antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Március 5-én Adorján napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
VI. Adorján pápa (eredeti nevén: Adriaan Florenszoon Boeyens) a 218. római pápa 1522-től haláláig.
V. Károly tanítómestere volt.
VI. Adorján a pápaság történetének egyik legsötétebb szakaszában foglalhatta el az egyház legmagasabb hivatalát. Adorján, aki egyházfői beiktatásakor járt életében először Itália földjén, teljesen üres kincstárat és hatalmas adósságokat, illetve égető problémákat örökölt Szent Péter trónjával. Adorján művelt, tanult ember lévén kezdte felismerni az egyházi szervezet változtatásának szükségességét, de még mindig nem volt képes felmérni a Luther Márton által indított reformáció igazi súlyát.
Szigorú takarékoskodásba fogott. Az új egyházfő szerette a művészetet, de a megszorításoknak az egyházi mecenatúra esett legelőször áldozatul. A második lépésben a bíborosok és más főpapok juttatásait nyirbálta meg.
A szerencsétlen egyházfőről elterjesztették, hogy egy rideg északi professzor, aki utálja a művészeteket, nem képes értékelni a szépséget. Innen már igazán kis lépést kellett a közvéleménynek tennie ahhoz, hogy az Itália határaitól távol született Adorjánt barbárnak nevezzék. Uralkodására a krónikák egyre gyakrabban használták a pontefice barbaro kifejezést, azaz a barbár pontifikátust. Érdekes megjegyezni, hogy a bíborosok között is népszerű kifejezés olyannyira beivódott, hogy Adorján halála után 455 éven keresztül nem választottak olyan pápát, aki nem itáliai származású volt. Az első nem-itáliai pápa a lengyel II. János Pál volt.
Bizonyos mértékig a meg nem értett zseni szerepét osztották rá a későbbi krónikák, egyháztörténelmi írások. Főként Hollandiában sokan szinte szentként tisztelik. A Katolikus Enciklopédia idézete:
„Ezekben az időkben valóban állítható, hogy – ugyan nem az ő hibájából – a hatodik Adorján és az ötödik Károly barátsága és kapcsolata nem tudta újraéleszteni az első Adorján és az első és legnagyobb Károly idején élt boldog napokat."
Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Székely Szabolcs
Reggeli kérdés
Midőn a reggel, e mindig pofátlan idétlen bohóc ott terem szobádban, és reflektorával rád néz a nap, s bőszen anyázol a paplan alatt, és kinézel kócos-morcos fejeddel párnád pihe-puha bugyraiból, de tűrnöd kell, hogy kiröhög a vekker, hiába csapod le: újra beszól, olyankor bárhol hálj a nagyvilágban, földön, matracon, vagy a franciágyban, vagy kezed mellett ott az esti bor még, (mint házibulik másnap-reggelén, felülsz és kérded: „hol vagyok te jó ég?” "Az éjjel mi a frászt is tettem én?"), vagy úgy érzed, nem vagy otthon sehol, s a Közterület-fenntartó locsol, s arra ébredsz, park melletti padon, röhögnek rajtad, hajléktalanon, ki csuromvizes öltönyben felébredsz, s már vár az asszony, ma is, jaj, verés lesz, vagy simán csak, hálószobádban, otthon, épphogy ébredsz, s már gondolkodsz a gondon: akkor az éj, s az örökkévalóság, mint csésze kávé kiömlik kezedből kifli a félhold – hullanak a morzsák, (visszaalszol még) s mindet úgy szeded föl, hogy félálomban, önmagadba látván, tudod már, arra fogsz gondolni gyáván, egész nap, hogy miért a karma láza, és macskád, mely lábszárad karmolássza, miért a tej, mely tűzhelyedre kozmál, ébrenléted,mit folyton visszahoznál álmodból, amíg pirítod a zsemléd, hűtőd ha nyitod, s úgy csap meg a nemlét hidegen, mint a régi téli fagy, s bár szeretnéd, valahogy mégse vagy, mert újra ott a kérdés, milliónyi, miért a kelés, reggeli zuhany, miért a táskád, miért benne holmi, miért a fény, mely szobádba zuhan, mért teszi kávéd eléd úgy a kedves hogy tudod, pont így többé sohasem lesz, miért a hajnal zümmögése, árnya, miért az ezernyi szépség, a fák, miért az utca, mely mintha arra várna, hogy újra kiskölyökként fussad át, miért a kérdés annyi más helyett, miért a nap, mely újra elveszett? Miért a Minden – kérdezed, haver: s észre sem veszed: ekkor illan el.
Másképp magad nem védheted – szeresd meg ellenségedet: kongó szobád kazánfalát, a sokfelé tört éjszakát, tikkasztó Halálvölgyedet: a társnélküli ünnepet. Ha mint polip-kar, fojtogat, add meg neki lágy torkodat, szorítsd szivedre, úgy öleld, s ellágyul, ölni elfelejt.
Meg kell magadat védened – szeresd meg ellenségedet: hűvös gyűretlen vánkosod, az őgyelgő vasárnapot. Meg lehet szokni azt nagyon: az egy-csészét az asztalon, az egyszem lámpa fénykörét –
világot rajzolhat köréd.
Gyűrűző, tengermélyi csend. Rég a telefonod se cseng. Mit bámulod? ]ó lenne-e, ha most vadul fölzengene, s zuhintana szívedre, mint pörölyt, valami szörnyű hírt?
Szeresd meg ellenségedet: örök-nyitott bőröndödet, repülőterek tenyerét – hol felhajít, hol nyúl feléd -, a sínzengést, a szállodát, a ma kék, holnap zöld szobát, hideg és tiszta csendedet – szeresd meg ellenségedet, ha torkod markolássza is, de oltalom, de bástya is, hol arcodat levetheted, homlokodat leejtheted, hol nem kell szégyelned magad: mondd csak, mondd! Tanú nem marad.
Meg kell magadat védened. Meg kell magadat védened
Március 5-én múlt 54 éve,hogy Domogyevobo-ban (Ukrajna) elhunyt Anna Andrejevna Ahmatova orosz (szovjet) költőnő.
Anna Andrejevna Ahmatovapolgári neve: Anna Andrejevna Gorenko
Anna Ahmatova
KÉT KÖLTEMÉNY
(Dva sztyihotvorenyija, 21.)
1.
A kispárnám tüzes, tüzes, Mindkét oldalán. Második gyertyám füstje ez, S kinn varjú szól a fán. Mind tisztábban hallani…
Éjjel nem aludtam én. S aludni már nem fogok. Ti, kibírhatatlan fehér Függöny, fehér ablakok, Ébresztő!
2.
Hangod, pillantásaid, Ismerős hajad sűrűje. Mint egy éve ugyanitt. Ablakon fény hull belülre. Meszelt fehér fal vakít, Orgona illatozik, S amint beszélsz, egyszerűen.
Március 5-én múlt 121 éve, hogy Budapesten megszületett Palasovszky Ödön költő, a magyar avantgárd mozgalom és az aktivista színjátszás jelentősebb alakja.
Palasovszky Ödön
Palasovszky Ödön
VILÁG VÉGE
Íme az újévi malacok kiszaladnak vitrineinkből, kétszemélyes ágyaink fölött a háziáldások és a pápák fotográfiái lekókadnak mint a virágok. Nagyvágók duzzadt ajkai közt az upman-szivarok letöredeznek A börzék szíve meghasad Állatkertek hiénái réveteg mosollyal összebújnak, sertéskarajok hamuvá lesznek, a ficsúrok kifogástalanul megkötött slipszei fölött elpukkadnak a hólyagok. Világ vége! Utolsó ítélet trombitája harsan: A tízholdon aluliak csillagot kapnak, én elöljárok véres tüdőmmel de legelöl a palacsinta-ember kit az életben falhoz kent a gép Üdvözlégy igaz bíró!
Csipkés rüggyel, madárfüttyel köszön rám, köszön rád, s majd egy reggel, ha víg kedvvel jól megráz egy almafát, és a fáról, minden ágról szirmok fellege havaz, földön-égen csodaszépen tündöklik fel a tavasz.
Szervusz Bajkálifóka, szép estét, kellemes hétvégét Neked!:-)
Ezt a történetet nem ismertem, de nagyon felcsigázott Nyári Krisztián könyve, el kell olvasnom, jó kis pletykák lehetnek benne!:-))
Garai Gábor
Jókedvet adj!
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan – ahhoz is csak jókedvet adj, Uram!
Március 4-én Kázmér napja volt!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
Barabás Miklós: Batthyány Kázmér
Németújvári gróf Batthyány Kázmér Antal Ferenc reformkori liberális ellenzéki vezető, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt pedig főispán, kormánybiztos és a Szemere-kormány tagjaként Magyarország első külügyminisztere volt. Szerepéért távollétében halálra ítélték, emigrációban hunyt el.
Március 4-énünnepelte 78. születésnapját Sztevanovity Zorán, Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas szerb származású magyar előadóművész, énekes, gitáros, zeneszerző. Isten éltesse még sokáig!
Zorán
34 dal
Dalszöveg
Ne hagyj el, ne dobj el, ne játssz el Fogadj el, ítélj el, de ne hagyj el Nincs múlt, nincs esély nélküled Nincs társ, nincs tét nélkülem
Ne hívj el, ne űzz el, s ne menj el Ne adj fel, ne hagyj el, ne fuss el Nincs hang, nincs hír nélkülem Nincs tér, nincs híd nélkülem
Próbáltam már, lelkembe mart: nincs másik part Próbáltam már, s vonzásban tart, s nincs másik part S ez visszatart
Vigyázz rám, ha álmodnék rossz álmokat Vigyázz rám, ha lázadnék, s nem szabad Van hely, hogy átölelj, ez jutott Mérd fel, s hidd el, ha nem tudod
Próbáltam már, lelkembe mart: nincs másik part Próbáltam már, s bármerre csalt, nincs másik part
Próbáltam már, szívembe mart: nincs másik part Próbáltam már, vonzásban tart, s nincs másik part
Ne hagyj el, ne dobj el, ne játssz el Fogadj el, ítélj el, de ne hagyj el Nincs múlt, nincs esély nélküled Nincs társ, nincs tét nélkülem
Próbáltam már, lelkembe mart: nincs másik part Próbáltam már, vonzásban tart, s nincs másik part Próbáltam már, szívembe mart: nincs másik part Próbáltam már harmincnégy dalt, de nincs másik part
Szövegíró: Sztevanuvity Dusán Zeneszerző: Presser Gábor
No, akkor még egy zivatar...(Nálunk majdnem aktuális, hisz egész nap esik az eső...)
Tompa Mihály
ZIVATAR.
Kél a nap s elindul az ég meredekjén, Aranyos küllőin sebes szekerének; Csend van, - a lágy szellő nem bírja lerázni Csüngő harmat-csöppjét a fák levelének.
Nyáját messze hajtja a jó pásztorember, A dolog méh elmegy hetedik határig; Buvó rejtekében összesugorodván, Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.
A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz; Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap, Udvarában, amely tágas, mint egy szérü, Sürű köd és vékony felhő-rojtok vannak.
És tarjagos felleg támad mindenfelől, Mely egymásba nőve, az ég elsetétűl, Távol mennydörgésnek hallik mormolása, S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.
Az égi háború kitör végezetre, Teljes haragjában, teljes fenségében; Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek, Hogy véges lakója csudálkozzék s féljen.
Mint egy óriás eb, amely tüzet érez: A vihar vonítva fut át világon; Reá kigyulnak a cikázó villámok, S az egész mindenség fényes tűzben lángol.
Szélvész rázza, tépi az erdők üstökét, A hajlékony tölgyet guzzsá csavargatja; A magas, egyenes fenyőfát derékon Töri ketté, mint egy szálgyertyát, haragja.
Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb Legyen a szikrázó villám lobbanása; Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb Legyen a mennydörgés harsány csattanása.
Zug a szélvész, zug a rengeteg mélysége, Nyugtalan futosnak felriadt vadai! A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka, Nem bir a szél ellen fészkéhez szállani.
Mintha az elemek végső harca volna, Mintha minden helyet s alakot cserélne ... Talán e borzasztó istenitéletben Az utolsó napnak van rajzolva képe?!
Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban, Az egyik keze bont és alkot a másik! A villám dul, emészt; a mennydörgés szava Megtermékenyiti a földnek határit.
Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad, Magát emészti fel lángzó haragjába'; Az ég, mint egy békét ohajtó fellegvár, Hétszinü zászlóját tüzi bástyájára.
Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből Zuhogó patakban gyorsan folyna vére, Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész, Óriás halottként némul el végtére ...
Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban, S mint haldokló bajnok sugárzó szemével, A háborús élet zajtalan estvéjén: Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.
És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek, recseg-ropog hajónk, kegyetlen vashajónk, hullámokon, ködön megyünk, örök merészek. A szél, a köd jajong, hogy sír, jajong és vasbordáival feszül meg a fedélzet, oda se könnynek és oda se semmi vérnek, hajrá, tovább, tovább, mindég tovább, tovább, csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.
Sötét sziklákon át, millió poklon át szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet, ordítoznak: csodát, csodát, barbár csodát, s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek, káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek, zápor zuhog, kén és pokol zuhog, s hajrá, hogy minden a habokba halt, habzsoljuk az otromba diadalt, mint részeg matróz a nehéz rumot
Március 3-ám múlt 45 éve, hogy Budapesten elhunyt Németh László, Kossuth-díjas magyar író, esszéista, drámaíró, műfordító, 1998-tól a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja. Írói álneve: Lelkes László.
Németh László
Németh László
Menedék
Jó a művész csönd. Kívül a Föld
Gondsalakos térhálózatán
Pompás sziget-kultúra: Kréta-sziget.
Labirintot fundál, Dedaloszt nevel.
Szavak utvesztőibe buvok,
Megkísértem a szárnyas eget.
Mesterkedéseim ártalmatlanok.
Párás víz szigetel, béna magány takar.
Túl a tengeren háborúság.
A bősz száraz fajokat kavar.
Kő-Ninive tégla-Babilont, a düh
Milliókat ront el. Szent ma, aki sziget.
*******
Visszanéztem a vele kapcsolatos hozzászólásokat, többünknek személyes vagy közvetett ismerőse volt - a mai szóhasználattal élve. Jó volt emlékezni rá!:)
Március 3-án ünnepelte 71. születésnapját Marno János, költő, műfordító. Isten éltesse!
Marno János
Rózsa (akvarell)
Ó, rózsa, te legelső s a végső labirintus a tűző napon vagy a szikrázó ég alatt, vajon hány fele nyílhattak volna még utak, ha nem állok rendre türelmetlenebbül tovább.
A jószagú levegő. A csicsergő, a csivitelő, a füttyögő madarak. Az opál ég alatt a könnyű pára. A tavaszi napsütéstől kótyagos, cikázó rovarok, lepkék, bogarak. Kibuknak a földből a füvek, a csírák, tündökölnek és illatoznak az ibolyák, az ismeretlen nevű, apró virágok. Erjed és pezseg újra a természet, ki tudja hanyadszor, hány ezer éve, hogy kihordja és világra szülje az esélyt, a folytatás reményét legalább. Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé; ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó, hitetlen és erőtlen lélek vagyok. Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás, gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás, ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.
