Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A szekrényből kidőltek a ruhák, ő bevallotta, hogy már nem szeret. Mihez kezdek az életemmel? Jön a nyár, és? Leborultam a földre, rám hullt egy lepedő, így jó lesz, így jól van.
Ma láttalak az Oktogonon. Ott mentél el mellettem, olyan közel, hogy akár meg is érinthettelek volna. A füledhez tartva a mobiltelefont, mosolyogva beszéltél egy láthatatlan valakihez, aki nem én voltam. Amikor megálltam és visszanéztem, csak egy pillanatra, a napsütésben, láttam csattal összefogott hajadat, s láttam, ahogy erőteljes, enyhén himbálózó járással eltűnsz a Körút irányába. Örök nyár, te voltál az? Vagy csak valaki, aki hasonlít rád, akinek soha nem mondanám, hogy örülni kell, örülni kell, mintha én lennék Olga a Három nővérből. Láttam csattal összefogott hajadat, ringó lépteidet, láttam, ahogy magába nyel a hullámzó Körút. Örök nyár, te voltál?
Végül egymásra rétegződtünk. Mint a falfesték, amelyet a szobám falán a volt lakók tapétáira kentek fel, úgy rakódtam rád én is, leélt évtizedeidre tudattalanul, csendesen. Bőröm átvette formádat, kitüremkedő emlékeid göcsörtös felszínéhez idomult. Mégis elfog a szorongás a tudattól, hogy egyszer új lakók jönnek, S újra érezni lehet majd a lakásból kiáramló frissen meszelt fal illatát.
A szerelem olykor jóságosan leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe. Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen az ember tartozik annyival érzelmeinek, mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is, midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.
Többet kínáljak most, vagy kevesebbet? Szorítsalak, vagy elengedjelek? Vagy más mezőkön elnyúlva, kezembe fogjam fejed, hogy csöpp lehess és gyenge? Egyáltalán, mit csináljak veled? Talán lehetnék ugyanolyan, mint te? Nem érdemes: minden maszkom kihűl; folynék köréd, ragadva, mint a lekvár, mert nem felejtem, hogy öleltelek már igazi arccal, készületlenül. Én derekasan ellenálltam végig, én nem akartam barátkozni se, sőt: magam tőled úgy tartottam távol, mint gyufát a skatulya oldalától – Az érintésbe én török bele.
Óra kondul, nem számolom, hányszor. Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol. Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan. Mi történt, most miért nem visszakoztam. Haj hull, térd fárad, szem világa tompul. Már nem veszettül, nem is átkozottul, csak egyszerűen látni szeretnélek. Ráérek.
Ha megöregszem, lila ruhákat fogok hordani és hozzá piros kalapot, ami nem illik sem a ruhához, se hozzám, nyugdíjamat konyakra és nyári kesztyűre fogom költeni és atlaszcipőkre és azt mondom: nincs vajra pénzünk. Ha elfáradok, leülök a járdaszélre, és felzabálok minden ingyen kóstolónak kitett élelmiszert, és megnyomok minden vészcsengőt, botomat végighúzom a nyilvános épületek kerítésén és kipótolom mindazt, amit józan ifjúságom idején mulasztottam. Papucsban járkálok az utcán, esőben, idegen kertekben szedek virágot, és megtanulok köpködni. Szörnyű ingeket viselhet az ember, és meghízhat, és megehet három font kolbászt egy ültő helyében, vagy egy hétig kizárólag kenyeret és savanyúságot, és gyűjthet tollakat, ceruzákat, poháralátétet meg mindenféle mást dobozokban. De most még rendes ruhát kell hordanunk, hogy meg ne ázzunk, és fizetnünk kell a házbért, és nem káromkodhatunk az utcán, és jó példát kell mutatni a gyerekeknek. Ma vacsoravendégeket várunk, és újságot olvasunk. De nem kellene már most egy kicsit gyakorolnom, hogy ismerőseim ne döbbenjenek meg túlságosan, ha egyszerre csak megöregszem és elkezdek lilát hordani?
Ellenségeim, szóljatok, bemutatkozhatnátok végre. Így túl sokat gondolhatok, ha nem méltattok egyenes beszédre. Ellenségeim, mondjatok valamit önmagatokról is. Hisz annyi mindent mondtatok rám, bár nem volt reális. Ellenségeim, legyetek hűek az igazsághoz, még ha nem is paktált le veletek. Hol a tévedésem bizonyítéka? Ellenségek, kivallani: nem vagytok jóindulatúak! Az elfogultság az, ami a gondolkodásra nem jól hat. Miért zavar, hogy itt vagyok? Nem kételkedtek magatokban? A rosszindulat rám ragyog, köztetek összekavarodtam. Kavargok, mint nyáron a hó, virágeső téli esőben. Ellenségeim, nem való, hogy szándékotokat ne értsem
Istenem, még ilyet, hogy te nem hallottad a nagy miniszter hatalmas beszédét az államháztartás rendbehozatala tárgyában!
Én ott voltam, lásd, s a hazafiúi kötelességemnek eleget tevén, csupa láz voltam a meghatottságtól; - nemes indulat és honfibú!
Ily csodálatos elmét nem láttam én még, mióta élek! Jó ebédektől s vacsoráktól kidagadt szája oly mélységes komolysággal rezgett, mely már megdöbbent okosságával.
Szinte látni lehetett, hogy ömlik az ige örök malasztokkal fűszerezett buzgalma, mint finom illatú moslék a vályúba, minek a boldog disznók már előre röfögnek.
De ez mind kevés ama történelmi pillanathoz, mikor az asztalra csapott, s mint a kard, csörrent az irgalmatlan parancs: "Míg én vagyok itt, nem tűrök izgatást hazátlan bitangok!"
kéne egy vers a szerelemről hogy minden jó arról kellene izzó sorokkal mint a láva orgonából zúduló zene kéne egy vers talán rubinból minden tiszta arról kellene azon át néznénk föl a napra rubinversből szerelem szeme kéne egy vers a csókjainkból és reményből abból kellene őrült tavaszok nyillanának minden rügyből várnám hogy gyere kéne egy vers az álmainkból persze szél madár is kellene ringatnánk egymást fönn az égen az ég mi lennénk se én se te
Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen, keresel mást, ahol majd boldog lehetsz. De csak veszíthetsz mindenféleképpen: a múltadról a változás lemetsz.
Hiába viszel el mindent magaddal: könyvet, törölközőt, edényeket – itt marad majd a konyha és az udvar, a házban hagyod majd a lényeget.
A homokozót, a garázst, a macskát, a fal sárgáját napnyugta előtt, a kopott, poros udvarban a hat fát, az ólmos, mégis édes levegőt.
Vidd el levágott muskátli-palántád, keress neki egy napos ablakot. Ha itt hagyod a virágzó akácfát, keress helyette másik fát, hatot.
Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted dönteni minden változás felől. Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg, mielőtt régi házad összedől.
Elvesztettem a hitemet a parkban. Megrémültem, mikor észrevettem otthon, hogy hiányzik. Új modell volt, jeruzsálemi gyártmány. A feleségemnek nem mondtam semmit: veszekedett volna, a végén még elköltözik, mint az előző. Azt hazudtam, hogy veszek egy doboz tejet, és visszafutottam. Már sötét volt, mikor a padhoz értem, ahol kieshetett. Kiáltoztam, hátha válaszol, de néma maradt, pedig a bokor alá is benéztem lámpával. Felhívtam az ügyfélszolgálatot. Azt mondták, várni kell, három, maximum nyolc napig, visszatér, ha elég kitartó az ember. Akkor már csak meg kell érinteni, és indul.
Mert a méhek a húsra dongnak s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt, patinás kupolák alatt is kan-kofa támadt annyi, hogy röhög a föld s mert a kofákra hallgat a sors is: eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla már a Balatonnak nagyon hiányzik, s hegyek és fenyvesek fehér holtakért, holtak szagáért süvöltve zsolozsmáznak, mert e megőrlő Bakonynak bujdosó szerelmünk sose elég: eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elúnta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéria befolyja a köveket, forró falakat – s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje nem akar keserű kenyér lenni, hát majd fekete sebeket hoz a vonat, mert a tej nem akar újra meg újra vízzé válni, hát majd hirtelen bevérzenek a tejüzemek – s a telepeken a deszkák nápolyiszelet-sorait, a pala-lapokat, csöveket porrá töri az égi kerék, mivel itt minden tiltakozik: eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városba, megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s poklok tudója magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szüzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykek a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten – végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona.
Sajnálom azokat, akik hallgatni tanulnak S művészien pajzsokká formálják hallgatásaikat: Bölcs-hallgatás, megvető-hallgatás, Megalázó- vagy gúnyos-hallgatás. Ők jobbaknak tűnhetnek nálam, nagyobbaknak, Ők sohasem hibáznak, mint én, és mégis Micsoda félelmet rejt hallgatásuk! Miért Ez a sok felvont híd? Kit védenek Tulajdonképpen? Emlékszem, egyszer, Amint a víz alatt úsztam, jól ismert Szomorúság kezdett fojtogatni — a nagy némaságban Hallottam, hogyan csukódnak össze előttem a kagylók.
Egy másik asszonnyal, aki nincs, (és minden asszonyban ott van) aki nem te vagy, aki nincs, aki egy mosolyodban, mozdulatodban, benned is olykor villanni látszik: akit nem én, egy másik férfi ismerhet benned, és aki másoknak szenvedés – azzal a másik asszonnyal, azzal is ismertess meg – akkor elhiszem: úgy szeretsz, ahogy még nem szerettek!
Miért sirattok? Isten arca volt, amely simogatón, hívón rám hajolt. . És én mentem, s most fényözönben élek, és nem vagyok más, csupán tisztult lélek. Sziromhullás volt, árnyékom lehullt, a szemetek könnybe miért borult? . Ha emlegettek, köztetek leszek, ha imádkoztok, veletek vagyok, ha rám gondoltok, mosolyogjatok, emlékem így áldás lesz rajtatok.
A faluban nincs törpe, csak nálunk, a kiszáradt kútban él, magányosan. Letakartam ponyvával, mert nem szereti a fényt, főleg nyáron, amikor szalonnát sütünk alkonyatkor. Mindennap ránézek, néha kétszer is, apám szerint meghálálja a törődést. Kenyérhéjat dobok neki, mézes szalonnabőrt, a férges almát is nagyon szereti. A pap azt mondta: agyon kell ütni, mert ráül éjjel az emberre, de én még csak a macskát láttam apám hasán, mikor elbóbiskolt. Nem hiszem, hogy gonosz, bár a szeme villog, s a lábujjai között hártya van. A múltkor leengedtem egy égő villanykörtét, mert látni akartam, mit művel, a pap azt mondta, hogy bombát is barkácsolhat. Még nem ért le a kábel, mikor visítást hallottam, olyan hangos volt, hogy apám is kiszaladt a fészerből. Azóta vajas kenyeret dobálok neki parizerrel, szeretném kiengesztelni. Nem lenne jó, ha elmenne, mert akkor én is szedhetem a sátorfámat. Vagy ami rosszabb: mászhatok le a kútba, mint a bátyám, akinek tilos kimondani a nevét a családban.
Nem lehet leváltani. Haláláig semmi nem mozdul. Pusztulásáig pusztulunk.
(A diktátorok soká élnek. Utánuk az özönvíz. Hosszú idő, míg a nyomukat is elmossa.)
Fejére teszi a koronát, és füves legelőkre terelgeti nyáját az emberi jogok rögös ösvényeiről.
Nincs hova futnunk. Idegen tengerek partján is rajta rágódnánk, ő rágna rajtunk, országunk férge.
Ledönteni, mint eleven szobrot. Beolvasztani, aztán harangot önteni belőle.
2.
A diktátort ismertem kiskorában. Az apja szíjjal verte. Rettegett. Aztán egy napon egy botot kapott fel, s ütni kezdte a többi gyereket. Sírt és könyörgött, mikor megbüntették, de sűrűbb lett benne a gyűlölet, és megtanulta, mindig a nagyobb üt, s győzni csak teljhatalommal lehet. Ravaszabbá vált. Játéknak álcázta. Volt rendőr, hóhér – ölt és élvezett, de végig egy cél lebegett előtte: hogy egyszer úr lesz mindenki felett.
Én láttam még félelmet a szemében, a legtovább ez volt szerethető. Sokáig vártam, mikor rég nem volt más, csak hatalom, csak rideg, nyers erő, soká figyeltem, hogy a megalázott régi gyerek mikor bukkan elő. De már nem élt. Már csak a bosszúvágya szakadt ránk, mint tűzvészben a tető. Azt hirdették, hogy példás a családja. Azt suttogták, gyerek- és nőverő, hisz kínzott minket is, s mi lapítottunk, mint csontban a pusztuló csontvelő.
Azt a kisfiút földdel egyenlővé tették. Sóval behintve a romok. S a diktátorból kipergett az ember – ujjaim közül a száraz homok.
3.
A diktátor nem mer lemenni a boltba, hogy vegyen egy kiló kenyeret. Kapszulás kávét iszik, annyira retteg a mérgezéstől. Nem tudja már, milyen volt presszót inni a vonatra várva egy restiben. Autóval jár. Kopasz sofőrje van, és kigyúrt testőrei. Nem mer átsétálni a széles sugárúton, vagy futni egyet a közpark rekortánján atlétában és rövid gatyában. A golyóálló mellény kényelmetlen, a fölötte hordott ing-zakó meleg, fülledt testén csorog az iszonyat verejtéke, a rémálmok, és a hazugságok ecetszagú nedve, és estére az alsónadrágjában kihűlt tócsává kocsonyásodik.
