Sok prédikációt hallottam arról, hogy ne keményítsük meg a szívünket.
Érdekes, mégis hgys éveim alatt keményedett leginkább a szívem:
Például régebben odamentem a földön fekvő emberekhez, hgysként már nem.
Régebben adtam pénzt a koldusnak, hgysként már volt egy elmélet, miszerint akkor ártok neki, ha adok, mert akkor támogatom az alkoholizmusát.
Régebben volt buszbérletem, vagy jegyem, de hgysként már „nyugodt lelkiismerettel” blicceltem a buszon.
Nem, nem a hgyben tanították, hogy így legyen, csak valahogy ilyenné váltak a dolgok.
No meg annyi, de annyi hülyeséget csináltam puszta engedelmességből, amit magamtól sohasem csináltam volna.
Időnként feltettem magamban a kérdést, hogy jó helyen vagyok-e? Megvizsgáltam: a hgyben vagyok, tehát jó helyen vagyok. És jók azok a tanítások, amiket hallgatok? NS-t, SzZ-t hallgatok, úgyhogy nem lehet baj.
Szóval működött az önkontroll rendesen.
Ahogy a Bibliát olvastam, olykor észrevettem némi elhajlást a hgy gyakorlatában. Próbáltam beszélni a pásztorral erről, meg arról is, hogy nekem hol szorít a cipő, de hát bennem van a hiba, az a lényeg.
’92-ben a vezetőség fele távozott, és velük még néhányan. (Később Virgáéknál 21-et számoltam össze.)
Semmit nem lehetett tudni róluk, ők meg hallgattak.
A távozók nem nyilatkoztak a sajtónak, (de még nekünk se), belső fórumon próbáltak megoldást találni, aztán mégis „el lettek áztatva”.
A budapesti vezetők is foglalkoztak az üggyel, a vége az lett, hogy SzZ maradt, ők meg mentek.
És megtanultuk: nagyon csúnya dolog a Zoltánt feljelenteni a Sándoréknál.
A tanításokat szorgalmasan halgattam, alkalmaztam, engedelmeskedtem. (Egyre népszerűbb is lettem.)
Hitem, magánéletem, pénzügyeim, egzisztenciám, kapcsolataim mind-mind összezúzva, romokban hevertek, de megvallottam, hogy jól vagyok.
Olyan problémám nem volt, hogy hogy tegyem a kulcsot a zárba, vagy hogy kössem meg a cipőfűzőmet, persze ezekről nem is volt tanítás.
A közösségen belül megbecsült, hűséges embernek számítottam.
Láttam lepukkant embereket, akik a hgyben megtérve felépültek, aztán leépültek, de másképp: bejutottak az elmeosztályra. Mindenki tudta: a hgy ezekről nem tehet.
Valaha nagyon penge volt az elmém: nekem nem volt noteszom, nem jegyzeteltem, mindent meg tudtam jegyezni.
Aztán egyre tompulni kezdett az agyam. Több időre volt szükségem, hogy megértsem a bonyolultabb dolgokat, keresnem kellett a szavakat, ha mondani akartam valamit, gondolataim kezdtek „összeolvadni”.
A családalapításhoz meg nem volt engedélyem, persze az én érdekemben. Egyáltalán: minden az én érdekemben volt úgy, ahogy volt.
Időnként alázattal, nagy tisztelettel megkérdeztem SzZ-t, hogy ez miért is jó nekem? meg hogy hogy is volt vagy van ez meg az?
Soha nem kaptam kielégítő választ, így maradt az önmarcangolás, meg a megvallás.
’95 novemberben egy apró ügy kapcsán be lettem panaszolva SzZ-nál. Mondtam neki, hogy szeretném ezt tisztázni. Azt mondta, hogy jó, menjek el a legközelebbi vezetőségire.
A vezetőségin (ahol a többség nálam fiatalabb keresztény volt) arról kezdett beszélni, hogy miért is vagyok én ott. Aztán úgy folytatta, hogy milyen torz gondolataim vannak, milyenis vagyok én, biztos az anyukám rántott húsa ment az agyamra, stb, stb. Ő beszélt, a többiek döbbenten hallgattak.
Korábban SzZ arról tanított, hogy szavakkal is lehet verni. Hát ő pont azt csinálta. Megvert, megalázott a szavaival. Aztán amikor befejezte a mondókáját térdre borult, és (ki tudja kinek?) ezt mondta: „Ó Istenünk, semmit se ér az életünk nélküled!”
Később egyik-másik tesó titokban vígasztalt.
A következő összejövetel elején SzZ imádkozott. Hát egyszer csak mit hallok?
„…és töltsd be a Kós Pista hasát! Hahaha!...”
Még fél évet szédelegtem abban a gyülekezetben, maradtam amíg bírtam.
Kezdett körvonalazódni ott egy kis csapat, akiknek kezdett tele lenni a hócipőjük.
Ezek, és a ’92-es emigráció azt állították, hogy NS nem tudja hogy olykor mi folyik nálunk, meg azt, hogy a gyüli (mint a szocializmus) csak helyileg van elrontva.
SzZ sokéves kemény munkával elérte, hogy már nem akartam, és már nem is volt mit megbeszélnem vele. Nélküle döntöttem:
’96 májusában Budapestre költöztem.
Mint viszahallottam, néhány hét múlva SzZ ezt mondta a gyüliben a mikrofonba:
„Egy hűséges ember elhagyott minket… pedig nem ez a megoldás.”
