Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Hová kis víz olyan sebessen, Hová sietsz olyan szivessen? A virágok, kik rád hajolnak, S mintegy csókjaidér bókolnak, Nem tartóztatnak egy cseppet is, Sőt még kerülgeted őket is. Apró cseppek! csillapodjatok, Szörnyűség az, amint omlatok, Vagy tán ti is felhevültetek, S velem egyformákká lettetek? Mégis, hogy egymást felleljétek, Nem szükség, hogy így kergessétek, Ha ama kis malmot éritek, Ott egymást majd ölelhetitek, Mátkátokat ott csókoljátok, S a zubogón úgy bocsássátok, Amelyen midőn lerepűlnek, Sok apró ködöcskéket szűlnek. Óh, ha ti is így kivánkoztok, Tudom, hogy engem sem átkoztok, Kinek a legforróbb szerelem Egészen megfőzé kebelem. Óh, miket bíznék én reátok, De már elöllem elfutátok, Ti egymást hancúzva űzitek, S panaszimat nem is értitek. Könnycseppjeim, kiket még lelek, Menjetek el hát ti ővelek, Majd a malomnál megálljatok, Kerekére le ne fussatok, Ott várjátok meg kedvesemet, Ki öli s éleszti szivemet. S ha vizet merít korsójába: Fussatok bele hamarjába, S ha inni felviszen szájára: Csepegjetek szép ajakára. Onnan lejjebb-lejjebb menjetek S titkai közt enyelegjetek, S míg nyájason csiklándozzátok, Szivébe ezeket sugjátok, Hogy egy bájoló tekintete Minden nyúgodalmam elvette, S megfosztott legfőbb vagyonomtól Elszakasztván szabadságomtól. Mondjátok, hogy e nagy kincsemet Se kérem vissza, csak engemet Tartson hivének annál fogva, S nézzen egyszer rám mosolyogva.
Sokféle jövőnk lehet. Ennek szálait éppen most szőjük. S ha valóságnak hisszük a boldogtalanságunkat és a diszharmóniánkat, ha valóságnak hisszük a szenvedélyünket és a félelmünket, akkor azt szőjük bele az idő szövetébe. És akkor azt fogjuk élni majd, mert mi magunk teremtjük, itt és most. A betegnek látni kell előre a gyógyulását, a haldoklónak a föltámadását. És a gyászolónak látnia kell a felhőtlen örömét, és a nyugtalannak a békét, és szomorúnak a megvigasztalást, és mindenkinek az eljövendő, boldog össztáncot. Ezt nevezik hitnek. A még nem látható látását s a még nem tudott előre tudását, bizonyosságát.
Müller Péter
Képes Géza : Köszönöm
Egyetlen jó az életemben
te voltál, te vagy, te leszel.
Kapocs, mely az élettel összekötne,
van ezer meg ezer,
de mindegyiket, bármely pillanatban
szétszakítom mint pókhálószövetet.
Hogy voltam, hogy vagyok, hogy leszek:
Köszönöm neked.
"És majd amikor sok út nyílik meg előtted, és nem tudod, melyiket válaszd, soha ne találomra dönts. Ülj le és várj.
Lélegezz mélyeket, olyan önbizalommal, mint az első nap, amikor világra jöttél.
Ne hagyd, hogy bármi eltérítsen, elvonja a figyelmed, várj és csak várj.
Ülj mozdulatlanul, csendben és hallgasd a szíved.
Amikor aztán megszólal, kelj fel és menj arra, amerre a szíved húz."
(Susanna Tamaro)
Ez a reggel - e könnyű mámor - ez a nap - ez a fényzenezápor - ez a nagy, kék varázs - e hang, mely fent tovaszárnyal - ez a sok hang - ez a madár-raj - ez a gyors csobogás: -
ez a fűz, ez a nyír - ez a zöld gyep - ezek a hegyek - e völgyek - e zöld pihe mindenütt - e méhek - e harmat a bükkön - e csöppek, e gyöngyök - e sok könny - e sok éles, tarka fütty: -
ez az alkonyat - e sose-szűnő - ez az álmatlan tovatűnő éj a falu felett - ez az árny - és hogy süt a friss ágy - e futamok - ezek a trillák - ez - a Kikelet!
Tar fák között csereg-bereg a szarka, szajkó csacsog és a vidék föléled. Egy citrom-pille, a szelet hadarva, el-visszaszáll, úgy karikáz fölébed. Az ölyv sunyít, hol ing az ekeszarva, vadul lecsap, örülve egérnek. Nevet az ég, a bimbós és a tarka, zsong a mezőkön a húsvétos ének.
Az álmaidra vigyázz! S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak Mikor csaholó felhőket hajszoltál, S köszöntél minden bokornak
Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket, Az első lépések botladozását, S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed. Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak, Mellyel testvére lettél a világnak. Az első sírásoddal megkarcolt csendet, Mellyel az örök bűnöket magadra vetted. Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét, A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre, S a szív mélyhangjait énekeld, Konok tüzeknél lázasabban. Őrizd meg a hajnali földek szagát, Az égi óceán roppant csillaghadát, Halk folyók zöld csobbanását, Őrizd meg szemednek, Hogy elmerülhess benne, Ha rád tör sok bántó földi nesz.
Kígyóvonalú fák bámész lombját, Testükön a finom pókhálóredőt, Érezd a sóhajos bomló életvonzást, S őrizd meg a csillagszámláló időt.
Mert kell néha pár bolyhos emlék, Szótöredék, villanó mondatfoszlány, Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod S magadból egy darabot újra visszahozzál.
Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam
“Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”
Köszönetet szeretnék mondani az okok és okozatok isteni labirintusának a változatos teremtményekért, melyek benépesítik e különös világot, az értelemért, mely örökösen a labirintus térképéről álmodik, Heléna arcáért és Odüsszeusz kitartásáért, a szerelemért, amiben úgy látunk másokat, ahogy az istenség láthatja őket, a kemény gyémántért és a lágy vizért, az algebra pontos kristálypalotájáért, Angelus Silesius misztikus érméiért, Schopenhauerért, aki talán ismerte a világ megfejtését, a tűz lobogásáért, amit emberfia nem nézhet ősi borzongás nélkül, a kaobafáért, a cédrusért és a szantálért, a kenyérért és a sóért, a rózsa rejtélyéért, amely színt termel, bár sose látott színt, 1955 néhány napjáért és esteléért, a durva pásztorért, aki a síkon terelgeti a barmokat s a hajnalt, a montevideói reggelért, a barátság művészetéért, Szókratész utolsó napjáért, a szavakért, amiket két kereszt között válthattak egy alkonyon, az Iszlám álmáért, amely ezer és egy éjszakán át kitartott, s azért a másik álomért, amely a poklot, a tisztítótűz tornyait s a diadalmas mennyeket bejárta, Swedenborgért, aki az angyalokkal társalgott London utcáin, a bennem találkozó ősi titkos folyamokért, a nyelvért, amelyet századokkal ezelőtt beszéltem Northumbriában, a szászok kardjáért és hárfájáért, a tengerért, ezért a tündöklő pusztaságért, amely ismeretlen dolgok titkos jegye s a vikingek sírfelirata, az angol szavak zenéjéért, és a német szavak zenéjéért, az aranyért, mely felragyog a versben, a tél eposzáért, egy sose olvasott könyv címéért: Gesta Dei per Francos, a madárnál ártatlanabb Verlaine-ért, a kristály prizmáért és a bronz nehezékért, a tigris csíkjaiért, San Francisco és Manhattan égbenyúló tornyaiért, a texasi reggelért, a sevillaiért, aki az Erkölcsi Levél-t szerezte, s akinek, óhajtása szerint, nem ismerjük a nevét, a córdobai Senecáért és Lucanusért, akik a spanyol nyelv előtt megírták az egész spanyol irodalmat, a sakk bizarr geometriájáért, Zénón teknőcéért és Royce atlaszáért, az eukaliptuszfa orvosság-szagáért, a nyelvért, amely bölcsességet tud tettetni, a felejtésért, amely eltörli vagy megmásítja a múltat, szokásainkért, melyek megkettőznek és igazolnak minket, mint a tükör, a reggelért, amely a kezdet igézetével kecsegtet, az éjszaka sötétségéért és asztronómiájáért, a többiek bátorságáért és boldogságáért, a jázminokban vagy egy régi kardban hirtelen megérzett hazáért, Whitmanért és Szent Ferencért, akik már megírták a költeményt, a tényért, hogy a költészet kimeríthetetlen és elvegyül a teremtmények összességével és sosem fog eljutni utolsó soráig és minden ember számára más, Frances Haslamért, aki bocsánatot kért fiaitól, hogy oly sokára hal meg, az álmot megelőző percekért, az álomért és a halálért, ezekért a titkos kincsekért, a meghitt ajándékokért, amiket nem is említek, a zenéért, mely az idő titokzatos alakja.
Azt mondtad: - "Más országba megyek, másik tengerhez, és más várost találok, ennél jobbat és szebbet. Bármit teszek, a sors itt lesújt rám, újra s újra, szívem megállt s elporlik, mint sírjában a hulla. Meddig maradjak még itt, s tegyem magam tönkre e pusztaságban? Szemem hiába tekint körbe: csak fekete romokat látok, bármerre nézek. Nincs maradásom többé, felõrölnek az évek."
Nem találsz majd más tengert, nem találsz más országot. Ez a város követ csak. Régi utcáit járod máshol. Aztán megvénülsz az ismert környezetben, és a házak körötted is azonosak lesznek. Bárhová mégy, végül csak ideérsz. Ne reménykedj! Vihet hajó vagy mûút: nem visz el innen téged. Ha a világ egyik kis sarkában megölted magad, elpusztítottad vele az egész földet.
Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idők végéig megmaradnak, Mint csillagok ragyognak boldogan, S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak, Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.
Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai És lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett, zászló lobogott; A költő kérdett, és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog, Szépség, igazság lassan megy előre, Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
De azért lelkünk búsan visszanéz, És emlékezve mámoros lesz tőled, Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erőket, Mely új tavaszok napját égre hoztad, Mely új remények ibolyáját fontad. Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Ébresztőt fújnak fürge rigók; ledobja kertem a hótakarót. Ébred a hóvirág, körültekint, meglesi alvó testvéreit. Parányi harangja messzire cseng: - Tőzike, ibolya, ne szenderegj! Salamon pecsétje, téltemető, sáfrány és kankalin, bújj csak elő! Bőrlevél, jácint, ébredjetek! Itt az ÉV reggele: a kikelet.
