Keresés

Magyari Lajos

 

 

ÜZENET

 

Legyen a béke órája ez…!

Hallom, ahogyan kontinensek fölött száll a harangszó,

átölelik egymást minden emberi szavak,

és seregbe gyűlve mondják: legyen a béke órája ez!

Mint a növő gyermek, minálunk még alszik,

szendereg a jövendő kenyér,

kalásszá most álmodja önmagát,

mert a dolgok törvénye szerint mindeneknek

föl kell nőni – a beteljesülésig.

 

Legyen a béke órája ez…!

Én most is azon a földön állok, élek,

hol ükök és dédek vért és verejtéket sohasem

sajnáltak televénytől.

S mert hinnem kell, hogyha hitre születtem,

e vér a verejték sós ízében hiszek, jogunkban,

hogy megtartó, növesztő hatalma

mibennünk nőjön és folytatódjék.

 

Legyen a béke órája ez…!

Idefentről, a lélek magasából, szikrázó ormokra

látok, távolabb a búzát szerelmesen fogadó mezőkre,

s tovább, még tovább, már csak az értelem

s a remény teleszkópján át odalátva,

erre az egész küzdő, szerető, szenvedő,

a reményben újra s újra föltámadó emberiségre.

Elmondom hát néki most én is őseim szavával:

„Bort, búzát, jó reményt, békességet!”

 

 

Új aranyhárfa [307.]

Magyari Lajos

 

 

HIMNUSZ

 

Barátaim, ime, e rögnyi, maréknyi

párolgó földet mérték ki nekünk.

Dús televény vagy szík agyag csak,

megterem rajta jövő életünk.

 

Párolgó rög, csírákat növel,

laknak benne győzelmes hadak

és vérbetiport, nagy lázadások,

bíbor alkony és villó virradat…

 

Filmszalag ez a maréknyi föld,

hangoktól hangos magnó-barázda,

a történelem vegyszereibe merítve

létünk képletét megmagyarázza.

 

Mert ezernyi régvolt életünkből

építjük föl ezt a mai egyet:

Mi nem szégyeljük már vallani

jussát e profán egyszeregynek.

 

Vegyük hát forró tenyerünkbe,

hűsítse a hajnali harmat,

csak rálehelt meleg lélegzetünk

ád néki végtelen hatalmat:

 

Egy rögöt elmenő barátainkért!

Egy rögöt csillagnak az égre!

Egy rögöt a konok emberiség

roncsolt, de növő épületébe!

 

 

A végtelen mondat [109.]

Magyari Lajos

 

 

NÉZ ISTEN MINKET…

 

Néz Isten minket, már szomorún, tehetetlenül,

néz sziklákká tornyosult gondjai mögül:

„Nem alkothattalak én tökéletesnek,

hiszen csak tettelek volna gépezetnek.

De hogy fájdalmaid most sírnak-élesednek,

tán megtanulsz végre örülni örömnek,

s bírául fogadsz el, bírádul, öröknek.

Iszonyú gőgöd majd megcsillapul, elül,

s parancsim hinni is fogod – rendületlenül.”

 

*

 

Nézz rá, Uram, a hegyeidre, zöldhajú erdeidre,

tenvéred hordó sok ezüstös ereidre,

ezernyi folyódra, megannyi folyamodra,

s ne tedd, ne hagyd, hogy sodra-habja

hűs hű italát, életet hömpölygető nedve

színét véres tajték és vérvörös hab belepje,

akár erdőid s mezőid a szörnyű rozsda:

kalászod, füved emberek teste-roncsa.

 

*

 

Nézz be, Uram, mi rejtelmes lelkeinkbe,

csurrants csöppnyi fényt mi szív-kelyheinkbe,

s mi ott most szörnyű sötétben rejtve rejlik,

tán a béke-szivárvány szép ívére kisejlik,

s parancsod, intelmed lészen teljesülve:

ember ember ellen immár sohse gyűlne,

köztünk inkább a béke zenéje zendülne…

 

 

Isten kezében, 1991 júliusa [393.]

Magyari Lajos

 

 

ÚJMAGYAR MÁRIA-SIRALOM

 

„Valék siralom-tudatlan.

Siralomtól süppedek,

Bútól aszok, epedek.”

 

     Istenünk, ha e földre letekintesz,

     hová elküldted egyszülött fiad,

     hogy üzenje meg végtelen kegyelmed,

     most látva lássad, hogy miként vigad

     újra az álság: hadai gyűlnek,

     kufárok verik föl a templomod,

     a jók között gonoszok elvegyülnek,

     Törvényed ellen készülnek torok.

 

     Istenünk, félünk, lehullott mirólunk

     kegyelmed leple, fogytán balzsamod,

     fölfohászkodván Tehozzád, hogyha szólunk,

     rút szégyen-bélyeg hajt le homlokot:

     esendők vagyunk mi, keresztre szemeltek,

     gyávák is vagyunk, búvók, bűnösök,

     de belénk elplántált igéid emeltek

     kígyó-kételyek s nagy félelmek között

     fényes Arcodba nézni, mi maga: Igazság

     – minékünk vigasz,

     és utolsó vigasság.

 

„Szemem könnytől árad,

Én keblem bútól fárad.

Te véred hullása

Én keblem alélása.

Világ világa

Virágnak virága!

Keservesen kínzatol,

Vas szegekkel veretel.”

 

     Istenünk, ha már rendeled keresztünk,

     szigor-szerelemmel gyermekké fogadsz,

     s mi parancsod-cselekvő gyermekeddé lettünk,

     miért szívünk kiált, nékünk add meg azt:

     én-vétkünk Golgotáját hogyha járjuk,

     a végső percig add meg a vigaszt,

     hogy nem hasztalan gyötrődtünk e földön,

     kínunk s gondunkból támadhat malaszt,

     béke s termékeny nappalok Napja följön

     az imádott föld fölé,

     és beragyogja azt.

 

     Készülünk szívünk Hozzád fölemelni,

     távoztassék el tőlünk bűn s harag,

     de add, hogy némán ne kelljen visszanyelni

     soha az Igazságodat.

 

     Add, hogy kereszten is, gúnykacaj között,

     a szöggel szögezők cirkusz-zsivajában,

     arcunkat nem felejtő vásznakba törölve,

     ne rendüljünk meg az Ember igazában.

 

*

 

„Ó, nekem, én fiam,

Édes, mint méz!

Szegényül szépséged,

Véred ürül vízként.”

 

     Bizony ároklik igazoknak vére,

     osztják már a töviskoronát,

     öltözködnek a kínok köntösébe,

     kik menetelnek e tűztánc-koron át.

 

     Útjuk, az út: a keresztek útja,

     latrok között a megváltás felé,

     s bár feszület súlya sújtva sújtja,

     nincs választás: csak föl, és fölfelé…

 

     Új s új Golgotákon, föl, tiszta magosba.

     Álság s gonoszság körül, ha kitetszik,

     vaj nem húny-e ki Szövetség csipkebokra,

     s mondhatjuk-é, hogy: „Et resurrexit!”

 

*

 

„Végy, halál, engemet,

Egyetlenem éljen,

Maradjon uracskám,

Kit világ féljen!”

 

     Mert hiszem, hogy nincs Halál,

     csak testnek Végbe-gyötretése,

     vágy s gondolat majd visszatalál,

     hol született s köti bére…

     Igévé testesül a szenvedés

     és lesz örökre pusztíthatatlan,

     leng föld s vizek fölött,

     jelenvaló lesz minden gondolatban.

     Isten s parancs így költözik

     az elmúlandókból a születőkbe

     étekké s itallá öltözik,

     hogy vándorolhasson mindörökre:

     ózon lesz és erdősuttogás,

     titkos uruság a vert sebekre,

     ha új nemzedék jön s újra más,

     loppal lopja át magát mindezekbe.

     Lesz vérehullató bíbor fecskefű,

     lesz szelektől kergetett katáng,

     lesz harangvirág és gyönyörű,

     Napra kacagó cicka-láng.

 

     Hegyekké s forrássá változik,

     hersegő füvekké lényegül,

     villámcsapássá, tűzzé kárhozik,

     és áldott esőkké csendesül.

     Embernek fia, ki szenvedett,

     önmagát hagyja örökül.

 

*

 

„Kegyelmezzetek fiamnak,

Ne legyen kegyelem magamnak,

Avagy halál kínjával,

Anyát édes fiával

Egyetemben öljétek!”

 

     Múltán a kínnak, fájdalomnak,

     teltén három súlyos gyásznapoknak,

     hiában, hogy sziklával elfödözve,

     ki lemosott vértől Anya könnye,

     ki megörökült a Veronika-vásznon,

     hogy világ lássa, s világra lásson,

     vonhatják keresztre, kínpadokra:

     föltámad mégis harmadnapra.

 

     Föltámad mégis harmadnapra!

 

 

Isten kezében, 1300-1990 [387-390.]

Magyari Lajos

 

 

CSÍKSOMLYÓ

 

A föld, ha könnyet, sósat könnyezik,

s felette a felhők is másként járnak,

ámul a lélek, szorong, könnyebbedik:

végül megadja magát a csodáknak…

 

Isten itt velünk van, bennünk óriásul,

dac és félelem mintázza meg Arcát,

a végtelenség itt áhítattá másul,

s ma paranccsá féljük hirdetetlen harcát.

 

Pogány időkből tévedve, csak hajt a szív,

napkelte elé a lélek ostora parancsol,

valami furcsa, rejtett szózat idehív,

míg az Idők Idője semmivé rovancsol.

 

Kél a fölséges Nap, stációnkat beragyogja:

egy-egy fekete-vörös évszáz mindenik,

mit kévékké kötött a kín marokja –

asztaggá rakva majd sorsnak betelik.

 

De addig jönnek száz meg száz határból:

áldott asszony, büszke férfi, esett pária,

bűvös ösvényen vágtat, vánszorog, vagy lábol,

kit hív a könnyes-boldog Asszony-Mária!

 

 

Isten kezében [386.]

Magyari Lajos

 

 

SZABADSÁG-ÓDA

 

Mondd, érzed-é ízét a szónak,

sós szelek vallomását minden vizekről

parton a férfi, parton az asszony,

hullám fölött lobog, úszik a szél,

kenyérnek illatát, füvek illatát

tüzek illatát hordja a szél.

 

Mondd, a csengését érzed-é a szónak,

sirály sikolt feszülő szárnnyal,

villámlik pompás alakján a fény,

telt ég remeg meg, rezzen boldogan,

üllő pendül, csillagot vajudva

s acél lobétol felette.

A fényét, mondd, érzed-é a szónak,

királytölgy öleli át a fél eget,

kiáltó madár surrog szárnyhulltáig,

nap s napimádó teste csókolja egymást,

ércek ragyognak sosem volt, hófehér izzás

milliárd fokán.

 

De értelmét, mondd, érted-é a szónak,

a beszédes időbe bomlott szerelmet –

kikiálthatatlan mozdulatát

ég s föld között,

belőlünk indul s végtelen.

 

Ízét, csengését, lángját, fényét,

értelmét, mondd, érted-é a szónak?

Az új teremtés első napjának csodája,

feléledt földnél, kőnél, fémnél,

becsesebb, mert

éheznéd kenyered helyett, szomjaznád

jó vized helyett, álmodnád szerelmed

helyett,

izzítanád tiszta lázaid helyett

vízeidért, kenyeredért,

lázaidért, szerelmedért…

 

Ó, nőjj fel szívünkben, sudár

Szabadság!

 

 

Koszorú

[108-109.]

Magyari Lajos

 

 

PROFÁN ZSOLTÁR

 

Én hittem fél-hittel csupán hitemben,

s tudom, hogy megtévelyedtem.

 

A tévelyedésből csak éppen tévelyegtem,

ha lehet, mégis oldozz fel engem!

 

Bennem a hegyek nagy múltat idéztek,

a jelenek s voltak önhitté igéztek.

 

Azt hittem, lényem a Mindenség maga:

parány kis létezés, de Galaktika.

 

A Teremtésbe próbáltam én belenézni,

titkát érteni, nagy gépét tettenérni,

 

ahogyan torlódnak-őrlödnek milliárdok:

az átokra áldás, az áldásra átok.

 

Már értem én, miért is van kimérve

kinek-kinek a maga tette, része:

 

Mit a végtelenség hordoz szüntelen –

csak ő értheti át egészben: a Végtelen.

 

A Végtelenre bízd magad hát, önmegadva,

s tán kétely nélkül élhetsz, nem tagadva.

 

 

Magyar zsoltár [732.]

Magyari Lajos

 

 

NEM A FENYŐK…

 

Nem a fenyők, a hegyek, a borvizek,

nem mítosz, nem ködlő hangulat,

nem a születés bíbor mágiája,

mi e földdel engem összead.

A szépség, a vérség mind kevés:

nőhetnek bennem fenyvesek,

zúghat honi szél, fakadhat forrás...

E kötés más. Keservesebb.

Jogom van hozzá: földem a Föld,

Európa én hű szülővárosom,

nem vagyok kisebb és nem nagyobb,

mint milliárdnyi ember-rokonom,

kiket más tájnak lége éltet,

más nyelvek zenéje ringat el,

más robajlással árad a vérük,

és ereikben más dalt énekel.

Más történelem homlokuk mögött

és másként megszerkesztett jövő,

de a jövendő csak úgy igaz,

hogyha Hazát is kap az eljövő.

 

Nem a fenyő, a hegyek, borvizek,

nem mítosz, nem ködlő hangulat,

nem a születés bíbor mágiája,

mi e földdel engem összead.

A szépség, a vérség mind kevés,

több kell ide: hű számvetés –

itthon vagy, itt lehetsz magad,

kötések kötnek, hogy légy szabad,

léted csak itt lelheti igazát,

lényegét: házat és Hazát.

 

 

Fél évszázad magyar

költői. 2. [168-169.]

Magyari Lajos

 

 

ŐSZ A HAVASON

 

A táj most villó, szikrázó gyémánt,

gyöngysorok csillognak ökörnyálon,

öltöznek a fenyők ezüstruhába,

királynőnek e nagy-nagy búcsúbálon.

 

Ködöt: hermelin-palástot

terít magára a Nagyhegy orma,

mintha csak a népétől búcsúzó

Hegyek Fejedelme volna…

 

S ott, ahol ezer színt kever

az ősz, óriás palettájú Piktor,

ezüst mezőkön, bíbor erdőn át

a nyáj a völgybe lekolompol.

 

 

101 vers a Székelyföldről [101.]

Magyari Lajos

 

 

CSOMA SÁNDOR NAPLÓJA

 

1

 

„Rejtelmeim birtokában, szárazon csikorgó

kínjaim között, de bírva még a

test romlását figyelő riadt elmét –

idegenek és máslelkűek között,

én, Csoma Sándor, meghalni készülök.

 

Nincs – mert szükségtelen – a testamentum:

porom itt marad; elég távol ahhoz tőletek,

hogy figyelmeztető szónak támadjon fel

ez idehurcolt test, e vacak,

miben nagy titkom porladni marad.

De elég közel, hogy a kegyelet

utánataláljon, ha majd megszereztétek

valahonnan a lángot, a lángomat,

mivel próbáltam felgyújtani

a száraz, a szomjas rőzsét...

(De botorak vagyunk, de esendők,

ó, csak kései véreink ne nyögnék!)

 

2

 

Ki verte meg azt a kisfiút az utak igézetével,

dobogni ki lopott bele nyugtalan szívet,

s ígérte-hazudta, hogy messzire ér el?

 

Ki tette, hogy ÉHÉT csak ez veri el,

csak így tűri meg lelkesnek a föld,

s béna köveivel nem keveri el?

 

Ki áldotta meg megszállott álommal,

válthatatlan drága, de talmi kinccsel,

szegénységen ragyogó cifra lommal?

 

Kicsi királyfik nyomára ki küldte,

pokolra-mennyre ki űzte ezt a kisfiút?

 

Az utat én akartam,

mert engem akart az út.

 

3

 

Csörgőt ráz, csörgőt, csörgővel hívogat:

földből, ölből, házból kicsalogat,

csörgőt ráz, kolompot, harangot,

meleg testembe rejtette a hangot,

csal át erdőn, úton, át az árkon,

forrást buzogtat a láthatáron,

csörgeti bennem, csörgeti magamban:

elérsz valahová, jössz valahonnan –

még egy lépést, mert születtél,

valaki küldött...

még egy lépést, mert aki küldött,

bízva küldött,

még egy lépést, mert járni tudsz,

hát muszáj menni,

százezer lépést, mert nem hisz

az utadban senki...

 

Addig a városig, addig a hegyláncig...

Születéstől halálig.

 

4

 

Ha megalkotjátok az energikus

táj fogalmát, s utamra ebben találtok

indokot,

próbáljátok meg továbbgondolni a gondolatot:

 

Akinek semmije nincs,

mindent csak az akarhat,

mert nem lehet: hát álommal beéri,

de azt legalább

kíméletlenül tudja kérni...

 

Akit feldob magából a nép,

az nevében akarjon nagyot.

(Kit érdekelne különben Bokharában,

hogy székely-magyar vagyok!)

 

5

 

Üzent utánam az otthoni világ:

összeomlott egy gerendaház,

égbe szállt róla a cserép,

roppanva csuklott meg a váz,

az udvarból az állatok futottak,

egy fűzfa kitépte gyökerét,

a fűzfa lehajolt,

leborultak a kertsasok, gazdátlan

leng a szélben egy kasza,

esendő füvek ütötten nézik –

mankóján apám tavalyi mosolya...

 

Üzent utánam az otthoni világ,

vérembe lopta áramát.

 

6

 

Ó, a lélek melléktermékei, kolonc vágy,

indulat, gyengeség, szerelem,

mint nyúlfival a lecsapó vércse,

gyalázkodva játszanak velem.

 

És vért csordít a gyengeség,

pedig erő továbbmenni kéne,

mert messze van a kincs nagyon,

s pazarlódik az ember vére.

Hamuval szórom a fejem,

átokkal szikkasztom a vágyat,

és a győzelmem: cifra kín,

elkerül édes gyalázat.

 

Győzök megint: töretlen homokon megyek.

Felettem látomásos forróság táncol.

Lengeteg.

 

7

 

Mint kagyló testébe fogadott gyöngyét

(pedig valami véletlen áram sodorta),

óvom a szót, a hazulról hozottat.

Idegen csendben rügyezik ki bokra.

 

Húsomba takarom: növekedjék,

fájdalom árán is tisztuljon a fénye –

árulóm lehet ő, lehet menedékem:

halálos páncél a kettőnk kötése.

 

Nyelvem alól szikrázva felmutattam,

ha arra kért egy szelíd idegen

(Napnyugati királynak mondott érte,

és megcsókolta a kezem).

 

A másik csak látni követelte,

s hogy forgassam, pengét lökött

melléje, s rikoltva röhögött:

„Elveszem gyöngyöd, ha kiköpöd.”

 

Azóta zárva a gyöngy, homályban.

Sebes a szám, hát hallgatok,

méretlen út van még előttem,

mint nyelvetépett dervis, ballagok.

 

8

 

A sivatagon át megőrül, aki gyenge,

a lángoló homokba veti magát,

hívja állati vággyal az enyhet adó,

kés bizonyságú, hűvös éjszakát.

 

Ilyenkor gondolj valami másra –

halkan gyűljön az erő szíveden,

és ne alkudj olcsón a pusztulásra:

a véghez itt még minden idegen.

 

Lázak tánca járja csontjainkban,

s bizony kidől a szemre vélt derék...

 

9

 

Megkínoztak egyszer, tudni akarták:

ki vagyok, honnan, mit rejtegetek.

Mondtam: a lelkem, valami álmokat.

Bambán néztek, mint hülye gyermeket.

 

Mert mindenek fölött való a módszer

(nem lehet ily egyszerű igazság):

idegeimet bölcs szakértelemmel

tépdesték, s rángó sebbe hagyták.

 

Néztek, bűvöltek, belém haraptak –

csak a kígyó nézhet így egeret;

nem fájt, csak furcsa, hogy tudtam,

ember vagyok, és ők is emberek.

 

10

 

Most könyvek, nyelvek csendjében élek,

a nyugalom párolog, mint keserű teám,

időnként nyugtalan híreket hoznak,

nyugtalan Európa így talál reám.

 

S hiába várni tunya áltatás,

én mindenemet otthon őrzöm,

semmim sincs, hát lehetetlen,

hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.

 

A lámák csak értetlen megállnak:

honnan bennem a kínok bokrai...

(A lámák süket fülébe magyarázom:

„magyar vagyok, de európai”.)

 

11

 

No, híres vándor, hová vitt az út,

kihordott álmod merre láttad?

Vagy megfojtottad azt a kisfiút,

ki benned nyöszörögve lázad?

 

Akárki Mister tudja, merre jársz,

s agyadat becsüli nagyon,

megírja helyetted testamentumod:

hogy ki népé lészen e vagyon...

 

S hiába sikolt fel az a kölyök

lázas és megcsalt éjszakáival...

Erős lettél, ezt is eltűröd,

bódít a tett, akár az ital –

álmodat immár eltakarhatod

a föld minden szavaival.

 

12

 

Oly magasan vagyok idefenn,

a fenséges halál lábainál,

a némaság fehér csúcsainál,

az emlékezés szennyes köveinél,

 

a megvallás mély medreinél –

hogy már hittel hiszem:

vallhatok józan borzongással,

mindent megadó szelíden,

szigorúan, hidegen.

 

Az utat megjártam, s ami kész:

az már nem az enyém.

(Ami volna még, ahhoz csalna,

hívna talán valami részeg remény.)

 

Lehet, hogy szeretni lett volna jó,

asszonyt ölelni, nemzeni gyermeket,

kaszálni áramos nyári szélben,

fejszét emelni téli dérben,

túrni a földet, kóstolni azt, ami

érdesen, de édesen Való!

 

Lehet, hogy ez lett volna jó?

 

13

 

És mégis testamentum:

 

A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél,

tagadjátok le előtte kínjaim,

elég, ha gond akasztja, próbálja a tél.

De tegyétek, hogy lelkét megtartsa – megtalálja,

táplálja a föld ott, ahol él,

szikkadjon el az emlék ázsiája,

szívünknek is jusson bor, kenyér.

 

Beváltatlan álmom minek fájjon?

A tévedésnél igazam erősebb,

nem az a fontos, hogy rokonok –

de testvérek lakják ezt a földet.

 

Én pedig? A test már vészt csenget,

de élek. Most a magam dolga minden,

nem hagyakozom, magamért nem remélek.

 

Ti se szerkesszetek majd belőlem

szakállas példabeszédet.”

 

 

Csoma Sándor naplója, 1970 [5-30.]

Magyari Lajos

 

 

MÁRCIUSI IGÉK

 

Ki vérével táplált, mint a pelikán,

ki nyugtató szerelmét adta neked,

ki folytat, hogy a világ megmaradjon:

anyád, leányod, szerelmesed.

 

Ki a létezés szőttesét összeszőtte,

ki vezetett tűzön és áradaton át,

ki meghalt érted, hogyha kellett:

ismerd föl benne az örök Anyát:

 

Ki ajkáról, akár a gyöngylő mézet,

ajkadra hullatta a nyelv italát,

hogy világ-szomjazó szomjad oltsa,

s a hűség hitével itasson át,

 

ki elindított és ki visszatartott,

ki lázaidat hűs kézzel letörölte,

ki békére intve küldött a harcba,

hogy ember maradhass mindörökre,

 

ki kenyered szegte, ki vized adta,

ki álmában tisztaság-tisztán járatott,

ki úgy néz rád, hogy sose lásd meg

óvó szemében a kínt s a bánatot,

 

ki hiszi: tőle nem bírsz elszakadni,

ki semmit sem kér, csak adna, adna,

ki világok fölött áll ma is őrként:

jóság s szerelem az ő hatalma.

 

 

Arany és kék szavakkal [250.]

Magyari Lajos

 

 

TEREMTÉS

 

Férfi menetelés kemény sorokban,

helytállás szigorú ostromokban,

óvó kéz termők, fák felett,

vizek felett és álmaink felett,

villó értelem, tömör igazság,

(óriás szavát – szavaink adják)

saját ezerszer megszorzott erőnk,

múltunk, jelenünk, jövőnk,

legemberibb emberi arcunk,

jónál jobbért megszállott harcunk,

új varázsszó, mely teremtett:

termőt, gyárat, értelmes rendet,

zúgó erdőt, felbuzgó kutat,

              Utat

az embertől az emberekhez.

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [71.]

Magyari Lajos

 

 

JÚLIUS

 

1

 

Fizetség a földrepesztő nagy

hevekért –

már nem zuhog, nem hull –

suhogva szakad a zápor,

a szomjú föld gégeszakadva

issza az áhított italt.

Fákra, füvekre rábukik a szél,

ajazza, töri az ágat –

zizegve sikoltanak a kalászok

– görög tragédiák hatalmas kórusa –

jajdulva várják a sorsot.

A zöld élet fejét reszketve lesúnyta.

 

Mint elejtett tányér elreped

az ég

az első villám nyomán:

szálfák kibomló lomb-kontyába

fénylő csatokat tűznek a felhők.

Ázott kaszások szemberohannak

a nagyidővel –

ingük alatt borzol a félelem:

nehogy villámot vonzzon

pengéjük vasa

(oda azért egy se hagyná).

 

2

 

Roppant üvegharangot láthatatlan

spongya törli

Megrázzák kóficuk a kukoricák

 

3

 

Ilyenkor nagy nyári esők után

sercenve pattan szét az ég,

mint csodálkozó kisleány-szemek

úgy kitágul és benne ég

az érlelés, a megnyugvó öröm,

hogy zamat gyűl már

a gyümölcsökön.

 

Végtelen erők moccannak a földben,

zizzentik a napszínű kalászt,

olyan a föld most, mint az ember,

aki megkóstolta az alkotást,

részeg örömben legszebb lényegét

fába, fémbe, szavakba osztja szét.

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [65-66.]

Magyari Lajos

 

 

LÁNY

 

Valami furcsa fényből született,

mi még szemében parázslik.

Tiszta igéken nőhetett,

hogy elhívjon a legnagyobb varázsig.

 

Csak elindult bennem csendesen,

beillant, mint fénybe harmat

– minden utamra jött énvelem

s megszerzett minden hatalmat.

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [56.]

Magyari Lajos

 

 

KÉKSZEMŰ

 

Szemeden kék lepkeszárny táncol

nagy-kék szemeden lebeg

minden rebbenéssel oltja-gyújtja a fényeket

                Kékszemű

                      mikor te jöttél a fák

                      elrejtették már a szerelmük

                      én annyi szerelmet felejtettem el

                      – te sem Tavasznak jöttél induláskor

                      válladon ült barna madár

                      riadt-szép madár

Kékszemű

                 lesz-e nyár?

 

Szemeden kék lepkeszárny táncol

nagy-kék szemeden lebeg

Oly lepkeszárny lesz-é szavam

hogy kék csillagot gyújtson a szemed?

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [55.]

Magyari Lajos

 

 

HAZATÉRÉS

 

Hazatérünk a mezőkről.

Kéz a kézben.

Az aszfalt

csöndes, nagy nyári folyó,

talpunk alatt

a végtelenbe tart,

s mert vagyunk

magasba vágyó, nyugtalan tisztaság,

lépteinket nem húzza le mélyre.

 

Hazatérünk a mezőkről.

Kéz a kézben.

Az este szembejön s a Város.

Lásd, kedves mindig így kell

              járnunk

a mezők és városok között:

két embernyi fáklya

lángja, mi csak együtt lobog

és magasabbra csap,

ha szembevág a szél.

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [53.]

Magyari Lajos

 

 

SZERELEM

 

Égnek a fák lobogó szirommal

– nyugtalan máglyák –

nyugtalan nyarak kora reggelén.

Tömpe mordulással

hegyek menetelnek, ringó

csordákkal, kövekkel, füvekkel

szelek tetején.

 

Karomból halkan kibomlik,

sikongva szalad fűzfák ághegyén

– karcsú, drága játék –

kékszemű, kéktüzű lány –

 

Most minden bennem van, amit szeretnék.

Akarsz-e vigyázni rám?

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [47.]

Magyari Lajos

 

 

TÉLI TÁJ HASONLATOKKAL

 

Könnyű ködök szürke szvetterében

a táj falut tart öblös tenyerén:

kis párálló teste vackolódik

mint gondjaim között a remény

 

Én itt a tenyér peremén –

havat roppant harangszó könnyű lépte

csillagok gyúlnak a havon őzcsorda

vonul mitől se félve

 

Ha így egymásra lelnek a dolgok

bizalomra nyílik ki az ember –

verébröptű füttyel köszön – tenyerében

madárkatestű szerelemmel…

 

Hát csillagos kedvvel baktatok én is

ez érdescsontú gerincen át:

az Őzek Forrása mellett a völgyben

földszürke pluszjelek a fák

 

De ez a mindenség is befejezetlen

bár a hiány csak bennem esengő –

lásd a túlsó dombról kellene jönnöd

kezedben piros lobogó kendő

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [46.]

Magyari Barna

 

 

ÉGETNEK A SZAVAK

 

minden artériám feszített kötél

rajtuk a szenvedélyt szőnyegként vered

te ott írsz én itt égetnek a szavak

az ábrándozás is nagyszerű veled

 

tőled magamig hordom az életet

lelkembe tekerem ami törékeny

ezernyi csókot álmodik ajkam de

hány öröm fér el egy emberi génen

 

arcod mellé arcomat szíved mellé

szívem – így rakja ki a gyönyör magát

s mert most messze vagy közös takarónknak

betűcérnájával varrom az éjszakát

Magyari Barna

 

 

SZEMÜNK ÖSSZEVILLAN

 

mintha az élet új erőre kapna

a táj szerelmi díszletet mutat ma

csobog a vízesés a hegyek vére

gyönyörű a természet veled nézve

 

az öröm s a vágy pontját keresztezed

ahogy az erdőben megfogom kezed

köröttünk sziklák szavak erdei fák

gyere a boldogságba menjünk itt át

 

a hegyoldalon lépkedünk nevetve

lelki képem lényed fogja keretbe

ha velem vagy szívemben örömfű nő

szemünk összevillan készül a jövő

Magyar László András

 

 

ÁLOM

 

Nézd: körülötted gomolyog az álom,

ringasz parafán, könnyü halálon,

mosolyogsz, kék víz mossa a tested,

szirtek zöld hasa már nem ijeszthet,

nagy halak úsznak, loccsan a halk hab,

lágyneszü taraján éj fut a partnak,

ha a csönd dobban az égi erekben

ringasz majd kék végtelenedben…

 

 

Idill [67.]

Magyar László András

 

 

TÉGED

 

Nézni tenger-kék ragyogásba ringó

hinta-játékát naparany haboknak,

tiszta hullámzást, gyönyörű, de téged

        nézni a legszebb.

 

Fogni bársony-mély moha nyirkos árnyát,

csönd-sötét földet gyömöszölni, hűs víz

lükkenő testét simogatni jó, ám

        téged a legjobb.

 

Dús zenék mélyén csuda ellebegni:

dallam illan szét ereidben, omló

lángokat lobbant, de nekem csodásabb

        hallani hangod.

 

 

Idill [48.]

Magyar László András

 

 

ÁLMODOZOM RÓLAD

 

Álmodozom rólad      bár az enyém vagy már

test sem vagy egészen      álom se maradtál

lebegő lényeddel      takarózom nappal

éjszaka csöndem vagy      szívdobogó-halk dal.

 

 

Idill [41.]

Magyar László András

 

 

TÁVOL

 

Hogy imbolyognak távol vízi fények!

Kettős a város, part és pálmasor,

zöldes homályban nagyhajú szirének

csapatja táncol. Arcom áthatol

a hűlt jelen hártyáján: lágy meleg

csorog szememre, ott ülök veled

a fák alatt, hol visszaring a kéken

hullámzó csönd. Fölöttünk ingaképpen

leng, leng a hold, számolva perceink.

 

 

Idill [46.]

Magyar László András

 

 

ÉBRED A KEDVES

 

Álmosan ébred, szemei hunyorgók,

jószagu testét sugara füröszti

s megcsutakolja melege a szorgos

hajnali napnak.

 

Tétova lassan mosolyog ahogy rám

nyitja szemét, fölkönyököl az ágyon,

s bár haja borzas, de Aphroditénál

lám, gyönyörűbb ő!

 

 

Idill [39.]

Magyar László András

 

 

ZAVAR

 

Itt megzavar, ami van,

mert ami van, nyugtalan,

változóban változatlan hogy is élne boldogan?

 

Úgy tudom, csak egy az Út,

az is végtelenbe fut,

meg nem rövidíti hosszát sem lépcső, sem alagút.

 

Hogyha látnék, vak vagyok,

körülvesz az állapot –

mért hiszem, hogy van, mi rajta változatlan átragyog?

 

 

Idill [27.]

Magyar Gizella

 

 

JÁTÉK A FÉNNYEL

 

Derengő fény gyul a dombok felett.

Oszladozik az alkonyi sötét.

A növekvő hold sápadt hidegen

ezüstözi már a fák üstökét.

Szobámba surran… hófehér falát

gnómok, nimfákkal népesíti be

s a szűzmáriás öreg képeket

körültáncolja nagy jókedvibe.

Csengőn kacagva száz darabra tör.

Remeg… vonaglik, sóhajt és nevet.

Én meg pergetve, ujjaim között

szitálom őket, mint a gyöngyszemet.

 

 

Uj magyar museum. 1. köt. I. füzet, 1942 [60.]

 

Maghy Zoltán

 

 

TAVASZI CAPRICCIO

 

Jön a tavasz és ujjongva hódít,

Lengeti győztes, zöld lobogóit.

 

Téli odudból vén, öreg medve

Hogyha előbújsz rácsap szívedre.

 

Vidám előörs: játszva szökellő,

Kedves, bolondos tavaszi szellő.

 

Csiklandva Szívem!... S nézd szerteszéjjel

Rügyek kacagnak az ifjú fénnyel,

 

Mit rájuk vét a lángsugarú nap!

Cseppek csillognak a fákon, duzzad

 

A zavaros hólétől az árok,

Villognak a nedves pókfonálok.

 

Diákszívekben meg a szerelem

Csurran neki, mint a házereszen

 

A jég! ...most indul pihent földjére

A falu kérgestenyerű népe,

 

Hogy megakassza a rozsdás ekét!

S míg áldott földszag indul szerteszét

 

A mámoros, kacagó világon:

Én átölelem az ifjuságom,

 

S köszöngetek a jövő elébe:

Béke és Áldás, Áldás és Béke!

 

 

Az Alföld porában, 1929 [70-71.]

Maghy Zoltán

 

 

BÁL UTÁN

 

Hajnali szellő hűvös csókja leng

Be szobám ablakán, és a falon

Szerteszét törik forró sóhajom.

Körülölel a drága, néma csend.

 

Végigsimítja lázas szívemet

A rózsák édes lenge illatával,

Szívom szívom csókra éhes szájjal:

Megcsókollak a Végtelen felett…

 

Táncos kis cipőd perdül szívemen,

Újra sóhajtom: édes Istenem,

Óh mit is adjak, mit adjak Neked?!

 

S minden kérdésedre egy sóhaj felel

Mely egyre feljebb, óh Hozzád emel:

Fogadd el hát e halk szonettemet…

 

 

Az Alföld porában, 1929 [69.]

Maghy Zoltán

 

 

MÁMOR

 

Tegnap még árván sírtam otthon,

S ma: kacagok szegény bolondon,

S alig hiszem, hogy ez én vagyok,

Ki elhagyott minden bánatot,

S nagyon szótlan, békességesen

Hallgat itt a zöldellő hegyen.

S még nem is borong, furcsa sorsán

Ül a békesség zöld hegyormán.

S előre néz a napsugárba,

Nem zavarja sóhajtás, lárma,

Lelke tükrét se borzolja szél,

S ki egyet érez, azt, hogy ma él!

Rossz tüdője vígabban piheg

És nem kérdezi: miért? minek?...

Nem töpreng a holnapról, máról,

Csak ül, csak ül békességesen:

Álmodik a békesség-hegyen

S mámoros az Élet-borától…

 

 

Az Alföld porában, 1929 [68.]