...a magány, magányosság valós jelenség, érzés; a régmúlt időkben is létezett, hiszen az irodalomban is számos írás, vers szól erről, csak az elszigetelődés napjainkban egyre több embert érint. Vannak, akik családban, közösségben élnek, mégis magányosnak érzik magukat...Mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán valamit tenni ez ellen?
Szóljon ez a topik erről, politikamentesen, hozzászólásokkal, versekkel és egyéb irodalmi művekkel...
"A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka szerintem a virág. Minden más, a képességeink, a vágyaink, a betevő falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyen ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Újra csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekből a virágokból."
John Carpenter: The Thing c. filmjének utolsó pár mondata, mely kb. úgy hangzik: "még néhány óra és minusz 50 fok lesz. Addig kell kitalálnunk valamit.." Toth Zoltan, ex-Republic/
Nem érted, pedig nagyon fontos tanács. Tanuld meg, szebb lesz az életed. Könnyebb és bölcsebb. Egy japán kifejezés ez, az ősi japán kultúra alapja. Úgy lehetne lefordítani, hogy gyönyörködj a múlandóságban. Élvezd a szomorúságot. Az őszt. A lehulló lombok színeit. A lebukó Nap narancsvörös, kihűlő olvadt vasérc fáradó árnyalatait.
A Hold is akkor a legszebb, amikor már majdnem eltakarták a fellegek, és a szerelmesed szeme is akkor a leggyönyörűbb, amikor átsuhan benned a gondolat: meddig láthatom még?
A virágzó cseresznyefa azért vált a szépség szimbólumává, mert a fehér és rózsaszín menyasszonyi ruhája egyetlen hét alatt lehullik róla, és ami utána jön, már nem olyan túlvilágian festői és fiatal - az már a valóság.
Az ember nemcsak akkor sír, ha valami baja van, hanem akkor is, ha találkozik a szépséggel, az igazsággal. Ha emlékezik arra, hogy minden elmúlik egyszer. Szeretünk sírni, ez az igazság.
- Miért sírsz?
- Mert olyan szép.
Mi a szép? Hogy ma még van, holnap már nincs, hogy elmúlik. Kár érte! Kár értem! A gyerek szeret sírni. Nemcsak akkor, ha baja van, amúgy is. Gyakran élvezi, de a felnőtt ezt nem érzi. "Segíteni" akar rajta, pedig néha hagyni kellene, hogy potyogjanak a könnyei, mert jó neki. Sőt, ajánlatos, ha néha te is kisírod magad.
Miért szeretjük a szomorú történeteket? Miért sírunk néha színházban, moziban? Mert élvezzük, hogy ami szép: elmúlik. Az élet nagy pillanataiban van valami megható, a legnagyobbakban pedig megrendítő. Ne fojtsd el magadban a szomorúságot, és ne szégyelld a könnyeidet, mert azok a legemberibbek bennünk.
Ha valaki ilyenkor jobb kedvre akar deríteni, én még bánatosabb leszek, vagy dühös. A nagy bohócok, nevettetők tudták, hogy a közönséget meg is kell ríkatni. Néha jobb, mint nevetni.
"Golde, szeretsz engem?" - kérdi Tevje, az ágyban. A felesége nem is érti a kérdést. Hűségesen és okosan leszolgált mellette egy nehéz életet. Szült három gyereket, felnevelte őket, megöregedtek, együtt - de ez soha nem volt közöttük kérdés.
Nem beszéltek róla.
Nem is említették ezt a szót.
Sohasem.
Tudod, miért?
Mert szerették egymást.
.....
A "Boldog lelkek tánca" Gluck: Orfeusz és Euridiké című operájának legszebb részlete.
Mielőtt írni kezdenék, néha meghallgatom.
Szeretetről nem lehet csak fejjel írni - szív is kell hozzá. Ha felvillan bennem egy gondolat, addig nem írom le, míg ez a varázslatos zene föl nem emel a földről, s nem kezdek a lágy ütemre, ha csak képzeletemben is, táncolni.
Igen! A szeretet: boldog lelkek tánca. Nem vad, de lágy, lebegő, időtlen ringás."
Addig daloltam, míg sírva fakadtam: Oly tág az ég! oly széles a világ! Hadd jöjjön a homály, a villogó bóbitájú akit nem ismerek, hadd jöjjön mosolyogva.
Nem feledem én soha - szép volt a levegő amerre vezettél. Szép volt a folyó. Nem feledem én soha.
Majd szirmoktól fehérül a víz. Nem lesz szárnyam hogy repüljek hozzád. Nem lesz szívem hogy szeresselek. Ő tudja ezt, a bozótból mindenfelé kitárul, nem félek, hadd jöjjön mosolyogva.
Mikor legjobban szeretsz, búcsút intek. Száraz levél közé hullok, ki mindig daloltam.
Bizalom S ha százszor is becspnak és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, s ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hízlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be,- akkor se mondom,hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.-
De csöndes szóval eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárt kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak! Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból; ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint a mammut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül; s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül.
Mindig vagyok, s újból belém halok. Órák monoton ostora, lecsap mostoha sorsomra. Atommagjaim körül - keringő tükörkép örül. Aztán az egyikük - megunva engem - eltűnik örökre. Magamra maradva ocsúdok. Felém s belém. Pálnagy László
Ez egy fontos útravaló. Sose légy naív. (Ha egyáltalán angyal vagy, mert beképzelt se légy ám!) Hajlamosak vagyunk ugyanis a másikról jót feltételezni, s nem olyannak látni őt, amilyen valóban, hanem amilyenre átfestjük. Rávetítjük az elvárásainkat, eszményeinket, nemcsak azért, hogy szép legyen, hanem azért is, mert félünk őt olyannak látni, amilyen. Főleg a szerelem működik így és néha a barátság is.
A hétköznapi kapcsolatainkban sem látunk élesen. A másikat túl szépnek, vagy túl csúnyának találjuk. Önmagunkkal is így vagyunk. Ne hidd, hogy magadat jól látod. Írd le egyszer, hogy milyen vagy - garantálom, hogy nem olyan vagy. Az igazi önismeret könyörtelenül pontos. Nem ítél, de lát.
Egyszer egy bölcs rabbinak jelentették, hogy a szomszédja, Hirsch, kígyót-békát híresztel róla. - "Szegény Hirsch! Miért nem kérdezi meg tőlem, milyen vagyok? Én sokkal rosszabbakat is tudok magamról mondani." - mondta a rabbi.
Ne félj látni!
Manapság, a sötét egoizmus korában, ha a legrosszabbakat gondolod valakiről, lehet, hogy igaz. Úgy látszik, ez régen is így volt: Jézus megtiltotta, hogy "jónak" nevezzék.
Hamlet királyfi, a világirodalom leggazdagabb lelkű hőse azt mondja magáról: "Egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van, hogy beleférjen, képzeletem, hogy alakítsa, vagy időm, hogy elkövessem benne."
Igen, ott vannak bennünk a vétkek, a kimondhatatlan sötétségek. Manapság az irodalom csakis ezt veszi észre, vagy az ember elveszettségét, lelki szerencsétlenségét. Ne hidd, hogy igaz!
Az angyal is bennünk van, és az ördög is. A kettő között az a különbség, hogy az angyal tudja az ördög titkait. Főleg, ha nem gyengeségből, félelemből vagy naivitásból angyal, de az ördög nem ismeri az angyalt. Nem tudja róla például, hogy végtelenül erős. Erősebb, mint ő. Nem lehet legyőzni.
Jacob Wrestles with an Angel, by Edward von Gerbhardt
" Hányszor ébredtél súlyos lidércnyomástól verejtékezve és rémületed hányszor változott át ujjongássá, mikor rájöttél, nem igaz a sűrű borzalom, mely megkínzott és elhitetett. Álom volt. S milyen hálás voltál annak, aki artikulálatlan kiáltásodat hallva, válladra tette a kezét. Valaki most is ágyad fölé hajol a sötétben. Kelteget." Szepes Mária
Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek - ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad - úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére - csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend - egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot - gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
„Mi lehet a kedvesség fokmérője? Mitől függ, hogy ki kap többet, és ki kevesebbet? Nos, a kedvesség fokának "szabályozója" nem benned van. Hanem a másikban. A kedvesség foka a másikon múlik. Tőle leszel igazán kedves.”
" A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból, viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani, elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot."
