"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Kél és száll a szív viharja Mint a tenger vésze; Fájdalom a boldogságnak Egyik alkatrésze; Az örömnek levegőjét Megtisztítja bánat, A kizajlott búfelhőkön Szép szivárvány támad.
Tegnap a remény is eltört, Az utolsó árboc, Csupán a kétség kötött egy Gyarló deszka-szálhoz: Ma fölöttem és alattam Ég és tenger síma; Zöld ligetnek lombja bókol Felém, mintegy híva. -
Nem törik a szenvedő szív Oly könnyen darabbá, Csak ellágyul, s az örömre Lesz fogékonyabbá; Mint egy lankadt földmüvesnek Pihenő tanyája: Kész boldogság lesz neki a Szenvedés hiánya.
Nincsen olyan puszta inség Hogy magának benne A halandó egy tenyérnyi Zöld virányt ne lelne; És ha ezt a szél behordta Sivatag fövénnyel: Megsiratja... de tovább megy Örökös reménnyel. -
Sivatagja életemnek! Van pihenő rajtad; Vészes hullám! szív-hajómat Nem szünetlen hajtod; Ha nehéz bú és nehéz gond Rossz napokat szerze: Kárpótolja a nyugalom Enyhületes perce.
Gyöngyvirágos szép tavasznap, Testvérül ma elfogadj, Kisgyereknek, szép-igaznak, Önmagamnak visszaadj. Fürge szellő, lég suhanca, Légy te most a mesterem. Míg szökellve szétsuhansz a Friss füvön, jer, játssz velem! Új tavasz, legyünk ma egyek! Add, ma mindent elfeledjek, Ami nem dal, nem derű, Nem győzelmes-egyszerű.
Félre tőlem, téli rontás, Zúzmarázó kételyek, Sziromrázó részrebontás, Gondok, árnyak, éjjelek. Drága köntös, egyszerűség, Tiszta tóga, légy ruhám; Kék-fehér tükröd, derűs ég, Arcom nézze vissza rám. Zaj ha bennem, elcsituljon, Csendnek ujja rám simuljon.
Ezen a tavaszon ... Ezen a tavaszon a nőknek azt mondanám: legyetek szépek!nézzétek a téltemető-virág pici sárga szirmaiba temeti a tél irtózatát, a hóvirág, a kankalin, a nárcisz már elfeledte, milyen rettenetes volta naptalan ég, a fagyos föld s a vajudás is. ...
legyetek meghatók, mint a nefelejcs és hódítók, mint a jácint.
Legyetek szépek, a szépség minden látható színein túl, bocsássátok ránk a báj és kedvesség érzékekkel fel nem fogható, ibolyántúli és vörösöninneni sugarait Legyetek ott is, ahol nem vagytok, legyetek láthatatlanul is mindenütt jelen a világban, s zengjétek, mint a nap, a rejtelmes sugarak, a virágok, a vizek, a szelek, hogy nemcsak lehetne élni. Hogy élni lehet!
Minden, ami van, versre méltó és ami nincs, az is. Az esti szélben fodrozódó kék tó, a lányok ajka is, a köd, a kés, az alma is, a dombok halma is; s mi meg sem álmodottként száll az éjben, mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen, ha belehalna is! A föld beszéde zúg az árban, ez szól a dalban is. Szívünk egy kis szívet visel magában, mely hű, ha ő hamis, vigyáz a fényre alva is, zenél hallgatva is, csak őt sebzi meg a szerelmes ének; minden, ami van, fáj a szív szívének és ami nincs, az is.
Tavasz van, vagy tavasz se még. Ez a nap olyan fiatal, mint kislány arcán a mosoly: szöveg nélküli könnyü dal, mely maga se tudja talán hogy a témája szerelem, csak a világba mosolyog gyanutlan, csalva, szűzien.
Ez a friss nap se tudja még hogy a földben zavart csinál amely nem lesz se szelidebb, se tisztább a tavalyinál; sötét csirák kéjeiről semmit se sejt; csak mosolyog s édesen ömlik mint a must mely bor lesz majd s égetni fog.
Égetni, részegíteni... És úgy sugárzik ez a nap, mint egy uj eszme, csupa fény mig nyájasan erőre kap. Csupa fény, ígéret, jövő, olyan mint egy szebb, új világ tárt kapujának súgara, mely felé úgy tolong a vágy,
mint fényszomjas gyerekcsapat, vagy mint lesükből a sötét csirák tolúlva fény felé nyomják a vad fű késhegyét, mig nemsokára proletár zászlóit emeli a gyom, mindent elöntve, mint király csarnokát a forradalom,
ha elzengett az olvadás vad ágyuharca, s a tömeg győz; a virágok fölveszik vérvörös jelvényeiket; a jégparkett földulva rég, a padló csupa sár, latyak... Hol a szelíd és tiszta láng? Tüzes diktátor lesz a nap.
Szentségtörőn s illetlenül sáros csizmában egy paraszt staféta futkos a nagy ég kék templomívei alatt. Csizmáját szárogatja és hetykén fütyülve mond rekedt szókkal tüsszögtetőn igaz s félőssen betyár híreket.
Én nem akartam sohasem. Nekem nem olvadt ereszem, ha március jött, s szerteszét tördelte a szomszéd jegét. Én nem akartam emberi sorssal, mint hinta, lengeni mélyből magasba s újra le; tengerbe vágytam szüntelen: fövénybe fúrni hátamat, hallgatni, mint a nagy halak, és nem bukni a fénybe fel, és nem követni éneket, ha lengenek a fátyolok, ha zengenek a távolok.
Én nem akartam sohasem, s most olvadt testtel, részegen sodorsz sodroddal, szerelem. Látsz ismeretlen szívemig, forgatod fénylő csontjaim, pörgeted súlyos súlyomat, mosdatsz magadban, áradat, szemem kútjába fényeket dobsz, nyelvemre beszédeket.
Én nem akartam, szerelem, szájadból inni sohasem, s most tikkadt szájjal keresem hűvös szád ízét, szerelem. Sószagú, zúgó felszínen lebegve - néha - a vízen lefele fordul a szemem, s a némaságom keresem, mely lenn maradt a víz alatt, őrzik szigorú kardhalak, s körötte hunyt szemű csigák s fehér korallok alszanak.
Jöjj, nézd kicsikém! Télies, szürke gallyak hegyén Bársonyos, hűs pici rügybe zárva Szunnyad a vén bokor ifjú ága, Száz színes, illatos, dús virága, - Itt benn vár, - pihen. - Úgye, csoda ez, kicsinyem?
Halld, halld, a madár! Fészket rak, hogyha párra talál. - És őrzik, etetik, féltik, ójják, A pici eleven sok fiókát - Mind fura, nagyétű, hangos jószág, S lassan - nagyranő. - Fiam! Tietek a jövő!
Beh kék a szemed, Amikor fénylőn visszanevet! Kis ember, fiókám, szívem, vérem! Virágom, levelem, - reménységem! Minden árny, minden lomb téged védjen! Élj dús tavaszt! Áldott a dalod, az útad!
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényű pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámú rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz, A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
Villás farkú fecskemadár, jaj de régen várunk! Kis ibolya, szép hóvirág, kinyílott már nálunk!
Fátyolszárnyú kis méhecskék zúgva-döngve szállnak. Cifra lepkék, kék legyecskék ide-oda járnak.
Rózsa, rózsa, piros rózsa nyitogatja kelyhét; itt a tavasz, lessük, várjuk a csicsergő fecskét.
Nyújtózik a hóvirág Nap kergeti a telet. Hancúroznak friss szelek. Nyelvecskéjével a fű tavaszt kóstol: jó ízű! Bimbót bont a barka már. A hóvirág? Ő sem vár. Hosszú volt a tél nagyon. Jót nyújtózik a napon.
