Én emlékszem, már játszottunk együtt mi Nagyon régen és nagyon messze, messze. Nem Anna voltál, nem is volt neved még És akkor is a végén szomorúan
Elváltam tőled és e földre jöttem.
És gondolom, fogok még játszani Aranyhajaddal, bársony vállaiddal, De akkor is, a végtelen ködén át Egy régi válás rémlik majd felém még, Egy régi név, egy régi szomorúság.
Egyre várlak. Harmatos a gyep. Nagy fák is várnak büszke terebéllyel. Rideg vagyok és reszketek is néha, Egyedül olyan borzongós az éjjel. Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon És beleolvadnánk lassan, pirosan, Illatos oltáron égve A végtelenségbe.
Nem írom meg az alkonyokat, félek újrateremteni őket. Bár érdekesek, ahogy összemézezik a bamba, vaksi tetőket. Ahogy befolyik a fény, elém, a falra. Aznapi gondjait kirajzolja, s kamaszlánggal felmaszatolja, mit ő tett.
Nem írom meg a kormos kályhát, a konyha közepén megálló hideget. A padlásport csiklandó fénycsóvát, s ahogy figyeltük, álmos gyerekek. Nem írom meg anyámat. Ő se akarná. Ahogy leült a székre, a zöldre, a falnál. Megírtam már. Ahogy hallgatott, ahogy nevetett.
Nem írom meg a szájakat. Arcok nélkül véstem agyamba a húsosat, a nyitottat, az alvót, s a fehéret, mi megremegett minden szavamra. A kis pihéket, az ívek lágy hídjait, ami, ha sokáig nézed, hallgatni tanít. Nem! Minden száj lángoló szavanna.
Nem írom meg a véletlent. Időmet, ahogyan össze és visszakavarta. Istent se írom meg. Nem pazarlom a szavaim minden avarhalomra. Az elhallgatást írom. A hiányban ragyogó pompát. Ami megvan, elmúlik: felépítik és lebontják. Őrzöm szavaim. Valami félkész alkalomra.
Engem ne emeljen a magasba senki, ha nem tud addig tartani, míg tényleg megnövök. Guggoljon ide mellém, ki nem csak hallani, de érteni akar, hogy közel legyen a szívdobogásunk.
Szép lenne: ha a költőnek lenne egy homályos kertje, melyet nem fog körül semmilyen kerítés, szürke ködökben foszlanék négy határa… és a közepén állna egy sokablakos kastély.
A nagy kertben sétálna a költő széles, nagykarimájú kalapjában és széltől lobogtatott, kerek, fekete köpenyében, számolva a két keze ujján, hogy meddig élt.
Ősszel, mikor puha szőnyeget szőnek a suttogó fák zizegve-hulló sárga levelei, kampós botjával maga előtt kaparászna, hogy előtte, utána zörögjön a süppedő avar.
Megállna az alkonyati hűvösben. Rádőlne a tóparti szomorufűzfák hallgató törzsére: kilesni a mélységes csend titkát és ritmustalan sorokba dalolná másnap, harmadnap egyedül, csendesen, egymagának…
A kastély ablakából pedig örökkön-örökké két tágranyílt szem kisérné minden léptét, s ha nagyon messzire talál elkalandozni, mindig lenne, aki könnyezve félti: hátha elmegy és nem tér többé vissza!…
Haragszik és dul-fúl az Isten vagy csak talán alszik az égben, aluszik vagy halott is épen – ki költi őt föl, emberek? Anyák, sírjatok hangosabban: akit föl nem ver annyi ágyú, rezzenti-é gyenge sírástok? És ne is könnyel sírjatok, mert a könny mind csak földre hull: hanggal sírjatok föl az égre, sírjatok irgalmatlanul: ne oly édessen mint a forrás, ne oly zenével mint a zápor, ne mint a régi Niobék: hanem parttalan mint az árvíz, sírjatok vagy a görgeteg lavina, sírjatok jeget, tüzet sírjatok mint a láva! A drága fiúk hullanak vérben a hóra napra-nap. Ne hagyjatok aludni senkit: ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva, de érdemes-e félni még? és érdemes-e élni még? Ó, mért nem hallani hangotok? Menjetek a piacra sírni, sikoltsatok a templomokban vadak asszonyai, vadakká simuljatok őrjítő, őrült imában!
És ha hasztalan ima, sírás: – mi káromolni tudunk még, férfiak! Ma már hiszünk káromlani-érdemes alvó magasságot a Sorsban. Hányjuk álmára kopogó bestemmiáknak jégesőjét! Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van? Tagadjuk őt, talán fölébred! Cibáljuk őt, verjük a szókkal! mint aki gazda horkol égő házban – a süket Istenét!
Süket! Süket!…
Ó ma milyen jó volna süketnek mint az Isten! Süket a föld, nem érzi hátán hadak alázó dobogását. Jó volna süketen csirázni mint virághagyma föld alatt: minden süket földben, Istenben csak az ember szakadt ki a süket Istenből iszonyokra kikelt belőle féreg-módon, Isten férgének, viszkető nyüzsgésre, fájni – mert, ami nem süket Isten: fájdalom, míg az Istenbe visszahal!
Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. Talán mohó idegzetem falánk bozótja nyelt el? Lehet, hogy megfojtottalak a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy, a gyilkos nem latolgat, akárhogy is történhetett, te mindenkép halott vagy, heversz, akár a föld alatt, elárvult szürke hajjal, kihamvadt sejtjeim között az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán tünődve, míg ma éjjel gyanútlan melléd nem sodort egy hirtelen jött kényszer, az oldaladra fektetett, eggyévetett az álom, mint összebújt szegényeket a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött ha megzavarja párja, együtt merűltem el veled alá az alvilágba, vesztemre is követtelek, remegve önfeledten mit elrabolt az öntudat most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab magához rántja társát, siratva benne önmaga hasonló sorsu mását, zokogva átöleltelek és szomjazón, ahogycsak szeretni merészelhetünk egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc, s vajjon miféle vér ez, mitől szememnek szöglete ma hajnal óta véres? A zűrzavar csak egyre nő. A szenvedély kegyetlen. Hittem, hogy eltemettelek, s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz, ha álmom újra fölvet? Kivánlak, mégis kapkodón hányom föléd a földet. A számban érzem mocskait egy leskelő pokolnak: mit rejt előlem, istenem, mit őriz még a holnap?
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szívében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ újraépül, – s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.
Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; hazám földjén is száműzött vagyok; csupasz féreg, díszes talárt kapok; hitetlen várok, sírva nevetek; az biztat, ami tegnap tönkretett; vig dáridó bennem a bosszúság; úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek s ami világos, mint a nap: titok; hiszek a véletlennek, hirtelennek, s gyanúm az igaz körül sompolyog; mindig nyerek és vesztes maradok; fektemben is fölbukás fenyeget; van pénzem, s egy vasat se keresek, és reggel köszönök jó éjszakát; várom, senkitől, örökségemet; befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett, kínnal mégis csak olyat hajszolok; csalánnal a szeretet szava ver meg, s ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; barátom, aki elhiteti, hogy hattyúk csapata a varjú-sereg; igazság és hazugság egyre-megy, és elhiszem, hogy segít, aki árt; mindent megőrzök s mindent feledek: befogad és kitaszít a világ.
AJÁNLÁS
Herceg, kegyes jóságod lássa meg: nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom a pályabéremet, Mert befogad s kitaszít a világ.
Te győzz le engem, éjszaka! Sötéten úszó és laza hullámaidba lépek. Tünődve benned görgetik fakó szivüknek terheit a hallgatag szegények.
A foszladó világ felett te változó és mégis egy, szelíd, örök vigasz vagy; elomlik minden kívüled, mit lágy erőszakod kivet, elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik hatalmad csillagképeid, ez ősi, néma ábrák: akár az első angyalok, belőled jöttem és vagyok, ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet, legyőzhetetlen kényszerek vezetnek vissza hozzád; folyam légy, s rajta én a hab, fogadd be tékozló fiad, komor, sötét mennyország.
Úgy írom néked, kisfiam, e verset, míg életemnek asszú fája korhad, minden nap egy sort, lassan és szelíden, hogy nemesítsen a rímes gyakorlat. Halkabbra vált már a szívem verése, a vérem néha pezsgett, de lehűlten, s ha futni kellett volna a futókkal, egy utcapadra csüggeteg leültem.
Egy képet akarok tenéked adni, olyant, mely nékem kiskoromba tetszett, hogy életünk, melyet ma könnyel élünk, úgy hasson rád, mint egy ódon fametszet. A háború kalandor üstökössét rajzolgatom a vígasztalan égen, te egykor rátekintesz majd e képre, s ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.
Mert mostan éltél. A magyar igére alig nyitottad gyönge, drága szádat, tejről beszéltél, mézről és anyádról, s csizmák tiporták ártatlan hazádat. Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél a jodoform és karbol illatában, mankókkal játszottál budai kertben, s szegény rokkantak néztek haloványan.
Akik ma éltek, azok porba rogytak, a krisztusi-szelídek nem beszéltek. Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak, s ájult szavakat mondtak el a szélnek. Aggastyán sem tud szólni így a múltról, se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz. Figyelj reánk, akik ma vérben állunk, hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.
Aranyt neked, aranyt, tömjént és mirrhát, a kisdednek, a dacosan növőnek, ki fölkanyarodsz új koroknak ormán, aranyt tenéked s az arany jövőnek. Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam, az ősi birtok szálljon reád újra, az ember álma, az erő, a minden, a föld, a föld, a szent föld hallelujja.
Én, éhenkórász, rímelő apostol, a mélyből a magasba epedek fel, és látlak téged, biztosan, a földön, fehér villába, hófehér ebekkel. Vagy gépkocsiban, autó-szemüveggel, mintha az egész világ ura volnál, vagy erkélyen, az ordító tömegben, párnás ajtók mögött, a telefonnál.
Mikor e látnok verset befejeztem, az áprilisi szél borzolta lanyhán a bokrokat, s nehéz-sötét sohajjal nézett anyád reád a kisverandán. Még nem csüggedt le az idők özönje, és egyre nőtt az ár és nőtt az átok, s mint járvány-cédulák halotti házon, rikítottak a bús, skárlát plakátok.
Most tudd meg ezt és tudd meg, merre mentek testvéreid, az emberek, szegények. De azt parancsolom neked utólszor, halál helyett kiáltsd ujjongva, élet. Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm és csomagolom csöndesen a ládám. De te maradj itt és beszélj helyettem, kit embernek neveztelek, kis Ádám.
Ökölnyi nagy rubinkövet adok, Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog Szíved fölött, a melled közepén, Csudáld, hogy izzik, mint parázs, a fény.
Szememből fődre koszorút szövök, Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök, Utad selyemmel, rímekkel verem, De rajt' ne járj, mert ott sóhaj terem.
Ha szomjazol, hát aszúbort adok, De pár sötétlő könnyet benn hagyok S ha érzed, hogy az íze keserű –, Azért csak idd, nincs édesebb nedű.
Ha tested fázik, lelkem Rád adom, Két vállad bársonnyal betakarom. És reszkető agyam, ha éhezel –, Szükségbe nálam soha nem leszel.
S ha fáradt tested megpihenni vágy, Nyugodj karomba, – nincs puhább faágy S mert kell majd egyszer mégis oltalom: Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom. Fogadd el, vélük bármit is tehetsz, Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz. Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad, Nem kéri vissza gyönge pillanat.
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék, Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja: Minden üvegre száz napocska hullt, S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggeteg és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt, Csak a szinek víg pacsirtái zengtek: Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre: Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére…
Veszekedtem a kisfiammal, mint törpével egy óriás: – Lóci ne kalapáld a bútort! Lóci, hova mégy, mit csinálsz? Jössz le rögtön a gázresóról? Ide az ollót! Nem szabad! Rettenetes, megint ledobta az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem, nem is hederített reám; lépcsőnek használta a könyves polcokat egész délután, a kaktusz bimbait lenyírta és felboncolta a babát. Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta s az asztal tetejére állt.
Nem birtam vele, tönkrenyúzott, de azért tetszett a kicsi, s végül, hogy megrakni ne kelljen, leültem hozzá játszani. Leguggoltam s az óriásból negyedórára törpe lett. (mi lenne, gondoltam, ha mindig lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam, úgy kelt fel rögtön a világ: tornyok jártak-keltek köröttem és minden láb volt, csupa láb, és megnőtt a magas, a messze, és csak a padló volt enyém, mint nyomorult kis rab mozogtam a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről, hogy olyan nagyok a nagyok, hogy mindent tudnak és erősek s én gyönge és kicsi vagyok. Minden lenézett, megalázott, és hórihorgas vágy emelt – föl! föl! – mint az első hajóst, ki az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg, hogy mégse szállok, nem növök; feszengtem, mint kis észre sem vett bomba a nagy falak között; tenni akartam, bosszut állni, megmutatni, hogy mit tudok. Negyedóra – és már gyülöltem mindenkit, aki elnyomott.
Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!… És ekkor zsupsz, egy pillanat: Lóci lerántotta az abroszt s már iszkolt, tudva, hogy kikap. Felugrottam: Te kölyök! – Aztán: No, ne félj – mondtam csendesen. S magasra emeltem szegénykét, hogy nagy, hogy óriás legyen.
Mézzel itat a hold eszelős ajkakat A kertek és faluk ma éjjel szomjasak A lugas levelén fényszűrte méz csöpög le S ügyes kis méhei a csillagok fölötte Mert édesen s ahogy az égből hullva száll Valahány holdsugár mind egy-egy mézsugár S én rejtve készülök a mézédes kalandra Arcturus-méhe tűz fullánkjától riadva Csak áltatták kezem csalárd sugarai És holdmézét a szélrózsából lopta ki
Az újhold görbe tőre felhasítja az ég violapiros pókhasát. Az esti árnyak Hárún ár-Rásídja már osztogatja a sok álruhát.
A kasba éled. Utca, tér, sikátor fölött az alkony mézgás és nehéz. Az ópiumbarlangból füst szivárog s csókra nyújtja libegő kezét.
A báron kövér kalmár sétál végig. Zöld vízihulla. Szeme, mint az ón, ott angol orvos: illatokon él itt meg boldogságán. Fenn a dobogón
hastáncosnő. Kávátlan kőkutacska a köldöke. Benn árnyak ágboga. Lihegve, mintha még vizet kutatna, bámul bele egy szökött katona.
Dobzene árad s fáklyafüst a térről, a kardnyelő hasán a hold a vért. A mesemondó körül sűrű félkör, az ajkak nyílnak: Szindbád hazatért.
Egy tuareg ül a nagy falnak háttal s a látványt nézi, negyven napja már. S egyszerre mindez: dobszó, tőrök, fátylak s fátylak mögött a női szem; bazár,
réztálak, mentaillat, pálmakertek, mélyzöld árnyékok és fehér falak őrült körtáncot lejtenek fejedben, míg szédít, őrjít, vonz az áradat
és hív: – Hazád rom, nőd hervadó locska, munkád hitványság, életed gyötör: jöjj és merülj e mély sikátorokba, hol kéj az élet s a halál gyönyör.
– Nincs rend s törvény e nyüzsgő ázalagban, hazád felől nem ér be hír, se szó, pusztulj el, halj meg s kelj fel száz alakban: van vénen is reinkarnáció.
– A mór fürdőben vetkezd le a múltat, köpj a morálra (hitvány szóbeszéd!) nevedet dobd el (régesrég meguntad!) s ejtsd rá az emlék gyűrött szőttesét.
– Eszméidet akaszd a szögre (rongyok, mit zsibvásáron aggattak reád!) Ne fordulj vissza. S légy még egyszer boldog mezítlen ifjan, ahogy szült anyád.
– Légy csempész, tolvaj, kerítő, halárus, szeress fiút, lányt – hidd meg, egyremegy –, rabolj vagy gyilkolj s karold át halálos ölelkezéssel ezt a várhegyet.
– Avagy vadabb vég vonz s az élet úntat? Szerezd meg mindjárt mit szíved kíván: lila függőágyán az ópiumnak vagy zöld nyeregben az abszint lován.
– Vagy csak maradj így, ne mozdulj és nézzed, hallgasd sosemvolt madarak dalát, míg homlokod körül a csillagképek csörögnek, mint éretlen datolyák.
