Keresés

Rab Zsuzsa

FÁK

   Nem tudom, még körülbelül sem megmondani, embert vagy fát ismetem-e többet életemben. Csak azt tudom, hogy a fát, hosszú évek után, biztosabban megismerem, mint az embert. Még megnőve vagy megcsonkítva, haldokolva is.
   Ismerek egy kis fát a Pápakovácsiba vezető országút szélén. Magról kelt őszibarackfa. Fiatal vagy öreg, nem tudni. Egyedül térdepel az árokparton, pőre táj közepén, messze környéken az egyetlen barbár rózsasznű láng kora tavasszal. Húsvéttáji autós vagy motoros kirándulók nem tudnak tétlenül elmenni mellette, facsarva nyúzzák virágos ágait; húsvét urán már csak görcsös-rémült anyatörzs szégyenkezik az árokszélen. Aztán újra kihajt.
   Ismerek magányos tölgyfákat, fél tüdővel zihálókat, villámok mágnesét; bakonyi legelők közepén hajdani makkoltató tölgyesekről, szegénylegény-bújtató sűrűségekről hírmondókat, bütykös ágú történelmet.
   Hallottam még apám ültette, kisajátított almafát recsegve sírni, elzuhanóban, gyümölcsökkel tele. Hanyatt dőlt, és maga alá temette apám padon üldögélő árnyékát – nem, élő alakját -: azon az egy helyen nem látom többé.
   Láttam bauxitvidékek vörös púderes akácfáit, mérgezett környék utolsó őrszemeit, amint a vastüdőben fuldokló tájba eleven oxigént pumpálnak még, utolsó leheletükkel.
   Hallottam kedvtelésből kicsavart útszéli surjánfa kislánysírását, amelyet elnyomott a gyilkosok vastag röhögése.
   Láttam szíjfonadékos törzsű-gyökerű karsztvidéki olajfát, kősánccal védettet, amely kínlódva fizet, ahogy tud, a gyökeréhez mély völgyekből felhordott földért.
   Ismertem bő szoknyájú szőlőhegyi fákat, amelyek sohasem kértek semmit – se oltást, se nyesést, se permetet; egyetlen igényük volt, hogy ősszel verjék őket -, csak adtak, adtak, adtak: árnyékot, diót, száraz gallyat, bolha ellen fiatal levelet, aztán lócát, bölcsőt, sifonért, menyasszonyládát.
   És láttam védett parkokban ápoltan nődögélő, maguk mutogató, krinolinos fadámákat.


   A fenyőfáknak pedig több átváltozását ismerem.
   Láttam őket, hányszor, a maguk tömjén- és rozmaringillatú homályában, borostyánfüzéresen, maguk terítette, puhán rugózó szőnyegen. Lábuknál fehér meg sárga gombák pukkadoztak jókedvükben kövéren és profánul a templomi csendben.
   Ezeket a fenyőket gyerekkoromban sokáig nem tudtam azonosítani a karácsonyi vásártérre felhajtott testvéreikkel.
   De hiszen azok nem is fenyőfák voltak, már karácsonyfák. Mint ahogy egy napon vágómarha lesz az idillien legelésző, szelíd szemű üszőből. Csak amazoknak a nevét hozzászépítették az ünnephez.
   Mérik őket rúddal, zsinórral, tetszetősre rázzák, úgy kelletik; számok röpködnek, kicsinylő meg dícsérő szavak. A fa várja a sorsát. Aztán összekötözik, valaki a hóna alá fogja, vagy a vállára emeli, kifizeti, aprópénzt guberál, elteszi, ami visszajár.
   Még mindig nem tudtam megszokni, hogy ezeknek is áruk van. A fenyőfáknak, a virágoknak. Meg a zsebből kikandikáló, öklömnyi pulikutyáknak. Szabott áruk van, vagy kereslet-kínálat hullámzásától függő. Tudom, tudom, természetes, nem lehet másképp. Csak magamról beszélek, a magam fellengzős bolondságáról. Rám úgy hat a pénzcsörgés némely dolog körül, mintha szépséget, illatot, sorsot, hűséget árulnának centire, szálra, csomóra, darabra. Érzelgés? Még azt is vállalom.
   Aztán ott áll a fenyőfa fényruhában, papírcicomában, arany-ezüst csillámosan. Árasztja fanyar-zöld, könnyű illatát. Majd az illat is meghal. Úgy a negyedik-ötödik napon. Talán akkor hal meg igazán a fa is. De marad még, hiszen nehezen válunk meg az ünnepeinktől. Marad porszívó-töltőnek, háziasszony-bosszantónak, makacs szemetelőnek.
   Végül a kapuk előtt, szemetesvödrök szomszédságában várja, kell-e még valakinek. Nemigen kell, sokáig ott marad, megfigyeltem, néha még a tavasz is ott találja. Kuszálja a szél a rajta hagyott üres papírokat, fonalakat. Az a tüskebokor jut eszembe róla, az a pogány áldozati bokor, amelyet sajátos módon, egy örmény sziklakolostor bejáratánál láttam, testen viselt ruha lehasított rongyaival, oltalmat kérőn, telekötözve. Igaz, az a tüskebokor élt.
   A fenyőfát kivágták, eladták, hazavitték, teleagatták, gyönyörködtek benne, bosszankodtak rá, kihajították. Akárhogy is: azért csak pályafutás volt ez. Tündöklött a közepe.
   Csak azokra nem szeretek gondolni, a karácsony után megmaradottakra. Az el sem keltekre, a hiába feláldozottakra. Évek óta látom őket, december-január fordulóján: egymáshoz lapulva borzonganak valami szemetes tér sarkában. Mi lesz karácsony után a megmaradt fenyőkkel?
   Miért pusztul bele mindig annyi minden az ünnepeinkbe?
   Tudom, Andersen rég megírta a fenyőfa történetét. Csak éppen olyan kevesen olvasunk meséket mostanában.

_{(Rab Zsuzsa: Álombeli lakomák, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981)}

-
Gabriel García Márquez: A VILÁG LEGSZEBB VÍZIHULLÁJA

  A gyerekek, akik elsőként pillantották meg a tenger színén némán és feketén közelgő tömböt, ellenséges hajónak vélték. Aztán mivel sem zászlót, sem árbocot nem láttak rajta, azt hitték, bálna. Csak miután megállapodott a fövenyen, s lehántották róla a sargassoszövevényt, a medúzák rostjait, apró halrajok és hajóroncsok ráragadt maradványait, akkor vették észre, hogy egy vízihulla.
  Már az egész délutánt végigjátszották vele, betemették a homokba, majd újra kikaparták, amikor valaki véletlenül meglátta őket, és felverte a hírrel a falut. A férfiak, akik a vállukon vitték a legközelebbi házig, érezték, hogy nehezebb minden eddig ismert halottnál, majdnem olyan súlyos, mint egy ló, hát azt gondolták, biztos túl sokat lötykölődött már a vízben, és teleszívódtak a csontjai. Amikor kiterítették a padlón, azt is láthatták, hogy mindenkinél nagyobb, alig fér be a házba, de hát – gondolták – úgy látszik, a továbbnövekedés képessége egynémely vízihullának már a természetében van. Tengerszaga volt, és csak az alakjából lehetett emberi tetem mivoltára következtetni, mivel bőrét moszat– és sárpáncél borította.
  Nem kellett lemosniuk az arcát hozzá, hogy tudják, nem idevalósi. A kies földnyelv csücskében alig húsz elszórt, virágtalan, kőudvaros deszkaházból állt a falu. Oly kevés volt a föld, hogy az anyák állandó rettegésben éltek, nehogy elvigye a szél a gyerekeket, s még az évek során elhunyt kevés halottjukat is kénytelenek voltak lehajítani valamelyik szurdokba. A tenger azonban szelíd volt és bőkezű, és az összes férfi elfért hét csónakban. Így hát amikor a vízihullára akadtak, csak végignéztek egymáson, máris láthatták, hogy mind megvannak.
  Aznap este nem szálltak tengerre dolgozni. Amíg a férfiak a szomszéd falvakban tudakolták, nem hiányzik-e valaki, az asszonyok a vízihullára vigyáztak. Eszpartófű-csomókkal ledörzsölték róla az iszapot, kigubancolták hajából a mélytengeri töviseket, és pikkelyezőkéssel lekaparták róla a moszatot. Mialatt ezt végezték, megfigyelték, hogy a növényzet távoli tengerekről, mély vizekből való, ruhája pedig cafatokra rongyolódott, mintha korallok útvesztőiben hajózott volna. Azt is megfigyelték, hogy méltósággal viseli halálát, vonásai ugyanis nem hasonlítottak sem a tengerbe fúltak magányos arcára, sem a folyami hullák redves, nyomorúságos ábrázatára. Ám csakis amikor teljesen megtisztították, csak akkor ébredtek tudatára, micsoda férfi is volt, és ettől elakadt a lélegzetük. Nemcsak hogy a legmagasabb, a legerősebb, a legférfiasabb s a legjobb alkatú volt, akit csak valaha láttak, hanem hát hiába nézték, be sem fért képzeletükbe.
  A faluban nem találtak akkora ágyat, hogy lefektessék, sem olyan erős asztalt, hogy felravatalozzák. Nem ment rá sem a legtermetesebb férfiak ünneplő nadrágja, sem a legtestesebbek vasárnapi inge, sem a legnagyobb lábúak cipője. Túlméretezett szépségétől lenyűgözve elhatározták hát az asszonyok, hogy jókora darab farvitorlából nadrágot, kendervászonból meg inget varrnak neki, hogy méltóan élhesse tovább halálát. Amint így körben ülve varrtak, s egy-egy öltés között a holttestre pillantottak, úgy érezték, soha még ilyen makacs nem volt a szél, sem a Karib-tenger ilyen sóvár, mint akkor este, és feltételezték, hogy ezek a változások összefüggésben állnak a halottal. Arra gondoltak, hogy ha ez a nagyszerű ember itt élt volna a faluban, az ő házának lettek volna a legszélesebb kapui, a legmagasabb teteje és a legkeményebb padlója; az ő ágykeretét hajóbordákból ácsolták volna vas csapszegekkel, s az ő asszonya lett volna a legboldogabb. Azt gondolták, akkora tekintélye lett volna, hogy puszta szavára előjönnek a tengerből a halak; és oly hévvel munkálkodott, hogy forrást fakaszthatott volna a legkopárabb kőből, virágot a szurdok öléből. Titkon összevetették őt férjeikkel; úgy gondolták, egész életükben nem tudnának annyit végezni, mint ő egyetlen éjjel, s végül, a szívük mélyén, már megvetették őket, mint a föld legsatnyább, legsilányabb teremtményeit. A képzelgés ezen útvesztőiben tévelyegtek már, amikor a legöregebb asszony, aki – éppen mert a legidősebb volt – kevesebb szenvedéllyel, mint szánalommal szemlélte a vízbefúltat, felsóhajtott:
  – Olyan istvános képe van!
  Igaza volt. Legtöbbjük, ahogy még egy pillantást vetett felé, ráeszmélt, hogy csakis így hívhatják. A makacsabbja, vagyis a fiatalabbja, kitartott ugyan amellett, hogy majd ha felöltöztetik, és virágok közt fekszik lakkcipőben, még Lautaro is lehet a neve. Hiú remény volt. Kevésnek bizonyult a vászon, a nadrágot rosszul szabták, és még rosszabbul varrták, szűk lett neki, szívének rejtett feszülésétől pedig lepattogtak az inggombok. Éjfél után elvékonyodtak a szél füttyei, és a tenger visszaesett szerdai álmatagságába. A csend véget vetett az utolsó kétségeknek is: István volt bizony. Az asszonyok, akik öltöztették, akik fésülték, akik a körmét vágták, és a szakállát kefélték, nem tudták elfojtani a szánalom rezdülését, amikor porba hullásába kénytelen-kelletlen belenyugodtak. És akkor rádöbbentek, mily boldogtalan lehetett szegény ezzel az irdatlan testével, ha még holtában sem hagyja nyugodni. Már látták is, egész életében arra ítélve, hogy féloldalt nyomakodjon be az ajtókon, hogy felhorzsolja minden szemöldökfa, hogy a vendégségben állva maradjon, nem tudva, mit kezdjen pufók, rózsaszín tengeriökör-kezeivel, miközben a háziasszony a legvaskosabb ülőalkalmatosságot keresve, holtra váltan kérleli: üljön le ide, István, kérem szépen; ő pedig a falnak támaszkodva mosolyog: hagyja csak, asszonyom, nagyon jól megvagyok így is; sajgó sarokkal és az untig elismételt mondókától már égő háttal, hagyja csak, asszonyom, jól vagyok így; csak azért, hogy szégyenszemre össze ne rogyjon alatta a szék, s talán még csak nem is sejti, hogy akik az imént marasztalták: ne menj még, várd meg legalább, amíg felforr a kávé, majd összesúgnak utána: végre elment ez a behemót kelekótya, jaj de jó, elment a szép félcédulás. Ezt gondolták az asszonyok a holttest körül, kevéssel virradat előtt. Később, amikor eltakarták az arcát egy kendővel, hogy ne zavarja a fény, annyira végképp halottnak, annyira védtelennek, annyira hasonlatosnak látták saját férfiaikhoz, hogy szívükben megnyíltak a könnyek első csatornái. Először az egyik legfiatalabb sírta el magát. A többiek, egymást buzdítva, a sóhajtozásból jajveszékelésbe csaptak, és minél jobban zokogtak, annál nagyobb sírhatnékjuk támadt, mert egyre istvánabbá lett szemükben a vízihulla, s úgy elsiratták, hogy a végén a föld leggyámoltalanabb, legszelídebb, legalázatosabb embere lett belőle, szegény István. Ezért, amikor a férfiak visszatértek a hírrel, hogy a vízbefúlt egyik szomszéd faluba se való, az asszonyok ujjongó megkönnyebbülést éreztek a könnyeik között.
  – Áldott legyen az ég – sóhajtoztak –, akkor a miénk!
  A férfiak csak holmi asszonyi idétlenségnek vélték ezt a hűhót. Az egész éjszakai kutatástól kimerülten egy vágyuk volt csupán, hogy végre megszabaduljanak a betolakodótól, mielőtt fellángolna a szilaj nap, a kopár, szellőtlen nappal. Árboc- és vitorlarúd-maradékokból rögtönzött hordágyat eszkábáltak össze, vastag csarnakkal jól megkötözték, hogy elbírja a test súlyát a szurdokig. Bokájára teherhajó horgonyát akarták kötni, hogy akadálytalanul érjen feneket a legmélyebb tengerben, ahol a halak vakok, és a búvárok belehalnak a honvágyba, s ahonnét gonosz áramlat vissza nem hozhatja a partra, mint más holttestekkel már megesett. Ám minél inkább siettek volna, annál több időhúzó bolondságot eszeltek ki az asszonyok. Riadt tyúkok módjára kapírgáltak a ládafiában holmi tengeri amulettek után; az egyik itt lábatlankodott, merthogy jó szelet hozó skapulárét akarna a halottra aggatni, a másik amott, mert úgymond, tájoló karkötőt csatolna rá, s a sok "menj innen, asszony, ahol nem vagy útban; no nézd csak, még rálöksz az elhunytra" dohogásban a férfiak máját feszegetni kezdte a gyanú, s megindult a zsörtölődés, minek ide ez a sok oltárra való cicoma egy idegen halott miatt, hisz így is, úgy is felfalják a cápák, akármennyi pólyába s fityegőbe bugyolálják is; ám az asszonyok csak tovább dugdosták, egymásba botolva hozták-vitték vásári ereklyéiket, megannyi sóhajtásban eresztve ki magukból, ami ki nem jött a könnyekkel, míg végül a férfiakból csak kicsattant: mióta szokás ekkora hűhót csapni holmi kóbor halottért, senki fia vízihulláért, rakás szarért! Akkor az egyik asszony, akit felháborított ennyi érzéketlenség, lehúzta a halott arcáról a kendőt, s erre a férfiaknak is elállt a lélegzetük.
  István volt. Mondani sem kellett, felismerték. Ha azt mondják nekik, Sir Walter Raleigh, tán rajta is elámulnak, gringó akcentusán, vállán nyugvó papagáján, kannibálölő mordályán, de nem úgy, mint Istvánon, az csak egyetlenegy van a világon, és íme, ott feküdt, akár a partra dobott hal, mezítláb, kinőtt sihedernadrágban, azokkal a göcsörtös körmeivel, amin csak bicska fogna. Elég volt arcáról lerántani a kendőt, hogy rögtön lássák: röstelkedik, nem tehet róla, hogy ilyen nehéz és ilyen szép, s ha tudta volna, hogy ez lesz belőle, rejtettebb zugot keres magának a vízbefúláshoz, komolyan mondom, magam kötöttem volna a nyakamba a gályahorgonyt, s levetettem volna magam a sziklafalon, csak olyanformán, mint aki akarja is, nem is, csak hogy ne lennék most terhükre ezzel a szerdai halottal, ahogy maguk mondják, ezzel az undorító kukaceledellel, amihez semmi közöm. Létmódjában annyi igazság volt, hogy még a leggyanakvóbb férfiak is; azok, akik abbeli rettegésben töltötték hangyaszorgos éjszakáikat a tengeren, hogy asszonyaik majd megunnak ővelük álmodni, és inkább vízbefúltakkal álmodnak, még ezek is, de az ennél keményebbek is mind velejükig megrendültek István nyíltságától.
  Így történt, hogy a legeslegszebb temetést rendezték neki, amit csak egy vízihulla-lelencnek el tudtak képzelni. Néhány asszony, aki virágért ment a szomszéd faluba, más asszonyokkal tért vissza, akik nem akartak hinni a fülüknek, ám ők is virágért indultak, amint a halottat megpillantották, s ezek is újakat hoztak, s megint újakat, mígnem annyi volt már a virág és a nép, hogy lépni is alig lehetett. Legvégül pedig sajnálták volna így árván bocsátani vissza a vízbe, hát apát és anyát választottak neki, a legjelesebbek közül; mások testvérükké, unokaöccsükké és nagybátyjukká fogadták, úgyhogy az ő révén rokonságba került egymással az egész falu. Néhány tengerész, aki a távolból hallotta a nagy sírás-rívást, elvétette az útirányt; s olyanról is tudnak, aki a főárbochoz kötöztette magát, réges-régi szirénmesékre emlékezve. Miközben azon marakodtak, kinek jusson a megtiszteltetés, hogy a vállán viheti le a szurdok meredek lejtőjén, a férfiak és az asszonyok első ízben döbbentek rá utcáik vigasztalanságára, udvaruk kopárságára, álmaik szűkösségére, szemben halottjuk ragyogásával, szépségével. Horgony nélkül dobták le, hogy visszatérhessen, ha akar, és amikor csak akar, és rnindannyian visszafojtották a lélegzetüket arra az évszázadtöredékre, míg a test a szakadék fenekére ért. Nem kellett egymásra nézniük, anélkül is tudták, hogy többé már csonkítatlanok soha újra nem lehetnek. De azt is tudták, ettől fogva minden másképpen lesz, házaiknak szélesebb lesz a kapuja, magasabb a teteje, és keményebb a padlója, hogy István emléke szabadon járhasson-kelhessen, ne üsse be fejét a szemöldökfába, és ezután senki se merje susmogni: meghalt a behemót kelekótya, de kár, meghalt a szép félcédulás, mert ők most vidám-tarkára fogják festeni a homlokzatokat, hogy megörökítsék István emlékét, és derékroppanásig fognak forrást kaparni a kövekből; virágot ültetni a szurdok ölében, csak azért, hogy az eljövendő esztendők hajnalain a nagy hajók utasait mélytengeri kertek sűrű illata ébressze, és a kapitány is kénytelen legyen lejönni parancsnoki hídjáról, gálauniformisában, asztrolábiumával, sarkcsillagával és hadi érdemrendjei füzérével, s a Karib-tenger horizontján arra a rózsafedte fokra mutatva tizennégy nyelven magyarázza: nézzék, az ott, ahol most olyan szelíd a szél, hogy az ágyak alá kuporodik aludni, ott, ahol úgy ragyog a nap, hogy a napraforgó nem tudja, merre forogjon, igen, az ott az István faluja.
-
fordította: Dely István fordítása
 
/A világirodalom legszebb elbeszélései az ókortól a XX. századig - Európa Könyvkiadó, 1988/

www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/amerika.html

Egy régi levélből:

„Szülőapád és szülőanyád"

Papa, csak most tudok válaszolni. Majdnem biztos vagyok benne, hogy megkapod ezt a kötetet. Aludj jól.

Kornis Mihály

"Ha minden idő örökké jelen,

Egy célba fut és az mindig jelen van."

KÉRVÉNY

Tisztelt    Igazgatóság!

Hivatkozással alulírott igény-jogelismerési kérelmének el­bírálásával kapcsolatos nagy­ra becsült megkeresésünkre (Iktatószám: 1909-70; ügyinté­ző: Szalkainé), az Igénybeje­lentő lapot a Kiegészítő Nyi­latkozattal csatoltan, ezennel visszaküldöm.

IGÉNYBEJELENTŐ-LAP

az i e. 19 5 7. évi 40. s z. törvény­erejű   rendelet  alapján

I. MIT AKAR?

(tanuló) legyen. (Lásd I. b pont zárójeles ki­egészítését; itt a „Mama" és a „Papa" sza­vak értelemszerűen „Feleségem", ill. „Fiam"-mal helyettesítendők.)

d) Unokákról, figyelembe véve elhalálo­zásom kívánt dátumát — lásd. II. pontot —, egyszer és mindenkorra lemondok.

II. MEDDIG AKAR ÉLNI?

(Megjegyzés: már több ízben nyúj­tottam be kérvényt a Tisztelt Igazgatósághoz — ie. 80, ill. 1241, 1514, 1526, 1711, 1849 — mindeddig azonban hely hiányában eluta­sítottak. Most kérem hetedszer. 61 év, ugye­bár, nem sok, és ha T. C. szíves jóindulatát megnyerhetném, úgy én a bizalommal e rö­vid idő alatt is élni fogok.)

III. MINEK?

Összhasználatiidő — üzlet, au­tó, élelmiszerek, szappan stb. —: 3 év.

(Amennyiben itt technikai akadályok me­rülnének fel; tekintve, hogy feleségemnek — rajtam kívül — a magánszektorhoz vajmi ke­vés köze lesz, úgy hadd hívjam fel becses figyelmüket már most Csizmadia Józsefnéra, más néven Babira. Ö szerintem rávehető lenne egy névtelen levél megírására, amely­ben közli, hogy nejem hat évig a Vörösmarty utcai skót kezekben levő alsóreáliskola hall­gatója volt; emellett pedig bizonyos Kun Ró­zán keresztül az Amerikai Egyesült Államok­kal is szorosnak mondható kapcsolatokat tart fenn: leveleket kap, küld, ír, olvas stb.)

f)   Fiamat pedig ne fogadják be az óvo­dák.

h) Ettől kezdve mint anyagbeszerző-he­lyettes, majd anyagbeszerző szeretném foly­tatni, illetőleg befejezni az életemet.

I.   sz. Melléklet

KIEGÉSZÍTŐ NYILATKOZAT

Tábori   István

Folytatom a "levelezés"-t:-)

**
József Attila levele Vágó Mártának
/részlet/

Pest, 1928. szept. 30.

(...)A gondolat megöli az érzelmeket, az enyéimet is megöli. Tudod, hogy a szerelem nem érzelem, hanem lényegileg valami más?
Hogy nem lehet az? Hiszen, ha elgondolkodom sem szeretlek kevésbé és így tételem logikusankövetkezik az előbbiekből. És gondolkozni jó, ha az embernek keze-lába sajog. Kicsikém, minden meghal bennem, mert minden rossz, a virágos fák oldalán kard lóg, de téged szeretni és gondolkozni jó.
Márti, szeret-e téged az Isten? Gondolkodtál-e már ezen? Engem nagyon-nagyon szerethet, mert minden rossz, de bennem nem marad meg rossznak, ha fájdalommá válik. Kicsim, oly ismeretlen volt nekem mindaz, ami szívembe húzódott sátor alá és most halottan fekszik ott.
És nagyon sok rosszat tehettem én, hogy most annyira tudom, mi a Rossz, de még sem tehettem annyit, hogy a Rossz fölfaljon egészen, mégis jobb voltam, mint rosszaságaim, mert csak így juthat osztályrészemül az az érdemesség, hogy megismerhetem, de meg is különböztethetem a Jót a Rossztól. Márti, voltál-e már kívül a világon? Láttad-e már úgy kívülről, mint most én, és anélkül, hogy mosolyogtál volna? Olvastál-e síró szatírát? Ezt kérdezni volna jogom bárkitől, de csak néked szabad a kérdés élét kikerülnöd - csak tőled kérdezhetem úgy, hogy
tudom, választ nem adsz, de szólsz és az nékem is megnyugtató.(...)
Azonban nem húzok egy szerelemről két bőrt, a tiédet és az enyémet - bár ez a két bőr kétséges, hiszen nem szeretsz egészen, ha nem örülsz akkor is, ha jajgatásomat hallod. De hátha ez unalmas, előtted furton-furt nyavalyogni - hátha unalmasabb előtted még eszem filozófiájánál is? Hát nagyon szeress és mondd meg, ha unod, hogy okosabb dolgokat öltöztessek eléd, vagy vetkőztessek kecses idomaikért.(...)
Szívem, édösöm (...), mindennapi újabb és újabb szép fölbátorodásom, nagyon szeretlek.

A.

***

Vágó Márta levele József Attilának

(London, 1928.okt.) 8-ika este

Drágám, Attilám, édesem, egyetlenem(...)
Te vagy egyetlen a világon, aki tényleg szeretsz és ismersz(...)
Angyalom, hogy vehetnélek ölbe?
Hogy bírjam ezt ki, hogy egyedül vagy otthon és szenvedsz? Senkit sem látsz a világon? (...)
Attila, kisfiam, mi lesz velünk? Az a legrettenetesebb, hogy nem tudom, mi lenne a
legjobb...(...)Pénz, pénz, pénz kéne, a fene egy meg ezt az egész ronda világot. Versedhez hozzászólni most túl fáradt vagyok, de prózádtól el vagyok ragadtatva.(...)

Forrás: Valachi Anna: A szépség koldusa
József Attila szerelmei
Holnap Kiadó, 2005

Igen, köszönöm szépen.:-)

Te is megkaptad az enyémet, ugye?

hmmm...:)

ORAVECZ IMRE

1972. SZEPTEMBER

(részletek)

Akkor levelezzünk:-)
-
Fernando Pessoa: A SZERELMES LEVELEK

A szerelmes levelek mind
nevetségesek.
Nem is lennének szerelmes levelek, ha nem volnának
nevetségesek.

Annakidején magam is írtam szerelmes leveleket,
olyanokat, mint a többi,
nevetségeseket.

A szerelmes levelek, ha szerelmesek,
óhatatlanul
nevetségesek.

De, végül is,
csak azok, akik sose írtak
szerelmes levelet,
azok
a nevetségesek.

Ó, hol az az idő, amikor én is írtam
szerelmes leveleket,
nem tudva még, hogy
nevetségesek.

Az igazság az, hogy ma ezek,
a szerelmes levelek
fölött mélázó emlékeim,
ezek
a nevetségesek.

(A túlhangsúlyozott szavaknak,
akár a túlhangsúlyozott érzéseknek,
az a természetük,
hogy nevetségesek.)
-
fordította: Somlyó György

Igen, nevetségesek, intimek, kívülállóknak - vagy csak nekem? - pláne. Nem is nagyon szoktam híres emberekét idézni, olvasni sem túl sűrűn.
Valakivel viszont kivételt fogok tenni. Hogy miért? Klasszikust idézek: Mer' csak!:-) /Vukkancs/

 
Csak még össze kell állítanom az anyagot, mert egyelőre csak fortyog, kavarog az fejben.

  SALAMON PÁL

                   A  SOREL  HÁZ

   " Kedves fiam, Sorel Mihály!

   Ugye nem haragszol rám, ha egyszer kipanaszkodom magamat? Bár tudod, hogy ez idő szerint is minden nap sokan járnak a Sorel házba, mégis magányos vagyok. Húsz éve is elmúlt, hogy láttalak; nem voltam ott, amikor szegény Márta meghalt, a menyem volt... Nem ismerem a gyereked anyját, és sosem láttam az unokáimat és a kedves Ilosfaiékat sem. Esténként, amikor magamra maradok, csak elgondolom az életeteket.Tudom, hogy miért van ez így, de mégsem értem. Hidd el, ha éjszakánként elgondolkozom az életről, nem tudom felfogni az emberi rosszaság értelmét, mert a rosszaság egyben képtelenség is. Hiszen a Rossz a Rosszaknak is árt. Vagy talán mégse? És ha ez így lenne, akkor meg valami mást nem értek. Remélem, nem ijesztelek meg a levelemmel. De tudod, hogy anyád kicsit mindig bolondos volt. Különben is tudom, hogy Neked is sok bajod van, fiam. Pedig sohasem írsz róla.
    Tegnap éjszaka nem éreztem jól magam, hajnalig ültem az ágyban Csehov szép novelláival, de nem olvastam, hanem gondolkoztam, hogy mit választottam volna, ha lánykoromban megkérdezik, akarok-e majd valamikor bölcs öregasszony lenni. Ha tudtam volna, hogy számtalan magányos éjszakán és sok-sok évi egyedüllét után válok majd Rózsafa  "bölcs öregasszonyá" - vá, akkor azt kiáltottam volna:  "Akar a fene!"  és elfutottam volna. Mert én már születésed után a második gyerekünkre gondoltam, később unokákra és arra, hogy Apáddal sétáljak a völgyben, és felmenjek vele a Tisztásra, és esküvőkre meg keresztelőkre járjunk. Ehelyett az lett az életemből, ami lett. Most végre már nem tudom titkolni Előtted (ezt senki más még csak nem is sejti), hogy szomorú vagyok. Mert éjszakánként egyre gyakrabban kérdezem a Teremtőtől - úgy halok meg, hogy sohasem látlak már Benneteket?
    Látod, végre bevalllottam, hogy titokban szomorú vagyok. De azért tudd meg, hogy mégse keseredek el. Mert van egy nagy vigaszom, amit Apádtól lestem el: az, hogy a nehéz sorsomat úgy viselem mint ő tette. Tizenkét és fél évre elhurcolták katonának a semmiért, és gondolj bele, különb emberként jött vissza, mint ahogyan elment. Pedig a megpróbáltatás a legtöbb embert megtöri. Ha hagyom, hogy a rámszakadt szomorúságok megtörjenek, akkor ma a te anyád hajlotthátú öregasszony lenne, aki faluszerte pletykál, sipítozik és panaszkodik és egyetlen vigasza a mások rossz sorsa. Annak nagyon örülök, hogy nem lettem ilyen vénasszony. Sőt, ha tudni akarod, nem görbültem meg, mert igyekszem egyenesen tartani magam, és télen az udvaron az arcomat és a karomat friss hóval dörzsölöm le. De persze úgy, hogy senki se lássa, mert még bolondnak néznének. 

   Írjál minél hamarabb. Arra nem kérlek, hogy fényképeket is küldjél, mert biztosan nem kapom meg. A vastag leveleket mindig felbontják, és utána eldobják. 

     Szeretettel csókolom Lulut, Ágnest, Jánost és a Háziakat.                                                                                           
  

                                                               Szerető anyád"                                                                                                                                      Szerető

Nichifor Crainic
/1889-1972/

Őszi ima

Engedd meg, hogy úgy múljak el, mint a fák
ősszel, ha lombjait veti az ág
s kék-piros-sárgái égett leveleknek
megfordított fáklya lángjaiként lebegnek.

Az őszi fa: Seneca; leveleit
cseppenként elvérző ága pedig
a bölcs kor, amelynek vére ered,-
de áll a törzs, büszkén a kékbe mered.

Engedd meg, hogy úgy mújlak el, mint a fák,
öltsek gondolatot, mint lombot az ág
s a megsebesülés lángkoszorúját
égve még lássam, hogy milyen a világ.

S ha gyermekek jönnek játszani ezekkel
az aláhullajtott gondolattüzekkel,
mint kopár facsúcs a kék magasság ölén,
az uj század számára rügyezzek ujra én.

***

Elmulás

És majd a hegyoromról felhőre lépek át,
nehéz, megrázó nap lesz a búcsú napja nékem,
midőn majd foszlányokban a szívemet letépem
rólad, keserű szépség, te bolyongó világ.

Majd pillám alatt a tág teret szétmorzsolom
és sóhajomat felhő-sajkámra fektetem le,
melyet két angyal ingat orrán-farán, lebegve
evező szárnyaival azúr hullámokon.

Körül ég-óceánok világossága gyúl,
ladikom nekivág a csillagok tengerének,
s kis száraz kőnek latlak, föld szép világa, téged,
amely a feneketlen mélységben elgurul.

Majd örvényeknek ormán begöngyöl, mint habok
árja, egy fény, mely omlik remegve mindennünnen
és majd a megbánástól, salaktól könnyebbülten
mennyei muzsikában, szélben fölolvadok.


József Attila fordításai
**
Forrás: József Attila minden verse és versfordítása
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980

Na, akkor nap befejezéseként én ezt hoztam:

BENJÁMIN LÁSZLÓ
NAP NAP UTÁN

Nap nap után, év év után továbbállt,
ha mit hozott, elvitte mind –
limlomokat hagytak hátra neked, fakuló
fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.

Elhagytak, el barátaid is, egyre többen
gyülekeznek a föld alatti országban,
kihült ajkukon a néma intelemmel,
hogy utolsó napodra
annyid marad, amennyit másoknak adtál.

Megismerted az anyaggal viaskodók
alázatát és gyönyörűségét,
megdolgoztál kudarcaidért is –
Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt,
a munka ne hulljon ki kezedből:

Nincs más esélyed,
hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid,
együtt tudj élni magaddal,
békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.

/ Szép versek 1973
Magvető Kiadó, Budapest /

Jó éjszakát!

csak sikerült elgépelni valamit: Osiris Kiadó

-
A szakács írni próbál

A szakács a részegség újabb, mondhatni minőségileg előrehaladottabb tartományába lépett: nem mozdult ki otthonról, nem ment le az utcára (nem is bírt járni az utcán, tériszonya támadt az alkoholtól, és csak a falakkal határolt helyiségekben volt képes tartózkodni), ott ült a heverője szélén, és immár sör helyett termelői bort ivott szikvízzel.
  Tavaly, 1975 nyarán és őszén törtek rá bizonyos, addig ismeretlen rettegések: például nem mert kinézni az ablakon, mert félt, hogy kiugrik rajta és a járdára zuhanna sétáló embertársai közé. Tehát háttal ült az ablaknak, iszogatta a fröccsét és a foszforeszkáló számlapú ébresztőórát vagy a telefont nézte. Bizonyos mennyiségű bor elfogyasztása után, és amikor már alig fél liter bora maradt, telefonálni kezdett ismerőseinek, s azt a szorongó hangon elmondott kérést ismételgette, hogy hozzanak neki egy üveg bort, mert "nagyon rosszul érzi magát". De a legtöbben nem voltak otthon, vagy nem értek rá felkeresni a szakácsot, aki nem csupán italra szomjazott, hanem egy kis beszélgetésre is, egy férfi vagy nő együttérző jelenlétére, amíg a felesége meg nem érkezik. Egyébként: gyakran alig várta, hogy Á. végre munkába menjen reggel, hogy ne hallja az efféle intelmeket és szemrehányásokat: "A vesztedbe rohansz; megígérted, hogy ez az üveg bor lesz az utolsó!; egész éjjel hörögtél, mint egy haldokló, aztán a fapapucsban mászkáltál a lakásban, egy szemhunyást sem hagytál aludni; pénzt pedig nem hagyok itthon; ott az étel a konyhában, ha éhes vagy, melegítsd meg és egyél; nem gondolod, hogy ideje orvoshoz menni?; amint hazajövök, elmegyünk K.-hoz, ő majd ad gyógyszert és injekciót."
  Kétségtelenül: Á. jót akart neki, de a maga módján akart jót, és nem gondolhatta, hogy a szakács most már csakugyan megszabadult volna a Jézus nevében az emberiség megváltására felajánlott szenvedéstől, és kizárólag azért ivott tovább, hogy szédüléseit és rosszulléteinek egyéb tüneteit ideig-óráig enyhítse valahogy - dehogy akart berúgni! - de nem könnyű dolog éppen annyi "gyógyfröccsöt" inni, amennyi viszonylag elviselhetővé teszi az ember közérzetét, ám nem rúg be szinte észrevétlenül elfogyasztásuk során.
  A szakács megpróbálta némi hasznosnak tűnő tevékenységekkel elfoglalni magát magányában. Rádiót hallgatott és téglalap alakú papírdarabokra írni próbált, olvashatóan, hogy megtudja, képes-e rá egyáltalán. Hosszúkás, remegő vonalú, szálkás betűkkel efféle írásműveket készített:
















Keserves erőfeszítések gyümölcse volt leírni akár egyetlen szót is viszonylag olvashatóan; a szakács joggal úgy érezhette, munkát végez, amely feltétlenül hasznos: ilyen módon húzta szét az időt két fröccs megivása között, súlyos fogadalmakat tett, hogy csak akkor iszik egy pohár bort, ha olvashatóan megír egy cédulát... Arcáról vékony patakokban folyt az alkoholveríték; nemcsak a keze reszketett, amellyel a tollat fogta, hanem minduntalan elfelejtette azt a mondatot vagy szót, amelyet le akart írni, tehát megpróbált olyan gyorsan írni, ahogy csak tudott, de a segítség eredménye az lett, hogy olvashatatlan lett az írás. Akkor nyerte vissza emlékezőképességét, amikor megivott kb. másfél liter bort: ekkor még nem rúgott be, ennyi bortól múltak el a másnaposság szörnyű tünetei, köztük a legiszonyúbb, a szédülés, a szüntelen zuhanás érzete (úgy érezte, mintha kihajították volna az ablakon és zuhan, de soha nem ér szilárd talajt, csak ha megiszik négy-öt pohár bort szinte nyelés nélkül, hányingerrel küszködve zúdítja magába, mint aki attól tart: másodperceken múlik az élete, vagy néhány pillanaton belül eléri a delirium tremens), amely az eszméletvesztéstől való páni félelemmel keveredett, elmondhatatlan görcsös rettegéssel. Ilyenkor, ha nem jutott italhoz a szakács, le és föl lépdelt sietve a szobában, rögeszmés gondolattól űzetve: amíg képes arra, hogy ilyen gyorsan járkáljon, nem történhet meg vele a legrosszabb; közben egy gyors, hadaró hang arra biztatta, hogy ugorjon ki az ablakon.
  De tudta: még nincs rosszul igazán. Még nem lát az ablakkal szemközti utcában parkoló autók hátsó szélvédőüvegében vicsorgó halálfejeket, és a WC-ben sem töri azon a fejét, hogy hol van, és hogy hívják. Még nem dugták el előle a Givenchy kölnit és a Fabulon After Shave borotvaszeszt; még nem néz az ÉJSZAKA elé egyetlen korty ital nélkül. Á. és egyáltalán: környezetének teherbíró képessége és belátó engedékenysége általában a legválságosabb órákban mondott csődöt; akkor fogytak ki a türelemből, mikor a legnagyobb szükség lett volna a segítségükre, amikor csakugyan nem kellett volna több másfél liter bornál, amivel kihúzta volna valahogy az éjszakát és a délelőtt egy részét, míg Á. el nem viszi az orvoshoz.

-

Hajnóczy Péter: A SZAKÁCS

/Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai - Osoros Kiadó, 2007/

Nem lehetett volna korábban szteppelni?

Jó, azért a youtube-on is élmény volt!:-)