérnagyökéren életed pillanata.
Éveimet ne háborgasd karommal ne játszadozz hagyd békén ajkamat... Számodra legjobb lesz ha elmégy ha kitárod az ajtót otthagyod az együtt fogyasztott kávét becsukod a könyvet összeszeded a különböző korszakokban készült képeidet. Miért nézel rám ily pimaszul ilyen kedvesen és nyugtalanul a titkot neked, na, csak neked árulom el mert meg akarlak menteni magamtól, a csalódástól rossz szüret évében születtem és az amit tőlem kaphatsz a végén könnyek. Ezért mondom szedd össze gyengédségeidet vedd le ajkamról a csókokat ne hagyd a párnán illatodat mert így szeretlek de a rossz szüret évében születtem és tudom mindennek keserű vége lesz...
Hiszek mindabban, mit sose mondtak még, legszentebb érzéseim szállni hagyom. Minek akarását mások sose merték, kitárva önként odaadom.
S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz, Uram, nem gondolok másra: erőm legyen ösztön, mely egyre visz s nem tusakodik tétovázva. Mert így szeret téged a gyermek is.
Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad kitárt karokkal öntve özönét, jövök haza, egyre feléd, és vallani, téged hirdetni akarlak, mint más soha még.
S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban maradjon e gőg: komolyan és magányban felhőkbe burkolt arcod előtt.
Rainer, Mindenre amit akarok Csak igennel felelj Ebből semmi rossz nem származik.*
A nagy éhínség miatt A gazság már nem lázít Így az éj közepén Kenyér helyett német költészetet fogyasztok És remélem, remélem jelentkezel.
Elválaszt bennünket a Volga A vérrel és lőporral szennyezett Volga Határok és barikádok Minden nap ugyan azt a harcot hozza Ugyan azt a fásultságot Néha úgy érzem a szerelmet nem érdemlem Mintha csak gyászolni tudnék.
Tudom valahol majd találkozunk Talán nagy városnak kellene lenni? A kisvárosok néha átvernek A napok az utcák mélyén telnek Tekintetemmel oda húzódok Ahol faun szemezi az éji csonka fürtöket Nem, nem félek a haláltól A vérszomjas porkoláboktól sem félek Csak írj.
Dobjatok le. Némán tűrök, míg gyásszal telnek az űrök, s földünk kíntól hempereg. Csak Dachau, Buchenwald s Belsen rettenetes bűnét jelzem. Dobjatok le, emberek.
Nem akarok sem bajt, sem pört. Isten, ördög ellenem tört. Mért néztek bitómra föl? Nálam minden mártír méltóbb. daccal érte el a vértót, amióta gyilkos öl.
Dobjatok le. Sose bántsa szemeteket tüske, lándzsa – mindig meghal, aki veszt. Gázkamrába hurcolt gyermek húsából trágyát kevernek, s én fásultan hagyom ezt.
Dobjatok le: Mire kellek, ha nem önt özönt a felleg, és még állnak a hegyek. Zúzzátok porig keresztem, mert csupán gúnynak szereztem. Dobjatok le. Ne legyek.
Kikalapálta a kovács ékesre farkát, taraját, és odafenn fura világ fogadta őt, csapatostul a nagy szelek, hát billegett, rikoltozott, szörnyű volt az igyekezet, minden szellőre a tolla megpördült, mint a motolla, a rettentő viharba felnyújtotta hosszú ércnyakát - de aztán megfogta a rozsda, s kelet iránt szegény feje mindörökre megállt. De a szél úgyis afelől fúj többnyire.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s úgy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos utakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rím előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltűnök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
A piros sugarak közül az egyik minthogy esti felhők mögé bújt a nap nem a napból egy égő városból fakadt A sirályvijjogások közül az egyik mely imént csapódott fülünkbe nem abból az ifjú barna sirályból nem is abból a másik csaknem-fehér sirályból szakadt ki hanem egy kisgyerekből
Kezedet szívemre helyezted aritmiás verései közül némelyik nem az enyém volt hanem a bajbajutottaké Olyan kicsiny lett mára a világ A felhők függönyén túl hideg szél fúj a zugokból hol leskel az éj készen arra hogy közelebb lopakodjon
De tudod-e emberarcú barátom nővérem ki felém fordítod védtelenül szép emberi tekinteted:
Még nem a mi városunk borult lángba Még nem te hordod a gyermeket kit ölnek Még nem mi vagyunk a bajbajutottak
Gondolataid, s amit elvégeztél, nem múlnak el, de reményeid meghalnak, örömed, vágyad meghal, követeléseid, óhajtásaid meghalnak, de nem az, amit elvégeztél, amit elvégeztél, mindennek ellenére végbe tudtál vinni, az az arcpirítóan kevés, az él, többet kellett volna, az él, míg az, amire vágysz, az meghal, reményeid meghalnak sietve mind, de amit gondoltál, mit gondoltál?, élni fog, s mit végeztél el te?, az ördögbe is, hát mit végeztél el te – te?
Ezerkilencszázhetvenkilenc október tizenharmadikán fölegyenesedett a kertben és lopva szétnézett az apám. Az ásót földbe ütve hagyta, mintha csupán a boltba menne, s mivel kezén is, homlokán is zavarta őt a munka szennye: megmosdózott a locsolónál - nyitva maradt nyomán a vízcsap - s úgy lopakodott ki a kertből, mint aki percre távozik csak. Aztán - mikor senki se látta - egy alacsony felhőre lépett és nekivágott kiskabátban a magasságos őszi égnek, amikor rájöttünk a cselre: már nem tudtuk követni szemmel.
Fogják meg! Ott! A földi létből kereket old egy öregember!
hogy megszerettelek, pedig felbolygatta ez a szeretet az egész életem, Tudod, soha nem csalódtam benned, pedig sokszor nem értettem a cselekedetedet, sokszor féltettelek, leginkább magadtól féltettelek, Tudod, lassan fogynak körülöttem a dolgok, a dolgaim, vagy messzire kerülnek tőlem, vagy csak én távolodok, ahogy szakadoznak a szálak, az érzés egyre jobban magához láncol, Tudod, mikor megkönnyezek valamit, ami szép volt, megvigasztal a gondolat, hogy lakozik bennem egy csoda, ami nem hagy el, amit nem vehet el tőlem sem az irigység sem a rosszindulat, Tudod, ebből az érzésből táplálkozom, miatta össze sem csuklom, ha elesek is, érte felállok, ha sírok is elmosolyodok, talán, ha végleg elalszom, érte akkor is felébredek.
Amikor még otthon laktunk, és nem itthon, sokszor elmentünk a kilátóba. Itthon is kellene keresni egyet. Mert anya szerint az egész olyan kilátástalan.
