A tüütsch monoftongusos [y:]-je tényleg megmagyarázná a hiányzó köztes alakok jelentős részét. A gondot ott látom, hogy az információim szerint a felnémet diftongálódás központja éppen a bajor-osztrák nyelvjárásterület délkeleti része volt. A köznyelvi eu helyett itt ajakréses ei van: http://de.wikipedia.org/wiki/Bairische_Dialekte#Historischer_Exkurs:_altes_vs._junges_ei Így itt deitsch ~ teitsch várható. — Nem tudom, hogy Svájcból (ahol biztos az tüütsch előfordulása) Nyugat-Horvátországba való átugrás mennyire valószínű.
A kovács szómindenképpen szláv eredetű. Az -áč a szlávban cselekvőnevet, ill. ellátottságnevet képez. Az alap a szláv kovati ’kovácsol, vasal’ ige. Voltak szinonim formái, amelyek alternatív cselekvőnévképzőkkel alakultak, ezek közül a cseh irodalmi nyelvben az -arь képző stabilizálódott (vö. kovář), a lengyelben és a keleti szlávban az -aľ (vö. lengyel kowal, ukrán коваль, fehérorosz каваль). A szlovák és a délszláv irodalmi nyelvekre jellemző az -áč.
A belső keletkezésű megfelelője volt a (vas)verő, amely szintén fennmaradt családnévként.
Deutschmann - Tuđman: lehet ebben a magyarázatban valami, lehetséges, hogy a Tuđman-ág névadó őse délbajor vagy tiroli német, esetleh svájci német (helvét) lehetett, a volt horvát államfő neve T-betűvel kezdődik, pont ezekben a nyelvjárásokban van analóg zöngétlenedés(a Deutsch kb. Tüütschnek hangzik), ha a német eredet bebizonyosodik.
Határozott véleményem, hogy ettől a megközelítéstől itt távol kell tartanunk magunkat. Egyrészt, mert a névtudománynak, mint minden tudománynak (latin szóval scentia-nak) értéksemlegesnek kell lennie, mindenféle etnicitástól, lingvicizmustól stb. távol kell tartani. Másrészt nem szabad XXI. sz.-i fejleményeket a XV. sz.-i (de akár XVII. sz.-i) elnevezettre rávetíteni.
És még két megjegyzésem lenne:
– Honi soit qui mal y pense: Ami „zsidó névnek hangzó”, kevés kivétellel, az voltaképpen német név. Mária Terézia rendeletére a zsidóknak családnevet kellett felvenni, és ez sokszor „irányított” volt, azaz a bürokrácia generálta. Mégpedig eleve gyakori német családneveket osztottak ki a zsidóknak, vagy ők magunk ilyen választottak a közhangulat nyomán. Ezért nincs olyan, hogy „zsidó névnek hangzó”. Ami a Deutschmann nevet illeti, ott az a probléma, ami a Magyar családnév esetén is (vö. 9714-es hozzászólás): ilyet kisetnikumok (pl. svábok, poroszok) közé betelepült, nem abba a kisetnikumba tartozó németek kaphattak névül. Nem zsidók, hanem németek. Nem kell „rosszra” gondolni…
– Torquemada kifejezett antiszemita volt kikeresztelkedett zsidó létére, vagy éppen azért, hogy elrejtse ezt a tényt. Christofer Lamberttel is volt egy kosztümös film, amely azt az élethelyzetet elemzi, hogy milyen zsidónak lenni, ha az antiszemita környezet hatására ezt a család a saját leszármazottai elől is rejtegeti. Nem akarok aktuálpolitizálni, de ez a minap nálunk is megtörtént. Az tehát, hogy Tuđman nem tudta, hogy zsidó vagy német származású lenne, még nem zárja ki azt, hogy a neve nem volt német eredetű (amelyet esetleg néhány zsidó is viselt).
Amúgy van a neten egy 2006-os recenzió a Hrvatska prezimena (horvát vezetéknevek) c. könyvről: http://www.jutarnji.hr/cije-je-prezime-tudman--a-kakvog-podrijetla-krleza-/163890/ Ebben leírják, hogy Tuđman magához a szerzőhöz ment információért a nevének eredetéről (persze választ nem kapott, mert azt nem tudni), mivel amúgy ez érdekelte, és a családfáját is nyilvántartotta. De nem tudta olyan messzire vezetni a genealógiát, hogy számára kiderült volna a neve eredete. Ehelyett azt mesélte a szerzőnek, hogy a Harvardon mondta neki egy zsidó, hogy a neve iráni eredetű, nem német és nem zsidó. Nem tudott tehát semmit, hanem pusztán egy hallomással próbáltam megerősíteni az önértékelését.
A sztenderd horvát megkülönbözteti a đ-t (másképp dj-t), amelynek ejtése [dʑ] és [ɟʝ] között változik, valamint a dž-t, amelynek ejtése [dʒ]. A Deutschman horvátul leírva *Dojdžman vagy *Tojdžman lenne, azaz ez utóbbi hang lenne benne. A đ (dj) a magyar gy-hez hasonlít inkább.
Igaz ugyan, hogy a kaj-horvátban, és a Tuđman név centruma odaesik, ez a két hang egybe esik a [dʑ] ejtésben. Tehát ott a zöngés német tsch-ből lehetne đ (dj). Ennek ellenére nem tetszik a Deutschman-ból való eredeztetés, mert nem tudom adatolni az olyan vélhető köztes alakokat, mint *Tojdžman ~ *Tojđman, *Todžman ~ *Tođman, *Tudžman.
Hogy miért nyúlt meg a Botz /o/-ja? Ennek a tisztázása igen sok időbe kerülne. Ha szakirodalmi publikációhoz szükséges kidolgozottsággal akarnék itt válaszolni, amely erre a kérdésre is válaszolna, akkor havonta csak egy névre reagálnék.
Ezért mélységében nem válaszolom meg a kérdést, csak utalok jelenségekre. Alapvetően, ha egy nyelvi elem átkerül egy másik nyelvbe, akkor már a befogadó nyelv fonetikai-folonógiai rendszere alakítja a hangtestét, ráadásul „deetimologizálódik” is, azaz elveszi a kapcsolatát más forrásnyelvi szavakkal. A forrásnyelvben ez a kapcsolat irányíthatta a hangtest alakulását, pl. nem engedte, hogy a nyelvi változások eltávolítsák őket egymástól. A magyar kesztyű szó nem más, mint ’kéz[re] t[ev]ő’ alakú jelöletlen összetétel. De ez még a magyaron belül is deetimologizálódott, így a kesz- eleme nem fejlődött együtt a kéz ~ kez[et] főnévvel.
Szlovák oldalról a nyújtás mellett szólhat az ún. „új zárt szótagok” kérdése. A jerek (szláv redukált magánhangzók) lekopása után az addigi nyílt szótagok zárttá váltak. Ilyen esetekben lép fel az ún. „pótló nyúlás” azon az alapon, hogy a kiejtési egység (mora) időtartama ne legyen rövidebb az új helyzetben, valamelyik eleme (rendszerint a magánhangzó) megnyúlik. Így lett az ószláv konь [konʲĭ]-ból a szlovákban kôň [ku̯oɲ] ’ló’, a nožь [noʒï]-ból nôž [nu̯oʒ] ’kés’ stb. Így a nyelvben fölszaporodtak a VôV alakú szavak, és ez magához hasonlíthatta a német Botz nevet.
Magyar oldalról szóba jöhet a hosszúság metatézise (ez a pótló nyúlás alesete), ha a Botz a magyarban hosszú /cc/-vel realizálódik, mint rendesen, vö. /necc/, /fricc/, /skicc/ stb. A magyarban sok esetben történik VC̅ ↔ V̅C változás, amikor is a hosszúság „helyet cserél” a szomszédos magánhangzón és mássalhangzón. Ez alakította ki pl. a szőlő (V̅C) változatot az eredetibb szöllő (VC̅) formából. Ugyanígy lehet, hogy a /bocc/ -ban is a hosszúság átkerült a /c/-ról az /o/-ra, és így lett a /bóc/.
Szintén figyelemre méltó, hogy a román moţ ’erdélyi-középhelységbeli román’ etnonim, a magyarban móc alakot vett fel. Az abajdoc ’elegybúza’ szónak is van abajdóc formája. Az árboc ejtése nálam is /árbóc/. Egyebekben a magyar-szlovák szótár címszóanyagát átnézve az árboc-on kívül nem is találtam –oc, csak –óc végű szót. Itt tehát egy erős rendszerkényszer munkálhat az /o/ nyúlása irányában, még ha a hosszúság metatézisét nem is feltételezzük.
Köszönöm az Árizs névhez küldött tartalmas, szép etimológiát. Ďakujem veľmi pekne (- a tiszteletem jeléül.)
Buócz névvel kapcsolatosan mg kedvem lenne magyarázatot kérni arra, miért nyúlt meg ill. diftongizálódott a Botz ó-ja a Kárpát-medencében, de úgy tünik, eleged van ebből a témából.
Árizs: Ha nem lenne református, akkor azt írtam volna, hogy görög eredetű, amely az Aris formából alakult, az pedig vagy a görög Árisz (< ‘Άρης ’Árész <hadisten>’) névvel, vagy a görög eredetű Haris (vö. #9457) vezetéknévvel lehet kapcsolatos.
A reformátusság miatt megakadtam. Ezért szláv vonalra álltam át, mert az -iš ott lehet kicsinyítő képző. A lengyelben találtam Aryż ~ Arysz ~ Aryś nevet. Erről a lengyel irodalom azt írja, hogy nem szláv alapon képzett név, hanem a pravoszláv egyházi név a görög Árisz (< ‘Άρης ’Árész <hadisten>’) név átvétele.
Tehát mégiscsak valamikor felekezetváltást lehet feltételezni.
Elfeledkeztem az előbb a Koman lehetséges szláv etimológiájáról: Koman (Коман) < Kuman (Куман) < kum (кум) ’koma, keresztapa’ + -an (-ан) kicsinyítő, személynévképző.
A holland ou kettőshangzó ejtése [ɔu̯]. A te esetedben ez hamis barát, mert az -al- (-ol-) hangkapcsolatból fejlődött, vö. holl. koud ’hideg’ ~ a. cold ~ n. kalt, holl. hout ’fa (anyag)’ ~ a. holt ’bozót, (sarj)erdő’ ~ n. Holz ’fa (anyag)’. A holland Bouts név egy Bout alap birtokos alakja. A közszói bout ’csapszeg’ jelentésű, és az angol bolt ’faszeg, csap(szeg); négyszögű nyílvessző; villámcsapás’, valamint a német Bolzen ’csap(szeg); nyílvessző; gerenda’ szavakkal vethető össze. A birtokos -s miatt azonban ez az etimológia nem valószínű, mivel a Bout inkább személynév lehet. Ezt megerősíti a holland etimológiai irodalom is, amely a Bouts családnevet apanévként a Bout személynévből vezeti le, amelyet a Bald ’merész, bátor’ elemet tartalmazó kéttagú germán személynevek rövidülésének tart (vö. holl. boud ’merész’, a hollandban az abszolút szóvégen a mássalhangzók zöngétlenné válnak). Ilyen pl. a Boudewijn ’Baldvin’.
A német Botz-nak a hollandban leginkább a Bosje ['bɔʃə] felel meg (ill. Bosse ['bɔsə], Boske ['bɔskə]), ugyanis mindkét esetben a Burkhard név rövidüléséről van szó, amelyhez kicsinyítő képző járult.
A németben a Botz ejtése [bɔts], tehát a magánhangzó rövid. A magánhangzó a Kárpát-medencébe kerülve nyúlt meg. Ha ez a megnyúlás a középszlovák nyelvjárásokban történt, akkor [u̯o] ejtésű lett, mert ott így a rövid /o/ hosszú formája: ezt a magyar helyesírás uo-val írta, a csehes ů-val, a szlovák ô-val. Magyar környezetben a hosszú magánhangzó ejtése az adott nyelvjárás függvényében [o:], [ou̯], [ɔu̯] stb., de ezeket elfedi a magyar helyesírás, mert ezek helyett mindig hosszú ó-t írunk (esetleg a történelmieskedő oó írásváltozatát).
Szerintem ebben az irányban már nem lehet többet kihozni ebből a névből.
Egy újabb kérés: Árizs. Solton a református anyakönyvezés kezdetétől (18. sz. dereka) előfordul.
Szertnék még visszatérni a már megbeszélt Buócz névre. Ha nem tévedek, német nyelvterületen a Botz alak a Jellemző. Létezik viszont egy középkori holland festőcsalád Bouts néven. Vajon hogyan ejtik, hogyan ejtettéka maguk idején? A kérdésem lényege: a rövid o/kettőshanzós forma nem különböző erdetűek-e? Valahol úgy találtam, hogy az erdélyi Bóczok (mezőtermi, barátosi, köpeci) rövid o-val írják a nevket, a turóciak (rákói, dolinai, rákói) pedig következetesen uó-val.
Mint mindenki más, úgy én is csak tátott szájjal megköszönni tudom az érdekes infókat. Köszönöm a zsurkiak nevében is, majd megemlítem nekik ezt a lehetőséget.
Hajdú Mihály szerint „[a] XIX. századig az asszonyok megnevezésekor a férj családnevén -en/-in végződéssel jelölték a birtokviszonyt. Ha tehát Rosa Klein férjhez ment Hans Schneiderhez, akkor Rosa Schneiderin lett.”
A Hanin asszonynév tartozhat bármelyik tippelted családnévhez.
A -man nem jellegzetes szláv névvégződés. Akkor lehet szláv, ha -m-re végződő tőhöz járult az -an személynév-, ill. kicsinyítő képző (pl. szlk. zeman ’köznemes’ < zem ’föld’ + -an, vagyis ’földes [úr]’). Előfordulhat továbbá -mann ’ember, férfi, <nevekben> leszármazott <is>’ utótagú német nevek meghonosodásakor. A török nyelvekben a -man / -men képző, amely igéből alkot (a magyarban legtöbbször az -ó / -ő képzős melléknévi igenévvel visszaadható) cselekvőnevet: ezek is bekerülhettek a szláv névkincsbe.
A Koman szerintem a keleti szláv Куманин (Kumanyin) változata [az egyes számú -ин (-in) végződés elhagyásával, valamint /u/ > /o/ hangváltozással]: ez utóbbi ’kun’ jelentésű népnév.
A Kotorman ilyen formában szerintem nem szláv, inkább magyar. A szláv (szerb) forma Kotroman, vö. Kotromanić. Mindkettő egy kikövetkeztetett török *Qoturman személynévből ered, amelyet az ótörök qotur ’kosz, rüh’ szóval kapcsolnak össze. A magyar Kotorman azonban lehet képzőtlen lakosnév a Kotormány települések egyikéről is, vö. Kotormány (ma Bajánsenye része), Kotormány (ma Cotormani, Románia; Csíkszentgyörgy része).
(Szeretném, ha benned is tudatosulna, hogy nem vicceltél korábban. Akinek stabil a nemzeti tudata, annak nem kell folyton harcolnia az övével ellentmondó nemzeti tudattal. Az óvodásokat, akiknek nincs még nincs kialakult énképük lehet megrendíteni azzal, ha a másik nagyobb bajszúnak mondja az apukáját. Az ilyen körben vágnak vissza azzal, hogy „az én bátyám idősebb,mint a te apukád”…
Azt is szeretném, ha látnád, hogy közénk elsősorban az a 9748-asbeli megjegyzésed áll, hogy „Most már értem azt a meseszerű magyarázatodat a szlovák nyelv ősrégi múltjára vonatkozóan”. Nem elsősorban a sértő jellege miatt, mert már kialakult az önértékelésem. Hanem azért, mert sehol nem említettem „a szlovák nyelv ősrégi múltjá”-t. Ha így félreértettél, vagy félreinterpretáltál, akkor egyszerűen mi ketten nem tudunk egymással kommunikálni.
Annak reményében, hogy ez a félreértés egyszeri dolog volt, válaszolok a kérdésedre.)
Úgy vélem, hogy az. XVII. század végi és XVIII. század eleji anyakönyvi kivonatokban szerepel az 'anyai résznél' ez a családnév. A család német eredetű, tehát joggal feltételezem, hogy olyan, mint a Keller > Kellerin, Hoffman > Hoffmanin, stb.
A Hanin (női alak) családnévvel kapcsolatban lenne kérdésem. A német -in utótag elvételével milyen családnév lehetett valójában? A 'Han' nekem kevésnek tűnik. Haan, Hahn, Hann nevekre tippelek. Mit gondoltok?
> Érdekes ez az sz - z kapcsolat. Írod, hogy nem különböztették meg írásban. Akkor ez mindig is sz-nek olvasandó?
Nem olvasandó mindig /sz/-nek. Amit írtam, hogy „nem különböztették meg írásban”, azt egy az egyben kell érteni: amit írásban nem különböztettek meg, azt beszédben megkülönböztették. Vö. Halotti beszéd: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc”, itt /sz/: /Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk/. De „eſ odutta vola neki paradiſumut hazoa”, ahol /z/: /ës odutta volá neki paradisumot házoá/. Az ejtést tehát rekonstruálni kell.
> Zsurk külterületén található a Zovány-tó-közi-morotva ill. a dűlő neve Zovány-tó-közi. … mintha egy régi térképen láttam volna s-sel írva … Így tehát ez egy archaikus íráskép, melyet idővel z-nek olvastak és így nevezték el a mai időben a földrajzi egységet?
Nem. Ez a régi helyesírási gyakorlat csak a zöngés-zöngétlen szembenállást nem jelölte. A sziszegő /sz/, /z/ és a susogó /s/, /zs/ különbségét megtartotta.
A Zovány tehát nem sovány, ha meg is jelent ez utóbbi az előbbi helyett, akkor az népetimológia lehet. A Zovány a *Szovány-nyal alkothatna párt, de ez utóbbi is ugyanúgy „értelmetlen” a mai nyelvállapotban, mint az előbbi.
Azonban a zsurki Zovány, nincs egyedül: ismert Szilágyzovány (ma: Zăuan, Románia). Ez utóbbi első említése 1249-ből való Zwan alakban. Ehhez hasonló Zoan volt a neve 1277-ben a mai Sopronbánfalvának. Ez a Zuan (Zwan, Zoan) régi magyar személynév: a zsurki név vagy egy eltűnt falu emléke, vagy egy ilyen nevű személyre, családra utal.
Hogy ontopik legyek: a régi magyar Zuan személynevet a régi cseh Zvan és lengyel Zwan személynevekkel egyeztetik. Ez a szlávban lehet belső fejlemény: megegyezhet a szlk. zván ’tömb, nagy darab (kő, jég stb.)’ szó adott nyelvi megfelelőjével, vagy a zvatь ’hív’ ige -anъ személynévképzős származéka. Minthogy azonban a felnémetben a XIII. sz.-tól lehet számolni a szótag eleji /szv/ > /sv/ változással, lehet, hogy a személynévi német Schwan ’hattyú’ (vö. holland zwaan ’ua.’) a szláv nevek eredete.
De a földrajzi nevek (és általában a szavak) nemváltása nem olyan, mint amikor te pinát csináltatsz magadnak vagy faszt (a nem kívánt törlendő). Akadj már le erről a témáról, please.
