"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Kiszivattyúzták az üvegburát, a lelkemet. Nincs benne hang, csak meredtszemű ősz. Csend és homály. A hullt levelek ágya mély, puha, selymes halom, de nem zörög turkáló láb nyomán, nem is zizeg. A varjú se csárog a jegenyén, csak tátogat. Halálos-némán teljesedik el a rendelés: Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön, aludni megy. Az álmos űrben úgy úszik-lebeg sok furcsa vers, mint az ökörnyál udvarunkon, otthon, ősz elején.
Síró fuvalmak Zörgőn kavarnak Hűs éjszakára Port az avarnak Hantja alól. Halovány árnyak Zokogni járnak Ravatalára Az ifjú nyárnak. Az ősz dalol.
Sápadtra sárgul S a szürke ágrul A lomb lezördül S egy volt világrul. Mesét mesél. Bús esti pírba Bámulok sírva S a könny úgy gördül Szemembül, mint a Halott levél.
Mert minden sír ma. Holt szegfű szirma, Halott szerelmek, S mely dalaimra Borul, a dér. És sír a fény is, A nap szemén is Könny könnyre dermed És sírok én is. Mert minden él, És minden elmegy.
Köszönöm a kedves fogadtatást. Nagyon szép a topikod, gratulálok hozzá!
„A csillagoknak fontos üzenetük van, és nincs az a nyelv, melyen az ne lenne érthető. Az ember feltekint a csillagos égre, és megérti, mily hatalmas is a Mindenség. Hirtelen csekélységekké válnak a mennyezet alatt oly nagynak látszó problémák. A csillagok – évezredek emberi ostobaságainak és bölcsességeinek hallgatag tanúi – ráébresztenek minket a véges emberi élet és a végtelen természet nagyszerűségére. Ez új erőt ad, hogy elviseljük a néha nyomasztóan alacsony mennyezeteket."
Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek mind elporladnak néhány százezer év alatt.
Pár millió esztendő múlva, új csillagképek alatt szelíd fejével kibujik a moszat, ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak
születnek s egy merőben különböző embernem. Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,
ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.
"A szeretetnek melege van a természet hidegében, világossága van az élet sötétségeiben, és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben, és lecsókolják könnyeinket a fájdalomban"
Kopik a nyár. A gesztenyefa leveleken hagyja rozsdafoltját az idő az idő az idő ráteszi ujjait a levelek pulzusára: gyorsgyors lassú gyorsgyors lassú nem áll meg nem vár ez egy örökös a zöldből a tűzbeforduló tánc
A természet magában sem rút, se szép, nem kegyetlen, nem is megbocsátó, Változásában megőrzi lényegét. Miként az ember felleli benne Magát, keresve léte értelmét s helyét; kutatva legmélyebb rejtekét ami élteti: szerelmet, szót s zenét.
Taníts meg engem a rigók nyelvére! Megérthessem végre a természet szavát. Őszi lombhullásban hideg szél sírását, virágzó tavaszban szellő suttogását.
Megérthessem végre énekét a földnek, ha áradón fények messzi hömpölyögnek. Megérthessem végre harmatnak csengését, alkonyati csendben tücsök-lant pengését.
Megérthessem végre zápor csevegését, derűs, nyári délben gerlék nevetését. Megérthessem végre csillagok beszédét, mikor a vén Göncöl felhág majd az égre.
"Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek! Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez, utolsó szép napok! olyan jól illetek.
Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény; hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát, míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény az erdő sűrüjén sápadtan csillog át."
Látom, Te is átlendültél az alvásküszöbödön és nem tudsz aludni, akárcsak én :))
Hogy érted azt, hogy nem hiszel el semmit? Igazat írtam, visszakeresheted a hozzászólásaim között, még nem törölte a moderátor, pedig megkértem. A verseket én is nagyon szeretem, a természetet is. Versekből és képekből is hatalmas gyűjteményem van, amit folyamatosan bővítek.
*******************************************
Rodriguez Alfonz Szüret után... Elszáradt már a rét ezer virága, tarlóra jár a cserregő veréb, az erjedő must illatától fanyarkás-édes lett a lég. Szelíd a fény. Elszállt a nyár. Mikor jössz már, mikor jössz már? A gesztenyék arany-vörösben égnek, a pók ezüst fonálon száll tova, dióval telt a mókusoknak melegre bélelt otthona. Elcsendesült a víg határ. Mikor jössz már, mikor jössz már? Lásd, bennem is már minden békességes, kiforr, kitisztul minden, mint a bor, s az őszi, csendes zümmögésben a dallam változatlanul csak néked szól, csak téged vár. Mikor jössz már,
"A szeretetnek melege van a természet hidegében,
Szeretettel Neked, Kedves Mnemoszüné! :)
