"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ha kéred, leülök veled és hallgatom a csendedet. Ha kéred, leülök veled és szavaid talányán elmerengek. Ha kéred, álmokat vetítek vagy nagy bölcsen hümmöghetek. Ha kéred, elmondom neked a világom mitől oly kerek Ha kéred, megfogom kezed és vezetlek, mint világtalant hogy el ne ess, ha mások gödröt ástak neked. Ha kéred, dúdolok neked szép szomorú dallamot míg megnyugszik a lelked. Én ilyen vagyok, ilyen csak kérned kell, s én ott leszek Veled.
A szeretettel minden megoldható, A szív melegétől elolvad a hó. Ha gondod támad, megoldást itt találsz, ha egyedül vagy, a szeretetre vágysz. A szeretet sok kórnak gyógyszere, fájdalmat olt, és gyógyíthatsz vele. S ha kedvesed a két karjába vesz, nincs félelem, nincs baj mi megijeszt. Szeretni kell, csak ennyi az egész, Nyisd hát szíved, légy szeretetre kész!
Mindig legyen időd meghallgatni azt, akinek fel-felsíró lelkén újabb seb szakad, mert az azért tárja eléd lelke fájdalmát, hogy a benne rejlő kínt nem értheti más.
Ki szívének nehéz ólom perceit válladra teszi, az bizalommal bírja, és méltán elhiszi, hogy a te vállad az ő terhét, is görnyedve és aléltan is szó nélkül viszi
Az élet, csak egy röpke perc, pár törött pillanat, ezért sose bántsd meg azt, ki oltalmadban kereste és tőled várta el, a lelkét simogató vigaszszavakat.
Szemeidben nem láttam a világot, azt gondoltam, szíved, lelked kitárod csalódni, ó benned, vajon m'ért kellett? elfelejtem hangod, ne hívj, nem szeretsz!
Nem csaphatsz be többé, mert jól ismerlek elfordítom fejem, hiszen mit tegyek? Nem búsulok, ne hidd, mert nem tehetem, milliónyi csillag ragyog felettem.
Simogatva lágyan szólít nevemen, azt suttogja halkan, Te legyél velem. Édes pici csillag úgy vigyázok rád, nálam nélkül nem lesz többé éjszakád!
Drága gyöngy az élet, élni érdemes, megkopott kis gyöngyöm, én úgy féltelek, napsugara játszik íriszem fölött, nem hull többé könnyem, elfelejtelek!
Új életet kezdek, nem lesz szereped, különben sem kell már, intek, el veled! Meggyötörtél százszor, szíved szikla, s kő fájdalmam a múlté, ne hidd, visszajő'
Csillagok közt élek, vígan dalolok, Neked ott a földön mindent ott hagyok, játszadozzál csendben, az az életed sötétségben élni, nem kell fény neked!
Reményt vesztett fény fázik lelked fagyos sugarán, mezítelen álmod mélyén várod régi bánat hűs nyugalmát, hiszed az élet rejtelmes kapuján átlépve várnak még csodák...
Kísérletet teszek arra, hogy rögzítsem, hogy mi minden jár a fejemben. Terápiának sem utolsó. Amíg írok, képes vagyok rendet rakni a bensőmben, és érzem, egyre inkább érzem, nagy szükség van, később pedig végképp nagy szükség lehet rá. Az írás erősebbé tesz. A megfejtett gondolat és a megválaszolt kérdés megerősít. Amíg gondolkodhatok, erősebbnek gondolhatom, elég erősnek érezhetem magam az élethez is, és a meghalás elviseléséhez is.
Azt kutatom: a szavak belsejében mily szó rejtőzik a titkos sötétben, halott-közelbe bezárt végtelennel mily szó vitázik, sír, könyörög: menj el!, mily szó kacag fel könnyező szavakban, s mint álmodik pirosló pillanatban más életből jött szó piros világa, s milyen csillagot csillogtat az álma.
Azt kutatom: belsejében a fénynek milyen virágok, illat-testek égnek, a Szépség miért lobban el hiába, s ha csukódik fehér hószem s a drága Tündér kigyúlt szárnyának árnya megnő, mért nem sikolt a léten túli erdő.
Azt kutatom: a lélek belsejében miért marad a Gondolat szegényen, elhagyottan, s csak néz, néz bús-magába, mért nincs hajléka, Tett-vetette ágya, a trónon miért csak oktalan ok van, miért hisznek glóriás hazugokban, miért tapsolnak rút, tolvaj kezeknek, s a bűnösnek, ha szétoszt földi szennyet, miért rossz múlt győz fátyolos szemekben,
Emlékszel? Sokáig ültünk szótlanul. Egymással szemben. Félve, vágyakozva. ... Emlékszel? Mikor féltünk vagy nevettünk. Örültünk és szerettünk. Nyertünk miközben vesztettünk. Többször is megszülettünk. ... Emlékszel? Ahogy kezed simult tenyeremben A könnyekre s a miértekre Az égre és a feketére A meleg puha friss kenyérre.
Szavak zenéje, betűk csendje lágyan simogat. Életet ad. Bántás kérgébe dermedt létem tetszhalott volt csak. Szeretlek. E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen. Betűcseppben. Lepottyanva magába issza a haldokló szív. Eltűnik. Nem látszik már, mint szomjazó föld porában a víz.
Szerelem melege vágyam ébresztő napsugár, Zápor után, Új érzést kelt hornyoktól szabdalt szik talaján. Szeretlek. E szó minden betűje szívemre lágyan cseppen. Betűcseppben. Elmossa a régemlékek minden fájó mocskát. Ott áll tisztán, Szerelmed szívemnek remény, létemnek megnyugvás.
Ha vége már a szerelemnek, úgy érzed, nem vezet ki út. Ne irts szívedből a szeretetet, mert lényed poklok kínjára jut.
Lásd: a világ örömtől duzzadó; földoboghat szíved, ha jő a kikelet. Óh, pompázó évszak, tavaszt fakasztó. Apró csodákkal tarkított szeretet.
A szív mindent megun, a szerelmet is. A tél ridegsége alatt fagyosan dobban. Új tavasszal, új életre kelt melege is, mellkasodban új rügyként pattan.
Új szerelemre vágyik, új lángra gyúl. Elnyomnád ez érzést szívedből talán? De nem rajtad áll ez jön gyanútlanul, sodor magával, mint csendes folyami ár.
Keresd a szíved új tavaszát! Fogd fel vágyaid rezzenéseit! Bizton nyerhetsz még csatát, csak hallgasd szíved érveléseit!
Inkább bátorítsd, s ha könnyed fakad, rejtsd el a világ szeme elől! Sírd ki bánatod, örömöd egymagad, ne tágíts soha boldogságod mellől!
Ne nyomd el sosem az érzéseid; mert ezzel megölöd önön magad. Sorsodon ez semmit sem segít, mindössze bánatod mélyebbről fakad.
És nem hiányzik azt hiszem, napod árnyékold, élted összetörd. Kell, hogy élj, magadért, értem, és az én életem tovább gyötörd.
Mert nekem sem kell már az élet, ha nincs ki percenként velem pöröl, Utána nem súgja fülembe a szépet. A napom úgy már csak sírgödör.
Kell, hogy bánts, kínozz, gyalázz, becézz, simogass, csókolj, szeress, hogy itt legyél velem legalább, és tiszta szerelemből lehessek veled.
Csordatürelemmel vánszorog a szellem, csapatja arcát, és bánja ostorát. Szeretnek, élnek-halnak jól nevelten Játszanak a bölcsek, adják az ostobát.
Demagóg szerelemben szipog egy szűz, zsánerszeplősen vatta-kemény a mellény Hálóingben dúdol a vágy, szeret, hajt, egyre űz, bimbóemelősen hideg padokon telepedik mellém.
Turbékolnak sápadt-szemű apró szentek. Oltárok csendjén viasznyi könnyű a lét Elnyerik titkos nyelvük hangját ősi rendnek, ha melegedni vágynak mind isten tenyerén…
Tömjénfüstös reggeleken szú-ette szék, kereszt. Szenteltvízbe mártott katyvasz-torzsalék az élet. Fogva tart, szorongat, nem ereszt. Könnyű lepke-lélek… csak egy kicsi jó volna még!
Igézett tekintetű világ, lelkembe köt,lenge délibáb, arcodon lágy selyem fátyolát, hagyd, hogy kezem simítsa tovább, mert…Szerelem, te kellesz nekem.
Halk ringva, völgyedben ébrednék, dús csókban kapaszkodva beléd, mint kisgyermek tágra nyílt szemmel, kér,kendőzetlen tiszta szívvel, mert…Szerelem, te kellesz nekem.
Szeretni kit Isten eléd tett, lehetne vágyam s más semmi sem, s létnek apró csodáit benned, égi zongorán festeni meg, mert…Szerelem, te kellesz nekem.
Felhőimben édes zivatar, fülembe suhant hangod takar, megfürödve leng ,halk neszében, s egy csepp csupán szeretetében, mert…Szerelem, te kellesz nekem.
Ez a csepp legyen láthatárom, szellő íze létvitorlámon, fejem felett arany égvásznom, mennyben fellengett zongorámon. mert…Szerelem, te kellesz nekem.
Dallam szálljon ,táncoljon körbe, ég viharait vigye vesztükbe, tán álmodom de kellesz velem, s szemem csak lényeden feledem, mert…Szerelem, te kellesz nekem.
Néhány órát volt velünk, a vöröslő Nap búcsút int. Az éj leszáll csendesen. a szél a fák közt ellibben. Kint nem mozdul semmi sem, a fáradt ember megpihen. Bepöttyözik az eget, pici csillag gyermekek. Mint apró pisla mécsesek a város fölött fénylenek. Hólyagarca teliben, lenéz a Hold kedvesen. A szív zaja elcsendesül, az élet álomba szenderül.
Ha valaki csak akkor tart értékesnek, ha az ő elvárásai szerint gondolkodsz, élsz, akkor valójában nem téged tart értékesnek. Hanem önmagát. Önmaga értékrendjét akarja benned viszontlátni. Mint egy tükörben. Amit ő értéknek gondol, azt szeretné benned látni, azt akarja tőled megkapni. És ha próbálsz megfelelni neki, akkor már nem TE vagy, hanem Ő.
Láttam hatalmas szépséged. Hjaj, olyan kicsike vagyok én! Szeretnék nagy lenni, hozzád méltó, Hogy legalább az ajtód elé ülhessek, S küszöbödre tehessem szívem. De jaj, olyan apró az én szívem! Dobogása csendes óra kattogás, Elvész a szíved dobbanásai mellett. Láttam gyönyörű tiszta tekinteted, Lám az enyém öreg, s már zavaros. Fényét venném szép szemednek, De nem vagyok hozzá méltó, Hogy pillantásommal belenézzek. Úgy táncolnék veled sokat, Lennék a táncpartnered! S lám, erre sem vagyok érdemes. Úgy tudnék sírni szürkés szemeimmel! Annyira zúg, morajlik a vérem, Felemelném fejem, s vele tekintetem, Kitárnám karom, s hangosan mondanám, - Íme TE, s ÉN, kik örökre vagyunk egymásnak. Ezt sem tehetem, porszem vagyok csupán, Az oly hatalmas hegyhez képest. Gejzír tör ki belsőmből, hatalmas áradattal, És esztelen vagyok, Nem tudom meglocsolni sivatagi napjaim.
