Keresés

Magyari Lajos

TEREMTÉS

Férfi menetelés kemény sorokban,

helytállás szigorú ostromokban,

óvó kéz termők, fák felett,

vizek felett és álmaink felett,

villó értelem, tömör igazság,

(óriás szavát – szavaink adják)

saját ezerszer megszorzott erőnk,

múltunk, jelenünk, jövőnk,

legemberibb emberi arcunk,

jónál jobbért megszállott harcunk,

új varázsszó, mely teremtett:

termőt, gyárat, értelmes rendet,

zúgó erdőt, felbuzgó kutat,

              Utat

az embertől az emberekhez.

Hétarcú ballada, 1969 [71.]

Magyari Lajos

JÚLIUS

1

Fizetség a földrepesztő nagy

hevekért –

már nem zuhog, nem hull –

suhogva szakad a zápor,

a szomjú föld gégeszakadva

issza az áhított italt.

Fákra, füvekre rábukik a szél,

ajazza, töri az ágat –

zizegve sikoltanak a kalászok

– görög tragédiák hatalmas kórusa –

jajdulva várják a sorsot.

A zöld élet fejét reszketve lesúnyta.

Mint elejtett tányér elreped

az ég

az első villám nyomán:

szálfák kibomló lomb-kontyába

fénylő csatokat tűznek a felhők.

Ázott kaszások szemberohannak

a nagyidővel –

ingük alatt borzol a félelem:

nehogy villámot vonzzon

pengéjük vasa

(oda azért egy se hagyná).

2

Roppant üvegharangot láthatatlan

spongya törli

Megrázzák kóficuk a kukoricák

3

Ilyenkor nagy nyári esők után

sercenve pattan szét az ég,

mint csodálkozó kisleány-szemek

úgy kitágul és benne ég

az érlelés, a megnyugvó öröm,

hogy zamat gyűl már

a gyümölcsökön.

Végtelen erők moccannak a földben,

zizzentik a napszínű kalászt,

olyan a föld most, mint az ember,

aki megkóstolta az alkotást,

részeg örömben legszebb lényegét

fába, fémbe, szavakba osztja szét.

Hétarcú ballada, 1969 [65-66.]

Magyari Lajos

LÁNY

Valami furcsa fényből született,

mi még szemében parázslik.

Tiszta igéken nőhetett,

hogy elhívjon a legnagyobb varázsig.

Csak elindult bennem csendesen,

beillant, mint fénybe harmat

– minden utamra jött énvelem

s megszerzett minden hatalmat.

Hétarcú ballada, 1969 [56.]

Magyari Lajos

KÉKSZEMŰ

Szemeden kék lepkeszárny táncol

nagy-kék szemeden lebeg

minden rebbenéssel oltja-gyújtja a fényeket

                Kékszemű

                      mikor te jöttél a fák

                      elrejtették már a szerelmük

                      én annyi szerelmet felejtettem el

                      – te sem Tavasznak jöttél induláskor

                      válladon ült barna madár

                      riadt-szép madár

Kékszemű

                 lesz-e nyár?

Szemeden kék lepkeszárny táncol

nagy-kék szemeden lebeg

Oly lepkeszárny lesz-é szavam

hogy kék csillagot gyújtson a szemed?

Hétarcú ballada, 1969 [55.]

Magyari Lajos

HAZATÉRÉS

Hazatérünk a mezőkről.

Kéz a kézben.

Az aszfalt

csöndes, nagy nyári folyó,

talpunk alatt

a végtelenbe tart,

s mert vagyunk

magasba vágyó, nyugtalan tisztaság,

lépteinket nem húzza le mélyre.

Hazatérünk a mezőkről.

Kéz a kézben.

Az este szembejön s a Város.

Lásd, kedves mindig így kell

              járnunk

a mezők és városok között:

két embernyi fáklya

lángja, mi csak együtt lobog

és magasabbra csap,

ha szembevág a szél.

Hétarcú ballada, 1969 [53.]

Magyari Lajos

SZERELEM

Égnek a fák lobogó szirommal

– nyugtalan máglyák –

nyugtalan nyarak kora reggelén.

Tömpe mordulással

hegyek menetelnek, ringó

csordákkal, kövekkel, füvekkel

szelek tetején.

Karomból halkan kibomlik,

sikongva szalad fűzfák ághegyén

– karcsú, drága játék –

kékszemű, kéktüzű lány –

Most minden bennem van, amit szeretnék.

Akarsz-e vigyázni rám?

Hétarcú ballada, 1969 [47.]

Magyari Lajos

TÉLI TÁJ HASONLATOKKAL

Könnyű ködök szürke szvetterében

a táj falut tart öblös tenyerén:

kis párálló teste vackolódik

mint gondjaim között a remény

Én itt a tenyér peremén –

havat roppant harangszó könnyű lépte

csillagok gyúlnak a havon őzcsorda

vonul mitől se félve

Ha így egymásra lelnek a dolgok

bizalomra nyílik ki az ember –

verébröptű füttyel köszön – tenyerében

madárkatestű szerelemmel…

Hát csillagos kedvvel baktatok én is

ez érdescsontú gerincen át:

az Őzek Forrása mellett a völgyben

földszürke pluszjelek a fák

De ez a mindenség is befejezetlen

bár a hiány csak bennem esengő –

lásd a túlsó dombról kellene jönnöd

kezedben piros lobogó kendő

Hétarcú ballada, 1969 [46.]

Magyari Barna

ÉGETNEK A SZAVAK

minden artériám feszített kötél

rajtuk a szenvedélyt szőnyegként vered

te ott írsz én itt égetnek a szavak

az ábrándozás is nagyszerű veled

tőled magamig hordom az életet

lelkembe tekerem ami törékeny

ezernyi csókot álmodik ajkam de

hány öröm fér el egy emberi génen

arcod mellé arcomat szíved mellé

szívem – így rakja ki a gyönyör magát

s mert most messze vagy közös takarónknak

betűcérnájával varrom az éjszakát

Magyari Barna

SZEMÜNK ÖSSZEVILLAN

mintha az élet új erőre kapna

a táj szerelmi díszletet mutat ma

csobog a vízesés a hegyek vére

gyönyörű a természet veled nézve

az öröm s a vágy pontját keresztezed

ahogy az erdőben megfogom kezed

köröttünk sziklák szavak erdei fák

gyere a boldogságba menjünk itt át

a hegyoldalon lépkedünk nevetve

lelki képem lényed fogja keretbe

ha velem vagy szívemben örömfű nő

szemünk összevillan készül a jövő

Magyar László András

ÁLOM

Nézd: körülötted gomolyog az álom,

ringasz parafán, könnyü halálon,

mosolyogsz, kék víz mossa a tested,

szirtek zöld hasa már nem ijeszthet,

nagy halak úsznak, loccsan a halk hab,

lágyneszü taraján éj fut a partnak,

ha a csönd dobban az égi erekben

ringasz majd kék végtelenedben…

Idill [67.]

Magyar László András

TÉGED

Nézni tenger-kék ragyogásba ringó

hinta-játékát naparany haboknak,

tiszta hullámzást, gyönyörű, de téged

        nézni a legszebb.

Fogni bársony-mély moha nyirkos árnyát,

csönd-sötét földet gyömöszölni, hűs víz

lükkenő testét simogatni jó, ám

        téged a legjobb.

Dús zenék mélyén csuda ellebegni:

dallam illan szét ereidben, omló

lángokat lobbant, de nekem csodásabb

        hallani hangod.

Idill [48.]

Magyar László András

ÁLMODOZOM RÓLAD

Álmodozom rólad      bár az enyém vagy már

test sem vagy egészen      álom se maradtál

lebegő lényeddel      takarózom nappal

éjszaka csöndem vagy      szívdobogó-halk dal.

Idill [41.]

Magyar László András

TÁVOL

Hogy imbolyognak távol vízi fények!

Kettős a város, part és pálmasor,

zöldes homályban nagyhajú szirének

csapatja táncol. Arcom áthatol

a hűlt jelen hártyáján: lágy meleg

csorog szememre, ott ülök veled

a fák alatt, hol visszaring a kéken

hullámzó csönd. Fölöttünk ingaképpen

leng, leng a hold, számolva perceink.

Idill [46.]

Magyar László András

ÉBRED A KEDVES

Álmosan ébred, szemei hunyorgók,

jószagu testét sugara füröszti

s megcsutakolja melege a szorgos

hajnali napnak.

Tétova lassan mosolyog ahogy rám

nyitja szemét, fölkönyököl az ágyon,

s bár haja borzas, de Aphroditénál

lám, gyönyörűbb ő!

Idill [39.]

Magyar László András

ZAVAR

Itt megzavar, ami van,

mert ami van, nyugtalan,

változóban változatlan hogy is élne boldogan?

Úgy tudom, csak egy az Út,

az is végtelenbe fut,

meg nem rövidíti hosszát sem lépcső, sem alagút.

Hogyha látnék, vak vagyok,

körülvesz az állapot –

mért hiszem, hogy van, mi rajta változatlan átragyog?

Idill [27.]

Magyar Gizella

JÁTÉK A FÉNNYEL

Derengő fény gyul a dombok felett.

Oszladozik az alkonyi sötét.

A növekvő hold sápadt hidegen

ezüstözi már a fák üstökét.

Szobámba surran… hófehér falát

gnómok, nimfákkal népesíti be

s a szűzmáriás öreg képeket

körültáncolja nagy jókedvibe.

Csengőn kacagva száz darabra tör.

Remeg… vonaglik, sóhajt és nevet.

Én meg pergetve, ujjaim között

szitálom őket, mint a gyöngyszemet.

Uj magyar museum. 1. köt. I. füzet, 1942 [60.]

Maghy Zoltán

TAVASZI CAPRICCIO

Jön a tavasz és ujjongva hódít,

Lengeti győztes, zöld lobogóit.

Téli odudból vén, öreg medve

Hogyha előbújsz rácsap szívedre.

Vidám előörs: játszva szökellő,

Kedves, bolondos tavaszi szellő.

Csiklandva Szívem!... S nézd szerteszéjjel

Rügyek kacagnak az ifjú fénnyel,

Mit rájuk vét a lángsugarú nap!

Cseppek csillognak a fákon, duzzad

A zavaros hólétől az árok,

Villognak a nedves pókfonálok.

Diákszívekben meg a szerelem

Csurran neki, mint a házereszen

A jég! ...most indul pihent földjére

A falu kérgestenyerű népe,

Hogy megakassza a rozsdás ekét!

S míg áldott földszag indul szerteszét

A mámoros, kacagó világon:

Én átölelem az ifjuságom,

S köszöngetek a jövő elébe:

Béke és Áldás, Áldás és Béke!

Az Alföld porában, 1929 [70-71.]

Maghy Zoltán

BÁL UTÁN

Hajnali szellő hűvös csókja leng

Be szobám ablakán, és a falon

Szerteszét törik forró sóhajom.

Körülölel a drága, néma csend.

Végigsimítja lázas szívemet

A rózsák édes lenge illatával,

Szívom szívom csókra éhes szájjal:

Megcsókollak a Végtelen felett…

Táncos kis cipőd perdül szívemen,

Újra sóhajtom: édes Istenem,

Óh mit is adjak, mit adjak Neked?!

S minden kérdésedre egy sóhaj felel

Mely egyre feljebb, óh Hozzád emel:

Fogadd el hát e halk szonettemet…

Az Alföld porában, 1929 [69.]

Maghy Zoltán

MÁMOR

Tegnap még árván sírtam otthon,

S ma: kacagok szegény bolondon,

S alig hiszem, hogy ez én vagyok,

Ki elhagyott minden bánatot,

S nagyon szótlan, békességesen

Hallgat itt a zöldellő hegyen.

S még nem is borong, furcsa sorsán

Ül a békesség zöld hegyormán.

S előre néz a napsugárba,

Nem zavarja sóhajtás, lárma,

Lelke tükrét se borzolja szél,

S ki egyet érez, azt, hogy ma él!

Rossz tüdője vígabban piheg

És nem kérdezi: miért? minek?...

Nem töpreng a holnapról, máról,

Csak ül, csak ül békességesen:

Álmodik a békesség-hegyen

S mámoros az Élet-borától…

Az Alföld porában, 1929 [68.]

Maghy Zoltán

ŐSZ

A víg, bolondos karnevál

Már véget ér: a bál nem áll,

S a forró fényes bál után

Ím bontogatja lágy haját,

Lemossa festett színeit

Letépi báli díszeit,

Minden volt szépséget lehány

S zörgő levél-vackába búj

Az Eszme, karcsú kéjleány…

S hull a levélke, egyre hull…

S kit a szerelem partra hányt,

Csalódott szerető gyanánt

Könnyes szemekkel messze int:

A hűtlen nyár után tekint…

S borongó bús szíve felett

A nap sugára úgy lebeg,

Mint a mosoly, mely a halott

Hideg szájára ráfagyott…

Az Alföld porában, 1928 [59.]

Maghy Zoltán

ALÁZATOSSÁG

S alázatosan ím Előtted

Állok Istenem, hogy erősebb

Vagy nálam, elismerem, Uram,

Nagyon megtörten, szomoruan.

De be kell látnom – már nem vagyok

A régi: többé nem akarok

Felfelé törni, s már nem fogom

Többé égbe törő ormokon

Lobogtatni véres szívemet:

Megkeresem a tekinteted

S megyek Utánad, Te utánad!...

Máma szívemre szállt a Bánat

S mássá lettem, mint aki voltam,

S alázatosságom fölébe

Derült lassan az áldott Béke

Napja; Uram, ma boldog vagyok,

Uram, ma semmit sem akarok: –

Lehajtom a fejemet mélyen

Az alázatosság nevében –

S legyen meg a Te akaratod…

Az Alföld porában, 1928 [55.]

Maghy Zoltán

ERDEI BOLYONGÁS

Hajad aranyban hentergő

Hullámos, fényes szőke erdő,

A szemed, mint a végtelenség

Oly messze fénylő végtelen-kék.

A szád, a szád, a szád mint egy

Zamatos, piros égi meggy,

Mit megleltem az ég alatt!

És a fényes, drága nap,

Mely felragyog az ég alól

Felémborul és rámhajol,

És mint glória úgy lebeg

Éltem felett: – az életed!

…A nyárutói tölgyes erdőn

Így bolyongtam, ily elmerengőn,

Így bolyongtam a bús avarban

És a szívemet betakartam,

Betakartam balzsamos kézzel,

A boldogság szelíd egével,

Már ismerem a szád ízét,

Hajad hullámos szép díszét,

És a szemed, két kék szemed

Messzetündöklő színét.

S nincs szín számomra színesebb,

Mint a te tündöklő szemed.

Szín és íz nincsen ízesebb

Mint rózsaszirom ajakad

Íze. Még dísz sincs díszesebb,

Mint fényt küllőző dús hajad

Dísze!... A szín, az illat és zamat

Már mind enyém és mind Te vagy!

A kérdés mégis rám tapad,

S az őszi erdőn úgy kisért:

Miért, mondd miért, óh miért?

Az ősz miért hogy eljő!

Az Ősz mégis csak eljő…

És boldogságom kék egére

Úgy kúszik fel a bánat képe

Mint lenge bárányfelhő…

Az Alföld porában, Szarvas-

kő, 1928. augusztus [53-54.]

Maghy Zoltán

HA VALAKI EGYSZER…

Ha valaki egyszer rámtalál,

Tudom, hogy a szívére ölel

S közel leszek hozzá, oly közel

Hogy én leszek a vére ritmusa:

A mardosás, az önvád, a kín

És a megbékélt tusa,

Halálos beteg szívében

A derengő remény,

Én leszek, én:

Szivárvány a szomorúságán –

S ott halok meg sóhajként a száján:

Oly közel leszek hozzá, oly közel…

Óh fenségesen szomorú érzés,

Így elhagyottan: hogy valaki egyszer

Rámtalál és a szívére ölel…

Az Alföld porában, 1927 [49.]

Maghy Zoltán

AZ ÉN VÁROSOM

Földszagú, poros kis alföldi szállás

Az én városom, s benne oly kevés

Az álomszerű, költői meglátás,

De annál több a bú, a szenvedés.

„Nagy a por” és a bírálgató szemek

Megvakulnak mind felhője alatt,

Magukba néznek, s mit látnak egyebet?!

Szürke hajnalt, ha rég fent már a nap.

Úgy szerteszórja teremtő sugarát

Megcsókolja mind a csukott zsalut

Mégse értik meg ébresztgető szavát…

…S átöleli a csendes kis falut,

Mert csak szereti minden szerelmével:

Csókomat küldöm az álom szaván

Mely egybeolvad az alkonyi fénnyel

– Örömkönnyek közt kacag az anyám!

Az Alföld porában, 1926 [46.]

Maghy Zoltán

ALKONYAT

A kert oly csendes, éjreváró, álmos,

Fényes fejét búsongón lehajtja,

Alkonysugár özönlik át rajta.

A rózsákon még egy-két lepke szálldos.

A kerti úton álmodnak az árnyak,

A szőllőlugas némán andalog…

Vöröslő fényben tündököl, ragyog

Bús levele a suttogó nyárfának.

A néma csenden szellő lebben átal,

Csókokat vált a csókos rezedával,

Aztán meghal álmodó szelíden.

Az ég csókja ég minden rózsaszálon:

Csupa lemondás, csupa-csupa álom –

És tenger sóhaj száll át a szíven…

Az Alföld porában, 1926 [44.]

Maghy Zoltán

SZONETT

Úgy gondolok én mindig Tereád

Mint a Csendes a holdas nyári Éjre,

Ismeretlenség szent szőkesége:

Hajbókolnak a vad gesztenyefák.

Zizzen a levél, sustorog a tölgy:

Bőszült viharral dacoló magát

Tüzes, szerelmes érzés futja át.

A csend meg a Vágy kart a karba ölt.

S járják az erdő árnyas utait,

Kisérőjük a holdsugár: a Hit.

És a színük oly bús, szerelmetes.

Sóhajukat az éjbe kitárják:

Szívük szerelmét, a szívük vágyát –

És mind Hozzád: az Éj felé repes.

Az Alföld porában, 1926 [43.]

Maghy Zoltán

FORRÓ, NYÁRI DÉLUTÁN

Beárnyékolt kis legény-szobámba

Betűz a Nap egy árva sugára.

Fény-özönében vidám porszemek

Sziporkázva fénytáncot lejtenek.

Lomb-árnyékával enyelg a falon

Mely fény-foltjába játszin belenyúl…

A kis szobában néma nyugalom:

Minden hang a csend mély tavába fúl.

A mély csendbe most óra kong bele,

Egy zöld legyecske versenyt dong vele.

A némaság most kétfelé szakad,

Majd mint a hullám, újra összecsap…

…Hang-gyűrűt zöng még a kis légy bele…

Elhallgat. Semmi. Minden elpihent

Forró nyári csend…

Kedvenc költőmmel kezemben

Fekszem az ócska pamlagon…

Rád gondoltam most merengve

Angyalom.

Lelkem hárfája beleviharzik,

Belezeng…

A kis szobában néma nyugalom,

A kis szobában most minden alszik

Csak lelkem zenél, lelkem szója zeng

Reád gondoltam, angyalom…

A kis szobában forró, nyári csend.

Az Alföld porában, 1925 [39-40.]

Maghy Zoltán

ABLAKBÓL

A szobámban hallgat a csend.

Az óra hangja belefúl

S a mélybe

…Minden oly halk, oly illanó

A szabadban lelkemre hull

A hó, a hó…

A havon át egy ember halad.

Fázósan meggörbed a háta.

A gőgös szél a fehér havat

Büszkén szemeközé vágja

De ő csak egy kicsit bánja:

Halad, halad…

A szürkületben hó világol

Nesztelen szánkó surran át,

Az éggel egybefolyt a távol…

S kint felsikoltó jajgatás

A téli tájon zúgva száll:

Halál, Halál!...

…A havas szél meg se zavarja:

Hógolyót gyűr egy kisdiák…

És ebbe a nagy zűrzavarba

Egy kis égi harmóniát

Csenget az estéli harang:

Gling-gling, galang, gling-gling galang.

Az Alföld porában, Hajdúnánás, 1925. november 29. [34-35.]

Maghy Zoltán

ÜNNEPI FALUSI HANGULAT

Volnál:

Kicsire-vágyó, megelégedett,

csendes falusi polgár.

Ünneplő ruhádat rendbe szedve

mennél a szent istentiszteletre,

s csendbe

imákat morzsolnál,

oly halkan, hogy magad se hallanád

befelé szűrnéd a szavát.

Igaz hitű volnál.

A szentbeszédre bólingatna fejed:

„Nagyon jól beszél ez a káplán-gyerek!”

Azután kiállnál a nagypiacra

valami hírt hallani,

az „újságot” látni erre, amarra

elnézdegélnél, megállnál a

kirakatos boltnál,

a jónapot-ra aggyon Isten-t szólnál.

…Itthon az ebédre nem kellene várnod,

megszegnéd a rózsás ünnepi kalácsot,

szemébe nevetnél vidám asszonyodnak.

„Mért nem adsz már enni annak a porontynak?”

S gyermekedet az öledbe vennéd,

becézgetnéd, örömödet lelnéd,

„Eszem meg a lelkét!”

S este,

ha forró már a fehér kemence,

hivatkozván az időjóslásra,

dörmögnél az időváltozásra:

„Az idő kezd csípősebbre válni,

pedig szükséges volna melegebb napokra.”

És vacsora után egy-két pohár borra

elmennél tanyázni.

Meghánynád-vetnéd a világsorját:

„Istenem, milyen sok a botorság,

a villannyal is még mit akar a Város,

hisz az utca keskeny és még hozzá sáros!!”

Azután a gazdaságra térnél,

s szóközben megállnál a Riska tehénnél:

„Hát biz mind a mellett

már kijön a szóra,

de ez még nem „ellett”,

pedig éppen hogy az ideje vóna.”

És aztán nagyokat búsulván,

hogy nagy volt a „vész, minden odament”,

néha-néha szólnál

s hallgatnád a bodros pipaszónál

hogy fülel a csend.

–––––––––––––––––––––

Ennyi a világuk, ennyi csupán ennyi,

talán jobb is volna messzebbre nem látni!

csodára nem várni!

vérző érzékenyen mit sem észrevenni!

– Milyen jó is lenne falusinak lenni…

Az Alföld porában, Debrecen, 1925. november [32-33.]

Maghy Zoltán

A DAL

Ott, ahol a nappal félhomállyá szürkül,

Ember-nem-járta vén tölgyek alatt,

Kibuggyant csengve, mohos sziklakőből

Muzsikás szavú, kristályos patak.

S hogy megcsókolta a Lét napsugára

Mámorosan néz az álmok felett,

Csillogón, bohón álmodóvá válva

Megérezte a nagyot, végtelent.

Érzem, hogy hívnak, tudom valaki vár.

– S cseppekre törve rohanva szaladt –

…Uram… a tenger! és nem látja immár,

Hogy édesanyja, a szív … megszakadt.

Az Alföld porában, [Hajdú]Nánás, 1925. április 18. [31.]