"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, elhamarkodott lenne hibáztatni a magot, amiért a termés csapnivaló, hiszen rajta kívül még felelős lehet sok minden... az ember se mindig tehet róla, ha nem nyílik ki belőle a szeretet gyönyörű rózsája: oly sok az összetevője, oly sok mindenre van szükség, hogy virítson teljes pompájában... sok a hervasztó tényező, bőséges a hideg órák száma, kevés a Nap, a melengető, és a szomjat oltó eső: mondják, egy idő után az ember felelős az arcáért, mintha a jók idővel megszépülnének, a rosszak pedig hasonlóak az ördöghöz lennének... és igen, biztos, hogy a belső meglátszik az arcon, de azon kívül még annyi dolog lehet felelős, nem szépít a sokáig tartózkodó kín: a mérhetetlenül nagy fájdalom egy idő után megmutatkozik az arcon, az is öli gyilkos mód a szépséget, de a szemet nem tudja végképp kikezdeni... a szeretetet azon a kis résen mindig kiviláglik, azt a ráncok sem képesek eltakarni, s az a kis fény a tekintetet csodálatossá teheti.
Jártam, a jéghideg, megfagyott hajnalon, szendergő álmodban, halkan és andalgón. Mordult egyet szívem, hatalmas kő húrja. Szépséged nagyságát, álomra váltotta.
Didergett a lányka, megfagyott álmában, meglátta a legényt, szívének vágyában. Felolvadt a jégcsap, a zizegő szobáról, álomittas csendben, örökre varázsol.
Most is varázsolna, ha nem itatna csendet. az ártatlan, angyali, ici-pici gyermek. Karjaimban leány, mámorában ernyed, elaludt a Világ, s a megfáradt emberek.
Szobában most nagy csend, pihe-puha álom. angyalok vigyázzák, serényen, kitartón. Halkuló morajlás, felcsendül egy ének. lágyan fülembe jut, s itt vége a mesének....
Minden szemembe írt mozdulatodban meglátlak és kézfogásod olyan mint a hóra szórt minta - (elolvad vagy megfagy) a hangod meg fel-alá ébredés és téglafalnak dőlt üzenetek magányos siráma.
Ugye milyen abszurd barátom? Szerencséd hogy el még nem vesztettél az is csak miattam.
Tudod arra gondoltam, hogy körülírt határa nem csak a hazának, de a cselekedeteknek is van, ha azt valaki áthágja, ha azon túl lép, büntet a törvény... egykor volt csak egy elvárás, hogy arról az almafáról az embernek ennie tilos: szerencséjére, (még, ha meg is szegte) annak az első kettőnek, hogy Isten a mindenről tudó, mert nyomasztó titok terhével, a szívben félelem teli remegéssel, (a hát mögött érezve minden pillanatban a zsaroló Lucifert) érdemtelenül a paradicsomban rosszabb lett volna, mint válni szabad akarattal rendelkező földönfutóvá... van határ, ami nincs törvénybe iktatva, a vállalhatóság határa, amin, ha túllép az ember, eljut a titkok birodalmába, ahol megszűnik a szabadság, s ahol nincs szabadság, ott megszületik a rabság... a titok félelmet ébreszt, a titok titkot szül, a titok a békét elrabolja, a titok a szeretetnek, az embernek alattomos gyilkosa... jól teszi, aki belül megmarad, ha a szavai a cselekedetei addig érnek pont, ahol még van erő őket vállalni: azon túl szabadság nincs, aki szabad volt addig, a rettegett titoknak kiszolgáltatott rabjává válik.
Talán már megkövültek bennem az érzések, csak az árnyaik élnek még… Talán fel sem fogom, hogy vége… és itt záródott be a kapu, vagy már zárva volt rég? Mindegy, a tény, tény marad elvesztettem lényem egy részét és már minden csak egy karcolat. A hideg nem a levegővel ölel… bennem van és belülről éget el. Nem is kell mást írnom, csak a véget:
A visszaszámlálást ezennel lezárom… búcsúzom csendesen.
Tudod arra gondoltam, hogy a hit, a remény és a szeretet először talán csak fejben született gondolat, talán csak terv, mikor már hiszi az ember naivan valóságnak... pedig, aminek a formája csak a gondolat, az még képlékeny, az könnyen elillan, merül feledésbe, válik semmivé, megfoghatatlan: kitúrja őt a cáfolat, vele történhet sok minden... azért lehet aztán, hogy az ember hisz hol ebben, hol abban, most ezt, remél mást máskor, még a szeretete se mindig állandó, hogy csalódik hitben, reményben, csalódik a szeretetben... de, ha megkapaszkodik a gondolat, ha beszivárog szépen lassan az egészbe, ha gyökeret verve helyet foglal magának a testben és a lélekben, akkor élővé válik maga is, élő hitté, élő reménnyé, élő szeretetté, az emberrel lesz eggyé, mint az izmok, mint az idegek, mint a lélek: az emberrel, aki mást nem tehet, többé, ha fáj se szabadulhat, viszi őket magával a sírig, vagy még túl azon is, az egész öröklétbe.
Tudod arra gondoltam, hogy minden változik minden pillanatban, de talán csak az apró részekben, az egész olyan, mint egy körút, amin végigjárva lehet, hogy sok a látnivaló, de valójában az egész változatlan: minden út indul tavasszal, hogy aztán a tél belé torkolljon újra... mióta világ a világ az anya megszüli magzatát, és, ha szereti magát, szereti mindennél jobban őt, az ő virága, benne gyönyörködik, hiszen belőle nőtt, aki majd a magot szintén elveti, s amikor az kikel, és borul virágba, majd ő is szeret mindennél jobban... az ember magánál erősebben, legtöbbször szereti csak a saját részeit, belőle lett magzatát: így van ez, mióta világ a világ, mintha igaz szeretetből csak annyi lenne a termés, amennyi magot elvetnek... valódi változás talán akkor van, ha az ember nem csak a saját kertjébe telepíti a szeretetet, ha képes arra, hogy nem csak magát, de önmagánál tud jobban szeretni mást, akár egy idegent, akinek az élete fontosabb a sajátjánál... ha a szeretet magvát a szél messzire viszi, az a különleges virág, ami a szerelem virág, ha gyökeret ver, gyönyörű termést hozhat idegen földben... valódi változás az, felfelé törekvő az állandó körforgásban.
