"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, az élet a legnagyobb vállalkozás, és előfordul gyakran, hogy az is a csőd szélére kerül, szerencsés esetben egy másik segíthet, ha a kezét, a szívét nyújtja, megelőzhető a végső baj... de az is megesik, hogy annyi az adósság, akkora a hiány, hogy már segítség sincs, a csőd elkerülhetetlen, nincs az a másik, (az a másik nincs) aki segíthetne, kijutni a mélyből végleg lehetetlen: de okozhat szép pillanatokat a Napnak a melegítő sugara, az ízletes ropogós alma, vagy akár egy jó szó, egy szeretettel teli simogatás, vagy csak egy melengető pillantás... ezek valójában a csődből az életet ki nem hozzák, de szebbé varázsolhatják a pillanatokat, és mert pillanatokból áll az egész, ha sok van belőle az élet a csődben is elviselhetőbb.
Ne vigyél el! Végtelen hosszú utakon csak gyere velem ha én azt akarom egy ködszőtte, homályos hajnalon.
Ne köss meg! Ne láncolj magadhoz csak fogd a kezem amikor attól félek, hogy a posványban elesem.
Ne segíts sírni! Csak engedd, hogy gyáván megtegyem mikor azt érzem, hogy nagyon kell nekem.
Ne takarj be! Ha fázni akarok csak főzz egy meleg teát s ha azt látod, hogy rögtön megfagyok kell egy meleg ágy.
Ne szólj rám! Amikor sárban fetrengek csak vigyél haza, s fürdess meg hófehér habokban hadd legyek laza.
Ne vigyázz álmaimra! Csak ne engedd, hogy elvigyen egy koromsötét árny egy vacogtató, jéghideg éjjelen.
Ne adj nekem semmit...! mit pénzért megvehetsz, de kérek mindenből mi szívedben, s lelkedben leledz'. Amikor csillog a szemem csak tartsd szemed tükrét nekem, hogy láthassam mit üzen szívednek a fény, - velem.
Ne szoríts! Ha fulladok, csak ölelj magadhoz lágyan, hogy érezzem a biztonságot s ne legyen jéghideg, - az ágyam.
Aztán szoríts...! Nagyon erősen, annyira, hogy beleremegjek. S ne engedd meg nekem soha...! hogy nélküled messze menjek...
Feledés írja maradna végül, Mellyel a lelkem szelídre békül, Higgadtra, miként megkopott kövön: Nem látszik bánat, nem látszik öröm, Nem érzi kínját dermesztő télnek, Nem érzi hevét tavaszi fénynek. Nyár tüze érje, jeges tél kérge, Hűvösen, bölcsen mered az égre.
Tudod arra gondoltam, hogy a hideg télben, a fagyos hó alatt, a dermedt földben, kilátástalan lehet a hóvirág élete: él, de valójában nem is lehet életnek mondani, annyira méltó a szánalomra, szegénynek, hogy nem megy el az élettől is a kedve, az is nagy csoda... de, ha tán el is megy, történik vele akkor is valami különleges, ami, nem csak, hogy visszahozza, de gyönyörűvé is teszi: az a csoda a tavasz melengető varázslata... és talán az ember is olyan szeretet nélkül, mint a hóvirág a föld alatt Napfény nélkül, télen, él, de körülötte fagyos a világ, élni akkor kezd igazán, amikor megérzi a szeretet melegét: mint a hóvirág télen, olyan az ember, ha a szívében hideg van, de, mikor beleköltözik a szeretet, olyan, mint a hóvirág, amikor megérzi a Nap éltető, csodatevő sugarát.
Tudod arra gondoltam, ha a szeretet magva beérik, akkor magát megmutatni a fény felé törekszik, hozva mindig újabb, mindig szebb virágokat, csokorként nyújtva át azokat... a fény nélkülözhetetlen számára, a levegőt is kapja onnan, bezárva a sötétbe megfulladna: magát úgy adja, hogy nem fogyatkozik közben: de mikor az ember szeretetre éhes, ha mindennél jobban azt kívánja, és belőle hiányzik a megtermékenyíthető életképes magja, akkor, mint, akinek a legfontosabb a pénz, a mérhetetlen gazdagság, háttérbe helyez minden mást, gondolni se tud egyébre, képes bármire érte, akár a lelkét is az ördögnek adja, hogy megszerezze, csak, hogy övé legyen a kincs, amiből soha nem elég, bármennyi is kevés... általa kielégülni nem képes, nem az ő tápláléka az a szerzett szeretet, az a szeretet a másikat tartja jól, ha nincs lelki gazdagság, ha a szeretet belülről nem óv, az utána való sóvárgó kibírhatatlan vágy a pokolba is elvezethet akár.
Tudod arra gondoltam, hogy az ember, aki a saját útján halad, sokszor nehéz teherként a tisztességét cipeli magával, úgy érzi időnként, könnyebb lenne nélküle, haszon úgysincs sok belőle... van, aki idő előtt feladja, sok a csábító kísértés, a könnyebb élet vágya, máris több lesz a barát, sok barát, vidámabb élet... de talán az első öröm után kezd a tisztesség hiányozni, mert ugyan nem könnyű vele, de okot ad az elégedettségre, s aki elégedett lehet magával, elégedett a világgal... aki a batyuját elhagyja, az beáll az örök elégedetlenek harsány táborába, akik azért lelkük mélyén érzik, valami feneketlen űr van mindig... ha a barát több is, akkor is hiányzik az a jóérzés, az a simogató elégedettség: és, ha sokan tapsolnak is neki, siratja egy életen keresztül az, aki őt szívéből lelkéből szereti.
Az igazság kék hajnalán, szerelmet adott, gyöngyszirmokba álmodott, és kőbe vésett valóság asszonya!
Csak egy pillanat az egész, Szenvedés vagy akár lételemzés! Te is idejutsz, szerelmem vagy! Keringő halványalak?
Tudod mit tettél? Egy új életet teremtettél! Gondolatod küzdött mindenért! Nekem nehéz az éj, bódult idős gondolat szalad mindhiába, az életem jön emlékeimből, és senki, az éj hajnalában!
Életem minden része a gyermekeim, emlékeiket nem mosta ki az öregség hamva, létüket nem törölheti el semmi! Te vagy az életem, ha nem is emlékszem!
Az elhulló, sárguló levelek szépséget súgnak, örömkönnyek a leveleken rezdülő dér olvadó cseppjei, csak könnyeznek mindhiába, visszaálmodva magukat a magasságba!
Villám csillan, szikra lobban, nyílik a fény, belépnék, ha mernék. Hosszú ideje kerestem lelkem szent helyét, nem érzem méltónak e kegyet, mi most hozzád vezet. Hatalmas mindenség, minek cseppje vagyok, könnyeim elrejtem, félre állok, valósak a képzeletbeli álmok. Nem adom fel, csak tovább lépek, oda, hol megtalálom fenséges lényed. Ha már nincsenek szavak, a csend is néma marad, felemelő a pillanat. Megérzem, ha itt a vég előszele, a jövőt választom, a múltat elengedve. Végtelen idő, rád bízom életem, törd meg fájdalmam, mely könnyeket fakaszt, ne vesszen el mi fontos a távoli ködben, legyek ott mindenben, a lombját hullató fában, hegyek szívében, szomorúságban, az élet vizében, a szeretet tavában. Ölelj magadhoz, had ereszkedjek lelked mélységébe, boldog legyen a perc ragyogd be létem, halljam, hogy susog egy másik világ halk zenéje, ne engedd még, hogy kialudjon életem fénye. Légy tanítómesterem, míg fényes ösvényed meg nem ismerem.
Akkora köd volt, hogy nem láttam az orrom hegyéig sem. De szép volt, és sejtelmes. Fátyolfehér homályba takarta a tájat, s éppen csak sejthettem, hogy mi lehet előttem.
Tulajdonképpen szeretem a Ködöt, mert a titok mindig benne rejtőzik. Emlékszem a képekre, ahol a hegy és a kastély közötti rést a Köd uralta. Meseszerű és titokzatos volt. Lebegett tőle minden, mint a tó tükrén a fáradt falevél. A havas hegycsúcsot vakító sugarakkal pásztázta a Nap, s alatta királykéken hullámzott a tó vize... de közöttük ott volt a Köd... a rejtély. Időnként felvillant a tájból egy újabb, aprócska részlet, s láthattam a tóparton magányosan nyíló lila kisvirágot, a hegy felé repülő madarakat... s a vízen lágyan ringó csónakot. Közben a Köd sűrűségétől függően váltogatta színét. Volt harmatcseppesen áttetsző, tündér-fehér, de néha átváltott sivatagi-szürkébe. Olyan volt az egész, mintha egy festményt néznék közelről, ecsetvonásról-ecsetvonásra.
Tudom, hogy a részletekben rejlik a teljesség csodája, s hogy a ködön is átláthatok, de csak a képzeletemmel, és csak akkor... ha én is akarom. Ilyenkor mindig izgatottan várom a pillanatot, amikor előbújik a valóság. Néha mégis félek meglátni az életet a maga valójában, pedig... a Köd mindig felszáll...
holdtalan éjszakán találtam rád mélybe nyúló rögök mutatták az utat barlangok szája világított a föld alól mosolygó árny voltál az Egyetlen Úton
hangtalan dobbantak a léptek a virágok felébredtek álmukból, és csodálkozva néztek körül látni akartam, ki takarja a végtelent
nem jöttél közelebb, ezért odamentem hozzád hasonlítottál önmagadra a homályban a csillagokat hívtam segítségül, hogy felismerjelek, mert a barlangok sötétje nem volt elég
megsimogattam az arcodat és nem mozdultál megöleltelek és felsikoltott az éj megfogtam a kezedet és hozzád fagytam elindultam hozzánk, de nem jöttél velem
1 Hajnal... halk dal zsong ma benne álmok álmos végtelenje nyújtózik s már itt matat kócosan a virradat. 2. A kétség mögött elzuhansz, de ne hidd, hogy végleges, a bizonyosság újraéleszt, és súg majd: Lélegezz! A csöndet félre simítod s a riadt félhomály tisztulni kezd, csak lélegezz: Akkor is, ha fáj... 3. Egy hirtelen jött gondolat szisszenő varázsa mely elhalványult, s úgy maradt leíratlan, árva... Teljesedni vágyó érzés feszeng: Vers van benne, csak ráömlött a végtelen tintaszagú csendje...
