szvsz ez nem igaz: csak sokan a kényelemes utat választják, mert biztonságos napi rutinban boldogtalannak lenni könnyebb, mint naponta megküzdeni/megdolgozni azért, hogy boldogok lehessenek.
persze ezt nem a havi nettó jövedelmre értem, a boldogság nem -vagy nem elsősorban- attól függ, mennyi van a bankszámlán :-)
"a körülményeket is nagyrészt maga alakítja az ember. "
ez hihhetetlen nagy fasság. ki találta ezt ki? a 21. század nagy buta műfilozófiája eygenesen blikk színvonalból merítve, közbe meg egykét szerencsés emberen kívül az közepes v. nagyobb mértékű kényszerpályán mozognak az egyének.
Nem vagy egy könnyü eset. Szerencsére én értelek, mivel én is sokáig voltam egyedül.
De valami nagyon hiányzik az ember életéből. Olyan ez, mintha valaki a fiatalságát börtönben töltötte volna, szabadulása után jó eséllyel nem tudna megbékélni a helyzettel, a visszahozhatatlan, elmúlt idővel, a meg nem élt, s már meg nem élhető dolgokkal.
Igen, ez a hasonlat nagyon találó.
Tudom, de nem bírok belenyugodni a veszteségbe. Ez amúgy nem a barátnőm ellen történne, hanem saját múltam következménye. Egyszerűen hiányzik az, ami nem volt.
Pedig bele kellene nyugodni, ha a jövöben meg szeretnéd tartani a boldogságodat. Ha kalandokat keresel a barátnöd mellett (ha jól értettem), akkor hogy érted azt, hogy nem ellene történne? Vagy öt ez nem zavarja?
Nekem is hiányzik, ami nem volt, de már nem leszek többé tini, huszonéves, gimis, egyetemista. Amit akkor megélhettem volna (mint ahogyan azt sokan mások tették/teszik), azt én már nem fogom tudni bepótolni. Ez szerintem tény. Ezért jobb elfogadni, mint rágódni rajta.
belső önértékelési zavarokon a haverok sosem fognak tudni segíteni.
ettől függetlenül szerintem is igaz, hogy pusztán külső segítséggel sem lehet ilyen problémát megoldani.
az kell hozzá- és enélkül nem is működik-, hogy a célszemély saját maga rájöjjön, hogy valójában mi a baj, és merjen profi segítséget kérni. elsimerem, bátorság és/vagy elkeseredettség kell hozzá.
én se voltam:) kiküldik azt, kivéve phd mert ott esküdni kell, h pl a sumér segédigék terén szerzett magasszintű tudásodat sose fogod a hazád ellen fordítani...
Ennek kizárólag technikai oka volt. Szerettem volna elkerülni, hogy minden mondatom az szvsz, szerintem, úgy gondolom szófordulatok valamelyikét tartalmazza. Nem kinyilatkoztatásnak szántam, bár kétségkívül igaz, hogy magamból kiindulva nehezen tudom elképzelni, hogy valakit nem visel meg a pártalanság, kielégületlenség.
Nem dehogy. én egyedüllét alat azt értem, h egyedül vagyok, nem vár senki otthon, vannak haverjaim, munkám, lakásom, megvan a saját életem. alkalmi kapcsolataim lehetnek éppen, de ezekkel számolni v rájuk számítani társasági-érzelmi sőt szexuális szmpontból se lehet. ezeket hol keresi ilyenkor az ember hol nem.
Te azt gondolod, h attól mert egy szórakozóhelyen vsz felszedhet egy nő valakit ha nagyon akarja - persze nem pont egy adott valakit,ahogy esetleg te gondolod, hanem ált egy akárkit akinek épp olyanja van - ez háváj és stabilizálja az illető érzelmi-szexuális életét? ugyan.. ráadásul az első szex nem feltétlenül tartozik a legjobak közé, szal fáradozzon a nő azzal h nagy valószínűleg közepes kielégülést nyújt egy érdektelen embernek utána meg maszturbál egyet? mert innen is lehet ám nézni a dolgot.
Viszont ma már kár ezen rágódni, nem megbocsájtani. Mire mész ezzel? Nem jobb örülni annak, hogy mára jobbra fordult a sorsod? Szerintem el kell fogadni, hogy ami elmúlt, az bizony elmúlt és bepótolhatatlan.
De valami nagyon hiányzik az ember életéből. Olyan ez, mintha valaki a fiatalságát börtönben töltötte volna, szabadulása után jó eséllyel nem tudna megbékélni a helyzettel, a visszahozhatatlan, elmúlt idővel, a meg nem élt, s már meg nem élhető dolgokkal.
Ezzel nagyon veszélyes vizekre evezel. Könnyen elveszítheted a végre eljött boldogságodat és kesereghetsz tovább egyedül. Szerintem el kell fogadni, hogy van, amit nem lehet bepótolni.
Tudom, de nem bírok belenyugodni a veszteségbe. Ez amúgy nem a barátnőm ellen történne, hanem saját múltam következménye. Egyszerűen hiányzik az, ami nem volt.
helyesbítek: oldható lenne, ha ő maga képes lenne -külső kényszer nélkül- belátni, hogy bizony tízből kilenc férfi/nő nem gazember/butaliba, hanem az ő készülékében van a hiba. sokan épp erre nem képesek. pedig a terápia eztuán már a könnyebb rész :-)
Ez teljesen mindegy. Visszahozhatatlan, és úgy gondolom, nem lehet mindent a körülményekre fogni, hiszen a körülményeket is nagyrészt maga alakítja az ember. Ha az embernek valami nem megy/ment jól az életében, arról az az ember tehet, akinek az élete.
Ez rendben van, így igaz. Viszont ma már kár ezen rágódni, nem megbocsájtani. Mire mész ezzel? Nem jobb örülni annak, hogy mára jobbra fordult a sorsod? Szerintem el kell fogadni, hogy ami elmúlt, az bizony elmúlt és bepótolhatatlan.
Közben éppen az elvesztegetett múlt miatt szeretnék két életet élni: az egyikben vigyázni arra, ami jó, megélni azt, míg a másikban kicsit pótolni - teljességgel nyilván lehetetlen - azt, ami elmúlt.
Ezzel nagyon veszélyes vizekre evezel. Könnyen elveszítheted a végre eljött boldogságodat és kesereghetsz tovább egyedül. Szerintem el kell fogadni, hogy van, amit nem lehet bepótolni.
De a mai napig úgy érzem, egy kaland a nő részéről csak egy döntés kérdése (mázlisták), egy férfi részéről ritka szerencse.
Ez teljesen így van - és nem csak férfivélemény, hallottam már nöktöl is.
szvsz az, hogy valakinek sok sikertelen kapcsolata van, vagy egy sincs, egyformán gyakran eredhet (és ered) belső okból, és az esetek nagy többségében mindkettő viszonylag könnyen oldható lenne egy rövid, vagy középtávú terápiával. ha magában keresné a hibát a delikvens, nem a sok alkalmatlan, hazug, stb. férfiban.
és még az is lehet, hogy objektíve jönnének a jelöltek, de a nő szubjektíve - a maga szempontjából logikusan- úgy látja, hogy nem jönnek, illetve aki jön, az alkalmatlan- éppen az önértékelés miatt.
szvsz igazából mindenki párkapcsolatra vágyik. akit úgy írsz le, hogy 'igazából nem akar' párkapcsolatot, 'vár a hercegre' az szvsz majdnem mindig a kudarctól fél, és ezért "megelőző visszacsapásként" eleve hárít, nehogy később csalódás érje, és elmondhassa: "Ugye megmondtam előre! Még jó, hogy nem sérültem meg, mert már előre tudtam". Közben meg ő maga mérgezte meg a kapcsolatot a gyanakvásával. És mivel ez a legtöbb embernél abszolút nem tudatosul, nem is érti, mi volt a probléma, és a következő kapcsolatánál újrakezdi ugyanezt a végtelenített kört.
az emberek egy jelentős része nem is akar párkapcsolatot a sok panaszkodó nő igazából szerintem naponta kap ajánlatokat - csak nem kell neki senki, mert várnak a fehér hercegre lovon.
Egyetértek. Szerintem ez jónéhány férfira is igaz, csak ők nem hercegre várnak, hanem királylányra.
Szerintem ez nagyon nem így van. Külső "segítség" nem segítség. Pontosabban az empátia az, illetve esetleg olyan barátok, akik cipelnek ismerkedésre alkalmas helyekre, esetleg felhajtanak saját ismerettségi körükből jelölteket. A próbálkozás, a lehetőség önbizalmat adhat. A gátlásokat belülről lehet csak levetkőzni. Amúgy én biztos nem bíznék egy efféle varázslóban - pszichológus -, innentől kezdve bármit mondana, leperegne rólam, ügyködése megalázó és hatástalan lenne. Vannak dolgok, amelyeket csak az érintett tud megoldani.
Amikor beteg vagy, de neked kell kimászni az ágyból lázasan, mert senki nincs aki egy nyamvadék teát megfőzzön neked, és behozza a lázmérőt és babusgasson...
Úgyis elegem szokott lenni a fekvésből, kifejezetten jól esik néhány óránként felkelni, a babusgatástól viszont akkor is kiráz a hideg, ha nem vagyok lázas.
amikor kiborít egy kolléga
Nincs olyan kollégám, aki ki tudna borítani. De miért is borítana ki bárki?
amikor megszerzed a diplomád, és TUDOD, hogy senki nincs otthon, aki egy rögtönzött kétszemélyes bulival várna
Valahogy nem hiányzott ez, 5 évvel korábban is tudtam, hogy meglesz a diplomám, nem volt semmi különös ebben az esetben, a diplomaosztó meg kifejezetten kínos ünnepség.
Ez teljesen mindegy. Visszahozhatatlan, és úgy gondolom, nem lehet mindent a körülményekre fogni, hiszen a körülményeket is nagyrészt maga alakítja az ember. Ha az embernek valami nem megy/ment jól az életében, arról az az ember tehet, akinek az élete. Gyáva nyúl voltam, kevés volt az önbizalmam. Ezen rossz tulajdonságaim ma is megvannak, csak most szerencsémre nem vagyok egyedül. Közben éppen az elvesztegetett múlt miatt szeretnék két életet élni: az egyikben vigyázni arra, ami jó, megélni azt, míg a másikban kicsit pótolni - teljességgel nyilván lehetetlen - azt, ami elmúlt. De a mai napig úgy érzem, egy kaland a nő részéről csak egy döntés kérdése (mázlisták), egy férfi részéről ritka szerencse.
amiről te beszélsz, az már egy mélyebb probléma, ami olyankor lehetséges, ha jönnek sorba a jelöltek, csak éppen egyik sem bírja hosszú távon
a legtöbb társkeresőnek rövidtávú kapcsolatai sincsenek - ez talán másra vezethető vissza, nem?
A hosszútávú kapcsolatokra azt szokta mondnai egy pszichiáter, hogy:
Vegyen az ember egy növényt. Nevelgesse fél évig, ha nem pusztul elm akkor fél év múlva vegyen egy állatot. Ha az állat is túlél mondjuk fél-egy évet - na akkor áll készen az ember egy kapcsolatra.
sajnos hiába hittem én is azt korábban, hogy az önértékelési gondok azok, amelyek a párkapcsolatok hiányát okozzák - ma azt mondom ez nem így van.
az emberek egy jelentős része nem is akar párkapcsolatot
a sok panaszkodó nő igazából szerintem naponta kap ajánlatokat - csak nem kell neki senki, mert várnak a fehér hercegre lovon.
LW: szvsz nagyon nehéz valódi társat találni, amíg valaki "kishitűségből világbajnok". szvsz addig nem tud egy ember mást szeretni, amíg magát sem tudja. (tudom, hogy ez magazincikk-szintű közhely, de szvsz akkor is sok igazság van benne).
Szvsz amíg valaki ezt az oldalt nem rakta rendbe, addig nem lehet kiegyensúlyozott párkapcsolata sem. (Nem mondom, hogy mindenkinél így van, de szvsz az esetek többségében igen). Magyarországon nagyon sok ember -talán makacsságból, nem tudom- inkább évekig szenved, de nem ismrei be, hogy mégiscsak vele is lehet valami belső probléma, és végképp nem kér segítséget. Pedig egy szakember (pl. pszichológus) nagyon sokszor pár hónap alatt segíthet megoldani egy ilyen, évek óta húzódó válságot. Csak a legtöbben úgy gondolkodnak, hogy "hogy nézne már az ki, hogy én magamat kezeltessem, mikor velem semmi baj, csak épp nem találok párt?!".
Ne érts félre: ez most nem rád vonatkozik, de nagyon sok ilyen "velem semmi baj, csak épp nem találok párt" probléma csak tünet, ami valójában belső önértékelési zavart takar. És amíg az alapprobléma nincs megoldva, nem lesz megoldva a 'tünet' sem. Még egyszer mondom: nem rólad beszélek, egyáltalán nem biztos, hogy nálad is ez van, csak mint általános jelenséget említem.
Az egyedüllét is hozzátesz valamit a személyiséghez, építő jellegű is lehet.
Attól függ, milyen hosszú az az egyedüllét. Ez alapján azt mondanám, hogy te még nem voltál túl sokáig egyedül, csak éppen addíg, amíg neked jó volt. Nekem úgy tünik, ez a fajta egyedüllét a nök kiváltsága. Szerencséd, hogy nincs lehetöséged megtapasztalni a másik oldalt.
Ha visszaolvasol, kiderül, hogy én azt próbálom mondani, hogy sokkal elviselhetőbb, ha nem tudsz tervezgetni, mert nincs kivel, de van nemi életed, mint ha még az sincs.
