Zentralalpen: Heiligenblut-Matreier Tauernhaus
Az augusztusi hónap kihagyása után szeptember első felében ismét készülni kezdtem a következő szakaszra, ahogyan elterveztem. A mapy.cz szerint 58,3 km-es távot (előtte telefonról 61-et írt, na de a nagyságrend egyezik) 4 nap alatt terveztem lejárni. Szállások terén alapvetően bivakos megoldásra készültem, ennek megfelelően már komolyabb ruházat és dupla hálózsák is bekerült a nagyzsákomba. Sajnos az időjárás előrejelzés nem volt éppen kedvező: az első, keddi napra 0-10, szerdára szintén 0-10, csütörtökre és péntekre egyaránt 10-20 mm közötti esőt jeleztek. Kedden pont belesétáltam volna az esőbe a meteoblue szerint, szerdán délután volt félnivalóm, csütörtökre a túra javát igyekeztem 12 óra előttre igazítani és az egyik házban kivárni a délutáni esőt, péntekre pedig a hegyek és a magasabb részek elhagyásával számoltam a csapadék érkezéséig. Egyébiránt más helyre nem akartam már menni (felmerült az 1. kötet második bejárásának befejezése is), mivel kitaláltam már korábban ezt a Großglockner alatt vezető túrát, így reméltem hogy minél kevesebb esővel megúszom, ez végül is aránylag sikerült.
Hétfői ügyes-bajos okmányirodai és szolgáltatói ügyintézés után nem túl kipihenten, 4:20-kor ébredtem kedd hajnalban. Az autót Sopronban raktam le, még láttam az 5:47-es indulásra készülődő 5047-es motorkocsikat a peron mellett, de én ráértem a 6:09-es Sopronkeresztúr-Bécs vonattal menni, így is lett volna 17 percem Bécsújhelyen átszállni. Na de a technika ördöge ezúttal kicsit beleszólni látszott a történetbe, kis híján a csatlakozás is veszélybe került: Sopron-határ közötti útátjárók használhatatlansága, valamint egy menetrenden kívüli neudörfl-i ellenvonatra várás miatt mindössze 3 perc maradt az átszállásra, de szerencsére bőven sikerült a 131-es Railjetet elérnem, melyen Villach-ig utaztam. A reggeli ködös, borult időt felváltotta a napsütés, de én főleg szemhéjaim belső felét nézegettem az út során. Villachban gyorsan bementem egy boltba zsemlét, párizsit és almát venni, majd már a peronon várakozó Klagenfurth-Frankfurt 112-es számú EC-re szálltam fel. Furcsa volt, hogy nem volt mozdony a vonat elején, de ekkor még nem kellett aggódnom, időben volt minden. Azonban pár perccel később a vonat utastájékoztatójában közölték, hogy egy meghibásodott kocsit kell a vonatból kisorozni, amely 15-20 perc késéssel fog járni (alapból áll a vonat 18 percet Villachban, nem értem miért nem lehetett ez idő alatt ezt megcsinálni). Emiatt buktam Spittal-Millstätter See állomáson Winklern felé a csatlakozást, le is szálltam a levegőtlen EC-ről, majd a lienzi személyvonatra szálltam fel, ezzel tudomásul véve 1 óra 20 perc később érkezést Heiligenblutba és ezzel párhuzamosan az előjelzett esőbe való totális belesétálást. Mérgelődésem nem segített a helyzeten, viszont legalább az eredeti útirányt tartani tudtam némi menetrendi keresőzés után: Spittal állomáson leszálltam és a tervezettnél egy órával későbbi 12:47-es busszal indultam el Winklern felé. A logisztika Obervellach, tűzoltóságnál tartalmazott egy átszállást (13:25-13:33), amely gond nélkül sikerült. Tetszett az új útirány, időben is ugyanott voltam, mintha Lienz felé mentem volna, de ugye arra legutóbb már jártam. Winklern-ben le sem kellett szállnom, ugyanis az Obervellach felől érkező buszt fordult Heiligenblut felé be (14:09-14:28). A napsütést egyre inkább borús égbolt váltotta fel, 14:56-kor sikerült leszállnom Heiligenblut Roßbachbahn felvonójának alsó állomásánál.
1. Wörthersee látványa sosem okoz csalódást
2. Spittal állomáson átszállás, az új cityjet motorvonatok már meglehetősen unalmasan hatnak, már majdnem Ausztria minden villamosított vonalán lehet velük találkozni
3. érkezés Heiligenblut-ba
Turistából ezúttal sem volt hiány, visszasétáltam a Nationalpark Lodge megállóhelyre (ez csak visszafele megálló, a másik irányban nincsen hely megálló részére az úton), ahol júliusban a Zittelhaus felől érkezve megszakítottam. Pár képet csináltam a templomról és faluról valamint a környezetéről és belevágtam a túrába. A lejtős út járdáján haladtam egészen a Möll patak hídjáig, napsütés is egy-egyszer megmutatkozott, majd Heiligenblut Winkl részébe értem, amely egyben a falu legszebb része is volt. A Gössnitz patak hídja után vette kezdetét aszfaltról földútra váltva a helyenként piszkosul meredek keréknyom, amelyen kicsivel 1300 méterről kezdtem el magamat felküzdeni a hegyre. Jókora szuszogtató emelkedők után jutottam egyre feljebb a szerpentines úton, az eső 16 órára jelzett idejében már bőven benne voltam, de szerencsére egy csepp sem esett szerencsére, a nap hátralévő részében sem. Ezt a napot megnyertem, nagyban rontotta volna a túrakedvemet az eső. 1554 méteren Bruchetalm faházaitól kissé arrébb egy férfi vadászlesre szögelt létrafokokat, kalapálása messzire hallatszott. Nem sokkal később megritkult az erdő és csodálatos kilátásban volt részem a hátam mögött lévő Hoher Sonnblicktől a Moderecken át egészen az előttem elterülő Ferenc József magaslatig (Kaiser Franz Josefs-Höhe) és a környékbeli 3000-sekig. Tetszett a magashegyi panoráma! Nemsokára megérkeztem a fák között lévő Trogalm-ra (1862 m). A kissé komor szürke kőháznál és mellette lévő fa tárolónál sem volt egy talpalatnyi fedett hely sem alváshoz, ezt sejtettem már Sétálós kolléga tavalyi elmondásai alapján, viszont ő tavaly és jócskán hosszú etap után a közelben keresett és talált alvóhelyet, én viszont az innen nem messze kezdődő Leitertal-ba (névelőtől függően Vezető- vagy Létra-völgy, gyanítom inkább az utóbbi a megfejtés) indultam el.
4. Heligenblut, a központ után, egy kis lejtő következik
5. osztrák országcsúcs közelebbről
6. Winkl, a falu (kisváros?) leghangulatosabb és legélhetőbb része
7. sorompó után komoly emelkedő következett
8. kilátás északkelet felé a Bruchetalm-tól: a háttérben a 2-es kötet magashegyi útvonalának necces része fut közel féltucatnyi 3000-est útbaejtve (+ 3000 méter alattiakat is), remélem egyszer sikerül bejárnom majd!
9. kilátás dél/kelet felé
10. Hoher Sonnblick közelebbről, az idei szezon nagyon markáns élménye számomra ez a hegy az első gleccseres szakaszommal együtt
11. kilátás észak felé, a kép bal szélénél a Ferenc József csúcs épületei
12. Trogalm, nem a bivakolók törzshelye
A bővízű Leiter patak hídján átkelve és balra fordulva szuszogtató emelkedők után az erdőhatár elérése után megszelídült az emelkedő és egy vízerőmű után egész kellemesen lehetett haladni a naplementében. Még napszemüveg is kellett, ki gondolta volna ezt néhány órája! Pár lépés után érkeztem a Leiteralm túloldalt álló, látszólag eléggé elhanyagolt faházához, a hátam mögött lévő földbe vájt kőházat néztem meg alvási szempontból, de nem játszott a hely. A naplemente jócskán tartott már, a szakaszhatárt jelentő Salmhüttéig nem akartam felmenni, semmi hangulatom nem volt az összegyűlt és zörgő emberekhez, meg úgy voltam vele, ha már cipelem az alvós motyót, akkor használjam is. A Glorer hütte felé kiágazó ösvény közelében találtam a térképen még két épületet, még ezekben bíztam. Nem sokkal később egy bukkanó után láttam meg a Leiter Ochsenalm épületét, melyre fényképezővel ráközelítve elég jó lehetőségét láttam az alvóhely megtalálásának. Közelebb érve a 2161 méteren lévő Ochsenalmhoz ledobtam a táskámat, majd szétnéztem az épületnél: természetesen a zárt helyek vagy zárva voltak vagy telepakolva (fészer), eresz alatt szűkösen lett volna hely, a cuccaimat elkülönítve. Viszont volt egy lassan folydogáló vizű forrás a helyen, így erős B tervnek jó volt, de zsák nélkül felmentem a következő bukkanóra szétnézni, amelyről már rá lehetett látni az általam kinézett elágazás környékére.
13. Leitertal kezdete
14. Leiteralm közelében
15. Leiter Ochsenalm a láthatáron
A Glorer hüttés ösvény felett láttam egy kőházat a távolban, de nem derült ki, hogy van-e ott valaki vagy sem, továbbá a fedett helyre sem volt garancia a közben szürkületbe fordult estében. Már az előbbi épület szűkös ereszére szavaztam, amikor megfordulva a hegy oldalában egy istállót vettem észre. Közelebb érve a ránézésre tehenes istállóhoz a ganét leszámítva sokkal jobbnak tűnt fedettsége miatt, mint az Ochsenalm szűkös eresze. Az épület hátsó részében pedig sikerült találnom egy kis tároló helységet, melynek deszkáján pont elfértem, így szerencsésen megszületett az alvóhelyem helyszíne! Sokszor rácsodálkoztam már pl. Sétálós bátorságára ebben a témában, amelyből szinte mindig pozitívan jött ki, hát ezúttal én is mertem meglépni a dolgot és szerencsésen találtam is alkalmas helyet! Visszatértem a zsákomhoz, felcipeltem az Ochsenalm házához, ahol a forrás hideg vizében fürödtem, majd vacsoráztam. Itt még volt térerő is.
16. esti hangulat az Ochsenalm-nál, visszanézve kelet felé
Negyed 9 felé cuccoltam át a közeli istállóba, ahol lepakolás és a fekhely megcsinálása után este 9 körül le is tudtam dőlni, megfürödve és jóllakva, három réteg ruhában. Ez igen! Hát sokkal jobban éreztem magam, mint egy hüttében, itt legalább egyedül tudtam lenni, zavartalanul. Nyugalmamat eleinte egy szúnyog, majd az éjszaka során pár alkalommal egy mozgolódó egér zavarta, ezt leszámítva nyugodtan tudtam álomra hajtani a fejemet.
Ráéreztem, hogy a fedett hely az igazi, éjjel volt egy zápor, széllel társulva jól eláztathatott volna odakint, de szerencsére csak belülről hallgattam a zajokat. 5:20-ra húztam vekkert, összepakolás és reggelizés után negyed 7 körül indultam el. Hamar odaértem az előző este már tárgyalt elágazáshoz: bebizonyosodott, hogy a legjobb helyen aludtam, ugyanis valamivel közelebbről a kőháznál nem volt fedett rész, még eresz sem, a másik épület pedig a kint legelésző tehenek beállója volt, ami szintén felejtős lett volna. A felfelé tekeredő ösvényen, hátam mögött szép napkeltében volt részem, egyenesen a Sonnblick irányába. A markáns hegyre már az igazolófüzeteim 2016. novemberi megvásárlása után a neten keresgélve is felfigyeltem, a júliusi túrámon a nehézségén és szép panorámáján túl itt történt meg az első gleccseres hágóvasas túrám is, szóval jó emlékeket őrzök a hegyről, szívesen megnézem amikor csak feltűnik a horizonton. A reggeli napfényben 8 óra előtt pár perccel érkeztem meg a Salmhüttéhez.
17. napkelte előtti percek, kelet felé visszanézve, háttérben jobbra a szálláshelyemül szolgáló istállóval
18. felkelt a nap
19. Hoher Sonnblick a napkeltében, igen, nehezen tudok betelni e szép hegy látványával
20. érkezés a Salmhüttéhez
A rossz időjárási előrejelzés miatt alig volt 1-2 ember házban a személyzeten kívül, jó idő esetén bőven teltházas lehet a hely, mivel a ház mögött tornyosuló sziklás hegy a Großglockner, Ausztria legmagasabb csúcsa. Az emeletes ház mellett még van egy kisebb melléképület is emeletes ágyakkal, de szerintem nyáron jó időben még kint is aludhatnak emberek a szabad ég alatt az „alaptáborban”. A csúcs éppen ködben úszott, de az alatta lévő Erzherzog Johann hütte szépen látszódott, amely innen bő 3 órás út és már gleccseres gyaloglás is van az útvonalon. A szép hegyi környezet igazán magával ragadó, szépen látszódott a hegykoszorúban nyugat felé nézve a kis lyuk a csipkék között, a Pfortscharte, ahová innen tartottam. A hütte kint cigiző főnökével váltottam pár érdekes mondatot: egy csapat már reggel 4-kor elindult innen a Glocknerre, amely 5 órás út innen. A hegyi vezetés nem kötelező, de ajánlott, az ára szerinte nagyon olcsó, szerintem annyira nem: 3 fő estén 250 euró/fő, 2 fő esetén 330, egyedüli delikvensként pedig 570 eurót kell fizetni a hegyi vezetésért, amely tartalmazza a felszerelés (hágóvas, jégcsákány, kötél, beülő, sisak) bérlését is. A hegyi vezetést Heiligenblut-ban vagy Kalsban lehet megrendelni, fizetni is ott kell érte, a hegyi vezető pedig vagy itt, vagy a szomszédos Stüdlhüttében várja a csúcsot meghódítani igyekvőket. Ezen kívül mivel nem láttam sem keréknyomot, sem pedig kötélpályát, így rákérdeztem a hütte kiszolgálására is. Adta magát a válasz: helikopter, valóban borsos áron: évi 2-3 alkalom ára 15-16 000 euró. Ehhez azért jó pár korsó sört kell csapolni, meg jó sok vajas kenyeret adni és sokan kell hogy ott aludjanak, hogy ez megtérüljön. A Glockner közelsége pedig szerintem garancia is rá, hogy ez a ház bőven meg fog élni a továbbiakban is. Pecsételés és pár fotó után továbbindultam, lejtő következett, majd végre egy patakmeder környéki sziklás részen ráláttam rendesen a Glockner csúcskeresztjére (a Salmhütte előtt láttam egy pillanatra, de akkor még azt hittem egy másik szomszédos hegyet látom) és le is ültem a kellemes napsütésben fotózni meg gyönyörködni a csúcsban. A Nagy-Csengőt jelentő Glockner markáns csúcs igazán szép látványt nyújtott, pár perc várakozás után tudtam képeket lőni a csúcsról is a pár pillanatnyi páramentes időben, csúcstámadók is kivehetővé váltak a készült képeimen. Továbbhaladva léptem át Karintia és Kelet-Tirol határát, majd az ösvény hamar emelkedni kezdett, a soron következő elágazás után az emelkedés egyre fokozódott a 2828 méteres hágó felé. Visszanézve látszódott a Leitertal amin keresztül feljutottam idáig, a ház is persze, meg az északi irányú Schwerteck oldalában látható kőfülke is, mely a régi Salmhütte volt 1883-1929 között, a mostani már a harmadik ilyen nevű építmény a környéken és lassan 100 éve szolgálja a turizmust.
21. Pfortscharte a Salmhütte felől nézve
22. Glockner egy karnyújtásnyira
23. csúcstámadók a Glockneren, szépen látszik a 3798 méteren álló csúcskereszt is, előtte pedig a mászás egyik legdurvább pontja, az Obere Glocknerscharte is szépen kivehető
24. visszatekintés a Salmhüttére és a Leitertal felé
25. a sziklába vájt régi Salmhütte maradványai
Kőmorzsalékos rész után érkeztem meg a Pfortscharte hágójába 9:41-kor, nagyjából terveim szerint. A szép kilátás ellenére a hűvös helyen csak szükséges ideig tartózkodtam (fotózás, kis ücsörgés, nagyobb kaja helyett csak csokit fogyasztottam) a túra legmagasabb pontján, majd a nyaktörő lejtőn megindultam lefelé.
26. Pfortscharte, 2825 m, a túrám legmagasabb pontja
27. kilátás a hágóból délnyugat felé
A szép hegyi környezet igazán tetszetős volt, a kibontakozó déli-délkeleti irányú kilátásban megláttam a Lucknerhüttét, valamint a tőle lejjebb álló Lucknerhaus-t is. A Lucknerhaus felől két helikopter kitartóan ingázott az Erzherzog hütte felé, gondolom ellátmányt szállítottak (pedig van kötélpálya is), bár nekem nem egészen világos, hogy az innen nézve nem túl nagy ballonnal (gondolom víz van benne) szaladgálni mennyire gazdaságos, de biztos ki van ez a találva. A Lucknerhaus távolról is elég nyüzsisnek tűnt, de a felső, Lucknerhütte környéke sem volt éppen néptelen. Sok-sok szerpentin után érkeztem meg a mapy-n pontozottan jelölt részhez, a valóságban pedig pont fordítva lenne értelme a jelölésnek, mivel eddig haladtam hegyi sziklás ösvényen, innentől pedig a füves hegyoldalas, jobban járhatóbb verzió volt a valóság. Névtelen 3000-est megkerülve értem volna el a kiszemelt elágazást a Stüdlhütte felé, ám a valóságban a kerülő útirányt jelezték a táblák, az eredetileg kinézett út nem volt lezárva, de népszerű sem volt. Nem akartam kerülőzni és a zsákom elrejtése miatt a kihaltabb ösvényt sem bántam. Később rájöttem miért volt a kihaltság: két necces patakátkelést kellett abszolválnom, hogy helyben legyek. Egy kisebb sziklafalnál ledobtam a zsákomat, majd hosszú ujjúval és esőkabáttal felfegyverkezve vágtam neki a kitérőnek. Naptejezés indokolt lehetett volna, de kihagytam, semmi kedvem nem lett volna ráöltözni a naptejes bőrömre később, ha a beígért eső érkezik. Egy kis útkeresés után megérkeztem a Glocknerre vezető másik főútvonalra, a Salmhütte irányánál is jobban járt, első számú Lucknerhaus-Lucknerhütte-Stüdlhütte-Glockner „tengelyhez”. Mondanom sem kell, hogy a beígért esős idő és hétköznap ellenére is elég komoly forgalom volt az ösvényen. Nem túl durván emelkedő úton indultam meg felfele, kicsivel később már sziklák között vezetett az utam. Átkeltem a Lucknerhütte felől érkező kötélpálya alatt, érdekesség, hogy a Stüdlhüttével szemben lévő sziklafalon a kötélpálya egy elég kis szögű fordulást iktattak be, ennek hiányában lehetne kézzel vagy háton hordani a völgyből érkezett javakat. Mint említettem, a főútvonalon már eddig is komoly forgalom volt, de ez a körülmény a Stüdlhütte előtt vált még erősebbé: több tucatnyi ember mozgott a pár száz méteres területen, egyesek csoportban érkeztek a Glockner felől a Stüdlgrat útvonalról, mások meg párban vagy egyedül tartottak az Erzherzog hütte felé, vagy éppen lefelé. Fél 1 után érkeztem meg a hüttéhez, figyelmesen elolvastam a táblán Glockner csúcstámadás instrukcióit, ki tudja, egyszer talán erre is sor kerül majd, bár nekem a Salmhüttés irány jobban bejött, persze egy körtúra sem kizárt. Ezen kívül fogadott hegyi vezetők helyett inkább mennék egy tapasztalt, lehetőleg magyar csapattal, de ennél a pontnál be is fejeztem a fantáziálást erről. Az 1993-1996 között felújított, 2801 méteren fekvő Stüdlhütténél már elégé zavaró volt a népsűrűség, így pecsételés és fotózás után el is indultam lefelé. Egy ilyen közkedvelt helyen tuti felejtős lenne a zavartalanul egyedül alvás.
28. lejjebb ereszkedve kibontakozott a déli irányú kilátás is, a kép közepe alatt balra található a Lucknerhaus
29. Zentral jelzés a Großglockner-rel, nem túl gyakori lehetőség ilyen képet lőni
30. zsákom kis időre magára hagyása után viszonylag gyorsan haladtam a Stüdlhütte felé tekeredő ösvényen felfelé
31. szemben a Stüdlgrat felé vezet az út, amely a Salmhütte kiindulási pontja mellett a másik közkedvelt Glockner csúcstámadási útvonal (a Kals-Stüdlhütte-Stüdlgrat-Glockner irány a forgalmasabb, nekem nagyon úgy tűnt)
32. Stüdlhütte, 2801 méter. Még ilyen időben is rengetegen voltak
33. kilátás a háztól pár lépésnyire dél felé
Lefelé gyorsabban haladtam a holdbéli tájban, a napsütésből is maradt még egy kicsi mire elértem a zsákomat. Rövid kajaszünet után megindultam tovább lefelé. Kezdett beborulni, a ránézésre rövidnek tűnő táv a Lucknerhüttéig nem volt, annyira rövid, de egy szép patakon történő átkelés után 14 óra után kicsivel megérkeztem. Igaz, a füzet nem kéri, de pecsételtem itt is. Ejtőzésemet egy fontos itthoni ügyintézéssel kapcsolatos hívás szakította meg, ilyenkor gondoltam rá, hogy milyen jó is volt fél napig térerő nélkül lenni az előző túrán, manapság ez már ritka dolog. Apróköves keréknyomon haladtam innen tovább lefelé a Ködnitz völgyében, az Erzherzog ház felvonójától nem messze haladtam el, majd egy néhány faházból álló rész után érkeztem meg a Lucknerhaus-hoz. A szépen beborult égen leledző felhőkben meg is nyitották a csapot, közben befutott Kals felől a(z útdíjas) buszjárat is, többen már esernyőt nyitva várták a buszt, kicsit vicces volt a sok kocaturista egy helyen, természetesen a parkoló sem volt üres. A háznál itt is pecsételtem, majd a lépcsőre ülve végeztem egy kis kalóriapótlást, majd a gyengülő szemerkélő esőben megindult tovább lefelé, immáron aszfalton.
34. lefelé is lendületesen tudtam haladni
35. visszanézve a Lucknerhüttétől
36. Lucknerhütte-Lucknerhaus szakasz egy szép részlete
37. Lucknerhaus, még nagyobb tömeg, rengeteg autó, busz
A szerencsére nevetségesen kis eső hamar el is állt, folytatása ma már nem volt, én pedig nagyobb szerpentin után keréknyomra tértem le az aszfaltos útról. Innentől a Glor-Berg nevű településrész rétjei és házai között haladtam tovább lefelé, az 1324 méteren elterülő Kals településre. A falu mögött őrt álló hegyek között már felismertem a másnap reggeli kihívás egyik főszereplőjét, a Kals-Matreier Törl-t, a mai, 2801 méteren lévő Stüdlhütte után ez a nyereg „csak” 2207 méteren van, ilyenkor is megnyilvánul a Zentral és az Alpok hullámvasutassága, amely a túra fizikai nehézségeinek oroszlánrészét adja. Rendezett házak után egy kis „préri” következett, majd már részben emeletes házak mellett haladva érkeztem meg a központba. Éreztem, hogy soron következő bő 400 méter szinthez már semmi hangulatom nincsen, kicsit időztem így. A Ködnitzhof éttermében szereztem az innen szükséges pecsétet a füzetembe, majd pár fotó készítése után templom mögötti falnál lévő padra ülve próbáltam összeszedni magam és maradék energiáimat mozgósítani. A túrának a fele nagyjából itt van, de a kalandoknak a fele még korántsem.
38. letérés az aszfalról
39. hangulatos házak között vezetett az utam
40. Kals következik
41. kiltátás észak felé a falu széléről
42. Kals központjának részlete a templommal
Jó 10 perc ücsörgés után vettem magam rá a folytatásra és még pár méter szintvesztéssel értem el a Kalserbach feletti hidat és a túloldalon ismét felfelé kezdett vezetni az ösvény. Pár fák alatti méter után nagy rétre érkeztem, majd egy balos kanyarral felfelé vettem az irányt a hegyeknek, körbe szép panorámában mutatkozott a környék a falu. Szerencsére enyhe emelkedőben tudtam haladni, bőven elég volt ennyi is, fél 7 után haladtam el a Temblerhof vendégház mellett, amelynél egyben Kals-t is elhagytam.
43. Kals-i patak feletti átkelés
44. rövid északi irányú gyaloglás egy réten át
45. visszanézve Kals (kelet) felé, a nagy rét utáni sárga emeletes ház a Temblerhof
A szűkülő völgybe vezetett a földút, első komolyabb kanyar után le is tértem róla, egy elhanyagoltabb keréknyomra. 1670 méter környékén fordult be a jelzés az erdőbe, már ösvényen, előtte a patak keresztezésénél „hangos” fürdést (hideg víz miatt párszor felszisszentettem tisztálkodás közben) tartottam, nem akart a kiszemelt bivakhelyről még egy oda-visszát emiatt tartani, így inkább igyekeztem a maradék 100 méter szinten kevésbé megizzadni. A fenyőerdőbe lépve jócskán lecsökkent a fénymennyiség, de lámpáznom nem kellett. Jó pár szerpentin után az emelkedés szelídebbé vált, majd 19:56-kor értem el a kiszemelt alvóhelyet, a Poppbichl kápolnát. Nagyon reméltem, hogy Isten házát nyitva találom és szerencsére így is volt: a takaros kis kápolnában egy ember gond nélkül el tud feküdni. Lett volna még egy ötlet a bivakra feljebb, kitérővel, nem bántam, hogy nem kellett sötétben keresgélnem. A fürdést korábban letudtam, különösebben éhes sem voltam, így a korai ébresztőre váló tekintettel (ezúttal is 5:20 volt) hamar nyugovóra tértem a tetszetős környezetben fekvő kis kápolnában.
46. rövid visszatekintés a mosakodóhelyemtől
47. Poppbichlkapelle, egy remek menedékhely volt számomra
Éjjel villámlásokkal tarkított esőzés vágott át a területen, emiatt is nagy szerencse volt a fedett hely (eddig két éjszakából 2x esett). Reggelre a köd és a vizes fű maradt, gyors összepakolást követően negyed 7 után már útra keltem. A fák között egy-egy pillanatra még megláttam a „tartalék” bivakhely épületét, majd eltűnt a szemem elöl. A széles ösvény a ködös erdőben hamarosan komolyabb emelkedésbe kezdett, az aktuális emelkedő célja a Kals-Matreier Törl 2207 méter magasan és bő 400 m szintre a kápolnától. A szinte összefüggő ködben itt-ott még lehetett látni Kals házait, de a várható esőre való tekintettel inkább a felfelé út gyorsabb abszolválására figyeltem, nem sokat álltam meg a nyeregig. Szerencsére a reggeli lendület kisegített, egészen jól tudtam felfelé haladni, az erdőhatár elérése után nagyjából egyesen haladtam a nyeregben lévő ház felé, amely már távolról látszódott. Számtalanszor megélt helyzet, amikor az ember alulról érkezve éppen az aktuális magassági pont, legtöbbször nyereg/hágó felé tart és már szuszogva nagyon szeretne felérni. Fél 8 előtt 2 perccel is értem a nyerget és az ott fekvő Kals-Matreier Törl Haus-t, ahol síri csend fogadott.
48. próbálkozik a napkelte Kals fölött
49. sűrűsödő köd
50. felfelé ismét, a kals-i nyereg háza már látszik, tipikus alpesi túrázói mozzanat alulról szemlélni az aktuális célt
51. Kals-Matreier-Törl Haus, 2207 m
Körbenéztem, de sehol senki nem volt, aki pecsétet adhatott volna, így maradt az igazolófotó készítése. Szerencse, hogy az első lehetséges bivakhely tökéletes volt számomra, ha a második sem lett volna jó, akkor felmásztam volna ide, de itt is lepattantam volna, mivel a teljes bezártság mellett a fedett helyek arányában sem áll túl jól ez a ház, legfeljebb a melléképületnél lehetett volna próbálkozni, bár az is eléggé tele volt pakolva. Szóval jó volt így ahogy történt, a betervezett pecsételős szünetből, így semmi nem lett, bele is vágtam a folytatásba, mert az idő telt és szerettem volna elérni a következő, Sudetendeutsche hüttét a dél-1 körül várt eső előtt, de legalább az előtte lévő hágóról már lefele akartam jönni. Természetesen emelkedővel indult az út, a gerinc kals-i felé még optimistább kinézetett mutatott, indulás után egy kicsit kisütött a nap is, de a Matrei im Osttirol felé eléggé gázoson néztek ki a felhők a szép csipkés csúcsok közelében. A Kalser Höhe felé vezető emelkedőn az első púp környékén balra egy kereszt állt, itt már kezdett rákezdeni a szél is, egyre több nem szimpatikus felhőt láttam magam körül, látszódott, hogy reális veszély ezúttal az eső, nem úgy mint tegnap és tegnapelőtt, amikor ugye megúsztam az elázást. A Kalser Höhe 2434 méteres csúcsára nem megy fel direktben a jelzés (helyette inkább a közeli Blauer Knopf és Blauspitze csúcsok a népszerűek) bár természetesen simán leküzdhető a pár lépéses kitérő, de a kijelölt út jobbról kerüli. Ezután következő kanyar után egy bezárt faházhoz, a Thörlhüttéhez (tiroli vízellátási cég tulajdona) érkeztem. A tócsában kezdtek megjelenni az esőcseppek, jó 4 órával korábban érkezett meg az eső…az elkövetkező két órát ennek a faháznak az eresze alatt ülve, de a helyhiány miatt inkább állva töltöttem el 2420 méter magasan. A zsákomra felhúztam mindkét esővédőt, mivel akkora méretű száraz hely még a falnak támasztva sem állt rendelkezésre.
52. felkelt a nap Kals felett...
53. ...és rásütött a nyeregre is, a következő napsütésre fél napot kellett várni
54. indulás tovább, lassan a szél és a felhők kezdték átvenni az uralamat
55. a nyeregtől Matrei im Osttirol felé nézve nem túl szívderítő a helyzet
56. két órás kényszerpihenő a zárva tartott faháznál 2420 méteren
Nem volt éppen kellemes ez a két óra, egyre inkább kezdtem átfázni, a végére már a kabátomat is fel kellett vennem. A felhők hol jobban, hol kevésbé jobban borították be a látóteret, eleinte még láttam a Dürrenfeldscharte felé továbbvezető részt, majd teljesen elhúzták a függönyt. 10 óra előtt nem sokkal muszáj volt már indulnom és egy klasszikust idézve (ha meg kell ..szódni…) kiléptem az esőre. Útjelző tábla után legelőre tértem be egy kertkapunál, majd az eső el is állt. A szél hamar elfújkálta a felhőket, így a kilátás is egész értékelhető kezdett lenni. Füves hegyoldalban folytattam az utat, nagyjából szinten, ez alól csak a Hohes Tor előtti szintvesztés majd visszamászás jelentett kivételt, közben megint kaptam egy rövidebb záport a nyakamba. A Hohes Tor 2477 méteres nyergében egy dupla pad, útjelző és egy Magas-Tauern külső zónás tábla jelenti az összes „szolgáltatást”, így inkább a soron következő emelkedőnek futottam neki, már távolabbról is látszódott a 2 órás kényszerpihenőm alatt is, hogy innentől már egy sziklásabb, izgalmasabb szakasz fog következni. Így is volt, az újabb füves hegyoldalas gyaloglást követően fűrészfog szerpentin következett, majd rövid átmenet után a füves tájtól átvette az uralmat a köves és kopár tájkép. Érdekes módon a mapy térképén a Hohes Tor előtti szakasz pontozott, ez meg szaggatott vonalas, a valóság ennek pont fordítottja. Az ösvény a Dürrenfeld nevű területen át vezetett a soron következő hágóig, a terület neve alapján nem meglepő elnevezésű Dürrendfeldscharteig. Az út jól kivehető volt a hágóig, az emelkedés sem volt vésze. A tájkép meglehetősen holdbéli volt, az ilyen még a megszokottnál is kevesebb növényzettel, élettel, első ránézésre mindkettő aránya kb. nulla volt.
57. indulás tovább, a második hegy után következik a Hohes Tor
58. pára akad, de valamennyi kilátás is
59. Matrei felé ismét nem túl szívderítő a helyzet
60. Hohes Tor, 2477 m
61. visszanézve egy kicsit később
62. Dürrenfeld nevű holdbéli táj, jobbra a hágóval
A hágó előtt kitérési lehetőség ágazik ki a Vordere Kendlspitze csúcsára (3085 m), lentebbről nézve egy részen nem voltam biztos a jelzetlen ösvény folyamatosságára (nem volt még olyan régen ugye a Doppelseescharte környéki élménycsomag), nem tartom kizártnak, hogy elmosta az eső, távolabbról nem tűnt túl biztonságosnak. De ezzel a részével nem is volt dolgom, nem sokkal később elértem túrám második legmagasabb pontját, a 2823 méteren fekvő Dürrenfeldschartet. A vad környezetben fekvő hágóból szép kilátás volt főleg visszafelé nézve, de a túloldalon is megpillantottam a párás levegőben a Sudetendeutsche hüttét, már kezdtem lelkileg készíteni magamat a távolabb takarásban található következő hágóhoz való felmászáshoz. A déli lankás oldalhoz képest meglepően meredek kontraszt következett: láncos-drótköteles sziklás részen haladtam egészen a sziklafal aljáig, közben ismét rákezdett az eső, amely ki is tartott a hüttéig. Nem volt túl felemelő a ködös-esős időben kisebb sziklás hullámvasutazás az aktuális mélypont környékén, egyedül a Gradötzkogel és a Glocknerblick felé történő kitérési lehetőséget emelném ki erről a részről. Fél 2-kor értem el a szép kis tó mellett álló szudétanémet házat, 2656 méteres magasságban.
63. visszanézve a hágó előtt, nemsokára újabb öntözés következett
64. Dürrenfeldscharte, 2823 m, a túrám második legmagasabb pontja
65. a soron következő tájkép: középtől jobbra a Sudetendeutsche hütte, hátrébb pedig a csipkék legalacsonyabb pontjának közelében Nussingscharte sejthető
66. a túloldalhoz képest sokkal vadabb lefelé vezető út
67. ismét esik
68. Sudetendeutsche hütte, 2656 m
A háznál felvonó nincsen, itt is helikopteres kiszolgálás van, a leszállóhely szépen jelezve is van. Jócskán vizes bakancsom és zoknim szárítását szerettem volna megoldani egy kis esőszünetes pihenővel egybekötve. A ház személyzete egy srácból és két fiatal lányból állt, nem volt kifogásuk az elképzelésem ellen, csak annyi kérés volt, hogy saját kaját kint egyek. Ezzel semmi baj nincsen, de semmi kedvem nem volt kimenni a hidegbe, így inkább a rajtam elterülő tartalékokból merítkeztem a szünet során. Ebben az otthonos és kedves személyzetű házban is eltöltöttem két órát, közben a cuccaim nagyjából meg is száradtak a cserépkályhánál (hogy nem sokkal később újra elázzanak), kint pedig hol esett, hol nem. A házban eleinte nem volt vendég (vagy nagyon elbújt), utánam jött 1-2 ember. A személyzet hármasa az egyik sarki asztalhoz települt le uzsonnázni, én igyekeztem éhségérzetemet felfüggeszteni erre az időre. Ehettem volna én is egy rántott húsos kaját is itt, vagy aludhattam volna különösebb gond nélkül is ebben a házban (fürdés vízhiány miatt sajnos szünetel, de ágy azért akadt volna, rossz idő miatt talán az egyedül alvás sem okozott volna gondot), de már nem csak a másnapi busz kényelmesebb elérése miatt nem tettem meg egyiket sem: valahogy ráéreztem a bivak és az önellátás életérzés felőli oldalára és valahogy nem ment egyik sem. Pedig aki ismer tudja, hogy a rántott hús a kedvenc kajám és bármennyit meg tudok belőle enni, sosem unom meg. Éppen e sorok írása közben is van egy tálca csirkemell vacsorára bekészítve a hűtőbe. Ott a helyszínen pedig minden jóllakás és alvóhely keresgélés nélküli helyzet valahogy távolinak tűnt és tudtam, hogy tovább kell mennem, a belső világom ezt kívánta és nem is bántam meg a döntésemet. Az egyik lánytól elköszönés előtt megtudtam, hogy a ház nevének választása nem légből kapott: valóban német területről delegálnak személyzetet minden nyárra ide, mindig mások jönnek. Ezek szerint pl. St. Pöltner hüttéből is St. Pölten-ből toboroznának embereket? Ebben nem vagyok biztos, de majd egyszer talán a helyszínen ezt is meg fogom tudni.
69. a ház belülről
Fél 4 után keltem ismét útra, egy szinte mindenhol fix pontnak tekinthető lejtő után ismét emelkedőben jártam, melynek célja a 2741 méteren elterülő Nussingscharte elérése volt. Útközben az emelkedő nem volt meredek, de az érkező durva szembeszélhez társuló jégeső mérsékelte örömömet. A felállás nagyjából az előző hágóhoz volt hasonló: lankás déli oldal után sziklás és meredekebb északi oldal, ezúttal láncok nélkül. A nyugati irányú kilátástól pedig föld híján sziklába gyökerezett a lábam: nagyon szép rálátás nyílott a Venediger-csoport hegyeire, természetesen az örök havas 3666 méteres Großvenediger-re is. Több mint 4 éve láttam ezt a csúcsot utoljára, észak felől a 2-es köteten haladva, most pedig már a 3-as kötet több mint fele után (+ majdnem még egyszer bejárt 1-es kötet) jártam, szép volt ebbe belegondolni. A függönyt a kis hágó után szinte rögtön elhúzták, néhány tucat méter szinttel lejjebb már ragyogó napsütésben gyalogolhattam a felhőtlen égbolt alatt és ez a jó idő meg is maradt a nap végéig.
70. jégeső is volt a Nussingscharte előtt
71. Nussingscharte, 2741 m
72. a hágó túloldalán elhúzták a függyönt, gyönyörűen látszódtak a Venediger-csoport hegyei
73. Großvenediger közelebbről
Az ösvény hamarosan észak felé fordult és szépen kezdtem rálátni a völgyre ahová le kellett ereszkednem, valamint a háttérben lévő hegyekre is, ahol a 3-as kötet magashegyi útvonala halad. Szemben a St. Pöltner hütte melletti háromszög alakú csúcs, a 2989 méteres Tauernkogel is szépen megmutatta magát. Lent a Tauern-völgyben (Tauerntal, mint a Mallnitz melletti azonos nevű testvére is) a forgalmas Felbertauern főút látszódott. Jó volt végre ezeket a térképen és neten sokat látott és olvasott helyszíneket a valóságban is meglátni, felfedezni, ez szintén a túra komoly része. Egy alkalmas sziklás helyen ledobtam a zsákomat és némi zokni és bakancsszárítással egybekötött kalóriapótlást végeztem. Örültem a napsütésnek, ködben lemaradtam volna az egészről, úgy néz ki bejött mára a 2x2 órás pihenő, így lehetővé vált a kilátás megtekintése és a még az alvóhelyemre is időben megérkeztem.
74. szép napsütéses idő jött össze a nap végére
75. az ösvény észak felé fordult, szemben középtől jobbra a Tauernkogel látható
Na, de utóbbit még a hegyen fent nem tudtam, fél 7 is elmúlt mire továbbindultam a szerpentines ösvényen lefelé. A végtelenített szerpentines szintvesztésnél egyre fogyott a nap fénye, a szárítással elért hatékonyságot pedig a sorozatos vizes füves támadások a bakancsom ellen erodálták. Kétszer kereszteztem a patakot, majd még mindig akadtak cikk-cakkok az ösvényben. Bőven lebukott a nap már mire a távolról régóta nézegetett Kessleralm mögötti réthez érkeztem, ahol a távolból nézelődve több lehetséges bivakhelyet is kiszűrtem, ezeknél legfeljebb a tehenek lehettek volna zavaróak. Az első adandó lehetőség egy útba eső faház volt, egyik ajtaja pont takarásban volt a nagy lakóháztól, de sajnos bő 2/3-ig volt szénával. Ezzel küzdeni nem akartam (bárhova helyezkedtem, akkor is lefolytam volna előbb-utóbb), továbbá a feltűnés és a tehenek is zavarták volna a nyugalmat, így jobb lehetőségben bízva haladtam tovább. A nagyon saras keréknyom gázlójánál egy kis hídon átkeltem Peters patak felett és a tehenek által szétjárt saras keréknyomon jutottam el a Kessleralm kapujáig. Az erre kialakított helyen átléptem a kerítést, majd rögtön a nagy lakóháznál találtam magamat, ahol a fenti teraszon tucatnyi ember volt, éppen valamilyen összejövetel vagy valamilyen közösségi esemény volt éppen. A szokásos köszönésen túl szóba elegyedtem 2-3 emberrel, egy nőtől hamarosan két idősebb úriember vette át a szót, iszonyat tájszólással, de sikerült a lényeget megbeszélnünk: a közeli felvonó felső állomásán javasolták az alvást, azt mondták, hogy az ott lévő ember meg fogja engedni, ezek után megköszönve a tanácsot tovább is mentem. Reméltem, hogy így lesz ahogyan mondták, este 8 körül volt már, nem sok hangulatom lett volna a meredek hegyoldalban szögesdrót legelőkerítéseken át a tehenek közelébe fedett helyet keresni. Az út melletti kerítés mellett haladva először a felvonó sodronyának beton rögzítését, majd pár lépés után a felvonót is elértem. Az egyik kocsi bent állt a fedett felső állomáson, a felvonót kezelő srác éppen telefonált bent a gépház elülső fülkéjében, de jöttömre letette és mosolyogva fogadott. Meg is lepődtem a barátságos fogadtatáson és elő is adtam, hogy mi lenne a célom itt és ő egyből rábólintott, majd egy előbbiekhez hasonló oldalsó szénatároló ajtaját húzta el. Hát ez így nem túl nyerő, de már kezdtem barátkozni a gondolattal, amikor belépett a fülkébe és ott folytattuk a beszélgetést. Közben a völgyből küldtek fel egy másik kocsit, ő pedig a fent lévőt küldte le és az ezzel kapcsolatos teendők miatt volt még így este is a helyszínen, amúgy gondolom ő is a nagy házban lett volna. Végül elhangzott a számomra tökéletes lehetőség: ha akarok aludjak a fülkében! Meg van beszélve! Hát nagyon örültem a fedett és zárt helynek meg annak, hogy nem kell a szénával bajlódnom, meg nem is szúrja ki a matracomat, ez egyszerűen a legjobb megoldás volt és tök lazán belement az úriember ebbe. Az érkezett kocsi helyett a másikat üresen leküldte, közben az alvásos témán túl szóba kerültek egy-két helyi érdekesség is: a Kessleralm-nak nincsen földutas kapcsolata a külvilággal (én azt hittem a keréknyom folytatódik lefelé, bár Sétálós beszámolójából már sejtettem, hogy itt nem ilyen szokványos téma van), az egyetlen lehetőség le- ill. feljutni a Zentral útvonala. Tehát a napi dolgok célba juttatását és a személyszállítást is a felvonó segítségével oldják meg. A teheneket tavasz végén hajtják fel a hegyre, ősszel pedig le (Matrei im Osttirol-ban laknak télen), télen lakatlan a környék. Érdekes lehet így élni, de unatkozni biztos nem szoktak. Egy biztos: segítőkészségből és barátságosságból nem volt hiány, ez egy elég pozitív tapasztalás volt nekem nem csak ebben a szezonban, hanem úgy az egész útvonal során. A lentről érkező kocsiból még két fánkot is kaptam, majd a srác a dolga végeztével elköszönt, így magamra maradtam a gépházban, ill. az előtti kezelőfülkében.
76. Kessleralm (1923 m) és környezete a naplementében
77. visszanézve a Nussingscharte felé a felvonó előtti nem sokkal
78. Kessleralm felvonójának felső állomása, az egyik legmenőbb bivakhelyem volt eddig az útvonalon!
79. a völgy felől megérkezett a kocsi, kutyás átvétel folyamatban
Nem volt miattam semmilyen pakolás, minden maradt elöl, nem semmi volt az sem, hogy ennyire megtiszteltek a bizalmukkal, le a kalappal ezúton is! A mozgásérzékelős lámpát inaktiváltuk még ketten, így teljes sötétségben tudtam előkészülni, ilyenkor azért előny, hogy az ember pontosan tudja mi hol van a zsákjában. Dupla hálózsákot készítettem elő, a kölcsönkapott két takarót is magamra terítettem, így elég volt egy réteg ruha éjjelre. Nem volt éppen meleg már kint, szeptember első harmadában járt az idő, ami a hegyen hatványozottan megnyilvánul. Eseménydús, ugyanakkor fárasztó nap után nem volt nehéz vízszintbe kerülnöm. A hideg miatt a fürdés sem hiányzott, beértem a legfontosabb helyek törlőkendővel letörlésével. Még egyszer átnéztem a másnapi hazajutási lehetőségeket, majd álomba merültem.
Jót aludtam a gépház kezelőfülkéjében, tudtam is volna még, ha nem lett volna előttem még 11 km és több száz kilométernyi hazaút. A kezdődő világosságban már gyorsabban össze tudtam pakolni, negyed 8 után útra is keltem. A völgyet övező hegyek azonos magasságtól felhősapkát kaptak, az este a kezelő sráccal is beszélt Tauernkogel sem látszódott, szerencsére még fent a hegyen meg tudtam csodálni a panorámát. A párás időben igazából bármikor volt esélye az esőnek, így nem is bántam az időben indulást. Rövid erdei szakasz után kezdtem meg a relatív hosszú lefele utat az almtól. A hegyoldalban vezető ösvényen normál tempóban tudtam haladni, majd az Obertaxeralmnál értem el a kavicsos keréknyomot. A 3-4 faházból álló alm igazi időutazás volt, a pásztor bácsitól kezdve a több száz éves faházak látványáig, szintén érdekes lehet itt élni és gazdálkodni. Itt már legalább van komolyabb kapcsolat a külvilággal.
80. reggeli kukucskálás a hegyről a völgyi állomás felé
81.-82. reggeli ködsapkás táj észak és dél felé nézve
83. fogadóbizottság az Obertaxeralm-nál
Fenyvesbe tértem be, az eső szemerkélt egy kicsit, de nem volt vészes, a kanyargós jócskán lejtő keréknyomon hamar elértem a Felbertauern főutat. Ha nagyon akartam volna, akkor a 2 óránként járó és 10 perc múlva érkező busszal el is mehettem volna, de sokkal kerekebbnek éreztem elmenni a célomig. A forgalmas főúton mentem egy keveset, majd az érkező busz lefotózása után mentem már nyugis úton egy kicsit még lejjebb. A következő elágazásnál jött a feketeleves: egy híd lezárása miatt jókora többlet távval és további szintvesztéssel járó kerülő volt kijelölve a turistaút kiváltására. A kerülőúthoz se kedvem se nagyon időm nem volt, így úgy döntöttem megnézem a hidat, amely a főúttal egy darabig nagyjából párhuzamosan futó aszfaltos úton fekszik. Reméltem, hogy csak az útburkolati jelek hiánya miatt nincsen átadva a híd, de a helyszínen elég vad kép fogadott: a jócskán és egyértelműen elkerített hídból csak a vasszerkezet volt meg, alatta pedig 2-3 tucat méter mélységben a Landegg patak sziklás medre és sebesen zubogó vize nézett vissza rám. Első ránézésre gondoltam, hogy simán átlépegetek az egyik „I” gerendán, de 2-3 lépés után bénultam álltam meg és hátráltam vissza. Próbálkoztam oldalról a gerenda alsó szélén lépegetni, de ez nagyzsákkal igencsak nagy odafigyelést igényelt volna. Még egyszer nekifutottam az első verziónak hasonló eredménnyel. Ha nem lett volna más megoldás, akkor valahogyan átküzdöttem volna itt, de ez felállva sétálni konkrétan életveszélyes mutatvány lett volna. Elég lett volna egy pillanatnyi megszédülés vagy szélroham és egyensúlyomat vesztve a garantált halásos zuhanás várt volna rám a sziklás patakmeder 5-6 fokos vizébe. Ezt nyilván beláttam és nem kockáztattam tovább, ennyit nem ért volna ez az egész, szükség van még máshol is rám az életben.
84. fenyvesben lefelé gyorsan fogyott a táv
85. busz farol ki a Felbertauern főúton lévő megállóból, két órával később ugyanitt voltam, csak már (ugyanezen) buszon ülve
86.-87. erősen hiányos hidas kihívás kilőve
Így visszafordultam és majdnem az elágazásig visszamentem, előtte toronyiránt egy vizes réten felmentem a főútra (előtt nem tudtam, mert hídban folytatódik), körülbelül ott lyukadtam ki, ahol a keréknyomon érkeztem meg, csak jó fél órával és egy újra vizes bakanccsal később. Nem voltam nyugodt a főút forgalma miatt, de a pár száz méteres szakaszt muszáj volt kibírnom. Különösen a főút hídja volt necces, mert a korlát után rögtön az úttest széle következett. Némi dudálgatás, kivárás, félreállás, szaladgálás után leküzdöttem a problémás részt, amikor is újabb probléma jelentkezett: az út egy lavinaveszélyes részen alagútban vezetett, ide semmiképpen nem akartam bemenni, így mivel a közeli ház legelőjének kerítésébe áram volt vezetve, így jobb híján a szögesdrót kerítés alatt bújtam át és vágtam át a legelő szélénél. Hát bizony néha nehéz a Zentralozók élete…vagy nem is annyira néha? Visszaverekedtem magam a főút mellé és egy jobbos kanyar után elértem a jeleket, innentől már nyugiban tudtam haladni. A jelzések egy túloldali autós pihenőhely után elhagyják az út melletti részt, majd lejtővel erdőbe vezetnek, majd onnan ismét emelkedik az immáron keréknyom. Bírom amikor alapvetően lefelé megyek a szintmetszet szerint, aztán mégis felfelé, ez már oly sokszor előfordult, meg gyanítom lesz is példa még rá. Ezek után egy nehezen nyíló legelőkapu tette próbára a türelmemet, ami már fogytán volt, mivel ezt az egyszerű szakaszt elég sok nem várt buktatóval sikerült csak leküzdenem. Ezek után már tényleg eseménymentes út következett, az aktuális keréknyomról a szomszédos füves részeken látszódtak a korábbi zápor jelei (távolról láttam egy órával ezelőtt, de szerencsére ezúttal én nem kaptam belőle). Magasfeszültségű oszlopok mellett haladva értem el a Schildalm házait, itt döntöttem el végleg, hogy a túlparti keréknyom helyett a vizes fű és a busz biztos elérése miatt toronyiránt az aszfalton érem el a célt. Így is tettem, szemben már kicsit oszlott a köd, bár a csúcsok továbbra sem látszódtak ki belőle teljesen, balra nyugat felé a Gschlöss-völgyben vízesések viszont megmutatták magukat. Arra vezet az útvonal tovább, remélhetőleg jövőre folytatom majd tovább arra (is).
88. a hiányzó híd miatt a főúton tettem meg a problémás részt, egy alapvetően faék egyszerűségű szakasz is tud meglepetéseket okozni, ez ezúttal is bebizonyosodott
89. jó is az amikor az ember alapjáraton lefelé halad, de mégis felfelé...szemben a hegyen sejthető a Kessleralm felvonójánal felső állomása
90. a tájképet eléggé romboló robosztus oszlopok mentén volt a kijelölt irány
91. Tauern patak a Schildalm-nál
A tőlem jobbra fekvő Felbertauern főút innen nem messze néhány szerpentin után egy hosszú alagútban vezet át a Tauern túloldalára, majd folytatódik tovább Mittersill felé (2-es kötetből ismerősen csengő név), természetesen útdíj ellenében járható. Biciklivel és gyalogosan nem járható, utóbbira meg kell mászni a szemközti hegyeket, de aki így dönt, azt garantáltan elkísérik a magasfeszültségű oszlopok is, mivel a drótokat szintén a hegyeken keresztül vezetik át a túloldalra, a 3-as kötet magashegyi útvonalán fekvő, már említett St. Pöltner hütténél keresztezi a gerincet. Tetszetősek voltak a szemközti hegyek, nem zártam ki magamban az esélyét, hogy egyszer talán ezt a magashegyi útvonalat is bejárom, hágóvassal a lábon talán még a majdnem minden oldalról gleccserrel körbezárt Oberwalderhütte is elérhető lenne, de ezt kipróbálni a normál útvonal tiroli részén, a Brandenburger haus-nál is lehetséges (ez a ház teljesen körbe van zárva jéggel). Szóval lehet még odafent is el fogok egyszer menni. De ezúttal lent mentem a széles egyenes aszfaltúton, néhány ház mentén elnyújtott „S” kanyar után értem el a Matreier Tauernhaus alatti parkolót, majd magát a házat is fél 12-kor, bőven időben (1511 méteres magasságban fekszik). A ház előtti fordulónál traktor által húzott „kisvonat”, valamint Wandertaxi várt a következő fuvarára. Az én buszom sofőrrel együtt jobbra a megállónál pihent, én pedig a Tauernhaus előtti padra ledobtam magamat, majd a zsákból előszedve a füzetemet bent elintéztem a pecsételést.
92. egyenesen hamarosan a célom következik, fent pedig a magashegyi útvonal hegyeinek részletei láthatóak
93. Matreier Tauernhaus, 1511 m, túrám végpontja
Örültem, hogy végre nem sietősen kell a célban tevékenykednem jól esett a pár perc ücsörgés a kinti padon. A ház és szemközti kis hangulatos kápolna között indul el az út a Gschlöss-völgy, Neue Prager hütte és a Großvenediger felé, kíváncsiságból egy jó 50 métert elmentem rajta, majd egy „legközelebb erre tovább” gondolattal zártam le lelkiekben ezt az összességében remek túrát. Minden nehézsége ellenére azt hiszem én magam is és a mások/külvilág is jól teljesített a helyzeteimben, különös tekintettel a legutóbbi éjszakázási lehetőségre. Az eső nagyon a levegőben érződött, de még tartotta magát amikor felszálltam egyedüli utasként a buszra, amely rendesen el is indult 11:57-kor. Szokás szerint az első ülésre heveredtem le nézelődési céllal, a sofőrrel is váltottam pár szót, ő volt az előző járattal is, amit korábban lefotóztam.
94. egy kis előzetes a remélhetőleg jövő évi szakaszból: hívógató a vízeséses Gschlößtal látványa
95. indulás előtti pillanatok
Ez a járat csak őszig jár fel a Tauernhaus-ig, ezt később észre is vettem a menetrendi keresőben, amikor volt egy olyan gondolatom, hogy bejárom a Gschlösstal-t a hegyek lábáig a Tauernhaus-ban aludva (jövőre ugyanoda Wandertaxiztam volna egy kicsit könnyítve a Venedigeres túrán) és onnan mentem volna a 3 napos tiroli túrámra, de aztán az időjárás és a korán érkezett erősen őszi időjárás miatt ez a tervem teljesen a kútba esett : szeptember közepén-végén egy 2600-as hegyről mentettek le embert, én 2700 fölé mentem volna, szóval erről így lemondtam, végül lehet a szárazabb idő miatt lett volna esély, de addigra már más programot szerveztem, helyette Bártfa környékén SNP-ztem 5 napot. Visszatérve a hazaútra, megtudtam azt is, hogy a Großglocknerstrasséval ellentétben a Felbertauern-en van menetrendszerinti távolsági buszjárat Mittersill felé, az útdíj ára be van építve a jegyárba, ahogyan azt kell, így nincsen a fizetőkapus szarakodás, mint a Paznaun völgyben, én még most sem értem azt a finoman fogalmazva is faék megoldást oda. Pár kisebb házcsoport után a már tegnap meglátott Matrei im Osttirol következett, a ránézésre nagyobb városról kiderült, hogy még kevesebben laknak ott, mint a Pest környéki agglomerációs településen, ahol felnőttem. Rajtam kívül volt még 1-2 utas, de a rosszabb előrejelzés miatt ezúttal alacsonyabb kihasználtságú járattal rendületlenül haladtunk a völgyben tovább, a következő jelentősebb település Huben in Osttirol volt, ahol a busz egyben a végállomásra is érkezett, én pedig elköszöntem alkalmi idegenvezetőmtől. Átépítés miatt Huben egyik mellékutcája valóságos buszállomássá változott, egymás mögött 4-5 busz várta az indulást. Megtaláltam a lienzi járatot, majd felültem rá, pár perces késéssel indultunk el a bőven kihasznált járaton, amelynek telítettsége csak nőtt.
96. átépítés miatt buszállomássá változott Huben egyik mellékutcája, átszállás
Útközben leszakadt az ég is, megérkezett az előrejelzett eső, ezúttal később, de ezt szerintem senki nem bánta. Menet közben is összeszedtünk pár percet az induló késésen túl, amely Lienz-ben a lassú haladás miatt még tovább nőtt. A laza átszállást már kezdtem kicentizve érezni, de még volt nagyjából 10 percem bemenni kaját és sört venni az állomásépületben lévő Mpreis-ban. A sört főleg ajándékba vettem, de 4 üveggel nekem is jutott kóstolóba: hát ilyen finom sört régen ittam mint a Zillertaler sör! Sajnálom, hogy a határhoz közelebb nem lehet kapni. Gond nélkül elértem a 13:24-es cityjet motorvonatot, melyen Villach-ig utaztam.
97. Lienz, innentől Sopronig már a vasúté volt a főszerep a hazaút során
Onnan pedig helyből induló Railjettel utaztam egészen Bécsújhelyig. Átszállás követően a szokásos 5047-es motorkocsi fedélzetén értem el Sopront, ahol az autóm már várt rám. Kiadós vacsorázós Kfc látogatást követően tértem haza a 2022-es szezon utolsó alpesi túrájáról. Az 1-es kötet második bejárásából 87, a 3-asból 323 km van még hátra, remélem jövőre is hasonló ütemben tudom fogyasztani a kilométereket a kedvenc alpesi túraútvonalamból, ahogyan ez az idén is remekül sikerült!
